A Hét, 1971. július-december (2. évfolyam, 27-53. szám)
1971-07-02 / 27. szám
IRODALOM 4 ÍRÓ ÉS UTÓKORA 1931 márciusa volt, amikor Kuncz Aladár a Fekete kolostor utolsó mondatát papírra vetette. Három hónap múlva, június 24-én már halott. Negyvenöt évet élt mindössze, ebből is ötöt, legszebb ifjúsága éveit töltötte francia fogságban, Noirmoutier középkori várerődjében és He d'Yeu kazamatáiban, ahová az első világháború vezette egy „őrjöngő kollektivitás áldozataiként. Egyik francia kritikusát idéztem, ő maga ilyen szavakat nem írt le, talán mert semmitől sem óvakodott jobban, mint attól, hogy „az ellenség" embertelenségét „leleplezze", nem úgy, mint sok más hadinapló, amely a háború után napvilágot látott. Benne mélyebb és súlyosabb élményt hagyott az öt esztendő, tragikusabb víziót a világról, a háborúval beköszöntött korról. Hazatérve már csak éppen annyi ideje volt, hogy ezt a látványt elrendezze, leszűrje magában, megértse. Megérteni nem annyi, mint megértővé válni, amire a szenvedés szintén megtaníthatja az embert (hanem épp az ellenkezőjére). A Fekete kolostor nem afféle „szenvedések könyve", erkölcsi emelkedettséggel megírt emlékirata az ötéves fogságnak. Több is memoárnál és dokumentumnál. Hatása... „olyan, mint egy jó és nagy regényé" — vette észre már negyven éve Babits is. Óriási látvány, amit elénk tár, és csupa kaland, írta Kosztolányi. Kaland, de abban a magasabb értelemben, hogy ezer veszély közepette, amely mindenütt ott ólálkodott a börtönfalak között és körös-körül egy ellenséges világban, elindult — „mégis, mégis" — a humánum felfedezésére. Meg is találta. Könyvében nemcsak a fogolyállapotról ad konkrét és jelképes rajzot ; a Fekete kolostor épp ilyen szimbolikus erővel sugallja azt is, hogy Noirmoutier furcsa fióktársadalma sem más, mint az a nagyobbik, amely több ezer éve nyüzsög a föld hátán, küzd, csügged és reménykedik. Ilyen élményt nem lehet készen kapni a valóságtól, ötéves fogsági élet pokolraszállása árán sem ; magasabb fokon kell újra átszenvedni, és Kuncz Aladárnak már élete végéig a Rodostója maradt Noirmoutier. Utólag — s főleg amióta világszerte szaporodnak az egykönyves írók, szűkülnek az életművek és vékonyodnak a könyvek — egyre kevésbé csodálkozunk azon, hogy olyan keveset írt. Hogy a Fekete kolostorhoz képest többi hosszabb-rövidebb munkája esztétikailag olyan merőben más minőség, amelyből még utólag is nehéz következtetni nagy könyvének egyedülálló művészi értékére. (Másik regénye, a Felleg a város felett azért nem is rosszabb a korabeli erdélyi regények átlagánál ; korrajza Kolozsvárról és önéletrajzi elemei roppant érdekessé teszik: erről nemsokára meggyőződhet az olvasó, mert a Kriterion negyven év múltán most újra kiadja.) A csodálatos inkább az, ahogy a sors az egyetlen remekműve, a romániai magyar irodalomban s a modern magyar próza történetében eléggé magányosan álló regény megírására kiszemelte. Csodálatos? De hisz olyan tragikusan, riasztóan keveset élt, könyve nyomtatott alakban, a róla írt első méltatások már csak halálos ágyán érték el. Hihette baráti gesztusnak is , s az elismerésbe akkor talán bele is látszott a megrendülés, hogy „tragikus remekmű" született, amelyet „mint anyák, kik belehalnak a szülésbe" (Bóka László) életével váltott meg írója. De telt az idő, és hat év múlva — amikor már nem is volt divatja a háborús regénynek — a Fekete kolostort megjelenteti a Gallimard, és a fordítás fölé ezt a mottót írják a franciák : „La conaissance de sei" - ami azt jelenti : önmegismerésünk könyve. És megjelent a regény angolul (még 1934-ben), olaszul, sőt törökül is. Nincs még egy könyvünk (és nem bestseller !), amelyről ilyen korán és propagáló erőltetés nélkül szerzett volna tudomást a nagyvilág. Aztán újabb, hosszú idő telt el, amely az önmegismerés könyveinek nem kedvezett sem Franciaországban, sem másutt (milyen jellemző, hogy „a másik oldalon" elmaradt a regény tervezett német kiadása). Amikor a Fekete kolostort újra kezünkbe vehettük, már seregnyi könyvet olvastunk a második világháború hasonlíthatatlan tombolásáról és emberi szenvedéseiről. De az eltelt időháborúig, háború alatt és azután — nem csorbította a Fekete kolostor hatását. Ellenkezőleg : négy évtized alatt mintha a könyv titokzatos belső átváltozáson ment volna át, s mi többet olvasunk benne, mint a kortársak. Vagy a világ változott, alakult hozzá jobban ahhoz a képhez, amely a Fekete kolostor íróját egész életére lenyűgözte? Mi az oka annak, hogy ez a könyv, amelyet csak dokumentumnak, emlékiratnak szánt írója (ezzel a szerény - ám Dosztojevszkijre is utaló - alcímmel : _ Feljegyzések a francia internáltságból), mára úgy vonult be az irodalomtörténetbe, mint a huszadik századi magyar próza egyik büszkesége, újabban pedig regénytörténeti és -elméleti viták érveként szerepel (I. pl. Sükösd Mihály : Küzdelem az epikával. Kritika, 1971. február.) Érdemes elgondolkozni a titkán. ★ A kortársak úgy látták minden megrendülésük ellenére is, hogy Kuncz nem tartozott az irodalom epikus képzelettel megáldott alkotói közé, nem tudott mást írni, csak amit személyesen átélt: „önéletrajzi ember", de egyetlen igazán nagy élménye volt: Noirmoutier. Ez csak részben van így. Először, mert az írói képzelet természete is változik koronként ; aztán mert Kuncz élménye nemcsak empirikus, de hangsúlyozottan gondolati élmény ; végül, mert ezt az élményt később gazdagon átszínezi egy újabb: ezt már itthon szerezte, miután 1923-ban hazatért a szülőföldre irodalmat szervezni, a kultúra közösségmegtartó erejét s az itt élő emberek életének-irodalmának „bensőséges érintkezését" ápolni — erről publicisztikai írásaiban számtalanszor vall, szinte költői hevülettel, az erdélyi testvériséget kínálva „gyógyszerül a kontinensnek" - s enélkül aligha lenne a Fekete kolostor az a „kollektív regény", amelyben a humán megrendítő és halhatatlan üzenete nem egyébből, mint az egymásra utalt sorsok természetes szolidaritásából táplálkozik. Jobb gyógyszert azóta sem talált a világ, ha időnként — de hányszor ! — elfelejt is élni vele. De a Fekete kolostor nem évülő, az idő múlásával még új jelentéseket magába szívó hatásának nemcsak „tartalmi" okai vannak. Kuncz valóban „önéletrajzi ember" és a Fekete kolostorban emlékiratot írt, régi nemes erdélyi hagyományokat is folytatva (Jancsó Elemér helyezte el a könyvet ezen a fejlődési vonalon.) Csakhogy sokkal szemérmesebb, mint a régiek, önmagáról van a legkevesebb szava, sok-sok hosszabb vagy rövidebb, bizonyos szabályossággal ismétlődő leírásba rejti élményeit, és gondolatait, néha csak tényeket közöl a maguk csupasz egyszerűségében, nem sok kommentárt fűzve hozzájuk. S miközben csodálatos módon - azaz a forma, a kompozíció szigorú belső fegyelme árán — mégis megvalósítja nem a napló, hanem a műigényesebb én-regény (bár ezt a szót ő nem szerette) természetéből következő célját, az emlékező-elbeszélő én belső fejlődésrajzát is, tárgyilagosságában mindvégig azt érezzük, hogy ez nemcsak egy magatartás fegyelme és előkelősége. Az emlékirat legtöbbször nem ilyen szemérmes, írójuk éppen azzal hitelesíti az elmondottakat, hogy vele történtek meg, s ezt hangsúlyozza az első személyű előadásmóddal. Kuncz mintha nem arra vetné a nagyobb hangsúlyt, hogy vele - és fogolytársaival — mindez valóban megtörtént. Hanem, hogy megtörténhetett. És megtörténhet ezután már bármikor, bárkivel.★ Hogy a Fekete kolostorban az emlékirat-forma csak fikció, de maga a mű valami több és más — nem is egészen regény, mert a hagyományosan vett regényfikció viszont hiányzik belőle —, arra már a negyven évvel ezelőtt megjelent bírálatokban is szinte mindenütt található valamilyen célzás. Noirmoutier szimbólum, és az ott történt dolgok, ahogyan Kuncz elmondja őket, valaminek a példázatát jelentik — érezték meg az egykori méltatok is, csak akkor ez a szó még nem lebegett úgy a nyelv hegyén, mint ma. De éppen idézett francia kritikusa , Denis de Rougemont - például így ír 1937-ben : „Messze történik mindez, de igaznak kell lennie, mert szenvedünk miatta. Nem lehet tudni róla semmi pontosat, sem a célját, sem igazi okait. Csak az a homályos és szorongató bizonyosság marad, hogy a háború önmagától történik, hogy semmi sem függ többé felelős személyektől, s mindenki egy szörnyű és lassú végzet áldozatává válik". Igen, a Fekete kolostor egyik legelső jelentkezése nálunk a modern irodalmi példázatnak, ha szereplői nem is a mese, legenda, a mitikus vagy történelmi múlt ködéből lépnel elő, s nem viselnek magukon más jelmezt, mint amit a valóságos történelem kegyetlen tréfával rájuk kényszerített a fényűző civil élet ruhadarabjai helyett. Ez a példázat csupa valóság-elemből épül fel, s az eljárásta már számtalan hasonló példa igazolj az újabb világirodalomban (s toló még több a filmművészetben). Negyve év múltán nem lehet eléggé dicséri Kuncz írói érzékét, amikor élményanyaga „regényesítéséről" lemondó a válogatásra és a kompozicióra igyeit s csak a képelemeket összefor tartó anyagba keverte bele azt a kitői atmoszférát, amellyel az esemnyéknek egyszer megtörtént tényén küknél magasabb jelentést adhat. Irodalmi mű így élheti túl a pillanat amikor megszületett, s ezért van, de a Fekete kolostor egyik legritka könyvünk, amelynek az idő nem be ártott volna, hanem inkább haszni KACSIR MAR Noirmoutier-i rajz Kuncz Aladárról Párhuzamok Az ország legszerényebb folyóirata a nemrégiben újraindult Cadran. Fedőlapján az áll, hogy a fővárosi George Bacovia irodalmi kör füzete, de hát mégiscsak folyóirat mind gazdag tartalmánál fogva, mind pedig azáltal, hogy folytatja az egykori azonos nevű demokrata lap hagyományait ugyanannak a főszerkesztőnek, Ștefan Popescu költőnek a vezetésével. A harmincas években két sorozat is megjelent a Cadranból; fiatal diákok írták és szerkesztették saját költségükön, és számos, ma igen rangos nevű író ott indult el pályáján. A Cadrannak különösen a harmincas évek végén igen jelentős szerepe volt a demokratikus közvélemény alakításában, a militáns kultúra és irodalom terjesztésében. A mostani, negyvennégy apró oldalon megjelenő füzet papírja aligha tesz ki többet, mint nyolc-tíz nagy újságoldalt - mindenben vállalja az egykori célkitűzéseket. Azzal is, hogy felújítja egykori és ma is csorbítatlanul érvényes diktonját, a tollforgatás egyet jelent a fegyverforgatással — miként azt az első számban George Paun helyettes főszerkesztő leszögezte. Az emlékezők serege pedig egykori munkatársak és olvasók — felidézték a diákok lapjának romantikus történetét. Ebből a romantikából a szerkesztők igyekeznek minél többet átmenteni a mába. Miként egykor az ifjú szerkesztők és munkatársak saját lapos zsebükből fedezték az előállítás költségeit, ma a harmadik sorozat szerkesztői és munkatársai fizetés és honorárium nélkül dolgoznak. Igaz, „mecénásra" is akadtak, a Nicolae Bălcescu kerületi kultúrház igazgatója pártfogásába vette a lapot, vállalta a gondnokosságot és a megjelentetés felelősségét. Meghökkentő, hogy eddig nem jöttünk rá , így is lehetséges ; az irodalomtól nemcsak kapni lehet, hanem önzetlenül adni is. LEKTOR A HÉT, II. ÉVF. 27. SZ.