2000, 2012 (24. évfolyam) július-augusztus

ANDERSON, PERRY: Az anomália ereje

vagy akár az igen hozzávetőlegesen definiált szkeptizimus nagyobb hatással lenne a történé­szek, mint az antropológusok vagy az irodalom­teoretikusok gyakorlatára. Többségük ugyanúgy közömbös maradt iránta. A felszínen a jelenség kiterjedése és az ellene irányuló támadás mértéke és szenvedélyessége között zavarba ejtő arányta­lanság tanúi lehetünk. Mi lehet ennek a magyarázata? A meggyőző választ Ginzburg történelmi érzékenységének gyökereiben kell keresnünk. Kezdetben, mint mondja, irodalommal akart foglalkozni. De az­után is, hogy érdeklődése a történelem felé for­dult, folytonos inspirációt jelentett neki Auer­bach Mimézist, az irodalomtudós által rekonstru­ált, a modern realizmushoz vezető út, amely az Odüszszeiától Virginia Woolfig vezet, és ahol he­lyet kap Ammianus, Tours-i Szent Gergely, Saint-Simon, történészek és emlékiratírók éppúgy, mint költők és regényírók. Ginzburg életében te­hát az irodalom megelőzte a történelmet, hogy azután később is hű maradjon hozzá. A történet­írás mint az irodalom egyik ága régi hagyományra nyúlik vissza, ám ez általában vagy művelt és ele­gáns stílust jelentett (esetleg gátlástlan cizellált­ságot) - mint Gibbon vagy Michelet esetében —, és közelebb állt a képzelet világához, mint a té­nyek rögzítéséhez; vagy narratívájában az irodal­mi műfajok kvázi-reprodukciója volt: ez nyilván­való okokból inkább hajazott hőskölteményre vagy tragédiára — lásd Motleyt és Deutschert­­, mint vígjátékra vagy kalandregényre. Ginzburg esetében azonban másként, és meg­lehetősen eredeti módon érvényesül az irodalom­nak a történelemre gyakorolt hatása. Ginzburg ugyanis az irodalmat nem stílusnormának vagy műfajkínálatnak tekinti, hanem a tudás eszközé­nek. Számos esszéjében határozottan kifejti, hogy a regényírók és a költők kognitív eszközökkel já­rulhatnak hozzá a múlt objektív tanulmányozásá­hoz. Tolsztojnál az elidegenítés technikája társa­dalomkritika, Stendhalnál a szabad, közvetlen stílus­út a belső világ felé, Flaubert-nél az ellipszis egyszerre akasztja meg és gyorsítja fel az időt, míg Proustnál a közvetlen vizualizáció vezet új, pon­tos megfigyelésekhez. Ezek az eszközök, persze, a fikció terepén maradnak. Ebből a sajátosan ginzburgi nézőpontból válik mumussá a történe­lem és a fikció közötti határt mindenestül eltörlő modern szkepticizmus - melynek Hayden White a legelvakultabb híve. És nem is feltétlenül azért, mert a tudományterületen olyan jelentőssé vált, hanem mert kártékony, ugyanis az irodalom és a történelem egyik összeborulását egy másik, lehet­séges összeborulás hamis közelségével riogatja. (...) A­­ Vki ismeri Ginzburg korábbi, Éjsza­kai történet című könyvét, észreveszi a rokonságot abban, ahogy ott kezeli a mítoszokat és szertartá­sokat, és ahogy itt az eszméket és az ábrázoláso­kat, miután az antropológia helyét átvette az esz­metörténet. Az alkalmazott eljáráshoz mindkét esetben ugyanazt a tekintélyt, Wittgensteint idé­zi meg, az ő kötelének képével, amely több, egy­máson átbújó fonalból áll, és egyik sem hosszabb a kötél teljes hosszánál, mégis mindegyik önálló köteget alkot. Szakszerűbben szólva ez az elképze­lés a politetikus osztályozás gondolata, amely sze­rint nem szükséges, hogy az egy kategóriába tarto­zó elemek azonos tulajdonságokkal rendelkezze­nek. Inkább sorba rendezhetők - abc/bcd/def/ -, mégpedig úgy, hogy a sorozat utolsó egységének akár nincs is közös vonása az elsővel. A társadalmi és kulturális formák ilyen típusú elemzésének sebezhetősége nyilvánvaló. Az így megteremtett kapcsolat ugyanis lényegében ellen­őrizhetetlen: annyira kijelölhetetlen a határ, hogy gyakorlatilag bármi bármihez kapcsolódhat. Witt­genstein - a szent őrült, aki vagy a történelem iránti érdeklődében­, vagy a társadalomtudomány­ok ismeretében volt ártatlan - Spengler A nyuga­ti világ alkonya című munkájával illusztrálta el­képzelését. Hogy ez milyen ingoványos talaj a mí­toszelemezéshez, az a kötet minden nagyszerűsége ellenére is kiviláglik az Éjszakai történetből. Ugyanez az eljárás biztonságosabbnak tűnik, amikor az írásbeliség előtti társadalmak mítoszai­tól jut el — gyakran igen csavaros gondolkodás­sal - a középkori és modern társadalmak érvelé­seiig és eszméiig. A mítoszok hírhedetten képlé­kenyek, számos értelmezési lehetőséggel szolgál­nak a későbbi értelmezőknek, és ahogy köztük is az egyik legjelesebbik, Lévi-Strauss - akinek ár­nyéka rávetül az Éjszakai történetre - maga is­merte el egy ízben, manipulálhatók is. Írott szö­vegekre ez lényegesen kevésbé igaz, esetükben ugyanis, amennyiben előfordulnának, az efféle mutatványok tetten érésére megannyi filológiai módszer rendelkezésre áll. A Wooden Eyes (Fara­gott szemek) vagy a Threads and Traces zuhatagai 2000 C 5

Next