8 Órai Ujság, 1925. január (11. évfolyam, 1-25. szám)
1925-01-27 / 21. szám
Kedd, 1926 január 27. Hevesi Sándor a mai nemzedék színpadi problémáiról. rA Pethes Imre-Társaság ünnepi ülése. Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház igazgatója, rendkívül érdekes szabad előadást tartott vasárnap délelőtt mint vendég a Pethes Imre-Társaság ünnepi ülésen, az Ügyvédi Kamara diszterenen. Ez az előadás a műsor utolsó, de egyedül értékes pontoi volt. Ami előtte lefolyt, egészen jelentéktelen megnyilatkozásnak mondható csupán. A megnyitóból nem tudtuk meg pontosan, hogy mit is akarnak volt miképpen a Pethes Imre tisztes nevének és emlékének leple alatt tömörülő ifjú titánok. — a Pethesről tartott úgynevezett emlékbeszéd egyáltalában nem volt méltó az érdemes művész egyéniségéhez. — az üres, nagyhangú Ady-vers pedig, amit egyfiatal színész stílszerű nagy hangon szavalt el, annál visszásabban hatott a magyar klasszikusok remekművein nevelődött lelkekre, mert az emlékbeszéd előadója ugyancsak kicsinylőleg beszélt a Nemzeti Színház régi, deklamáló művészeiről. Ha pedig ez az egész társaság a méltán híres magyar színművészet múltjának s különösen közelmúltjának lekicsinylése jegyében alakult, akkor ez ellen hevesen tilakoznunk kellene, ha ugyan ez a törekvés nem lenne inkább nevetséges. Mert igazán nincs komikum nélkül az a célzás, mintha a Paulay-korszak fényes együttesének tagjai: Halmi Ferenc és Agádháti Ferenc, Újházi és Vízvári — az emlékbeszédet mondó ifjú által kegyesen elismert Szigeti József mellett — nem lettek volna máig fölül nem múlt hősei az igazi kitűnő színpadi beszédnek, mely atermészetességet a művészivel egyesíti. Szerencsére a műsor első három száma röviden folyt le. Hevesi Sándor másfélórás előadása pedig igazán kárpótolt bennünket tanulságaival és élvezetességével. Mert Hevesi kitűnő előadó. Nem retorikai hatásokra törekszik, a professzoros rendszerességnek is eléggé hijjával van beszéde, — de minden póz nélküli eőadásnak folyamatossága, színes változatossága lebi-lincsel. Nem értünk ugyan egyet vele mindenben, sokszor — úgy éreztük — , egy szellemes ötlet fénye mellett hajlandó homályban hagyni az igazságot is — ez az általa oly nagyra tartott Shaw Rennete módszere —, de az kétségtelen, hogy sokat olvasott, sokat látott, sokat gondolkozó ember, ki finom elmélettel boncol s kijelentéseit el tudja mélyíteni. Nem adhatjuk sokfelé elkalandozó fejtegetésének még kivonatát sem, de egyes mozzanatokat nem lesz érdekesen felem!:- i lenünk. Kezdte a színpad nélküli dráma- irodalomnak — a könyvcin’omnóknak — és az irodalom nélküli színpadnak, a civinmo- dia dell’ arté-nak emlegetésével. Ámbár hiszen az az olasz vígjáték, ahol nem volt szöveg, csak a színészek rögtönzése, még sem nevezhető irodalom nélkülinek, mert hát — s ez nem akar paradoxon lenni: az irodalomnak nem lényege a leírtság. Bizony a commedia delit arie épp úgy irodalom, mint ahogy az a rögtönzött szónoklat. Az Irodalom nélküli színpadnak — füzle tovább az előadó — folytatása az a színjátszás, amely az író darabját csak anyagnak tekinti olyannak, amin a színész kénye-kedve szerint változtathat, a maga ízlése, a színház érdeke és a közönség tetetszése szerint. Utalt Hevesi a Velencei dalimár előadására, a párisi Odéonban, még ilyen az ő megítélése szerint talán kétszáz sor maradt csak meg a Shakespeare szövegéből. Egy nevezetes és nehéz problémája a mai színháznak, — mondotta Hevesi — hogy a jelenkor drámája nem megfelelő. Legfőbb okát ennek abban látja, hogy a polgári dráma lehetőségeit Ibsen tragikus és tragikomikus, —* Shaw komikus és szatirikus irányban tökéletesen kimentette. Ma csak próbálkozások mutatkoznak a drámai.Más terén — mint ahogy próbálkozás volt a XVI. században a Marlowe munkássága, melynek nyomán aztán Shakespeare hozta a megoldást. Nagyon sok érdekeset mondott Hevesi a rendező szerepéről, ami voltaképpen csak a modern színpadon alakult ki. Régen a rendező voltaképpen csak ügyelő volt, az előadás technikai részének lebonyolítója is őre. Akkor a nagy színészek a nagy hagyományok alapján pótolták a rendezőt, aki után igazában csak akkor kezdtek a kritikusok és a közönség kiabálni, mikor a színpadi hagyományok megszakadtak. Érdekesen utalt az előadó arra, hogy a Rachel feltűnte előtti évtizedekben a francia klasszikusoknak egészen bealkonyodott, a közönség elfordult Corneille és Racine legszebb darabjaitól. Rachel aztán a nagy színjátszó hagyományokat feltámasztva, egyszerre divatba hozta megint e műveket, de nem csak a maga nagyszerű drámai erejére támaszkodva. Ő — mint az öreg Coquelin megírta — csak a szenvedélyes kitörésekre alkalmas tehetséggel bírt, a játék részleteit színésztársa, a derék Sámson tanította be neki, akiben egy nagy tragikus színész lelke lobogott, de alakjának jelentékenysége, hangjának szürkesége elzárta előle a tragikus szerepeket, s így csak genre-színész lehetett, de az kitűnő volt. Nagyon®mélyreható volt Hevesi fejtegetéseinek az a része, amelyben a modern közönség ama kívánságára utalt, hogy a színész az emberi lélek tudatlanságát hozza ki az ábrázolt alakból. Duse azért volt olyan nagy művésznő, mert ennek a követelménynek oly nagyszerűen tudott eleget tenni, hogy még a Sardou drámáiban is — miket egyébként Hevesi méltatlanul kicsinyel le annyira — meg tudta éreztetni ezt a tudatalattiságot. A Fedora-példával inkább azt igazolhatta volna Hevesi, hogy még sem olyan silány fércmű ez az érdekes darab — csak legyen művésznő, aki eljátszodja, ötletesen magyarázta Hevesi azt a hallgatólagos megegyezést, amely színész és közönség között minden időkben fennállott, s amely szerint a közönség meg tudja éreztetni a maga kívánságát a színésszel, ez pedig igyekezik annak megfelelni. Ez igaz — de ezt a körülményt a korszellemmel, a divattal, a közfelfogással stb. lehetne talán behatóbban megmagyarázni. E ponton azonban érdekes volt, hogy Hevesi — igen helyesen — meg tudta találni magyarázatát és jogosultságát annak a deklamáló színészi modornak is, amit az emlékbeszéd egy félórával előbb egy ajkbiggyesztéssel vélt elintézhetni. Történeti adatokkal igyekezett Hevesi rávilágítani a Nemzeti Színház népies darabjainak sikereire. Mikor a Népszínház 1875-ben megnyílt, a Nemzeti egész népies műsora oda vándorolt át. Ezért támaszkodott azután Paulay — a nagyszerű ensemble-nak az ő nevéhez fűződő korszakában — majdnem egészen a francia színműre és vígjátékra, s viszont ezért vágyakozott később a Nemzeti törzs publikuma annyira a magyar életet tükröző darabokra, miknek fényes sikerei közül különösen a Bor-t aposztrofálta az előadó. A Shakespeare előadások mikéntjéről is érdekesen beszélt Hevesi. Utalt arra, hogy most már expresszionista beállításban is adják Shakespeare-t, de ez előadások sikere nem jelent egyebet, mint hogy Shakespeare-t még az expresszionista futóbolondok — ezt a közelebbi meghatározást mi tesszük hozzá — sem tudják tönkretenni. Mert Shakespeare hat, akár expresszionista stílusban, akár a szöveghez simuló díszletezéssel, akár díszlet nélküli színpadon adják — hiába mondja Gordon Éváig Shakespeare-t nem színpadra valónak s csak olvasva élvezhetőnek. Stílusosan azonban persze nem lehet Shakespeare-t expresszionista módon adni, ha csak ki nem húzzák a darab nagy részét, s a megmaradt szöveget át nem gyúrják. Szerettük volna, ha ezt fölháborító szándékot jobban kipellengérezte volna az a Hevesi, aki más alkalmakkor — igen sokszor és igen helyesen — a Shakespeare szövegének érinthetet! c .13égéért szokott küzdeni. Még csak egy részletét emeljük ki az odaadó figyelemmel hallgatott előadásnak, azt melyben Hevesi a régimódi nagy színjátszókról s az ujmódi szarokról beszélt, kik közül amazoknak hatalmas egyénisége érdekes műsort jelentett, lemezek meg a megmerevedett divatot nyújtják in suite. A hálás közönség meleg tapssal köszönte meg az előadást, mely a fölvett théraa fejtegetésében — az idő előrehaladottsága miatt — csak fejeutig ment el. Ha Hevesi hajlandó lesz valamilyen alkalommal az út folytatására, bizonyosan leszünk elegen, akik ismét készséggel szeződünk kísérőiül. (sz. I.) az utolsó szerepem, amelyet huszonötször játszottam. Azután a Városi Színházban szerepeltem 1920 telén: az „Ezüst sirály“-ban játszottam nyolcvanszor, majd Bécsben, a Cári Theaterben az „Ezüst sirály"-t kétszázszor, utóbb ugyancsak ezt a szerepet ismét a Városi Színházban negyvenszer. Erre következett első amerikai turném, amely négy hónapig tartott. Visszatérve: a Városi Színházban nyolcvanszor a ,,Diadalmas asszony", majd a második, nyolchónapos amerikai út, amely alatt a „Diadalmas asszony", a „Gárdiskirálynő", az „Ezüst sirály" és a „Gróf Rinaldó" című operetteket játszottam oda- künn. Egy évvel később ismét a Városi Szín házban a „Diadalmas asszony" a bécsi Theater I an der Wienben a „Marica grófnő" tiszttartóját játszottam félszázszor. — Félévig utazgattam azután. A külföldi ■ színházakat tanulmányoztam és sokat tanulj rám is. Közben kétszer kaptam ajánlatot a berlini Metropol Theatertől, hogy a „Marica grófnő"-ben játsszam, de nem fogadtam el. Berlinben találkoztam azután Faludi Jenővel aki meghívott a Király Színházhoz. — A „Martca grófnő“-ben a tiszttartó szerepét eredeti formájában játszom. Nem hagyok el egyetlen számot sem és minden szám után a külföldi előadásokon is szereplő táncokat csinálom. Különben boldog vagyok, hogy visszatérhetek a régi színpadra, a régi kollégák kedves körébe. 0 i mi i in n H111 n Király Ernő a Király Színházban Ma este századszor kerül színre a Király Színházban Kálmán Ime diadalmas operettje, a Marica grófnő''. A jubiláris előadásnak érdekessége, hogy a száz előadás zsúfolt házak elött pergett le, hogy Lábass Judit, a magyar .•Matrica grófnő“-t a világ minden tájékára meghívták ennek a szerepnek az eljátszására; hogy Kiss Ferenc a századik előadáson utoljára játszik operettet, és hogy Kálmán Imre, a komponista maga dirigálja az előadást. Holnap pedig új sorozata kezdődik a „Marica grófnődnek és ebben a sorozatban Királyi Ernő lesz a tiszttartó; az a művész, aki legnépszerűbb tagja volt évekkel ezelőtt a Király Színházna és hat év óta nem szerepelt színpadán. Az érdekes visszatérés alkalmából beszélgettünk Király Ernővel, aki kérdéseinkre a következőket mondotta el: — A kommün bukása után, 1919 őszén játszottam utoljára a Király-Színházban: a ,Farsang tündére" című Kálmán-operettben volt — Kiss Ferenc férfias vallomással tér vissza a Nemzeti Színházhoz. Ma este utoljára lép fel Kiss Ferenc a Király- Színházban, ahol száz estén át egy operett főszerepét játszó Ibi. Kiss Ferenc, aki a Nemzeti Színháznál felfelé lendült szép karrierjét hagyta ott a szezon elején, beleszédülve az Unió-színházak csábító ajánlatába, a művészi lelkiismeret elnémíthatatlaneretének és az igazi magyar színész nemes öntudatának szép példáját adta most egy nyilatkozatában, mellyel lezárja fiatalos hevű és eléggé meg nem fontolt operett-kirándulásának fejezetét. Kiss Ferenc ezzel a nyilatkozatával, amellyel színt- lelki tisztálkodást végez és gondolkozásában meghiggadva, ismét felemelkedik a Nemzeti Színház előkelő művészeinek szellemi körébe, olyan példáját adja a művészi lellkiismeretnek és az ideálokért rajongó becsvágy erejének, hogy ez erős etikai tanulságul fog szolgálni az egész magyar színészetnek. Íme egy művész, akinek a lelkén páráséként égett az önvád, hogy büszke hivatását, ha csak ideig-óráig is, feladta egy méltatlan feladat anyagi előnyeiért. Kiss Ferenc szivében a régi nagy magyar distriók vére dobog. Erkölcse, ambíciója nem tudott beleilleszkedni az operettvilág levegőjébe és onnan első pillanattól kezdve a Nemzeti Színház színpadára visszavágyakozott. Megkapó az az őszinte kijelentése, hogy első perctől kezdve mennyire kínozta a lelkiismerete, amiért elhagyta a Nemzeti Színházat. Elmondja, hogy üresnek érezte a lelket és valósággal a szíve fájt, amiért kiengedte a kezéből a nemzeti kultúra tiszta zászlaját. ..Megszegtem a szavamat. — mondja egy mai lapban közölt nyilatkozatában — nem tudtam őszintén, nyíltan a férfiak szemébe nézni, tömérdek pénzt fizettem vissza, mert égette a markomat és előálltam és megmondottam nyíltan: bocsánat, tévedtem, itt a Pénz, vegyék vissza, mert én így nem bírom tovább ... El tudjuk képzelni, hogy Kiss Ferenc mit élt át a számára gyötrelmes operettszínészkedés száz estéje alatt. De megmondja ő maga férfias gyónásában. Úgy éreztem — mondja — ezekben a távoltöltött hónapokban, hogy lélekben nagyon megöregedtem, hogy ezt olyan nyíltan ki merem mondani, ez is azt bizonyítja." Kiss Ferenc ezt az érdekes vallomását egy olyan férfias kijelentéssel fejezi le, amely valóban alkalmas arra, hogy elfelejtesse a Nemzeti Színházzal szemben tanúsított meggondolatlanságot s mindenkit kiengesztelve, vele szembe ismét megszerezze számára azt a rokonszenvet és megbecsülést, amelyre művészi egyénisége és magyar erkölcse méltóvá teszi. E kijelentése szó szerint így hangzik: „Vannak sokan, akik azzal gúnyolnak, hogy visszakértem magamat. Tökéletesen igazuk van, ügy volt és így van: visszakértem magamat! Ezzel tartozom azoknak és annak az intézetnek, akiket, s amit rutul cserben hagytam és most úgy érzem, hogy ezzel elégtételt szolgáltattam nekik. Még nem vagyunk teljesen kvittek. Még én tartozom valamivel. Azoknak az ígéreteknek a beváltásával, amiket a publikum és a színházak hozzám fűztek. Teljes szívemmel és teljes lelkemmel kérek tehát időt és bocsánatot most már mindenkitől, aki szeretett engem úgy magamban mint a színpadon és én fogadom, hogy Kiss Feri nem fog több okot szolgáltatni szóbeszédre, szapulásra. Jó lecke volt. Elveszítettem a dollárok csengését, de megtaláltam a lelkem harangját és most úgy érzem, hogy így van ez jól. Adja az Isten, hogy időm legyen ezt bebizonyítani...“ Ez a szép kijelentés zavartalanul nyitja meg útját Kiss Ferencnek arra a színpadra, melyen a nemzeti kultúra nagy művészei szegénységi fogadalomban végzik nemes hivatásukat. Kiss Ferenc vérző szívvel adott példát a magyar művész lelkiismeretéről és kötelességéről. Vele szemben tehát meg kell szűnnie minden szemrehányásnak s szeretettel kell fogadni talentumát a nemzeti kultúra igazi munkájában. Kiss Ferenc esete nagy erejű morális példa, mely bizonyára kellő hatással lesz a hasonló körülmények között ingadozó művészi lelkiismeretekre. — A francia Akadémia köszönete Faludi Jenőnek. A „Sasfiók" 300-ik elő-,adására Faludi Jenő dr. meghívta volt a Juacia Akadémiát is. A meghívásra most érkezett az Institut de France válasza Henri’ Reguier aláírásával. A szívélyes hangú levél, miután gratulál a 300-ik előadáshoz, kimenti az Akadémiát, amelynek egyetlenegy tagja sem utazhatik most Budapestre, majd pedig — többek közt, — a következőket mondja: „függje meg, hogy az Akadémia nagyon meg volt hatva azoktól a szándékoktól és attól a rokonszenvtől, amely a „L’aiglon“ háromszáz előadásával a francia kultúra irányában megnyilvánult". — Hangversenyek. Kodály Zoltán szerzői estjén mindig ünnepies hangulatban van a közönség. Benső, lelki ünnep ez, mikor a muzsikában a zseni szárnyaló röpte hallatszik. Áhítattal és lelkesedéssel élvezte a közönség Kodály gyönyörű dalait, Kálmán Oszkár és Marschalkó Rózsim él vérző só előadásában. A zongoradarabokból a rendkívül tehetséges fiatal zongoraművész, Kentner Lajos adott elő cav Evenverni sorozatot, úgy ezzel, mint az énekszámok zongorakíséretével bebizonyította, hogy ifjú kora dacára komolyan számbavenni való művész, akinek fantáziája, bisenléákuttúrája, intellektusa és technikai tudása nagy muzsikaitással párosul. Watbauer Imre, Keszler Jenő és Temesváry János a két hegedűre és violára komponált Szerenádot játszották komoly és telkes művészettel. A Waldbauervonósnégyes újdonsággal kezdte tegnapi hangversenyét. Solmlhoff Ervin vonósnégyes-saileje nyilván elárulja szerzőjének ama törekvését, hogy szellemes és humoros művet alkosson. A logikátlan egymásra halmozott disszonanciák furcsa sora tényleg váltott is ki a közönségből némi derültséget, ha nem is abban az értelemen, ahogy a szerző gondolta. A mi szemünkben a mű legnagyobb kvalitása, hogy az öt tétel mindössze sem igen tart 16 percnél tovább. A közönség mégis mélkönnyebbnek lélegzett föl, amikor Schubert Pisztráng-ölpék első taktusai felcsendültek. A zongori szólamot Eisenberger Szeverin játszotta, ragyogó technikával, de sokkal inkább előtér p tolva saját egyéniségét, mint ahogy azt a kamara-muzsika elbírja. Az estét Beethoven I-mod Quarlettie (op. be.) fejezte be. A közönség a művészeket a megérdemelt elismerésben részesítette. (Op.) — Giietta Ferencet Hamburgba hívják, sír.letta Ferenc, aki most a Városi Színház műsorának egyik erőssége, tegnap távirati meghívást kapott a hamburgi Népoperától. A „Marica grófnő" tiszttartójának szerepére hívják a művészt, aki ezt a szerepet nagy sikerrel játszotta félszázszor a bécsi Theater an der Wienben, amelynek most is szerződtetett tagja még. A bécsi opera balcikarának vendégszereplése Budapesten. Bécsből jelenti tudósítónk, hogymegállapodás történt a bécsi állami opera hallét karának budapesti vendégszerepléséről, amely két estére terjed. Eszerint a bécsi állami opera teljes balletkmra Kröller balletmester vezetésével február 14-én és 15-én fog vendégszerepelni a budapesti Opera színpadán. A vendégszereplés műsorán a SchlagebersTejszinhalel és Scheheresade című balettek kerülnek színre. — Szalamit: Pallay Mahiid. A Blaha Lujza Színházban február 4-ikén szinre kerülő zsidó operának, a „Szalámit‘‘nak címszerepét, értesülésünk szerint, Pallay Maliid, az Operaház művésznője fogja játszani, Abigél Harmath Hilda lesz, Absolon Nádor Jenő. 9