AGRÁRTÖRTÉNETI SZEMLE 4. évfolyam (1962)
1962 / 3-4. sz. - KÖZLEMÉNYEK - BALOGH ISTVÁN: Az alföldi tanyásgazdálkodás az 1830-40-es években
BALOGH ISTVÁN Balásházy a tiszántúli, közelebbről a debreceni tanyásgazdálkodást ismerte behatóbban. Megállapításai legalábbis a Tiszántúlon általánosnak tekinthető debreceni típusú— a nagyarányú extenzív állattartáson és csekély mértékű szemtermelésen nyugvó — gazdálkodási formára mindenütt érvényesek. 1838-ban rendszerezésében ezt a formát nevezi szabadgazdálkodásnak. „Honunkban az Alföldön, hol tanyánként vannak tagosítva az extravillánumok, divatozik századok óta egy különös neme a szabadgazdálkodásnak. Nem takarmánynövényekkel, sem hüvelyesekkel nem változtatók a vetés, hanem kapálóval, rendszerint tengeri után kalászos őszi, ez után tavaszi, ez után őszi, vagy tengeri következik. Ha valamelyik része a területnek lankad termőerejében, parlagon hagyatik és mint kaszáló több éven használtatik, midőn rendszerint köles vettetik bele, ennek tarlójába tisztabúza." A folytonos használat előfeltétele sok állat tartása és a jó trágyázás, így még közepes években is jó termés várható. Debrecen környékén néhány nagyobb birtok ilyen módon használva jó erőben maradt, ennek ellenére búzatalajon az őszi rozs mégis jobb eredményeket hozott. Kevés állattal rendelkező gazda, aki nem trágyázhat, jobban teszi, ha földjei egy részét évekre parlagon hagyja. Balásházy külön is hangsúlyozza, hogy ez nem váltógazdálkodás, és a szabadgazdálkodás e formájánál sokkal jobb eredményt lehetne elérni ugartartással vagy az ugarba takarmánynövények vetésével és ezáltal jobb állattartással és jobb trágyázással.18 Ezt az általa (a hochsteini és mecklenburgi Koppelwirtschaft mintájára) ,,magyarhoni legelős váltórendszer"-nek elnevezett gazdálkodási formát az Alföld viszonylagos néptelensége és a terület bősége teszi lehetővé. Ezért lehetséges a határnak kevésbé termékeny, árvizes vagy távoleső részeit elkülönített legelőnek fenntartani. Mivel legelő is bőven van, a tanyaföldek folyvást tilalomban lehetnek, legfeljebb betakarítás után bocsátják a ház körül tartott igás, fejős és hizlalni való állatok számára. A nagyarányú állattartás ellenére célszerű tenyésztés és nemesítés legfeljebb a külön falkákban járatott juhnál és sertésnél tapasztalható, a szarvasmarha- és lótartás állandóan hanyatlik. A gazdálkodás e formája a nagyarányú állatartáson alapszik, ezért a legelőt is javítani kellene, az állatok számára megfelelő épületeket építeni, az állatokat nem és faj szerint külön csoportokban járatni és a legelőhasználatot arányosítani. Sőt jó volna a fűtermés jobb kihasználása érdekében szakaszosan legeltetni. A szabadgazdálkodás elvei szerint talán hasznos lenne a közlegelőt is felosztani és egyéni tulajdonba adni, gyakorlatilag mégis sokkal helyesebb, ha a távoli, rossz talajú földek közösek maradnak, a tőkemajorság (házkörüli jószágállomány) részére pedig a takarmány termesztést meghonosítani. A sok legelővel rendelkező helyeken rendezett legelőjű magyar váltógazdaság kialakítását javasolja. Ennek lényege az, hogy a szántóföldek külön egy tagban, ehhez a kaszálók távolabb lennének az összefüggő területen kiosztva. Ezek lennének a főgazdaság mellékes haszonvételei, ezáltal szaporodna az állat és a trágya.19 Balásházy akármennyire jól ismerte a tanyásgazdálkodást — megmaradt rendszertani elemzésénél, és nemzetgazdasági értékelésébe nem bocsátkozott. A magyar mezőgazdaság — benne a tanyásgazdálkodás — alapvető problémáit a jobbágyfelszabadítás évtizedében behatóbban és az egész nemzetgazdaság összefüggésében Erdélyi János foglalta össze. Ő mint a Károlyiak jószágigazgatója egyaránt jól ismerte a felvidéki, dunántúli és alföldi gazdálkodást. Szerinte az egész magyar mezőgazdaságra jellemző, hogy a nyugati, haladottabb országokétól általában nagyon el van maradva. Ennek külső jele az, hogy sok a megmunkálatlanul heverő föld, a gabonatermesztés a művelhető területnek csak kisebb részét foglalja el, pusztulófélben vannak az erdők és igen rossz állapotban az állattenyésztés. A hátramaradás okai: a csekély népesség, a meglevő lakosság aránytalan megoszlása, a puszták néptelensége, a jobbágy birtokképtelensége, a kilenced és a robot fennállása és a gazdasági szaktudás hiánya. Erdélyi szerint az ország népessége négyzetméterföldenként 2200 lélek (km2-ként kb. 31), de igen nagy eltérések vannak a népsűrűségben. A Dunántúlon Győr megye népsűrűsége másfélszer nagyobb az országos átlagnál, a Felvidéken Nyitra megye is 30%-kal magasabb népsűrűséget mutat az országosénál. Bács megyében 2832, Szabolcsban ellenben 1802 lélek esik egy négyzetmérföldre. A sűrűn benépesült és terméketlen Felvidék nem tudja ellátni az ott élő lakosságot, ezért ezek nyaranta kaszálásra és aratásra sűrű seregekben tódulnak az Alföldre. Munkájuk az erőtlenség miatt nem sokat ér, keresményük nagy részét pedig munka közben és hazatérés alatt elfogyasztják. A népesség aránytalan megoszlása miatt az Alföld termékeny vidékei, Pest megye déli felének, a Kunság, Bács, Csongrád, Békés, Arad, Torontál, Heves és Bihar megyék 11 Vö . A háztartás és mezei gazdaság tudománya. Pest 1838. II. 276—313. 1. " Uő : Elárult pályairat. 134—40.1. Debrecen, Gyula és Hajdúböszörmény e korszakbeli határbeosztása pontosan megfelelt a szerző utóbbi javaslatának. Vö. Gyulára Tud. Gyűjt. XI. (1830) 19. 1.; Balogh I., Ethn. I. XV. (1954) 444—6. és J.XVI. (1955) 119. s köv. 1.