8 Órai Ujság, 1929. május (15. évfolyam, 98-120. szám)
1929-05-16 / 109. szám
1929 MÁJUS 16 Grimm Vincének, a „Magyarsajtó" igazgatójának emlékirata a Szent Korona Első Közlemény 1849-iki elásásáról Copirygfyt by 8 Órai Ujság Alábbiakban egy eddig ismeretlen emlékirat közlését kezdjük meg, amely a Szabadságharc ezidei nyolcvanadik évfordulójával kapcsolatosan a véresen nagy nyárvége —1849 augusztus hava — egyik legkimagaslóbb eseményének, a Szent Korona Orsová mellett történt elásásának egyetlen és valóságos kulcsa. Minden a Szent Korona elásására vonatkozó eddigi emlékirat, tanulmány avagy levéltári közlemény vagy egészen töredékes dolog, vagy az ügyben szerepelt spionnak idevonatkozó hamis jelentései alapján merőben hamis nyomon jár. A Szent Korona elásására vonatkozó bécsi titkos aktáknak 1919-ben komoly formában történt osztrák tollból eredő közlése nem derítette fel a való tényállást. És pedig abból az egyszerű okból nem, mivel Böszörményi Wargha István, a Kisázsiában, Konstantinápolyban és Londonban Kossuth Lajos ellen dolgozó hivatásos spion — a „koronás Wargha",ahogyan a hetvenes években Nagyváradon hívták — Von Kempen császári altábornagyot, a bécsi titkosrendőrség főnökét is hamisan informálta az ügyről, így tehát az altábornagynak a fiatal Ferenc József császárhoz intézett bőséges jelentése is hamis. Böszörményi Wargha István nagytehetségű, előkelő állású ember volt, az ország első tudóstársaságának tagja, Kossuth Lajos bizalmas embere. Emellett azonban a tragikusan zavaros kornak egyik legkétesebb hírű, erkölcsileg teljesen kisértékű, pathologikus jelensége, aki a „Moral Insanity“-t jellemző „Part pour Part" erkölcstelenségével nemcsak Kossuth ellen kémkedett már a harmincas évek óta, hanem mint az emigráció kalandorainak legalsó fokozatú, mindenre kapható „bravo“-ja, a mindenható, rettegett Von Kempen altábornagyot is csúfosan orránál fogva vezette. A szabadságharc immár történelemmé halkult, hiszen élő tanúja már nincs. A mai nemzedék negyvenegynéhány évesei már oly apák fiai, akik már maguk is legfeljebb csecsemők lehettek a véres Nyár hónapjaiban. Hiszen aki 1849-ben született, ma nyolcvan éves. Az élet rohan, mert mi emberek magunk jelentjük az Életet, mely a mi kurta kis létünkben suhan el a semmibe mint kósza falevél. Nem mi élünk a históriában, hanem a história él bennünk, általunk és révünkön. A mai ifjú nemzedék — mint Turgenjeff ,fiai, az „Apákat“ — már nem ért meg bennünket, az észrevétlenül öregedővé csendesedőket, akiket még oly nagyapa ringatott térdein, aki még hordta a tubákszinatillát Branyiszkó vagy Nagyszeben alatt. A história bennünk él és hal meg, ha nincsen emlékezés, emlékező és emlékeztető. Az emlékeztető azonban rendesen egy darab papiros, mellyé az élet lehalkul: élő, véresen piros élet szürke betűvé. Grimm Vince emlékirata ilyen papír; kéz- ’ írása apró gyöngyszemeivel írott emlékeztető, melyet — íme — a rotációs gép fekete betű- ' jében váltunk át életté. Alábbi írásaink: Grimm Vince pesti kő- nyomdatulajdonos emlékiratai, Tarcsafalvi Sylvester János írásai az aradi tizenhármak- ■ ról, Haynau és Crouy-Chassel gróf levelei és egyéb ilyesmik a fenti célt óhajtják szolgál- tatni. A „Kossuth-bankók" még láthatók a régi 'ségkereskedőknél. Az írta emlékiratunkat, aki ezeket a bankókat nyomta, súllyal vette tudomásul a kényszerűség diktálta kész tényeket. Igen mérsékelten őszinte érdeklődés kísérte a koronázás megtörténtét, ámde ünneprontó senki nem akart lenni, mert a józanabbak a tények s a helyzet által kierőszakolt, szükséges, ámde fájdalmas megalkuvásnak tekintették a megváltozott helyzetet. Mindenki örült a békességnek s mindenki igyekezett elfelejteni az akasztófákat. A korona elásásáról szóló híreket a közvélemény csak elsuttogta. A külföldi sajtó számára azonban napi szenzációul maradt meg a dolog, noha az igazat senki sem tudta. A botrányt még jobban fűtötte ez a titokzatosság. A kérdés szőnyegre kerülése 1853 és 1867 között (tehát az emigráció legfontosabb napjai idején) igen sajnálatos állapotúnak mutatja az emigráció több vezetőinek szellemét. Az ember mintegy szégyenli leírni azokat a neveket, melyek egymás hihetetlen demoralizáltságú és lealacsonyodott modorú megrágalmzásával igyekeztek egymásra fogni a Szent A geniális és keményderekú Tóth Béla, írói tehetséges tudása által adott függetlenségében nyíltan kezelte a dolgot és 1901-ben megírta, ámde az igazság teljes nyitjához ő sem tudott hozzáférni. Grimm Vince emlékirata vágja át a hazugság, a pletyka s a rágalom fenti gordiusi csomóját. Egyben azonban rehabilitálja a szabadságharc méltatlanul meghurcolt, réges-régen halott alakjait is, akikre a bécsi titkosrendőrség segítségével és Bécs őszinte örömére az emigráció marakodó gyalázkodásai fogták rá a megfizetett árulás koholmányát. A Szent Korona változatos és tragikus története hátterében a bécsi titkosrendőrség fekete titokzatossága „Secret Noir“-ra sötétlik: a levert szabadságharc utáni erkölcsi összeomlás fájdalmasan demoralizált társadalmának tényei, melyek — sajnos — a világháború utáni dolgokhoz, emberekhez, tényekhez, bukásokhoz és sikerekhez oly nagyon-nagyon hasonlítanak. Grimm Vincének komoly és tiszta alakja is enyhíti az ■ emigrációs társadalom lelki lecsúszottságának s az osztrák régimé letagadhatatlan és felejthetetlen, alacsonyságának a William Hoogarth pokoli szatírájú metszetvéső tűjére illő tényeit. Az „öreg Grimm", amint őt a fiattal Veress Sándor híres emlékiratai nevezik, igen sokadmagával tisztán áll a lezüllő társadalom szomorú jelenségei között. A forradalom európai tornádójának magyar változata — a szabadságharc magyar pusztai forgószele — őt is elragadták a március előtti régi Pest-Buda „Biedermeyeres" idilljéből. Ne feledjük el, hogy hol és hogyan élt az emigráció. Majdnem két évtizeden át balkáni és sanfranciskói lebujok, aranyásó telepek wigwamjai, kültelki párisi, hamburgi, nákorona rejtekhelyének „elárulását". Hogy azonban Böszörmény Wargha János volt az áruló, azt 1867-ig úgyszólván senki sem tudta. A rágalom színes virágai tehát vígan burjánoztak a török Kiutahiától Londonig és Nápolytól Buenos Airesig. A világ tájékozatlan volt, az igazságot senki sem ismerte. 1867-től kezdve a hazaszálligózó emigránsok már elkezdették Wargha nevét suttogni, bizonyosat azonban senki sem tudott. Viszont mivel a hatalom magas állásokba emelte az alacsony kalandort, — akinek konstantinápolyi és londoni egyéb hitványságairól az 1867 óta visszatérő emigránsok tudtak, — a kérdésről nem volt „Raison" nyilatkozni. Egy inzultus azonban, mely Bihar vármegye egyik közgyűlésén érte Wargha Istvánt, erősen felszabadította a közvéleményt. 1876-ban, Wargha halála idején már mindenki nyíltan beszélt a dologról, bár a való tényt senki sem tudta, polyi, londoni kávéházak, sztambuli ópiumos barlangok voltak az emigráció golgotajáróinak tanyái, ahol magyar nosztalgia gyötörte a bujdosókat. Magyar emigráns vér hullott az egész földkerekén, Itáliában az olasz egységért és Amerikában néger jogokért, a török Félholdért Sebastopolnál és porosz érdekekért Schleswig-Holtsteinban. Az „öreg Grimm", mint az Andersen-mese állhatatos ónkatonája, állotta az emigrációs sarat. Sírjából kiszórta az 1900-as évek kegyeletlen tudatlansága, emlékét már csak papír őrzi, az engedelmes, ámde romlandó papír, mellyel egész életében foglalkozott, mint író és mint bankjegynyomdász is, mint rajzoló is és kőnyomdász is. Az élet — ahi papírrá halkul nyolcvan év alatt. Alábbi közlés — mint halott betű a majdan halálba sárguló papíron — őrizze meg a pesti író, újságíró, emigráns török őrnagy emlékét. Bevilaqua-Borsody Béla dr. Az „öreg Grimm“ megoldja a rejtélyt A viddini kapu Belgrádon. (Egykorú rajz.) Grimm Vince eredeti vázlata a Szent Korona rejtekhelyéről. Duschek, az úri Wargha A régi Pest-Buda régi családi életére vonatkozó böngészéseink során, találtuk meg a régi nemesi patriciusi Mayerffy-család iratai között a tizennyolc oldalra németül írott levelet, melyet Grimm Vince, a születésében és anyanyelvében bécsi, lelkében magyar, érdekes és különös, nagyvonalúan hányatott életű pesti polgár, kőnyomdatulajdonos, műkereskedő, világhírű sakkozó, költő, rajzoló, a Kossuthkormány „pénzügyéri“ minisztériumának miniszteri tanácsosa, a „Magyar Alladalmi Bankjegynyomda11 igazgatója, emigráns török és muzulmánná lett ottomán őrnagy írt 1864 február elsején. Hogy a levélformájú közlésben említett „Kedves Barátom", (akihez az emlékirat intézve van), kinek a személyét takarja, azt nem sikerült megállapítanunk. Mivel azonban az emlékiratot a Nagyrévi nemes Mayerffy-család levelesládájából adta át nekünk Margerffy György úr, a család pedig rokoni kapcsolatban volt Adlersklaus nemes Büchel Ferenc volt császári kapitánnyal, a későbbi, teljesen magyarrá lett császári és királyi alezredessel: nem lehetetlen, hogy az emlékirat hozzá, avagy a Mayerffy-család valamely, a szabadságharcban szerepelt tagjához van intézve. Erre a kérdésre különben kitérünk. Itt és egyelőre csak annyit, hogy az emlékirat egyik távolabbi nevezetessége az is, hogy az osztrák kormány fizetett kémjeként működött Duschek Ferenc szabadságharckori magyar pénzügyminiszter ismeretlen áruló ténykedései is egészen új színű megvilágításban jelentkeznek az emlékirat révén. Szemere Bertalan miniszterelnöknek a szabadságharc második elnökminiszterének lassan kialakult elmebajára nézve — melybe bele is halt — rendkívül fontos adatokat találunk és pedig annak legkoraibb, bevezető tüneteit illetőleg. Mindaz a különös és eddig titokza iló és „koronás“ — a spion osnak látszó dolog, mely Szemere Bertalan emigrációs életének eleddig zavaros és érthetetlen pontja volt, teljes magyarázatot nyer az emlékirat idevágó közlésein keresztül. Az a Szemere, akit ez a levél leír, már a nagybeteg ember, aki felett már nem lehet moralizálnicselekedeteit is már csak a pathológia szemével lehet nézni. . .Az emlékirat az orsovai éjszaka teljes leírását adja. 1866 február 1-én íródott, török álampolgár írta idegenből, tehát független helyről és nem a nagy nyilvánosság elé szánt módon. Házmán Ferenc — a későbbi budavárosi polgármester — gyér, néhány szavas közlései s a beteg Nemere Bertalan emigráló naplója jelentéktelen apróságok az emlékirat részletes előadásához képest, mely e ponton mint elsőrangú forrás jelentkezik. A Szent Koronának 1849 augusztus 20-án történt elásatása és 1853 szeptember 8-án történt feltaláltatása annak idején az egész világsajtót foglalkoztató nagy szenzáció volt. A kérdés a kiegyezéskor, 1867-ben újra szőnyegre került, azonban éppen a kiegyezésre való tekintettel a tény kérdése a lojalitás akkor igen megokolt okosságában merült el. Mikor Böszörményi Wargha István mint Nagyvárad városa főjegyzője — előzetesen Bihar vármegye árvaszéki ülnöke és tanfelügyelője — 1876 március 12-én Nagyváradon meghalt, az ottani lapok sokat írtak a botrányos életű kalandorról, akit előbb említett állásaiban utólagos fizetségképpen helyezett el az a politika, mely még az 1867-es kiegyezés után is titkos utakon járt, melynek kezei még a legújabb időkig is igen „hosszúak" voltak és oda is elértek, ahova az ember nem is hinné. A kérdés új fázisba lépett a monarchia összeomlásakor. A bécsi levéltáraik mindenki számára megnyíltak. Már 1919-ben megjelent a Hans Schlitterféle közlés a korona feltalálásáról. Dr. Hans Schlitter kötete azonban a hivatásos spion szerepében működő Böszörményi Wargha István hamis jelentéseit tartalmazta. 1853 és 1867 között hivatalos közlemények jelentek meg a Szent korona feltalálásáról. Ezek a „hivatalos közlések“ természetesen mindenáron úgy akarták a dolgot beállítani, hogy ki ne derüljön az igazság: az, hogy züllött, fizetett kalandor juttatta a legitim magyar trónbirtoklás jogi szimbólumát a fiatal Ferenc József császár kezébe. A kiegyezéskor a magyar ellenzék fanyar mo Folyó hó 16-án. Csütörtökön nagy megnyitó-estély a KUEVIE-iitól függő kertjében és termeiben Budapest legjobb jazzbandje mellett a legelőkelőbb közönség táncol ótt AI UJSG—fia MWMM—CSÜTÖRTÖK 5. OLDAL Hálószobák éjjeliszekrény világítására legalkalmasabb a TURGM DPÁK-TAKARÉKLÁZ*PA SZABÁLYOZHATÓ NAGYOBB NEM KÁPRÁZTAT, ÉS KISEBB FÉNYERŐSSÉGRE KÍMÉLI A SZEMET KAPHATÓ MINDENÜTT Ő SZÁLLÍTJA: Egyesült Izzólámpa és tillamssági R.-T. Újpest 4.