A Hét, 1973. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1973-01-12 / 2. szám

TUDOMÁNY Egyetem és kutatás Gunnar Boall & Ihermann Lantz: Universities and Research, Alm­­qvist & Wiksell, Stockholm, 1979. Ezt a csalókán szerény címet vi­seli Gunnar Boall és Herman Lantz könyve, a tudományos kutatás in­tézményesített formájának, illetve az Egyesült Államokban és Svéd­országban élő, de azonos foglalko­zást űző kutatók helyzetének a szo­ciológiai vizsgálata. Az anyagot rendező interkulturális szempont, noha mindenütt jelen van, nem fel­színi látványosságot kínál, hanem mélyen húzódik, s ez kezdettől fóg­va kizárja a kezdetleges összeha­­sonlítgatást; a szerzők inkább a probléma és a fogalmak szemléleté­nek szintjén valósítanak meg bel­ső egységet. A szerzők csak egyetlen okot fej­tenek ki azok közül, amelyek meg­határozták, hogy éppen ezt az ösz­­szehasonlítást válasszák: ez az ame­rikai és svéd egyetemi káderek lét­feltételeiben megmutatkozó közös jegyek feltárásának szándéka. Azon­ban egyéb okok is vannak. Első­sorban bizonyos időleges prevízió­­ról van szó: ha az amerikai egyete­mi rendszer régebben úgy nézett ki, mint ma az európai, akkor az u­­tóbbi nemsokára olyan lehet, mint ma az amerikai. Tény, hogy a svéd­országi egyetemeken már érezhetők az amerikai egyetemi fejlődés bizo­nyos tendenciái. Ebben az esetben tehát nagyon fontos, hogy megis­merjük mind a különbségeket, mind a már bekövetkezett azonosságokat. Az összehasonlítás más szempont­ból is gyümölcsözőnek tűnik, és ta­lán ez a könyv fő tudományos ér­deme: lehetővé teszi Gunnar Boast számára, hogy olyan metodológiai konstrukciót hozzon létre, amelynek segítségével mérni lehet egy rend­kívül nehezen kvantifikálható je­lenséget, a valamely szerepnek megfelelő viselkedést. A könyv az egyetemi rendszerhez való alkalmazkodás szemszögéből bontakoztatja ki a problematikát, a szerep és a szerepek közötti k­onf­­liktus fogalmainak alapján. Ez ma­ga után vonja az egyetem működé­sének, a kutatási politikának, az el­fogadott tudományos értékek rend­szerének (a kutatóra vonatkozó sze­repek, értékek és konfliktusok ki­hangsúlyozásával) az elemzését. Az amerikai egyetemiek helyzetét egy szerepek által alkotott „erőtér­ben“ írhatjuk le. A hagyományos egyetem (amely ma már Svédor­szágban is kezd megszűnni) az is­meretek átadását követelte az egye­temi kádertól, tehát tanár­ szerepet biztosított neki. Amerikában azon­ban, a társadalmi értékrendszerek­ben bekövetkezett változás hatásá­ra előtérbe került a kutatás, amely ma presztízzsel, elismeréssel jár, és jövedelmező. Az egyetemiek érték­­rendszerét három összetevőre bont­hatjuk: nagyobb presztízsre és ha­talomra való törekvés, individualiz­mus, és egalitarizmus. Ezeket a célul kitűzött értékeket hamarabb megvalósíthatja az, aki a kutatást választja; innen adódik, hogy az oktatói tevékenység háttérbe szo­rult. A kutatói és tanári szerep kö­zötti konfliktust kihangsúlyozza, hogy a jelenlegi rendszer az okta­tást­ is értékeli, de csak a kutatást honorálja (nemcsak anyagi érte­lemben). Nemrégiben úgy tűnt, hogy a konfliktus megoldásának van egy módja: valamilyen adminisztra­tív funkciót kell elfoglalni az egye­tem vagy a fakultás vezetőségében. Ez a funkció nem követel sem ok­tatói, sem kutatói tevékenységet, ellenben magas jövedelmet és ha­talmat biztosít. A konfliktus azon­ban változatlan marad, mert az említett három szerep egyike sem tudja megvalósítani mindhárom ér­téket: a kutató helyzete nehéz és bizonytalan, fárasztó­­ munkát köve­tel, az eredmények (az egyén ké­pességein kívül) az időtől, a kuta­tásra szánt alaptól, a közlési lehe­tőségektől függnek, de ez biztosít­ja a legnagyobb presztízst; a tanár szerepe biztos,és kényelmes, de nem biztosít sem presztízst, sem hatal­mat, és ráadásul rosszul fizetett, az adminisztratív vezetői funkció biz­tosítja a hatalmat, de a presztízst már nem. Mindezek ellenére, az e­­gyetemi struktúrában található sze­repek közül mégis a kutatóé a leg­keresettebb, mind­ az egyéni kielé­gülés, mind az egyetemi politika által nyújtott támogatás szempont­jából. Ebben a helyzetben a másik két szerep a kutatásban elszenve­dett sikertelenség kompenzálására szolgálhat: akinek nincsenek kuta­tói adottságai, kénytelen megeléged­ni a didaktikai tevékenységgel vagy az egyetem vezetőségében be­töltött funkcióval. A tanulmány fő elméleti problé­mája az, hogy megállapítsa, milyen viselkedések felelnek meg egy sze­repnek, és hogy megmérje a visel­kedések olyan változásait, amelyek szerepváltoztatáshoz vezetnek. Ezt a szándékot Gunnar Boaltnak — módszertani szempontból­­- sike­rül megvalósítania, az „összegezés elmélete“ segítségével. Ennek lé­nyege abban áll, hogy minden vi­selkedés, amely egy bizonyos sze­repnek f­elel meg, kifejezhető egy változó­ csoporttal; a csoportba tar­tozó változók között pozitív korrelá­ció van. A különböző szerepeknek megfelelő viselkedéseket leíró vál­tozók közötti korreláció negatív. Az összegezés elmélete abból a feltételezésből indul ki, hogy létezik a tudományos értékeknek egy olyan rendszere, amelynek elérésére min­den tudományos kutató törekszik, ezek az értékek egyformán kívána­tosak, de nem érhetők el egyforma mértékben. Ezzel a módszerrel az­után tekintélyes számú dolgozatból álló mintatömeget (valamilyen egye­temi fokozat elérését szolgáló ta­nulmány, szociológiai szakcikkek stb.) elemeznek, hogy meghatároz­zák, hogyan lépnek kölcsönhatásba azok az értékek, amelyek elérését a dolgozatok s­zerzői maguk elé tűzték. Az elemzés eredménye: az egyete­mi kutatók különböző jelentőséget tulajdonítanak egyik vagy másik változónak (a doktorátusi tézisekben szerepel például a „társadalom szá­mára való hasznosság“ értéke, a­­mely a dolgozatok más csoportjá­ban nem fordul elő, amiatt, hogy ezeket különböző alapítványok fi­nanszírozzák, és a kutatónak cse­rében tudományos információkat kell szállítania) Minden kutatási munkálat az e­­gyetem intézményes keretein belül történik. A hatalomért való harc tehát itt is ugyanolyan, mint bár­mely más intézményben, legfeljebb a fegyverek változnak. A fegyverek pedig a tudományos értékek, ame­lyek áruba bocsáthatók, használati értékük és a konkurrencia függvé­nyében; a tudományos értékek pia­ca a gazdasági piac minden ismér­vével rendelkezik. A szerzők által használt módszer érvényességét igazolja az, hogy más területen , a családszociológiában is alkalmazható, ahol a kutatás ha­sonló piac­feltételek között megy végbe. A házasságot éppen úgy fogják fel, mint az egyetemi rend­szert: a házastársak mindegyike többet szeretne cserében kapni, mint amennyit felajánl, de végül is mindegyik csak annak az egyenér­tékűt kapja, amit nyújtani tud. Gunnar Boast rövid tanulmányt vé­gez egy svéd családokból álló min­tatömegen, és sikerül igazolnia, hogy a család intézménye is egy­mást kiegészítő értékek modellje a­­lapján jön létre. Ha végül összegezni akarjuk a könyv tudományos erényeit, két dolgot kell kiemelnünk: a szerzők­nek sikerült a szerepfogalom szem­pontjából elemezniük az amerikai és a svédországi tudományos kuta­tás helyzetét, másrészt sikerült a viselkedések vizsgálatának olyan módszerét kidolgozniuk, amelynek alkalmazhatósága messze meghalad­ja dolgozatuk keretét. ECATERINA TIMITAM AZ ORVOSÉ A SZÓ Túlterhelt orvos-egész­ségügyi személyzet, főleg idős emberekkel zsúfolt orvosi várótermek, az egészségügyi kérdések nép­szerűsítésének egyre na­gyobb igénye jellemzi, töb­bek között, néhol kissé túlszervezett és helyenként nehezebben hozzáférhető egészségügyi hálózatunkat. Napjaink embere — de főleg az idős korúak, akik­nek száma az átlagéletkor növekedésével abszolút ér­telemben is állandóan e­­melkedik — egyre többet szeretne megtudni köve­tendő életmódjáról, étrend­jéről, gyógyszerekről álta­lában, szellemi és testi frisseségének megőrzéséről s az erre szolgáló szerek­ről és gyógymódokról kü­lönösen. Egyszóval min­denről, ami a jól megér­demelt „nyugdíjas állapo­tot“ egy kissé meghosszab­bíthatja, könnyebbé, élve­zetesebbé teheti. Hol rontottuk el — ha elrontottuk —, hol lehet még segíteni, hogyan kel­lene egészségesen élni? Ezekre a kérdésekre vála­szol Dr. Kahána­­ Ernő, az Előre Kiskönyvtára soro­zatban megjelent, „Az or­vosé a szó" című könyve. S ha egyrészt az egész­ségügyi felvilágosítás, az orvossal való közvetlenebb kapcsolat igénye jellemző napjainkra, legalább any­­nyira jellemző másrészt, az egészségügyi alapszabá­lyok semmibevevése is: a t­últápláltság, az egészsé­ges mozgás hiánya, az al­kohol- és nikotinfogyasz­tás rohamos emelkedése. Ezek ellen, egy egész­ségesebb élet védelmében szólal fel a szerző, egy hosszú élet gyakorló orvo­si tapasztalata alapján. Könyve nem egy orvosi témájú „Kérdez—felelek” bővített kiadása vagy a „telefon doktor" prózai változata. Ennél sokkal nagyobb igénnyel lép fel. Az egészség védelmét, a betegségek megelőzését szolgáló általános jellegű kérdések kapcsán, hasznos dolgokat tudunk meg kör­nyezetünkről és fontosabb tényezőiről, stressz-hatások­­ról, alkatról és öröklésről. Vérbeli pszichológusként ír a gyermek- és kamaszkor nagy problémáiról, a há­zasság testi és lelki higié­niájáról, család és neve­lés, közösségi érzés, há­zasság és válás nehéz kér­déseiről, valamint szak­­könyvek által is elhanya­golt témákról,A mint a gyer­mekkori szexualitás, örege­id lelkiállapot, az idős kor nemi élete. Külön fejezetet szentel táplálkozási kérdéseknek, kitér a gyermekek és öregek helyes táplálkozá­sára. Élet és mozgás el­választhatatlan egymástól. A mai kor embere hajla­mos elfelejteni ezt az alapigazságot Mit kell tenni a tespedteknek, túl­­tápláltaknak, akik napjai­kat autókban, irodai szé­keken és televíziónézés közben töltik el? Mire jó a lég­fürdő, a torna és a szauna. Mi jó a jogából? Erről is olvashatunk a könyvben. Nagy hiányt próbál pó­tolni Az orvosé a szó alig létező hazai magyar nyel­vű orvosi népszerűsítő iro­dalmunkban. (hl.) A névtelen maroskeresztúri római fazekas Névtelen olyan értelemben, hogy ma már lehetetlen megállapítani, melyik kerámia kinek az alkotása. Néhány ún. firmamécses Strobili, Segyidi, Lucius vagy Valerius lesirata őrzi a hajdani gazdag fazekas­­telep alkotóinak nevét. Termékeik java része azonban névtelen. Edényeiket a harmonikus formák, a klasszikus arányok jellemzik. Festésük nemesen egyszerű. Selyem fényű edénybe vonatuk — a máz elődjének titka mai napig megfejtesen. Díszedényeik bepecsételt ékít­ménye közel négy évszázados hagyományok felújításáról tanúskodik, néhány tál az itáliai és galliai „terra sigillata"-műhelyek modorában készül­, sajátos mintájuk azonban az előképek leegyszerűsített tovább­­fejlesztéséről vall. Akkor is művésznek tekinthetnék a „névtelen római fazekast“, ha csak edényei kerülnek felszínre. De a kutatások révén ismeretesek ap­ró terakotta-szobrocskáik (a szegényebb népréteg házi oltárai számára készült isten-szobrok), áldozati lepény-sütő mintáik, maszkos edényeik, emberfej alakú poharacskáik, állatszobrocskáik is. Ezek már szobrász­­kodó tehetségükről, egyéni meglátásról, a klasszikus isten-ábrázolás kánonainak feloldásáról árulkodnak. Végigpillantva a maroskeresztúri római kerámia hosszú során, ön­kéntelenül felvetődik a kérdés: nem lenne-e ízlésfejlesztő gazdag for­makincsük alkotó módon való átvétele, terjesztése? Sor kerül-e valaha is a provinciális római kerámia reneszánszára? ZRÍNYI ENDRE A fényképfelvételeket Szilágyi Sándor készítette V___________________________________________/ Démon­ alakos edény töredéke A HÉT, IV. ÉVF. 2. SZÁM

Next