2000, 2018 (30. évfolyam) május
Lengyel László: Hazabüszkeségről
osztagok éppen belelőtték a zsidókat az árokba. Rettegve bújt a sír mögé: ezek, miután ezt láttam, nem hagyhatnak élve. A haza ezután az arasznyira szemmagasságban lévő védelmező kő, a majsai verem fala, ahol először katonaszökevényként a magyar tábori csendőrök és a németek, majd az oroszok elől bujkált. Az ágy a szuterénben, ahol még évtizedekkel később is reszketve ugrált és ordított álmában. Igen, jövendő apósomnak ez volt a haza. Ne fedje el előlünk ezt a véres, szaros-húgyos, rideg és hideg, éheztető és számkivető, pincemély és utcasarki hazát semmilyen szép szó, esthajnal és elalél - a haza ez is. A Világosság Udvaráról két magyar író beszélget 1987-ben - egy illegálisan megjelent szamizdat folyóiratban olvasom. Az egyikük, idős népi-nemzeti író, Cseres Tibor, az írószövetség elnöke. A másik, Eörsi István urbánus költő és drámaíró, ellenzéki írásai betiltva. Mindketten jó írók. Mindketten tisztességes és becsületes emberek. Mindketten utálják a fennálló rendszert. És egymást. A Kádár-kor végén vagyunk, de senki se tudja, hogy a Kádár-kor végén vagyunk. „Nem vagy benne a magyar irodalomban az első harmincban. Konrád sincs. Ő jelen van a német, a francia, sőt, az amerikaiban is, de a magyarban nincs. - Esterházy is megjelenik németül, a sajtó dicséri, pedig ő nem ellenzéki. -Őt másért dicsérik, mint titeket. - Őt miért? - Hát a származása miatt. - Azért tud írni is. A hivatali szobát lassan homályba vonták a decemberi délután árnyai. Lichthof - gondoltam -, lichthofban ülök, egy lichthof-elnökkel, aki ezt a lichthofot - hadd kérjem kölcsön Babits zseniális verseimet - a Világosság Udvarának látja, érzi, éli át.” Előveszem Babits Mihály versét: „Lucus a non lucendo - mert valóban / a világosság nem hatott ide / s mélyét nem érte soha napsugár, / csak oly kevéssé mint a kutak mélyét, / csak peremén vetett rövid szegélyt / napszak szerint, felváltva, más falára. / Mélyén tojáshéj, váza cserepe, / csont, konyharongy, üvegnyak, toll, szemét / és ujságfoszlány, széttépett levél / ki tudja kinek írása rajta? / szűz összevisszaság között hever / szemtől bizonytalan időre rejtve.” Az újságfoszlányban és a széttépett levélben a mi írásunk évtizedekkel később — bizonytalan időre rejtve. Az ám, hazám, 2000 / 17