2000, 2013 (25. évfolyam) szeptember
Simon Zoltán Boldizsár: Az újra mozgásba lendült történelem
történetírást tette kizárólagos tárgyává. Ez a történelemfilozófia aztán, amely az elbeszélés, a narráció iránti kitüntetett figyelme okán inkább történetfilozófiának nevezhető, idővel megszűnt szűkebb értelemben véve analitikusnak lenni, ahogy az analitikus filozófiai hagyomány kérdéskörei helyett az irodalomelméletet választva játszótársnak más típusú kérdéskörök felé fordult. Narratív történetfilozófiává vált, miközben kritikáinak persze kritikai maradt, és még véletlenül sem próbált a spekulatív vagy szubsztantív üzemmód feliratú gomb felé kacsintgatni. A mi időnk ellenben az az idő, amikor a vezérlőpulton hirtelen megjelenik egy „kvázi-szubsztantív” feliratú gomb, és egyesek nem is haboznak megnyomni. Amiben a leginkább megdöbbentő és éppen ezért a leginkább izgalmas nem is a gomb puszta léte, hanem az, hogy miféle vezérlőpulton jelent meg és kik vetik rá magukat. Eddig sem voltunk ugyanis híján spekulatív, szubsztantív vagy éppen kvázi-szubsztantív történelemfilozófiai kísérleteknek, csak éppen ezek a kísérletek nem a történelemről való gondolkodás „hivatalos” fórumai felől és képviselői részéről érkeztek. Nem a történelmet csak történetírásként elgondolni képes kritikai történetfilozófia folyóiratai és nem történelem- és filozófiatanszékek felől, hanem politikatudósoktól, vagy éppen számtalan diszciplínába (földrajz, környezettan, élettan, evolúciós biológia, genetika, közgazdaságtan, nyelvészet, és így tovább) belekapó reneszánsz emberektől. Olyanoktól, akik bár igen széleskörű igényeket látszanak kielégíteni - mindenképp szélesebbet, mint a kritikai történetfilozófia -, ám akiket „hivatalos” körökben azért illik legalább akkora távolságtartással kezelni, amekkorával a párizsi intellektuális elit kezelte Camus-t A lázadó ember megírása után. Ám azok az új történelemfilozófiák, amelyek most felfüggesztik a történelem felfüggesztését, a „hivatalos” fórumok felől érkeznek, és a spekuláció tilalmát kárhoztatva alkalmasint éppen a „nem-hivatalos” történelemfilozófiák kitaszítottságára is rámutatnak, mondván, hogy nem a kultúránk mentes (vagy szeretne az lenni) a spekulációtól, hanem csupán a diszciplínánk.10 Így tesz legalábbis az az Eeko Runia, aki Frank Ankersmittel együtt hamarosan főszereplővé lép elő. Runia és Ankersmit a jelenlét és tapasztalat fogalmai köré szerveződő diskurzus húzóneveiként lesznek felelősek a történelem felfüggesztésének a felfüggesztéséért, de nem konkrétan a jelenlét és a tapasztalat, hanem az ezekhez kapcsolódó megemlékezés (ami nem a jól ismert emlékezet) aktusa, valamint a trauma és fenséges fogalmai révén.11 A megemlékezésről Runia fogalmazott meg nemrégiben tíz tételt, míg a traumát és a fenségest ugyan mindketten használatba veszik, de mégis inkább Ankersmit nagyobb szabású projektjéhez köthetők, ahogy azt a Sublime Historical Experience című könyvében prezentálja.12 Runia a megemlékezéssel a Burying the Dead, Creating the Past című esszéjében foglalkozik, és bár az itt kibontakozó történelemfilozófia egyes elemei egyéb szövegeiben is megjelennek, a későbbiekben ez a szöveg szolgál majd Ankersmit könyvével együtt a felfüggesztés felfüggesztésének illusztrációjaképp.13 A Vmi a fogalmakat illeti, bár bőséggel esik róluk szó a továbbiakban, a fenségessel kapcsolatban érdemesnek tűnik pár dolgot megemlíteni amúgy előzetesképp. Az esztétikától kölcsönzött, kezdetben a természetre vonatkoztatott és az értelem által befogadhatatlanhoz kötött fenséges a történeti gondolkodásban úgy a múlt, mint a történetírás értelmében vett történelem kapcsán előkerült az idők során. Schillernél debütált, mégpedig a világtörténelemre vonatkoztatva, és a történelem folyamatát értelemmel felruházó történelemfilozófia lehetőségével szembeszegezve, mintegy az értelemnélküliség elismeréseként. Lévén, hogy az emberi értelem képtelen átfogni mindazokat a borzalmakat, fejetlenséget és káoszt, amivel a múlt értelmében vett történelemben találkozik, Schiller szerint nem marad más, mint annak elismerése, hogy az nem pusztán látszólag káosz, ahogy arról a történelemfilozófia szeretne meggyőzni, és a legtöbb, ami tehető, az a világtörténelem fenséges objektumként való szemlélése.14 Az utóbbi évtizedekben, a narrativizmus igézetében éppen az ezen igézetet kiváltó Hayden White közelített Schiller fenségeséhez annyiban, hogy ha nem is a világtörténelem, de a múlt káoszához és értelemnélküliségéhez társította.15 Igaz, mindeközben el is távolodott tőle annyiban, amennyiben a tapasztalati karakterrel bíró, de nem a tapasztalt tárgy minőségeként, hanem bennünk érzetként megjelenő fenségest ontológiai szintre emelte, magának a múltnak tulajdonítva fenséges karaktert, ahogy erre Herman 66 O 2000