8 Órai Ujság, 1929. május (15. évfolyam, 98-120. szám)

1929-05-16 / 109. szám

1929 MÁJUS 16 Grimm Vincének, a „Magyar­­sajtó" igazgatójának emlékirata a Szent Korona Első Közlemény 1849-iki elásásáról Copirygfyt by 8 Órai Ujság Alábbiakban egy eddig ismeretlen emlékirat közlését kezdjük meg, amely a Szabadságharc ezidei nyolcvanadik évfordulójával kapcsola­tosan a véresen nagy nyárvége —1849 augusz­tus hava — egyik legkimagaslóbb esemé­nyének, a Szent Korona Orsová mellett történt elásásának egyetlen és valóságos kulcsa. Minden a Szent Korona elásására vonat­kozó eddigi emlékirat, tanulmány avagy levél­tári közlemény vagy egészen töredékes dolog, vagy­­ az ügyben szerepelt spionnak ide­vonatkozó hamis jelentései alapján merőben hamis nyomon jár. A Szent Korona elásására vonatkozó bécsi titkos aktáknak 1919-ben komoly formában történt osztrák tollból eredő közlése nem derí­tette fel a való tényállást. És pedig abból az egyszerű okból nem, mi­vel Böszörményi Wargha István, a Kisázsiá­­ban, Konstantinápolyban és Londonban Kos­suth Lajos ellen dolgozó hivatásos spion — a „koronás Wargha",­­ahogyan a hetvenes években Nagyváradon hívták — Von Kempen császári altábornagyot, a bécsi titkosrendőrség főnökét is hamisan informálta az ügyről, így tehát az altábornagynak a fiatal Ferenc Jó­zsef császárhoz intézett bőséges jelentése is hamis. Böszörményi Wargha István nagytehetségű, előkelő állású ember volt, az ország első tudós­­társaságának tagja, Kossuth Lajos bizalmas embere. Emellett azonban a tragiku­san zava­ros kornak egyik legkétesebb hírű, erkölcsileg teljesen kisértékű, pathologikus jelensége, aki a „Moral Insanity“-t jellemző „Part pour Part" erkölcstelenségével nemcsak Kossuth ellen kémkedett már a harmincas évek óta, hanem mint az emigráció kalandorainak leg­alsó fokozatú, mindenre kapható „bravo“-ja, a mindenható, rettegett Von Kempen altábor­nagyot is csúfosan orránál fogva vezette. A szabadságharc immár történelemmé hal­kult, hiszen élő tanúja már nincs. A mai nem­zedék negyvenegynéhány évesei már oly apák fiai, akik már maguk is legfeljebb csecsemők lehettek a véres Nyár hónapjaiban. Hiszen aki 1849-ben született, ma nyolcvan éves. Az élet rohan, mert mi emberek magunk jelentjük az Életet, mely a mi kurta kis létünkben suhan el a semmibe mint kósza fa­levél. Nem mi élünk a históriában, hanem a história él bennünk, általunk és révünkön. A mai ifjú nemzedék — mint Turgenjeff ,f­iai, az „Apákat“ — már nem ért meg ben­nünket, az észrevétlenül öregedővé csendese­­dőket, akiket még oly nagyapa ringatott tér­dein, aki még hordta a tubákszin­atillát Bra­­nyiszkó vagy Nagyszeben alatt. A história bennünk él és hal meg, ha nincsen emlékezés, emlékező és emlékeztető. Az emlékeztető azonban rendesen egy da­rab papiros, mellyé az élet lehalkul: élő, vére­sen piros élet szürke betűvé. Grimm Vince emlékirata ilyen papír; kéz- ’ írása apró gyöngyszemeivel írott emlékeztető,­­ melyet — íme — a rotációs gép fekete betű- ' jében váltunk át életté. Alábbi írásaink: Grimm Vince pesti kő-­­ nyomdatulajdonos emlékiratai, Tarcsafalvi­­ Sylvester János írásai az aradi tizenhármak- ■ ról, Haynau és Crouy-Chassel gróf levelei és­­ egyéb ilyesmik a fenti célt óhajtják szolgál-­­ tatni. A „Kossuth-bankók" még láthatók a régi­ '­ségkereskedőknél. Az írta emlékiratunkat, aki ezeket a bankókat nyomta, súllyal vette tudomásul a kényszerűség dik­tálta kész tényeket. Igen mérsékelten őszinte érdeklődés kísérte a koronázás megtörténtét, ámde ünneprontó senki nem akart lenni, mert a józanabbak a tények s a helyzet által kierőszakolt, szüksé­ges, ámde fájdalmas megalkuvásnak tekintet­ték a megváltozott helyzetet. Mindenki örült a békességnek s mindenki igyekezett elfelejteni az akasztófákat. A korona elásásáról szóló híreket a köz­vélemény csak elsuttogta. A külföldi sajtó számára azonban napi szen­zációul maradt meg a dolog, noha az igazat senki sem tudta. A botrányt még jobban fű­tötte ez a titokzatosság. A kérdés szőnyegre kerülése 1853 és 1867 között (tehát az emigráció legfontosabb napjai idején) igen sajnálatos állapotúnak mutatja az emigráció több vezetőinek szellemét. Az ember mintegy szégyenli leírni azokat a neveket, melyek egymás hihetetlen demorali­­zálts­ágú és lealacsonyodott modorú megrágal­­­mzásával igyekeztek egymásra fogni a Szent A geniális és keményderekú Tóth Béla, írói tehetsége­s tudása által adott függetlenségé­ben nyíltan kezelte a dolgot és 1901-ben meg­írta, ámde az igazság teljes nyitjához ő sem tudott hozzáférni. Grimm Vince emlékirata vágja át a ha­zugság, a pletyka s a rágalom fenti gordiusi csomóját. Egyben azonban rehabilitálja a szabadság­­harc méltatlanul meghurcolt, réges-régen ha­lott alakjait is, akikre a bécsi titkosrendőrség segítségével és Bécs őszinte örömére az emigrá­ció marakodó gyalázkodásai fogták rá a meg­fizetett árulás koholmányát. A Szent Korona változatos és tragikus tör­ténete hátterében a bécsi titkosrendőrség fekete titokzatossága „Secret Noir“-ra sötétlik: a le­vert szabadságharc utáni erkölcsi összeomlás fájdalmasan demoralizált társadalmának té­nyei, melyek — sajnos — a világháború utáni dolgokhoz, emberekhez, tényekhez, bukásokhoz és sikerekhez oly nagyon-nagyon hasonlítanak. Grimm Vincének komoly és tiszta alakja is enyhíti az ■ emigrációs társadalom lelki lecsú­­szottságának s az osztrák régimé letagadha­tatlan és felejthetetlen, alacsonyságának a Wil­­liam Hoogarth pokoli szatírájú metszetvéső tűjére illő tényeit. Az „öreg Grimm", amint őt a fiattal Veress Sándor híres emlékiratai nevezik, igen sokad­magával tisztán áll a lezüllő társadalom szo­morú jelenségei között. A forradalom európai tornádójának magyar változata — a szabad­ságharc magyar pusztai forgószele — őt is elragadták a március előtti régi Pest-Buda „Biedermeyeres" idilljéből. Ne feledjük el, hogy hol és hogyan élt az emigráció. Majdnem két évtizeden át balkáni és sanfranciskói lebujok, aranyásó telepek wigwamjai, kültelki párisi, hamburgi, ná­korona rejtekhelyének „elárulását". Hogy azonban Böszörmény Wargha János volt az áruló, azt 1867-ig úgyszólván senki sem tudta. A rágalom színes virágai tehát vígan burjánoz­­tak a török Kiutahiától Londonig és Nápoly­tól Buenos­ Airesig. A világ tájékozatlan volt, az igazságot senki sem ismerte. 1867-től kezdve a hazaszáll­igózó emigrán­sok már elkezdették Wargha nevét suttogni, bizonyosat azonban senki sem tudott. Viszont mivel a hatalom magas állásokba emelte az alacsony kalandort, — akinek konstantiná­polyi és londoni egyéb hitványságairól az 1867 óta visszatérő emigránsok tudtak, — a kérdésről nem volt „Raison" nyilatkozni. Egy inzultus azonban, mely Bihar vármegye egyik közgyűlésén érte Wargha Istvánt, erősen fel­szabadította a közvéleményt. 1876-ban, Wargha halála idején már min­denki nyíltan beszélt a dologról, bár a való tényt senki sem tudta, polyi, londoni kávéházak, sztambuli ópiumos barlangok voltak az emigráció golgotajáróinak tanyái, ahol magyar nosztalgia gyötörte a bujdosókat. Magyar emigráns vér hullott az egész földkerekén, Itáliában az olasz egysé­gért és Amerikában néger jogokért, a török Félholdért Sebastopolnál és porosz érdekekért Schleswig-Holtsteinban. Az „öreg Grimm", mint az Andersen-mese állhatatos ónkatonája, állotta az emigrációs sarat. Sírjából kiszórta az 1900-as évek ke­gyeletlen tudatlansága, emlékét már csak pa­pír őrzi, az engedelmes, ámde romlandó papír, mellyel egész életében foglalkozott, mint író és mint bankjegynyomdász is, mint rajzoló is és kőnyomdász is. Az élet — ah­i papírrá halkul nyolcvan év alatt. Alábbi közlés — mint halott betű a majdan halálba sárguló papíron — őrizze meg a pesti író, újságíró, emigráns török őrnagy emlékét. Bevilaqua-Borsody Béla dr. Az „öreg Grimm“ megoldja a rejtélyt A viddini kapu Belgrádon. (Egykorú rajz.) Grimm Vince eredeti vázlata a Szent Korona rejtekhelyéről. Duschek, az úri Wargha A régi Pest-Buda régi családi életére vonat­kozó böngészéseink során, találtuk meg a régi nemesi patriciusi Mayerffy-család iratai kö­zött a tizennyolc oldalra németül írott levelet, melyet Grimm Vince, a születésében és anya­nyelvében bécsi, lelkében magyar, érdekes és különös, nagyvonalúan hányatott életű pesti polgár, kőnyomdatulajdonos, műkereskedő, világhírű sakkozó, költő, rajzoló, a Kossuth­­kormány „pénzügyéri“ minisztériumának mi­niszteri tanácsosa, a „Magyar Alladalmi Bank­jegynyomda11 igazgatója, emigráns török és muzulmánná lett ottomán őrnagy írt 1864 február elsején. Hogy a levélformájú közlés­ben említett „Kedves Barátom", (akihez az emlékirat intézve van), kinek a személyét ta­karja, azt nem sikerült megállapítanunk. Mi­vel azonban az emlékiratot a Nagyrévi nemes Mayerffy-család levelesládájából adta át ne­künk Margerffy György úr, a család pedig ro­koni kapcsolatban volt Adlersklaus nemes Büchel Ferenc volt császári kapitánnyal,­ a későbbi, teljesen magyarrá lett császári és ki­rályi alezredessel: nem lehetetlen, hogy az emlékirat hozzá, avagy a Mayerffy-család va­lamely, a szabadságharcban szerepelt tagjá­hoz van intézve. Erre a kérdésre különben kitérünk. Itt és egyelőre csak annyit, hogy az emlékirat egyik távolabbi nevezetessége az is, hogy az osztrák kormány fizetett kémjeként működött Duschek Ferenc szabadságharckori magyar pénzügy­­miniszter ismeretlen áruló ténykedései is egé­szen új színű megvilágításban jelentkeznek az emlékirat révén. Szemere Bertalan miniszterelnöknek a sza­badságharc második elnökminiszterének las­san kialakult elmebajára nézve — melybe bele is halt — rendkívül fontos adatokat találunk és pedig annak legkoraibb, bevezető tüneteit illetőleg. Mindaz a különös és eddig titokza­­ iló és „koronás“ — a spion­ ­osnak látszó dolog, mely Szemere Bertalan emigrációs életének eleddig zavaros és érthe­tetlen pontja volt, teljes magyarázatot nyer az emlékirat idevágó közlésein keresztül. Az a Szemere, akit ez a levél leír, már a nagybeteg ember, aki felett már nem lehet moralizálni­­cselekedeteit is már csak a pathológia szemé­vel lehet nézni. . .Az emlékirat az orsovai éjszaka teljes le­írását adja. 1866 február 1-én íródott, török álampolgár írta idegenből, tehát független helyről és nem a nagy nyilvánosság elé szánt m­ódon. Házmán Ferenc — a későbbi buda­­városi polgármester — gyér, néhány szavas közlései s a beteg Nemere Bertalan emigrá­ló­ naplója jelentéktelen apróságok az emlék­irat részletes előadásához képest, mely e ponton mint elsőrangú forrás jelentkezik. A Szent Koronának 1849 augusztus 20-án történt elásatása és 1853 szeptember 8-án tör­tént feltaláltatása annak idején az egész vi­lágsajtót foglalkoztató nagy szenzáció volt. A kérdés a kiegyezéskor, 1867-ben újra szőnyegre került, azonban éppen a kiegye­zésre való tekintettel a tény kérdése a lojali­tás akkor igen megokolt okosságában merült el. Mikor Böszörményi Wargha István mint Nagyvárad városa főjegyzője — előzetesen Bihar vármegye árvaszéki ülnöke és tanfel­ügyelője — 1876 március 12-én Nagyváradon meghalt, az ottani lapok sokat írtak a botrá­nyos életű kalandorról, akit előbb említett állásaiban utólagos fizetségképpen helyezett el az a politika, mely még az 1867-es kiegyezés után is titkos utakon járt, melynek kezei még a legújabb időkig is igen „hosszúak" voltak és oda is elértek, ahova az ember nem is hinné. A kérdés új fázisba lépett a monarchia összeomlásakor. A bécsi levéltáraik mindenki számára megnyíltak. Már 1919-ben megjelent a Hans Schlitter­­féle közlés a korona feltalálásáról. Dr. Hans Schlitter kötete azonban a hivatásos spion szerepében működő Böszörményi Wargha Ist­ván hamis jelentéseit tartalmazta. 1853 és 1867 között hivatalos közlemények jelentek meg a Szent korona feltalálásáról. Ezek a­­ „hivatalos közlések“ természetesen minden­áron úgy akarták a dolgot beállítani, hogy ki ne derüljön az igazság: az, hogy züllött, fizetett kalandor juttatta a legi­tim magyar trónbirtoklás jogi szimbólu­mát a fiatal Ferenc József császár kezébe. A kiegyezéskor a magyar ellenzék fanyar mo­ Folyó hó 16-án. Csütörtökön nagy megnyitó-estély a KUEVIE-iitól függő kertjében és termeiben Budapest legjobb jazzbandje mellett a leg­előkelőbb közönség táncol ótt AI UJS­G—­­fia MW­MM—­CSÜTÖRTÖK 5. OLD­AL Hálószobák éjjeliszekrény világítására legalkalmasabb a TURGM DPÁK-TAKARÉKLÁZ*­PA SZABÁLYOZHATÓ NAGYOBB NEM KÁPRÁZTAT, ÉS KISEBB FÉNYERŐSSÉGRE KÍMÉLI A SZEMET KAPHATÓ MINDENÜTT Ő SZÁLLÍTJA: Egyesült Izzólámpa és til­lamssági R.-T. Újpest 4.

Next