A Hét, 1971. július-december (2. évfolyam, 27-53. szám)

1971-07-02 / 27. szám

IRODALOM 4 ÍRÓ ÉS UTÓKORA 1931 márciusa volt, amikor Kuncz Aladár a Fekete kolostor utolsó mon­datát papírra vetette. Három hónap múlva, június 24-én már halott. Negy­venöt évet élt mindössze, ebből is ötöt, legszebb ifjúsága éveit töltötte fran­cia fogságban, Noirmoutier középkori várerődjében és He d'Yeu kazama­táiban, ahová az első világháború ve­zette egy „őrjöngő kollektivitás áldo­zataiként. Egyik francia kritikusát idéz­tem, ő maga ilyen szavakat nem írt le, talán mert semmitől sem óvakodott jobban, mint attól, hogy „az ellenség" embertelenségét „leleplezze", nem úgy, mint sok más hadinapló, amely a há­ború után napvilágot látott. Benne mélyebb és súlyosabb élményt hagyott az öt esztendő, tragikusabb víziót a világról, a háborúval beköszöntött kor­ról. Hazatérve már csak éppen annyi ideje volt, hogy ezt a látványt elren­dezze, leszűrje magában, megértse. Megérteni nem annyi, mint megértővé válni, amire a szenvedés szintén meg­taníthatja az embert (ha­nem épp az ellenkezőjére). A Fekete kolostor nem afféle „szenvedések könyve", erkölcsi emelkedettséggel megírt emlékirata az ötéves fogságnak. Több is memoárnál és dokumentumnál. Hatása... „olyan, mint egy jó és nagy regényé" — vette észre már negyven éve Babits is. Óriási látvány, amit elénk tár, és csu­pa kaland, írta Kosztolányi. Kaland, de abban a magasabb értelemben, hogy ezer veszély közepette, amely minde­nütt ott ólálkodott a börtönfalak kö­zött és körös-körül egy ellenséges vi­lágban, elindult — „mégis, mégis" — a humánum felfedezésére. Meg is ta­lálta. Könyvében nemcsak a fogolyál­lapotról ad konkrét és jelképes rajzot ; a Fekete kolostor épp ilyen szimbolikus erővel sugallja azt is, hogy Noir­moutier furcsa fiók­társadalma sem más, mint az a nagyobbik, amely több ezer éve nyüzsög a föld hátán, küzd, csügged és reménykedik. Ilyen élményt nem lehet készen kap­ni a valóságtól, ötéves fogsági élet pokolraszállása árán sem ; magasabb fokon kell újra átszenvedni, és Kuncz Aladárnak már élete végéig a Rodos­tója maradt Noirmoutier. Utólag — s főleg amióta világszerte szaporodnak az­ egykönyves írók, szűkülnek az élet­művek és vékonyodnak a könyvek — egyre kevésbé csodálkozunk azon, hogy olyan keveset írt. Hogy a Fekete ko­lostorhoz képest többi hosszabb-rövi­­debb munkája esztétikailag olyan me­rőben más minőség, amelyből még utólag is nehéz következtetni nagy könyvének egyedülálló művészi értéké­re. (Másik regénye, a Felleg a város felett azért nem is rosszabb a kora­beli erdélyi regények átlagánál ; kor­rajza Kolozsvárról és önéletrajzi elemei roppant érdekessé teszik: erről nemsokára meggyőződhet az ol­vasó, mert a Kriterion negyven év múltán most újra kiadja.) A csodála­tos inkább az, ahogy a sors az egyet­len remekműve, a romániai magyar irodalomban s a modern magyar próza történetében eléggé magányosan álló regény megírására kiszemelte. Csodá­latos? De hisz olyan tragikusan, riasztóan keveset élt, könyve nyomta­tott alakban, a róla írt első méltatá­sok már csak halálos ágyán ér­ték el. Hihette baráti gesztusnak is , s az elismerésbe akkor talán bele is látszott a megrendülés, hogy „tragi­kus remekmű" született, amelyet „mint anyák, kik belehalnak a szülésbe" (Bóka László) életével váltott meg írója. De telt az idő, és hat év múlva — amikor már nem is volt divatja a háborús regénynek — a Fekete ko­lostort megjelenteti a Gallimard, és a fordítás fölé ezt a mottót írják a franciák : „La conaissance de sei" - ami azt jelenti : önmegismerésünk könyve. És megjelent a regény an­golul (még 1934-ben), olaszul, sőt törökül is. Nincs még egy könyvünk (és nem bestseller !), amelyről ilyen korán és propagáló erőltetés nélkül szerzett volna tudomást a nagyvilág. Aztán újabb, hosszú idő telt el, a­­mely az önmegismerés könyveinek nem kedvezett sem Franciaországban, sem másutt (milyen jellemző, hogy „a má­sik oldalon" elmaradt a regény ter­vezett német kiadása). Amikor a Fe­kete kolostort újra kezünkbe vehettük, már seregnyi könyvet olvastunk a má­sodik világháború hasonlíthatatlan tombolásáról és emberi szenvedései­ről. De az eltelt idő­­­háborúig, há­ború alatt és azután — nem csorbítot­ta a Fekete kolostor hatását. Ellen­kezőleg : négy évtized alatt mintha a könyv titokzatos belső átváltozáson ment volna át, s mi többet olvasunk benne, mint a kortársak. Vagy a vi­lág változott, alakult hozzá jobban ahhoz a képhez, amely a Fekete ko­lostor íróját egész életére lenyűgözte? Mi az oka annak, hogy ez a könyv, a­melyet csak dokumentumnak, emlék­iratnak szánt írója (ezzel a szerény - ám Dosztojevszkijre is utaló - alcím­­mel : _ Feljegyzések a francia internált­­ságból), mára úgy vonult be az iro­dalomtörténetbe, mint a huszadik szá­zadi magyar próza egyik büszkesége, újabban pedig regénytörténeti és -elméleti viták érveként szerepel (I. pl. Sükösd Mihály : Küzdelem az epiká­val. Kritika, 1971. február.) Érdemes elgondolkozni a titkán. ★ A kortársak úgy látták minden meg­rendülésük ellenére is, hogy Kuncz nem tartozott az irodalom epikus kép­zelettel megáldott alkotói közé, nem tudott mást írni, csak amit személye­sen átélt: „önéletrajzi ember", de egyetlen igazán nagy élménye volt: Noirmoutier. Ez csak részben van így. Először, mert az írói képzelet termé­szete is változik koronként ; aztán mert Kuncz élménye nemcsak empirikus, de hangsúlyozottan gondolati élmény ; végül, mert ezt az élményt később gazdagon átszínezi egy újabb: ezt már itthon szerezte, miután 1923-ban hazatért a szülőföldre irodalmat szer­vezni, a kultúra közösség­megtartó erejét s az itt élő emberek életének-iro­­dalmának „bensőséges érintkezését" ápolni — erről publicisztikai írásaiban számtalanszor vall, szinte költői hevü­lettel, az erdélyi testvériséget kínálva „gyógyszerül a kontinensnek" - s e­­nélkül aligha lenne a Fekete kolostor az a „kollektív regény", amelyben a humán megrendítő és halhatatlan üzenete nem egyébből, mint az egy­másra utalt sorsok természetes szoli­daritásából táplálkozik. Jobb gyógy­szert azóta sem talált a világ, ha időnként — de hányszor ! — elfelejt is élni vele. De a Fekete kolostor nem évülő, az idő múlásával még új jelentéseket magába szívó hatásának nemcsak „tartalmi" okai vannak. Kuncz való­ban „önéletrajzi ember" és a Fekete kolostorban emlékiratot írt, régi ne­mes erdélyi hagyományokat is foly­tatva (Jancsó Elemér helyezte el a könyvet ezen a fejlődési vonalon.) Csakhogy sokkal szemérmesebb, mint a régiek, önmagáról van a leg­kevesebb szava, sok-sok hosszabb vagy rövidebb, bizonyos szabályosság­gal ismétlődő leírásba rejti élményeit, és gondolatait, néha csak tényeket közöl a maguk csupasz egyszerűségé­ben, nem sok kommentárt fűzve hoz­zájuk. S miközben csodálatos módon - azaz a forma, a kompozíció szigorú belső fegyelme árán — mégis meg­valósítja nem a napló, hanem a mű­­igényesebb én-regény (bár ezt a szót ő nem szerette) természetéből következő célját, az emlékező-elbeszélő én belső fejlődésrajzát is, tárgyilagosságában mindvégig azt érezzük, hogy ez nem­csak egy magatartás fegyelme és elő­kelősége. Az emlékirat legtöbbször nem ilyen szemérmes, írójuk éppen azzal hitelesíti az elmondottakat, hogy vele történtek meg, s ezt hangsúlyozza az első személyű előadásmóddal. Kuncz mintha nem arra vetné a nagyobb hangsúlyt, hogy vele - és fogolytár­saival — mindez valóban megtörtént. Hanem, hogy megtörténhetett. És meg­történhet ezután már bármikor, bár­kivel.★ Hogy a Fekete kolostor­ban az em­lékirat-forma csak fikció, de maga a mű valami több és más — nem is egészen regény, mert a hagyományo­san vett regényfikció viszont hiányzik belőle —, arra már a negyven évvel ezelőtt megjelent bírálatokban is szin­te mindenütt található valamilyen cél­zás. Noirmoutier szimbólum, és az ott történt dolgok, ahogyan Kuncz elmond­ja őket, valaminek a példázatát je­lentik — érezték meg az egykori mél­tatok is, csak akkor ez a szó még nem le­begett úgy a nyelv hegyén, mint ma. De éppen idézett francia kritikusa , Denis de Rougemont - például így ír 1937-ben : „Messze történik mindez, de igaznak kell lennie, mert szenve­dünk miatta. Nem lehet tudni róla semmi pontosat, sem a célját, sem igazi okait. Csak az a homályos és szorongató bizonyosság marad, hogy a háború önmagától történik, hogy sem­­mi sem függ többé felelős személyek­től, s mindenki egy szörnyű és lassú végzet áldozatává válik". Igen, a Fekete kolostor egyik leg­első jelentkezése nálunk a modern irodalmi példázatnak, ha szereplői nem is a mese, legenda, a mitikus vagy történelmi múlt ködéből lépnel elő, s nem viselnek magukon más jel­mezt, mint amit a valóságos történe­lem kegyetlen tréfával rájuk kénysze­rített­ a fényűző civil élet ruhadarab­jai helyett. Ez a példázat csupa való­ság-elemből épül fel, s az eljárást­a már számtalan hasonló példa igazolj az újabb világirodalomban (s toló még több a filmművészetben). Negyve év múltán nem lehet eléggé dicséri Kuncz írói érzékét, amikor élmény­anyaga „regényesítéséről" lemondó a válogatásra és a kompozicióra i­gyeit s csak a képelemeket összefor tartó anyagba keverte bele azt a ki­tői atmoszférát, amellyel az esem­nyéknek egyszer­ megtörtént tényén küknél magasabb jelentést adhat. Irodalmi mű így élheti túl a pillanat amikor megszületett, s ezért van, de a Fekete kolostor egyik legritka könyvünk, amelynek az idő nem be ártott volna, hanem inkább haszni KACSIR MAR Noirmoutier-i rajz Kuncz Aladárról Párhuzamok Az ország legszerényebb folyóirata a nemrégiben újraindult Cadran. Fe­dőlapján az áll, hogy a fővárosi Ge­orge Bacovia irodalmi kör füzete, de hát mégiscsak folyóirat mind gazdag tartalmánál fogva, mind pedig azál­tal, hogy folytatja az egykori azonos nevű demokrata lap hagyományait ugyanannak a főszerkesztőnek, Ștefan Popescu költőnek a vezetésével. A har­mincas években két sorozat is meg­­jelent a Cadranból; fiatal diákok ír­ták és szerkesztették saját költségü­kön, és számos, ma igen rangos nevű író ott indult el pályáján. A Cadran­­nak különösen a harmincas évek vé­gén igen jelentős szerepe volt a de­mokratikus közvélemény alakításában, a militáns kultúra és irodalom terjesz­tésében. A mostani, negyvennégy apró oldalon megjelenő füzet­­ papírja aligha tesz ki többet, mint nyolc-tíz nagy újságoldalt - mindenben vál­lalja az egykori célkitűzéseket. Azzal is, hogy felújítja egykori és ma is csorbítatlanul érvényes dikton­­ját, a tollforgatás egyet jelent a fegyverforgatással — miként azt az első számban George Paun helyettes főszerkesztő leszögezte. Az emlékezők serege pedig­­ egykori munkatársak és olvasók — felidézték a diákok lap­jának romantikus történetét. Ebből a romantikából a szerkesztők igyekez­nek minél többet átmenteni a mába. Miként egykor az ifjú szerkesztők és munkatársak saját lapos zsebükből fedezték az előállítás költségeit, ma a harmadik sorozat szerkesztői és munkatársai fizetés és honorárium nélkül dolgoznak. Igaz, „mecénásra" is akadtak, a Nicolae Bălcescu kerü­leti kultúrház igazgatója pártfogásá­ba vette a lapot, vállalta a gond­nokosságot és a megjelentetés fele­lősségét. Meghökkentő, hogy eddig nem jöttünk rá , így is lehetséges ; az irodalomtól nemcsak kapni lehet, ha­nem önzetlenül adni is. LEKTOR A HÉT, II. ÉVF. 27. SZ.

Next