2000, 2012 (24. évfolyam) július-augusztus
ANDERSON, PERRY: Az anomália ereje
vagy akár az igen hozzávetőlegesen definiált szkeptizimus nagyobb hatással lenne a történészek, mint az antropológusok vagy az irodalomteoretikusok gyakorlatára. Többségük ugyanúgy közömbös maradt iránta. A felszínen a jelenség kiterjedése és az ellene irányuló támadás mértéke és szenvedélyessége között zavarba ejtő aránytalanság tanúi lehetünk. Mi lehet ennek a magyarázata? A meggyőző választ Ginzburg történelmi érzékenységének gyökereiben kell keresnünk. Kezdetben, mint mondja, irodalommal akart foglalkozni. De azután is, hogy érdeklődése a történelem felé fordult, folytonos inspirációt jelentett neki Auerbach Mimézist, az irodalomtudós által rekonstruált, a modern realizmushoz vezető út, amely az Odüszszeiától Virginia Woolfig vezet, és ahol helyet kap Ammianus, Tours-i Szent Gergely, Saint-Simon, történészek és emlékiratírók éppúgy, mint költők és regényírók. Ginzburg életében tehát az irodalom megelőzte a történelmet, hogy azután később is hű maradjon hozzá. A történetírás mint az irodalom egyik ága régi hagyományra nyúlik vissza, ám ez általában vagy művelt és elegáns stílust jelentett (esetleg gátlástlan cizelláltságot) - mint Gibbon vagy Michelet esetében —, és közelebb állt a képzelet világához, mint a tények rögzítéséhez; vagy narratívájában az irodalmi műfajok kvázi-reprodukciója volt: ez nyilvánvaló okokból inkább hajazott hőskölteményre vagy tragédiára — lásd Motleyt és Deutschert, mint vígjátékra vagy kalandregényre. Ginzburg esetében azonban másként, és meglehetősen eredeti módon érvényesül az irodalomnak a történelemre gyakorolt hatása. Ginzburg ugyanis az irodalmat nem stílusnormának vagy műfajkínálatnak tekinti, hanem a tudás eszközének. Számos esszéjében határozottan kifejti, hogy a regényírók és a költők kognitív eszközökkel járulhatnak hozzá a múlt objektív tanulmányozásához. Tolsztojnál az elidegenítés technikája társadalomkritika, Stendhalnál a szabad, közvetlen stílusút a belső világ felé, Flaubert-nél az ellipszis egyszerre akasztja meg és gyorsítja fel az időt, míg Proustnál a közvetlen vizualizáció vezet új, pontos megfigyelésekhez. Ezek az eszközök, persze, a fikció terepén maradnak. Ebből a sajátosan ginzburgi nézőpontból válik mumussá a történelem és a fikció közötti határt mindenestül eltörlő modern szkepticizmus - melynek Hayden White a legelvakultabb híve. És nem is feltétlenül azért, mert a tudományterületen olyan jelentőssé vált, hanem mert kártékony, ugyanis az irodalom és a történelem egyik összeborulását egy másik, lehetséges összeborulás hamis közelségével riogatja. (...) A Vki ismeri Ginzburg korábbi, Éjszakai történet című könyvét, észreveszi a rokonságot abban, ahogy ott kezeli a mítoszokat és szertartásokat, és ahogy itt az eszméket és az ábrázolásokat, miután az antropológia helyét átvette az eszmetörténet. Az alkalmazott eljáráshoz mindkét esetben ugyanazt a tekintélyt, Wittgensteint idézi meg, az ő kötelének képével, amely több, egymáson átbújó fonalból áll, és egyik sem hosszabb a kötél teljes hosszánál, mégis mindegyik önálló köteget alkot. Szakszerűbben szólva ez az elképzelés a politetikus osztályozás gondolata, amely szerint nem szükséges, hogy az egy kategóriába tartozó elemek azonos tulajdonságokkal rendelkezzenek. Inkább sorba rendezhetők - abc/bcd/def/ -, mégpedig úgy, hogy a sorozat utolsó egységének akár nincs is közös vonása az elsővel. A társadalmi és kulturális formák ilyen típusú elemzésének sebezhetősége nyilvánvaló. Az így megteremtett kapcsolat ugyanis lényegében ellenőrizhetetlen: annyira kijelölhetetlen a határ, hogy gyakorlatilag bármi bármihez kapcsolódhat. Wittgenstein - a szent őrült, aki vagy a történelem iránti érdeklődében, vagy a társadalomtudományok ismeretében volt ártatlan - Spengler A nyugati világ alkonya című munkájával illusztrálta elképzelését. Hogy ez milyen ingoványos talaj a mítoszelemezéshez, az a kötet minden nagyszerűsége ellenére is kiviláglik az Éjszakai történetből. Ugyanez az eljárás biztonságosabbnak tűnik, amikor az írásbeliség előtti társadalmak mítoszaitól jut el — gyakran igen csavaros gondolkodással - a középkori és modern társadalmak érveléseiig és eszméiig. A mítoszok hírhedetten képlékenyek, számos értelmezési lehetőséggel szolgálnak a későbbi értelmezőknek, és ahogy köztük is az egyik legjelesebbik, Lévi-Strauss - akinek árnyéka rávetül az Éjszakai történetre - maga ismerte el egy ízben, manipulálhatók is. Írott szövegekre ez lényegesen kevésbé igaz, esetükben ugyanis, amennyiben előfordulnának, az efféle mutatványok tetten érésére megannyi filológiai módszer rendelkezésre áll. A Wooden Eyes (Faragott szemek) vagy a Threads and Traces zuhatagai 2000 C 5