A Hét, 1971. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1971-03-12 / 11. szám
Mikrofonpróba Milyen lehetett a világ, mielőtt megsüketült volna; formáltak-e tölcsért ajkuk elé az olümposziak, ha üzennivalójuk támadt, s ha szólott a pápa, könyököltek-e a trón karfájára Európa császárai és királyai, hangfogó tenyeret is kanyarítva fülük mellé; és egyenesedett-e kapanyélre a pór, ha Bécs s Buda meszszi harangjai szóltak; vajon a hang, a hang föntről lefelé miként terjedt e kis hangnyelő buzogány feltalálása előtt, mert iránya ez volt, alulról fölfelé soha is célhoz nem ért sem szitok, sem kérelmi szó. Amielőtt a világ megsikerült volna csak az ének terjedt úgy, mint áram a vízben, a levegőben, ama vak énekes és fiaié. Én láttam a Szultánt seregszemlére kilovagolni, mint a cövek, úgy állt a sereg a láthatár pereméig, elöl a janicsárok, mint a parancsolat, de száz sorral hátrébb már elemózsiát csipdesett hóna alól a másik, és ezer sorral hátrébb már vicceket mondtak és tízezer sorral hátrébb már cédulákat ragasztgattak egymás hátára, hogy „marha", még hátrébb egereket kergettek, s játszották, hogy „üsd a harmadikat", mégis a tökéletes katonai fegyelem látszatát keltette az egész sereg, s a Szultán csatára lelkesítő szavaira egyként morajlott. Miután pedig e rengeteg lelkesítő zúgás és háborús moraj megsiketítette a világot, mégiscsak illő volt feltalálni ezt a kis hangerősítőtovábbító jószágot; s na, hogyha már itt tartunk, hadd említsem meg, hogy a hatalmas stadionban az Énekest is láttam, hangja beborította a több tízezernyi sokadalmat, öblös volt és mély zengésű, mindaddig, míg egy reccsenéssel el nem illant, a készülék elromlott, s ő mint szánalomra méltó kicsi egér hatalmas mosdótól fenekén, cincogott magában. Na persze, a tömeg az nem hagyta magát, s bár nóta sem, ige sem hallatszott, tapsolt és fülelt konokon, és tapsolt, nem hagyta becsapni magát... A tömeg ugyanis hű meghallgató, csak hát a mikrofon századában a hang elillan néha, s el-eltorzul az ének. Egyszóval ismerkedem a mikrofonnal, kezembe nyomták és szóltak, hogy ne tartsam túl közel a számhoz, túl távolra se, úgy, most számoljak kilencig, kipróbálandó a hangomat, és én megnézem jól ezt a csúf kis portékát, visszacsúsztatom tokjába, s lekuporodom ide a sarokba egy kis hangerősítő nélküli, meztelen beszédre. Valahogy olyan tartással kellene ezt csinálni, mint amilyen a kapanyélhez egyenesedő, harangszó-hallgató parasztoké, vagy mint az a régi ének, mely terjed, akár az áram a vízben, a levegőben. Hiszen a mikrofon százada mindenen módosíthat, csak a szólás, a beszélés értelmén nem; kilencig számolni magunkban megnyilatkozás előtt azonban így is — úgy is tanácsos. FARKAS ÁRPÁD A HÉT, 1971. MÁRCIUS 12. Emlékezetre méltó dolgok 1. A Rákóczi szabadságharc nehéz időszaka után a közép- és nyugateurópai fejlődés áramlatából másfél századig úgyszólván teljesen kirekesztve érte meg Erdély a XVIII. századnak azt a második évtizedét, amelyben Rettegi György, a pillanatnyilag érdeklődési körünkbe került emlékirat szerzője született. Az emlékíró születése és halála évszáma közé fogható időszakasz, az 1718 és 1786 közé eső csaknem hét évtized a külső, közhatalmi változás mellett a belső berendezkedésben, társadalmi viszonyokban, a gazdasági és művelődési életben is gyökeres változást hozott ahhoz a tespedt, ernyedt viszonylagos mozdulatlansághoz képest, amely a fejedelmi kor és a rákövetkező két-három évtized Erdélyét szinte két századon át jellemezte. Magáról az átalakulásról, illetőleg az átalakulást megelőző kor Erdélyének gazdasági, társadalmi, művelődési állapotáról, arról a történelmi alapról, amelyről az átalakulás kiindult, a Rettegi-emlékiratot gondozó Jakó Zsigmond avatott tollából az emlékiratot bevezető tanulmányban mesteri képet olvasunk. 2. Nem Rettegi az egyedüli, nem is ő időben az első olyan az erdélyi emlékírók sorában, akinek visszaemlékezései és naplószerű feljegyzései kellő hitelességgel beszélnek erről a nagy belső átalakulásról. Az emlékírók közül azonban egyesek bizonyos társadalmi leszűkülés, mások az önkéntesen választott műfaj kötöttsége, megint mások a provinciális élet kisszerűsége vagy a stílusbeli gyakorlatlanság nyűgei között vergődve nem tudtak a korabeli erdélyi átalakulásnak olyan hiteles, sokszínű tolmácsa lenni, mint éppen Rettegi. A XVIII. század negyedik évtizedében emlékezésein dolgozó Apor Péter Erdély átalakulásáról írva szinte teljesen csak kora főrangú kiváltságosaira irányította szemét, és így ő még csak a patriarkálisan egyszerű, puritán régi erdélyi nagybirtokos főrangú világ süllyedésén kesereg. A barokk pompájában talmi csillogással jelentkező új életforma, a „najmódi" mező elutasítása számára a kitűzött cél, a következményeket kiváltó okok, a háttérben jelentkező társadalmi változások felvázolása nála még nem igény. Az Enyedi Demokritás írója, Hermányi Dienes József anekdotázó kedvében apró, jellegzetes, sokszor kíméletlen történeteiben jól jellemez embert, társadalmat és kort, de az anekdota műfaji kötöttsége őt is megakadályozza az érdeklődése körébe került társadalmi rétegeken, a korabeli nemesség és értelmiség körén kívüli világ irányába való tájékozódásban. Csak a Retteginél magasabb társadalmi és hivatali szinten mozogó Halmágyi István naplószerű feljegyzései állíthatók oda mintegy ki-Rettegi György. Emlékezetre méltó dolgok. 1718—1784. Bevezető tanulmánnyal és magyarázó jegyzetekkel közzéteszi Jakó Zsigmond. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1970. Kiegészítésképpen Rettegi emlékezései mellé. 3. Az előttünk fekvő emlékirat szerzője, Rettegi György, a közép-erdélyi Doboka megye egy kis falujában, Páncélcsehen született 1718-ban. Élete sem földrajzilag, sem a hivatali állás tekintélye vonatkozásában egész élete folyamán nem emelkedett túl Doboka megye határain, illetőleg az alispáni tisztség körén. Néhány évi iskolai tanulás után a skálabeli tanulmányokat — atyja halála és más okok miatt — be sem fejezve, Rettegi magyarköblösi birtokára vonult vissza, ott okos gazdálkodás, valamint hivatali elfoglaltsága mellett önműveléssel olyan mértékig gyarapította iskolai tanulmányi ideje alatt szerzett ismereteit, hogy 1759-ben kezdett emlékirata már nem lebecsülendő magyar nyelvű íráskészségről és latin meg német nyelvtudásról tanúskodik. Rettegi korában ugyan a nemesség igényesebb rétegénél az írástudás, az irodalmi tájékozottság már társadalmi igény volt, az olyan mohó könyv- és írásszeretet azonban, amilyenről Rettegi emlékirata és könyvtára tanúskodik, a maga korában és a maga társadalmi szintjén a nagy ritkaságok közé tartozott. Gondos könyvtörténeti kutatásai eredményeképpen Jakó a latin klasszikusok művei mellett XVI—XVII. századi magyar és latin jogi, teológiai, irodalmi és történeti munkák címét tartalmazó jegyzéket tudott egybeállítani Rettegi György könyvtárának maradványaiból. A bevezetésbeli tájékoztatás szerint a régebbi korok és a kortárs irodalom termékeinek olvasásában kora annyi más olvasójával együtt Rettegi nem tudott túljutni Gyöngyösi István és Beniczki Péter írói szintjén. Mellettük a népies ponyva meg a korabeli anekdotairodalom kisigényű termékei, a kéziratban terjesztett, nem egyszer durva, trágár hangú gúnyiratok, politikai röpiratok, nyomtatott halotti búcsúztatók szerepelhettek Rettegi mindennapos irodalmi olvasmányai között. 4. Az, hogy szülőfaluja, Páncélcseh tőszomszédos azzal a Magyarköblössel, ahol az emlékezések írójának kezéből kihullott a toll, jelképes jelentőségű élete külső, földrajzi keretének leszűkítettsége tekintetében, hiszen „világlátó" érdeklődése e két falu közvetlen környezetén túl, az iskoláztatás rövid idején kívül, csak a hivatali, rokoni, baráti látogatások alkalmaival és csak a közvetlen közelre terjedt. Nem csodálható hát, ha mohó, de mégis az irodalom és a tudományok szűk körére, jó részében az elmúlt századok avitt termékeire korlátozódó érdeklődése, osztályhelyzete ugyancsak természetszerűen korlátolt volta és világlátogatásának rendkívüli mértékig körülhatárolt földrajzi keretei miatt az a kép, amely Rettegi emlékiratából elénk rajzolódik, a maga kisszerű életének ilyen szűk térbeli és szellemi keretei között mozog. Hiába keresünk tehát az emlékiratban országos jelentőségű eseményekre, a politikai és művelődési élet nevezetesebb mozzanataira vonatkozó hiteles tudósításokat. Rettegi széles körű érdeklődésre hajlamos szelleme ellenére is a kicsinyes viszonyok korlátai között ilyenekről (Folytatása a 6. oldalon) SZABÓ T. ATTILA IRODALOM ( Zárójelben Bor és Ki tudja, mikor nyomták ki utoljára azt, hogy „Vecsernyére szól a harang szelíd, szavú, hívogató hangja“ ? Gondolom, legalább egy világháború vonult már el azóta. Hát azt, hogy „Jártam ablakod alatt egy holdvilágos éjjel“? Azóta meg éppenséggel kettő is. De nézzük csak meg pontosabban! Alighanem 1903- ban jelent meg utoljára. írta Bozzay Pál. Antológiába valónak ítélte: Fndrődi Sándor. És mégis, azóta is „imádkozik az istenhez fűzfalombos kicsiny falu papja“,de szemlátomást hiába, mert „csak amit én elvesztettem, azt nem tudja többé visszakérni“. És akkor az ember hiába vár a keresztútnál, mert vágyának hintája végül is Nélküle jön vissza. Ez már így van. De hogy jön ahhoz Bozzay Pál, hogy a késő utókor könyv nélkül tudja, ha csak a verse első szakaszát is. Rajta kívül még csak Petőfit tudja könyv nélkül, igaz, hogy tőle sokkal többet, meg talán-talán Vörösmarty bordalát a Czillei és a Hunyadiakhoz. Hát akkor hogy jön hozzá Bozzay Pál ? Mit felelnénk, ha megkérdezné valaki: hogyan sáfárkodtatok a XIX. századdal ? Azt felelnék szemrebbenés nélkül: megvan belőle sértetlenül Petőfi, Vörösmarty és Bozzay Pál. És a huszadik századból több tucat teljesen névtelen cégét szerző, akit százezrek tudnak betéve, olyan százezrek, akiknek négyötöde József Attilának egyetlen sorát sem tudja idézni. Mert voltaképp így jelentkezik a költészet igénye a legszélesebbnek nevezett tömegekben. A dallam igényével együtt. De így aztán nagyon erős. És az emlékező tehetsége elpusztíthatatlan. Ha a messzi jövőben három magyar ajkú űrutas kiköt valamely távoli bolygón, egyik este talán még ott is eléneklik, hogy „van egy szőke asszony, piros, mint a rózsa ...“ Itt valahol az törte, hogy a lőrének nem kellett cégér, a jó bornak pedig hiába tesszük ki. Nem bánom, vitatkozzunk nyugodtan a költészet válságáról, arról hogy a kötött forma voltaképp már elavult, no persze, vitatkozzunk csak, de amikor belefáradunk, és betérünk egy vendéglőbe, s a disznósültet egynémely fröccsökkel is leöblítjük — akkor hol az a muzsikus, aki a fülünkbe húzza a kötött formát ? Mégpedig azt, hogy : Vörös Rébék által ment a keskeny pallón s elrepült. . . Aminél szebb aligha akad kerek e világon. Pedig nem Bozzay Pál írta. Igaz, hogy nem is lehet cifrázni ... MAJTÉNYI ERIK : MARIN SORESCU VERSEI .■ Elszántan Addig nézek füvet, Mígcsak el nem nyerem én a Fű-doktori címet. Addig nézek felhőt, Mígcsak nem leszek majd Felhő-kitüntetett. Addig megyek a füst mellett, Migcsak a füst, szégyenletében, Újra olyan lánggá válik Amilyen volt hajdan. Addig megyek én majd minden dolog mellett, Míg csak valamennyi dolog Meg nem ismer. A hegy Egy utcakövet helyettesítek. Sajnálatos tévedésből jutottam ide. Átmentek rajtam Kiskocsik, Teherautók, Tankok, És mindenféle lábak. Tengelyekig éreztem a napot S éjfélkor A holdvilágot. Fontos és súlyos események Árnyékával nyomasztottak A felhők. Tyúkszemeim nőttek. S bár eléggé Sztoikusan viselem Gránit-sorsomat, Néha orditáson kapom magam: Közlekedjetek csupán a lelkem járható részén. Barbárok! Kugli Kétségkívül a föld Egy nagy Kuglipálya. Mivel a fatörzsek Nem elegendők. Az emberek maguk is Lábra állnak. Valaki messziről eldobja A golyót, S krétával följegyzi A leütötteket. Társasjáték ez. Persze. Épp olyan szép, Mint a klasszikus fegyverek. Minden előre kiszámított. Nagy pontossággal. Csupán mi, naivak, Járjuk még a poliklinikákat. Hallgasd a csillagok zörgését Visszafelé a futószalagon. Estére a láthatáron lesznek. HAJDÚ ZOLTÁN fordítása 5