A Hét, 1971. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1971-03-12 / 11. szám

Mikrofon­próba Milyen lehetett a világ, mielőtt megsüketült volna; formáltak-e töl­csért ajkuk elé az olümposziak, ha üzennivalójuk támadt, s ha szólott a pápa, könyököltek-e a trón karfá­jára Európa császárai és királyai, hangfogó tenyeret is kanyarítva fü­lük mellé; és egyenesedett-e kapa­nyélre a pór, ha Bécs s Buda mesz­­szi harangjai szóltak; vajon a hang, a hang föntről lefelé miként ter­jedt e kis hangnyelő buzogány fel­találása előtt, mert iránya ez volt, alulról fölfelé soha is célhoz nem ért sem szitok, sem kérelmi szó. Ami­­előtt a világ megsikerült volna csak az ének terjedt úgy, mint áram a víz­ben, a levegőben, ama vak énekes é­s fiaié. Én láttam a Szultánt seregszemlé­re kilovagolni, mint a cövek, úgy állt a sereg a láthatár pereméig, elöl a janicsárok, mint a parancso­lat, de száz sorral hátrébb már ele­mózsiát csipdesett hóna alól a má­sik, és ezer sorral hátrébb már vic­ceket mondtak és tízezer sorral hát­rébb már cédulákat ragasztgattak egymás hátára, hogy „marha", még hátrébb egereket kergettek, s ját­szották, hogy „üsd a harmadikat", mégis a tökéletes katonai fegyelem látszatát keltette az egész sereg, s a Szultán csatára lelkesítő szavaira egyként morajlott. Miután pedig e rengeteg lelkesítő zúgás és háborús moraj megsiketí­­tette a világot, mégiscsak illő volt feltalálni ezt a kis hangerősítő­továbbító jószágot; s na, hogyha már itt tartunk, hadd említsem meg, hogy a hatalmas stadionban az Éne­kest is láttam, hangja beborította a több tízezernyi sokadalmat, öblös volt és mély zengésű, mindaddig, míg egy reccsenéssel el nem illant, a készülék elromlott, s ő mint szá­nalomra méltó kicsi egér hatalmas­ ­ mosdótól fenekén, cincogott magá­ban. Na persze, a tömeg az nem hagyta magát, s bár nóta sem, ige sem hallatszott, tapsolt és fülelt ko­nokon, és tapsolt, nem hagyta be­csapni magát... A tömeg ugyanis hű meghallgató, csak hát a mikrofon századában a hang elillan néha, s el-eltorzul az ének. Egyszóval ismerkedem a mikro­fonnal, kezembe nyomták és szól­tak, hogy ne tartsam túl közel a számhoz, túl távolra se, úgy, most számoljak kilencig, kipróbálandó a hangomat, és én megnézem jól ezt a csúf kis portékát, visszacsúsztatom tokjába, s lekuporodom ide a sarok­ba egy kis hangerősítő nélküli, meztelen beszédre. Valahogy olyan tartással kellene ezt csinálni, mint amilyen a kapanyélhez egyenesedő, harangszó-hallgató parasztoké, vagy mint az a régi ének, mely ter­jed, akár az áram a vízben, a leve­gőben. Hiszen a mikrofon százada mindenen módosíthat, csak a szólás, a beszélés értelmén nem; kilencig számolni magunkban megnyilatkozás előtt azonban így is — úgy is ta­nácsos. FARKAS ÁRPÁD A HÉT, 1971. MÁRCIUS 12. Emlékezetre méltó dolgok 1. A Rákóczi szabadságharc nehéz időszaka után a közép- és nyugat­európai fejlődés áramlatából másfél századig úgyszólván teljesen kire­kesztve érte meg Erdély a XVIII. szá­zadnak azt a második évtizedét, amelyben Rettegi György, a pillanat­nyilag érdeklődési körünkbe került emlékirat szerzője született. Az em­lékíró születése és halála évszáma közé fogható időszakasz, az 1718 és 1786 közé eső csaknem hét évtized a külső, közhatalmi változás mellett a belső berendezkedésben, társadal­mi viszonyokban, a gazdasági és művelődési életben is gyökeres vál­tozást hozott ahhoz a tespedt, er­nyedt viszonylagos mozdulatlanság­hoz képest, amely a fejedelmi kor és a rákövetkező két-három évtized Erdélyét szinte két századon át jel­lemezte. Magáról az átalakulásról, illetőleg az átalakulást megelőző kor Erdé­lyének gazdasági, társadalmi, műve­lődési állapotáról, arról a történelmi alapról, amelyről az átalakulás kiin­dult, a Rettegi-emlékiratot gondozó Jakó Zsigmond avatott tollából az emlékiratot bevezető tanulmányban mesteri képet olvasunk. 2. Nem Rettegi az egyedüli, nem is ő időben az első olyan az erdélyi emlékírók sorában, akinek vissza­emlékezései és naplószerű feljegyzé­sei kellő hitelességgel beszélnek erről a nagy belső átalakulásról. Az em­lékírók közül azonban egyesek bi­zonyos társadalmi leszűkülés, mások az önkéntesen választott műfaj kö­töttsége, megint mások a provinciális élet kisszerűsége vagy a stílusbeli gyakorlatlanság nyűgei között ver­gődve nem tudtak a korabeli erdé­lyi átalakulásnak olyan hiteles, sok­színű tolmácsa lenni, mint éppen Rettegi. A XVIII. század negyedik évtizedében emlékezésein dolgozó Apor Péter Erdély átalakulásáról ír­va szinte teljesen csak kora főrangú kiváltságosaira irányította szemét, és így ő még csak a patriarkálisan egyszerű, puritán régi erdélyi nagy­­birtokos főrangú világ süllyedésén kesereg. A barokk pompájában tal­mi csillogással jelentkező új élet­forma, a „najmódi" mező elutasítása számára a kitűzött cél, a következ­ményeket kiváltó okok, a háttérben jelentkező társadalmi változások fel­vázolása nála még nem igény. Az Enyedi Demokritás írója, Hermányi Dienes József anekdotázó kedvében apró, jellegzetes, sokszor kíméletlen történeteiben jól jellemez embert, társadalmat és kort, de az anekdota műfaji kötöttsége őt is megakadá­lyozza az érdeklődése körébe ke­rült társadalmi rétegeken, a korabeli nemesség és értelmiség körén kívü­li világ irányába való tájékozódás­ban. Csak a Retteginél magasabb társadalmi és hivatali szinten moz­­ogó Halmágyi István naplószerű fel­jegyzései állíthatók oda mintegy ki-Rettegi György. Emlékezetre méltó dolgok. 1718—1784. Bevezető tanul­mánnyal és magyarázó jegyzetekkel közzéteszi Jakó Zsigmond. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1970. K­i­egészítésképpen Rettegi emlékezései mellé. 3. Az előttünk fekvő emlékirat szer­zője, Rettegi György, a közép-erdé­lyi Doboka megye egy kis falujában, Páncélcsehen született 1718-ban. Éle­te sem földrajzilag, sem a hivatali állás tekintélye vonatkozásában egész élete folyamán nem emelke­dett túl Doboka megye határain, illetőleg az alispáni tisztség körén. Néhány évi iskolai tanulás után a skálabeli tanulmányokat — atyja ha­lála és más okok miatt — be sem fejezve, Rettegi magyarköblösi bir­tokára vonult vissza, ott okos gazdál­kodás, valamint hivatali elfoglaltsá­ga mellett önműveléssel olyan mér­tékig gyarapította iskolai tanulmányi ideje alatt szerzett ismereteit, hogy 1759-ben kezdett emlékirata már nem lebecsülendő magyar nyelvű írás­készségről és latin meg német nyelv­tudásról tanúskodik. Rettegi korá­ban ugyan a nemesség igényesebb rétegénél az írástudás, az irodalmi tájékozottság már társadalmi igény volt, az olyan mohó könyv- és írás­szeretet azonban, amilyenről Rettegi emlékirata és könyvtára tanúskodik, a maga korában és a maga társa­dalmi szintjén a nagy ritkaságok közé tartozott. Gondos könyvtörténe­ti kutatásai eredményeképpen Jakó a latin klasszikusok művei mellett XVI—XVII. századi magyar és latin jogi, teológiai, irodalmi és történeti munkák címét tartalmazó jegyzéket tudott egybeállítani Rettegi György könyvtárának maradványaiból. A bevezetésbeli tájékoztatás szerint a régebbi korok és a kortárs iroda­lom termékeinek olvasásában kora annyi más olvasójával együtt Rette­gi nem tudott túljutni Gyöngyösi István és Beniczki Péter írói szint­jén. Mellettük a népies ponyva meg a korabeli anekdotairodalom kisigé­nyű termékei, a kéziratban terjesz­tett, nem egyszer durva, trágár hangú gúnyiratok, politikai röpira­­tok, nyomtatott halotti búcsúztatók szerepelhettek Rettegi mindennapos irodalmi olvasmányai között. 4. Az, hogy szülőfaluja, Páncél­­cseh tőszomszédos azzal a Magyar­köblössel, ahol az emlékezések író­jának kezéből kihullott a toll, jel­képes jelentőségű élete külső, föld­rajzi keretének leszűkítettsége tekin­tetében, hiszen „világlátó" érdeklő­dése e két falu közvetlen környeze­tén túl, az iskoláztatás rövid idején kívül, csak a hivatali, rokoni, bará­ti látogatások alkalmaival és csak a közvetlen közelre terjedt. Nem cso­dálható hát, ha mohó, de mégis az irodalom és a tudományok szűk kö­rére, jó részében az elmúlt száza­dok avitt termékeire korlátozódó ér­deklődése, osztályhelyzete ugyan­csak természetszerűen korlátolt vol­ta és világlátogatásának rendkívüli mértékig körülhatárolt földrajzi ke­retei miatt az a kép, amely Rettegi emlékiratából elénk rajzolódik, a maga kisszerű életének ilyen szűk térbeli és szellemi keretei között mo­zog. Hiába keresünk tehát az em­lékiratban országos jelentőségű ese­ményekre, a politikai és művelődési élet nevezetesebb mozzanataira vo­natkozó hiteles tudósításokat. Rette­gi széles körű érdeklődésre hajlamos szelleme ellenére is a kicsinyes vi­szonyok korlátai között ilyenekről (Folytatása a 6. oldalon) SZABÓ T. ATTILA IRODALOM (­ Zárójelben Bor és Ki tudja, mikor nyomták ki utol­jára azt, hogy „Vecsernyére szól a harang szelíd, szavú, hívogató hang­ja“ ? Gondolom, legalább egy világ­háború vonult már el azóta. Hát azt, hogy „Jártam ablakod alatt egy holdvilágos éjjel“? Azóta meg ép­penséggel kettő is. De nézzük csak meg pontosabban! Alighanem 1903- ban jelent meg utoljára. írta Bozzay Pál. Antológiába valónak ítélte: F­ndrődi Sándor. És mégis, azóta is „imádkozik az istenhez fűzfalombos kicsiny falu papja“,­­de szemlátomást hiába, mert „csak amit én elvesztettem, azt nem tudja többé visszakérni“. És akkor az ember hiába vár a keresztútnál, mert vágyának hintája végül is Nélküle jön vissza. Ez már így van. De hogy jön ahhoz Bozzay Pál, hogy a késő utókor könyv nélkül tudja, ha csak a verse első szaka­szát is. Rajta kívül még csak Petőfit tudja könyv nélkül, igaz, hogy tőle sokkal többet, meg talán-talán Vö­rösmarty bordalát a Czillei és a Hunyadiakhoz. Hát akkor hogy jön hozzá Bozzay Pál ? Mit felelnénk, ha megkérdezné valaki: hogyan sáfárkodtatok a XIX. századdal ? Azt felelnék szem­rebbenés nélkül: megvan belőle sértetlenül Petőfi, Vörösmarty és Bozzay Pál. És a huszadik század­ból több tucat teljesen névtelen cégét szerző, akit százezrek tudnak beté­ve, olyan százezrek, akiknek négy­ötöde József Attilának egyetlen so­rát sem tudja idézni. Mert voltaképp így jelentkezik a költészet igénye a legszélesebbnek nevezett tömegekben. A dallam igé­nyével együtt. De így aztán nagyon erős. És az emlékező tehetsége el­pusztíthatatlan. Ha a messzi jövő­ben három magyar ajkú űrutas ki­köt valamely távoli bolygón, egyik este talán még ott is eléneklik, hogy „van egy szőke asszony, piros, mint a rózsa ...“ Itt valahol az törte, hogy a lőrének nem kellett cégér, a jó bor­nak pedig hiába tesszük ki. Nem bánom, vitatkozzunk nyu­godtan a költészet válságáról, arról hogy a kötött forma voltaképp már elavult, no persze, vitatkozzunk csak, de amikor belefáradunk, és betérünk egy vendéglőbe, s a disznó­sültet egynémely fröccsökkel is le­öblítjük — akkor hol az a muzsi­kus, aki a fülünkbe húzza a kötött formát ? Mégpedig azt, hogy : Vörös Rébék által ment a keskeny pallón s elrepült. . . Aminél szebb aligha akad kerek e világon. Pedig nem Bozzay Pál írta. Igaz, hogy nem is lehet cif­rázni ... MAJTÉNYI ERIK : MARIN SORESCU VERSEI .■ Elszántan Addig nézek füvet, Mígcsak el nem nyerem én a Fű-doktori címet. Addig nézek felhőt, Mígcsak nem leszek majd Felhő-kitüntetett. Addig megyek a füst mellett, Migcsak a füst, szégyenletében, Újra olyan lánggá válik Amilyen volt hajdan. Addig megyek én majd minden dolog mellett, Míg csak valamennyi dolog Meg nem ismer. A hegy Egy utcakövet helyettesítek. Sajnálatos tévedésből jutottam ide. Átmentek rajtam Kiskocsik, Teherautók, Tankok, És mindenféle lábak. Tengelyekig éreztem a napot S éjfélkor A holdvilágot. Fontos és súlyos események Árnyékával nyomasztottak A felhők. Tyúkszemeim nőttek. S bár eléggé Sztoikusan viselem Gránit-sorsomat, Néha orditáson kapom magam: Közlekedjetek csupán a lelkem járható részén. Barbárok! Kugli Kétségkívül a föld Egy nagy Kuglipálya. Mivel a fatörzsek Nem elegendők. Az emberek maguk is Lábra állnak. Valaki messziről eldobja A golyót, S krétával följegyzi A leütötteket. Társasjáték ez. Persze. Épp olyan szép, Mint a klasszikus fegyverek. Minden előre kiszámított. Nagy pontossággal. Csupán mi, naivak, Járjuk még a poliklinikákat. Hallgasd a csillagok zörgését Visszafelé a futószalagon. Estére a láthatáron lesznek. HAJDÚ ZOLTÁN fordítása 5

Next