8 Órai Ujság, 1933. július (19. évfolyam, 146-171. szám)

1933-07-01 / 146. szám

Ma: we&1tén€i-roM­ai' a n.olda Budapest, 1933 július 1. Szombat /flf—£* v ' ARA FILLÉR QfouujsiG Előfizetési ár: Félévre 11‘50 P. Külföldre I Alapította Felelős szerkesztő | XIX- évfolyam 146. szám 17­— P. Negyedévre 5*80 P. Külföldre 870 P. i MAni VT CMTT + TADC TTDAD . Szerkesztőség és kiadóhivatal: Egy hóra 2­— P. Külföldre 3'— P.­­ NADAN11 EMIL TOKS 1­1 BÜK­­ V., Honvéd­ utca 10 •­ Telefon: *15-0-14 lon Az utolsó kísérlet Túlzás lenne azt mondani, hogy valami különösebb meglepetést oko­zott a világpolitika legújabb ese­ménye, a leszerelési konferencia el­napolása. Ez volt a legtöbb, amit akár a legvérmesebb optimizmus is várhatott: hogy nyílt kudarc helyett legalább megmentik a látszatot, hogy miután több mint egy eszten­dei eredménytelen szófecsérlés után ország-világ előtt nyilvánvaló lett, hogy ez a konferencia nem képes a legelemibb kérdések tisztázására sem, úgy tesznek, mintha még min­dig bíznának a sikerben. Aki időt nyer, életet nyer — gondolják nyil­ván a konferencia irányítói — és csakugyan, nincs kizárva, hogy október 16-ig, amikor a konferencia ismét összeül, nagyot változik a vi­lág. De ha megváltozik is, ebben, sejt­­hetőleg, igen kevés része lesz a le­szerelési konferencia hosszúra nyúlt s végül is elnapolásba szenderedett tanácskozásainak. Inkább azt kell remélnünk, hogy e krónikus sikerte­lenség fogja végre meggyőzni a né­peket és vezetőiket, hogy más eszkö­zökre és más módszerekre van szük­ség a közös nagy problémák meg­oldásánál, mint meddő konferen­­ciázgatásra. Persze nem könnyű feladat máról-holnapra letérni a megszokott csapásról, de minthogy ez az út teljességgel járhatatlannak bizonyult, végül mégis csak más irányba kell fordulni. És félő, hogy a leszerelési konferencia tökéletes eredménytelensége után hasonló ta­nulságot tartogat a Londonban ülé­sező világgazdasági parlament is. A konferenciákat elnapolhatják, de azok a súlyos világpolitikai és világgazdasági problémák, melyek­kel tizenhárom év során eredmény­telenül birkózott megszámlálhatat­lan nemzetközi konferencia, semmi­féle alaki formulával el nem napol­hatok többé. Ezek a megoldatlan problémák immár a világ gazdasági rendjének, társadalmi struktúrájá­nak, erkölcsi elveinek és kulturális berendezkedésének u­tolsó pilléreit ostromolják s egy kétezeréves civi­lizációt fenyegetnek összeomlással. Tizenhárom év valamennyi konfe­renciája nem tudott egyetlen gyám­falat emelni, egyetlen oszlopot meg­erősíteni ezen a bizonytalanul inga­dozó alkotmányon, amelynek meg­mentésére talán London az utolsó kísérlet. És ha az sem sikerül? Hin­nünk kell, hogy sikerül! Legalább annyira, hogy irányt mutasson új utak és új módszerek felé, melyek gyorsabban és biztosabban gyógyí­tanak, mint a konferenciák ku­­ruzslásai. Elnapolták a leszerelési konferenciát Solymár-akna:­­ a rémület és halál földje idegtépő izgalmak a bányatelepen — Reggel hétkor kopogás hallatszott a bányasírból, de azután csönd lett — A bánya** kapitányság vizsgálja, hogy ki felelős a katasztrófáért Utolsó roham tizenegy életért A Budapestvidéki Kőszénbánya Rt. solymár-pilisszentiváni bánya­telepén szerdán délben a Solymár­­aknában iszapömlés történt. A bezúduló iszaptömeg 240 méter mélységben elzárta a kifelé ve­zető utat 11 bányász elől. A mentőmunkálatok szerda óta hasz­talan igyekeznek megközelíteni a halálraítélteket. Solymár-Pilisszentiván, jún. 80. (Kiküldött munkatársunk jelentése.) A pilisi dombok alján aranysárga búza­táblákat, életszínű rozsot borzol a szél. Az esős júniusi reggelen a borus­ fehős égen birkózik a nap. Egy-egy vékony sugár néha áttör a felhőkön és végigcirógatja a földeket. Az élettel, gabonával­­terhes mezőket. Aratásra készülnek már errefelé .... De ahogy a falun végigrohan az autó a degesz sárban, a kapukban végig min­denütt sápadt arcú asszonyok, zavaros szemű gyerekek állnak és dermedt rémü­lettel néznek a telep felé, a­ Solymár-akna felé, ahol a föld alatt 11 halálraítélt bá­nyász után kutatnak.. A rémület földje Pilisszentivántól kis emelkedésen pár perc alatt befut az autó a bányatelepre. Itt a Solymár-akna. A rémület földje. A telep központja. Irodaépületek, rak­tárak. Mellettük a kápolna. Szerda dél óta zsúfolt a kis kápolna. Csupa könny, csupa fohász. Tizenegy emberért imádkoznak. A kápolnától balra a motorház. Szerda dél óta dübörögnek, csikorognak a gépek,­­süvítenek a szirénák, gőzsípok, búgnak a liftkötelek, zakatolnak a csile-láncok. A mentőcsapatok egymást váltják. Ahogy feljön az egyik csapat a liften, már indul lefelé a másik. — Jószerencsét! — köszön a bányász, aki feljön. — Jószerencsét! — válaszol, aki lefelé indul. De az arcok komorak, a hátok meggör­nyedtek. Mindenki tudja, hogy minden hiába. Szerda dél óta így megy ez. Egyik men­tőcsapat se, a másik fel. Beszélnek a bá­nyászok és megelevenedik a Solymár-akna rémmeséje. — Harmincöt esztendővel ezelőtt nyi­tották meg az Erzsébet-aknit. Pár esz­tendeje kiapadt az ér, betömték az aknát, vízréteggel — mondják. — Az Erzsébet­­aknától két kilométernyire van a Soly­már-akna. Szerdán 151 bányász dolgo­zott ebben az aknában. Délben fél egy tájban megszólaltak a vészjelzők és felér­kezett az első lift. Trizna Gusztáv vájár rohant elsőnek az irodába. Jelentette, hogy baj van: az Erzsébet-akadém iszap­ömlés történt, a sokezer tonnányi iszap­tömeg áttörte a falat és átzúdult a Soly­már-aknába. Az igazgató, a mérnökök rohantak, működésbe hozták a szivattyú­kat és jöttek egymásután a liftekkel a menekülő bányászok. — Gyors névsorolvasás! Százötvenegy név, de csak száznegyvenen jelentkeztek. Tizenegy ember hiányzik. Ez a tizenegy az akna legmélyebb szintjén, 240 méter mélységben dolgozott. Elzárta útjukat az iszaptenger.­­ Azután megindult a­ mentés mun­­kája, de eddig min­den hiába. Csütörtökön reggel 7 órakor Kovács bányamérnök vezetésével dolgozott egy mentő­turnus. Egyszerre csak kopogás hallatszott a mélyben. Két hosszú, három rövid. Megint két hosszú, három rövid. — Csend! A bányászok dermedten figyeltek. Éa a bányászok hivatalos jele, életben va­­gyok. — Gyerünk! Újult erővel álltak neki a munkának. Talán mégis élnek! A vájatokból kifelé vezető síneken kopogtak az élve elteme­tett bányászok, a húzódó sínek acélvonala elhozta a hangot a mentőkig. Egy pillanatig tartó reménnyé csak. A sáros, izzadt arcok megint csak elkomo­rultak. Jól tudják ezek valamennyien, hogy 140 méter hosszúságban öntötte el az iszap a tárnát, 140 méternyire nyúló iszaptengert kellene kitalicskázni, hogy elérjenek a bányasírig. És szerda déltől csütörtökig csak tíz méternyire tudtak előrejutni. Hiábavaló viaskodás a könyörtelen iszaplávával... Testvér harcol a testvér életéért A katasztrófa óta pihenés nélkül folyik a munka. Nincs különbség igazgató és munkás között. Versenyt dolgoznak. Szivattyúk, villamosmotorok dübörög­nek, tucatjával jönnek az iszappal meg­rakott csillék. Egy piszkos, izzadt, boros­tás állú, sárral belepett férfi mindenütt legelől jár: Lipovics János igazgató. Azután egy rémülettől zavart tekintetű ember: Trizza Gusztáv vájár. Az öccse, Trizza Gáspár ott lent van a hányásán ban. Kérlelik, hogy pihenjen, de nett megy. — Nett, nem, hátha még él... Nem hagyhatom abba. Félig ájult egy-egy váltás után, de csak pár percig van fent a föld felszí­nén. Megint bukdácsol a lifthez és megy lefelé. Harcolni a testvér életéért. Egy öreg bányász az életét akarja áldozni A központi iroda előtt izgatottan be­szélő csoport, Scheuer Róbert, a kerület képviselője, Zboray főszolgabíró, Mal­mo­si Mihály főtanácsos, a budapesti bányakapitányság kiküldöttje, aki azt vizsgálja, hogy ki felelős, néhány mérnökj

Next