8 Órai Ujság, 1931. augusztus (17. évfolyam, 174-196. szám)
1931-08-07 / 178. szám
1931 AUGUSZTUS 7 ÓI&iussiG PÉNTEK 7*OLDAL3 A vérpadra jutott apagyilkos Beleznay Sámuel gróf regénye Borbála asszony találkozik a fiaival A három Beleznay tanácskozása az erdei viskóban Sűrű sötét az éj. Bagoly huhog a beleznai erdőben és vijjog a vércse. A csillagsugáros ranyboltból alig látszik egy darabka; a fák koronája sátrat terít az erdőre. Valahol a sűrűségben felriadt egy éji madár és most riadtan rikácsol. Ropognak és recsegnek a faágak, mintha láthatatlan gnomok futkároznának rajtuk. Egy mély sóhajtás reszket át a fülledt levegőn: a párját hívja valamelyik állat. A virágok becsukták kelyheiket és mégis nehéz, fűszeres szag terjeng mindenfelé, szinte megszédül bele az ember feje. Kis madarak egymás mellé telepedve gubbasztanak a bokrokban. Szellő jár a fák között és megremegteti a leveleket. — Messzi még az út!? — kérdezi Beleznay Sámuel Maristól, aki ott lépked mellette. — Mindjárt helyben leszünk! ... — feleli az asszony. — Elfáradtál, drágám? Sámuel nem felel. Magához öleli kísérőjét és megcsókolja. — Milyen jó vagy te! . . . Milyen végtelenüljó! . . .* A vármegyeház kapujában is az asszony várta. Az vitte el az egyszerű kis szállásra, megmosdatta, tiszta ruhába öltöztette és idegesen figyelmeztette : — Mentünk kell, Sámuel! Mert Maris tudta, hogy reggelre kiderül a titok: idős Beleznaynak hírül viszik a nagy eseményt: a felséges király, Mária Terézia kinyitotta fiad börtönének ajtaját, Sámuel szarad. És tudta azt is, hogy az öreg erre nyomban befogat és lóhalálában igyekszik Pestre. Mert ő akarja a foglártól átvenni a kiszabadult rabot. Ezért nógatta Sámuelt, hogy siessen, hogy menjenek. De meg még másért is. Amint hazaérkezett Bécsből, fölkereste Franciscust: — Álljatok össze,ti, Beleznayak és csináljatok valamit! Ferenc, aki az előtte való estén utolsó aranyát , leadta a bankadáson, kapva-kapott a szón. — Tenni kell valamit! — mondta meggyőződéssel, azután titokzatosan ezt súgta még a Maris fülébe: — Antalt is értesíteni kellene! — Antalt!? — csodálkozott Maris. — Hiszen azt se tudjuk: él-e még és merre van hasája. — Én tudom! — felelte erre diadalmasan Franciscus. — Remete életet él a budai hegyek közt! •— Beszéltél vele? — Nem. De láttam. A minap lovaglás közben kivetődtem a Szép Juhászaihoz ... ott találkoztam vele. — Megismert! ? ■ — Alighanem, mert elfordította a fejét, hogy ne találkozzanak tekinteteink! •— És te nem szólítottad meg? ! — Restellem magam a dámám előtt . . . ! — Szegyetted a testvéredet!? . . . Megtagadtad Antalt!? Franciscus izgatottan védekezett: — Azt hiszem, ő maga örült ennek legjobban! Maris nem vitatkozott vele tovább. ! Még ma fölkeresem Antalt! — mondotta. ›‹» És találkoznotok kell hármatoknak! ' *— Találkozni fogunk! — vágott a szavába Ferenc és ezzel elváltak. ♦ Maris sietett a budai hegyekbe. A Hosszú kőporos úton szaporította a lépéseit. A Pálosok kolostora előtt megpihent és megszólította az egyik pátert: ■w Fő tisztelendő úr, nem látott errefelé egy ímetsrt Az nem tudta útbaigazítani. Ment hát tovább. Parasztasszonyok jöttek az úton. Mindegyiket megkérdezte: — Lelkiem, nem látott egy magányos, szomorú embert errefelé bandukolni? A hetedik asszony úgy emlékezett, hogy ő bizony látta. — A hegyoldalban találkoztam vele . . . gyökereket szedett! Maris ezen a nyomon ment hát tovább és esteledett már, amikor a hegyoldalban valóban összetalálkozott a magányos emberrel. Az nyomban felismerte és fejét elfordítva, szapora léptekkel igyekezett elmenekülni. De Maris rászólt: — Ne fuss előlem, Antal; beszélni akarok veled. A magányos ember megállt. — Mit akartok tőlem!? . . . Mért hajszoltok ! ? . . . Mért zavarjátok meg nyugalmamat!? — kérdezte elkeseredetten. — Testvéreidnek szükségük van rád! — felelte Maris és a magányos ember gúnyos kacagással vágott a szavába: — A pénzemet akarják!? ... Az aranyaimra fáj a foguk!? . . . Maris alig tudta megnyugtatni: — Nem kell nekik a pénzed! — Hát mit kivárnak!? — A szívedet! A magányos ember megint felkacagott: — A szívemet!? . . . Minek nekik ez a megsebzett, beteg szív!? . . . Leültek a magas fűbe. Maris szemügyre vette a szenvedő embert. Két év alatt évtizedeket öregedett és az öregség ezer ráncot rajzolt az arcára. A szeme körül olyan volt a bőre, mintha egy mesteri pók csodálatos hálóját varázsolta volna rája. A szemek fénytelenek és fáradtak. Az ajk körül az elkeseredés mély barázdája. Az arcon ezernyi szenvedés nyoma. — Antal, — mondta most Maris, — neked vissza kell térned az étetbe! A férfi ijedten védekezett: — Nem! . . . Soha! . . . Nem kívánja a lelkem! . . . De Maris folytatta: — Sámuel is ma tér vissza! —• Honnan!? — A börtönből, ahová apátok zárattál Antalnak lángba borult az arca: — Bezáratta!? ... Miért!? — Én miattam! ... Mert engem, szeret! A magányos ember felkacagott: — A régi nóta! ... A régi nóta! . . . Eszébe jutott a kis táncosnő, aki tűzhalált halt miatta s akit szakadatlanul gyászol azóta. Kezébe temette az arcát és keservesen zokogott: — Szegény kicsikém! . . . Szegény kicsikém! . . Marist végtelenül meghatotta ez a szenvedés. Az ő szeme is könnyes lett, az ő szíve is zokogott. — Még jóra fordulhat minden! « — Soha! . . . Soha! . . . ■— Fogjatok össze, ti, Belczinyak és csináljatok valamit! Sokáig kellett rábeszélnie Antalt, de éjszaka fölkereshette ismét Franciscust. — Antal eljön a találkozóra! Franciscus nagyot bámult a jó hírre. — Ügyes asszony vagy, Maris! Aztán hirtelen más hangba csapott át: — És elhozza magával az aranyait, Maris észbe kapott és szinte ellenségeskedve felelte: — Azokat én védem meg ellened! . . . Most tehát itt volt a három Beleznay-fiú, a beleznai erdőben, hogy valamit cselekedjék. A kis erdei viskóban ki nem leshette őket senki. Különben is Maris őrt állt az ajtóban. Mellette egy padkán ült az öreganyja, akiről azt beszélték a környéken, hogy boszorkány. Maris kedvesen évődött vele: — Na, öreganyó, ma éjjel nem lovagolhat seprűnyélen! A ráncosképű banya megértette a tréfát: — Pedig el akartam szállni az Éjkirály palotájába, hogy elhozzam neked az éjszaka hercegét! Maris meg így folytatta: — Minek, öreganyó!? ... Én már megtaláltam a magam királyfiát! . . .— Hol van? ■— Odabenn! . . . Három közül az egyik! — Mutasd meg már, melyik az! Maris az ablakhoz ment a banyával. — Az ottani! — mondotta. — Akinek vállára hull az aranyos szép haja! — Az a gyönyörű!? — ámélkodott öreganyó. — Az! . . . Az!... ujjongott Maris boldogan. — És .. . kifele, miféle!? — Megmondjam!? . . . Megmondom! . . . A legkisebbik Beleznay-fiú. Öreganyó úgy megijedt erre a szóra, hogy egész testébe beleállt a reszketés. — Lelkem, Marisom, — mondotta hideglelősen. — Nagy baj lesz még ebből! — Miféle baj!? — Hát az, hogy az öreg Beleznay Sámuel erre lovagol minden reggel a vadászaival. Minden régijel rámköszönti a jónapot: „Jónapot adjon Belzebub, öreg boszorka!“ És még spáidig remegve a felindulástól, folytatta: — Ha meg nagy útra megy, eddig, az én viskómig kíséri az asszonya, Borbála! . . . Itt búcsúzodnak, aztán ki lefelé, ki felfelé! . . . Borbála asszony egy pohár tejet kér tőlem és elbeszélget velem! ... Ő sohase mond boszorkánynak! ... Ő sohase keresi a sipkinyelet, amelyen éjfélkor útnak indulok! És rekedten kacagotthozzá . . . * Maris berontott a szobába és elmondotta a három Beleznay-fiúnak, hogy mit hallott az imént. Azok eddig összedugták volt a fejüket és suttogva tanácskoztak. — Sámuel, neked, föl kell menned Bécsbe! — mondotta Franciscus. — Mondj el mindent a felséges királynak! Sámuel rántott egyet, a vállán: — Nem megyek panaszra az apám ellen!... Erre Antal szólalt meg: — Nem kell imtanciázni! ... Oda kell állni az öreg elé és a szemébe kell vágni a szót: „Eddig és ne tovább!.. — Meg se hallgat! — kiáltott a szavába Franciscus. — Olyan harsányan bemély, hogy a hetedik szobában is elérje a szó! — Elkerget a küszöbről! ... Rád uszítja a hajdúit! — Állj oda a kapu elé. Szaggasd meg köntösödet! Várd vérásre a melledet, hogy megláthasd benne a szenvedő szívet! Kapard ki a szemedet, hogy könnyedet föl ne tartóztassa semmi és olvasd fejére bűneit. Kísértetiesen hangzottak ezek a szavak. Sámuel és Franciscus megdermedtek tőlük. Ijedten, rémülten nézték a sápadtam! Antalt, akinek vérben forogtak a szemei' s aki most rémes kacagással folytatta! — Itt vannak az aranyaim!... Itt vannak ez kincseim!... Minden, minden a tiétek... hét megbosszuljátok az én szegény kicsikémet! Kezét a kabátja zsebébe mélyesztette és úgy szórta az aranyakat az asztalra. Franciscus szomjasan kapott utánuk. — Antal majd beszélünk róla!... Majd beszélünk! ... És elkapva a guruló aranyakat, a maga zsebébe süllyesztette azokat. — Te megbosszulod!? — kérdezte tőle az őrültek vigyorgásával Antal. — Én megbosszulom! — felelte esküre emelt kézzel Franciscus.* Ekkor toppant be a szobába Maris és hallhatta még, amint Sámuel szigorúan szólt: — Semmiféle erőszakos lépést ért meg nerrt engedek tincktek!... Amazok felugrottak az asztal mellől és mérges tekintetet vetettek rája. Te nem tilthatsz meg nekünk semmit!,ha Te nem parancsolsz itt! Maris közbelépett és elmondotta, amit az Öreganyótól hallott. — Nincs már messze a hajnál! — szólt ekkor Franciscus, — már rikácsol a fajdkákas! — Addig várhatunk! — nevetett félelmetesen a jó Antal. Reggelig aztán egy szó sem esett több" köztük". Ott ültek az asztal körül némán, hallgatagon. K. gyertya tövig égett, a faggyú nehéz szaga betöltötte a levegőt. Sámuel a Maris vállára hajtotta a fejét és lehunyta szemeit. De nem aludt, elkerülte az álom. Virrasztottak, mintha halott lett volna a háznál. : * Aztán felkelt a nap, sugara beszökött az erdő fái közé és világosságot hozott az erdei viskóba. Messziről csendes kerékzörgés, tengely-nyikorgás hallatszott és a boszorka lelkendezve futott be a szobába: — Gyű már!... Gyűri már!,51 . — Kicsoda? :— Beleznay Sámuel! Mindhárman az ablakhoz futottak, öreganyó kiálltaz ajtóba és mosolyogva, ráncos arcát félre vonva hallgatta idős Beleznay Sámuelt, aki ráköszöntötte a napot: — Jónapot adjon Belzebub, öreg boszorka!... Nagyot röhögött az öreg, aki ott ült a szekéren, magas szénarakáson, bundába csavarva, nagy süveggel a fején. Mellette Borbála asszony, aki most leszállt a szekérről és elbúcsúzkodott az urától. A kocsis a lovak közé csapott s a szekér tovább gördült, tovább vivén idős Beleznay Sámuelt Pest felé, mert hogy rossz hírt kapott a fiáról, Sámuelről. Azt újságolta ez a hír, hogy a fiú kiszabadult a vármegye börtönéből. — Ennek már mégis csak utána kellen Széni? ! * Vitte, vitte a szekér Beleznayt, az öreget. Borbála asszony sokáig utána nézett, még integetett is feléje fehér keszkenőjével: : j ^ Aztán odament a házhoz: — Jó reggelt, anyó ... Kapok-e egy ital kecsketejet!? — Hozom már! — felelte a banya és bement a szobába. Borbála asszony eltűnődve állt az ajtó előtt. Egyszerre csak tágra nyílt az és a küszöbön három deli férfi jelent meg. Beleznay Sámuelné nagyot sikoltott: — Sámuel!... Antal!... Franciscus!..( És remegő kézzel kapott a szívéhez. f kiMWI