AGRÁRTÖRTÉNETI SZEMLE 4. évfolyam (1962)

1962 / 3-4. sz. - KÖZLEMÉNYEK - BALOGH ISTVÁN: Az alföldi tanyásgazdálkodás az 1830-40-es években

AZ ALFÖLDI TANYÁSGAZDÁLKODÁS 625 podott. A gyümölcstermesztés még csak a város körüli kertekre szorítkozik, a zöldség­termesztés szintén, de mér a helyi szükségleten felül a környéket is ellátja. 1 4 Ez az intenzív fejlődés azonban távolról sem jellemző a tanyásgazdálkodás egyéb tájaira. A jászkun kerület tanyás városai, továbbá Debrecen, Nyíregyháza, a békési s csongrádi tanyás falvak és városok gazdálkodása kisebb-nagyobb mértékben még mindig a nagyarányú extenzív állattartáson alapszik, amely mellett az ugyancsak exten­zív és egyoldalú gabonatermesztés kezd nagyobb teret hódítani. Elsősorban ott, ahon­nan — mint Szentes, Szegvár, Csongrád és Hódmezővásárhely esetében — a tiszai hajózás fellendülésével a gabonának távolabbi piacokra való eljuttatása is lehetővé vált. Az agrotechnika azonban nem sokat javult. A tplaj megmunkálásában még az ugar sem volt általános, a kapásnövények ter­mesztése még csak a kezdet kezdetén tart, a tanyák nem többek, mint a nyári mező­gazdasági munkára és félszilaj állatteleltetésre berendezett szállások. 1 6 A debreceni tanyásgazdálkodás általánosságban még ennél is hátrább állt. A lakos­ság kisebb része foglalkozott földműveléssel, az óriási kiterjedésű legelőkön még teljes virágjában volt a szilaj, főleg szarvasmarha- és juhtartás. A század elején még a szorosan vett telekszervezetbe tartozó ház után való földeket sem szántották fel mindig, a gabona­fajták közül a tavaszit termesztették, mert annak szalmája jobb a telelő jószágnak. A helyzet a 40-es évekre sem változott sokat. Az egyoldalú gabona- és kölestermesztés megmaradt, dohánnyal 15-en, repcével hárman foglalkoztak, a lucerna-, lóhere- ós bükkönyvetás még száz holdat sem ért el, a váltógazdaság és trágyázás alig ismeretes. A debreceni tanyai építkezés ehhez a gazdálkodáshoz igazodott. „A tanyákon van egy épület, amelyben az istállót a majoros szobájától csak egy fal választja el . . . Van egy marhaól vagy fészer, néhol góré, garádjávul kerített hely a takarmánynak. Néha birkaszín és putri a sertéseknek. Csűr az egész határban kettő . . . Gyümölcsöskert lehet vagy 10—15, egy pár szőlős is ... A majoros tulajdonképpen nem cseléd, hanem állandó lakású napszámos, aki csak akkor kap fizetést, amikor dolgozik, akkor egyúttal a többire is felügyel. Neje aprómarhát tenyészt a gazdának, néha 50—60 darabot." 1 6 A magyar tanyák angol farmokká vagy délnémet Meiorhofokká való átalakulása, mint a 30-as évek racionalista teoretikusai képzelték — nem következett be, sőt maga a tagosítás sem nagyon haladt előre. Hatása ennek következtében a gazdálkodás meg­változtatására eléggé korlátozott maradt. Balásházy János világosan látta, hogy a jobbágyság véleménye a tagosításról nagyon is eltérő. Ahol a földesurak extenzív módon gazdálkodnak és kevés jószágot tartanak, a parasztgazdák iparkodóbbjai viszont több állatot nevelnek ós talán illetőségen felüli kaszálót is bírnak, vagy a földesúr földjén felesben kaszálhatnak, nem igyekeznek a tagosítást sürgetni, mert így kevesebb állatot tudnak majd tartani. Ahol viszont a földesúr tart több állatot a jobbágyok rovására és a közös határhasználutból emezeket kiszorítja, ott a jobbágyok hajlanak az elkülönözésre. Dunántúlon sok helyen sürgeti a jobbágyság az elkülönítést, a Tiszántúlon, ahol a földesurak kevésbé intenzíven gazdál­kodnak, idegenkedik tőle. A szabadgazdálkodás előnyös mindenik fél számára, és ez csak a tagosítás által biztosítható. A tagosztálynál a legelő felosztását és feltörését az állat­tartás érdekében a jobbágyságnak is ajánlatos elkerülni, de a legeltetésben arányosságot kell megállapítani, és az egyéni legeltetést megszüntetve közös nyájakat kell alakítani, „mert hazánk néptelen ország és minden munkáskézre szükség van". A szabadgazdálko­dásról — szemben a korszak majd minden mezőgazdasági szakírójával — az a véleménye, hogy „csupán úgy sikerülhet némileg, ha- a váltógazdaság elveit, bárha egyszer máskor eltérve tőlük, követi a kezelő". Ismerve azonban hazánk gazdáinak ismereteit e téren, inkább veszélyesnek tartja, ós csak szükségből kíván rátérni. 1 7 1 1 Társalkodó IX. (1840) 78—9. 1. Debrecenben a XIX. sz. elején még élt a középkori földközösségben gyöke­rező gyakorlat, hogy a tanyai földeket a termés betakarítása után szabadon járta a legelőről beszorult jószág. Az 1840: IX. tc. a mezei rendőrségről lehetőséget adott a birtokosoknak az ilyen határszabadulás utáni legeltetés eltiltására. Debrecenben nyilván ennek hatására jött létre a statutum a szántóföldek téli tilalombavételéről. DÁL Rend. jkv. 1840: 830. sz. A törvénynek a tagosítatlan határokban még a század végén sem lehetett érvényt szerezni, sőt a tagosi­tott és tanyásgazdálkodású határokon is évtizedekig tartó viszálykodás volt az extenzív állattartást folytató, főleg juhos gazdák és kisebb birtokú, istállózó állattartók között. 1 5 Fényes Elete írja a csongrádi tanyásgazdálkodásról: „Az úrbéri földek nagyobbrészt egy tagban vannak kiadva, ezeket kiki tetszése szerint művelheti. Minden ilyen gazdának vannak tanyai épületei, és itt teleltetik jószágai­kat, nyáron itt tartják fejős teheneiket, járraos ökreiket és nyomtató lovaikat és közben takarás után a juhaikat is. A szántást rendesen ökörrel végzik, 4—8 darabot fogván az ekébe. A földesurak példáját az ugarlásra kevesen követik, hanem többnyire egy darab földet mindaddig szántanak, amíg a vadzab, vagy farkasfog jelenti magát. Akkor, hogy termőerejét visszanyerje, parlagon hagyják, vagy tengeri, dinnye és egyéb kapáló növények alá alkalmaztatják. Télen a nagyobb gazdák ti., akiknek 12—20 jármos ökreik és 70—100 darab heverő marháik és több egész telkeik vannak, barmos marháikat az aklokból kieresztvén, nappal szabad ég alatt földjeiken szanaszét szénázzák." I. m. IV. 159. 1. "Hetilap 1845: 516—77. 1.; Hortobágy 1862. 4. sz. 1 1 Balásházy J. i. m. 21—3, 141. 1. Vő : Politikai és státusgazdasági nézetek. Debrecen 1847. I. 83—6. I.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék