A Hét, 1973. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-13 / 28. szám
KÉPZŐMŰVÉSZET Nyolcvanadik születésnapja alkalmából levélben kértem fel a Budapesten élő Bortnyik Sándor festőművészt, hogy élményekben gazdag életéről és művészetéről nyilatkozzon A Hét olvasóinak. A huszadik századi magyar művészet úttörő mesterei, nemcsak kifejezésmódjának újszerűségében, de műveinek következetes és céltudatos irányzatosságában, pártos voltában is. Kérdéseimre az idős mester készséggel válaszolt. Betegeskedésére való tekintettel hangszalagra mondta be válaszait. Az interjúban éppen ezért igyekeztem megőrizni az élő beszéd jellegzetes gondolatmenetét és kifejezéseit. Szóbeli nyilatkozatát rövidesen néhány oldalas kiegészítéssel toldotta meg. Ugyanakkor felhatalmazott, hogy amennyiben szükségesnek tartom, javítsak rajta, hiszen ő fáradtan és betegen nem tudta gondolatait összeszedni, és természetesen annyit használjak fel belőle, amennyit szükségesnek tartok. A száraz kérdésekre élő válaszok érkeztek. Igyekeztem megtartani a kérdező objektivitását és a válaszok természetes hangját. A realizmus híve vagyok (A marosvásárhelyi születésű mestert elsősorban is szülővárosával kapcsolatos emlékeiről, gyermekéveinek élményeiről kérdezem. Arról, mikor kezdett el rajzolgatni. — Kérem, beszéljen marosvásárhelyi élményeiről. — Hát kérem szépen, tulajdonképpen tragikusan kezdődött. Pár napra rá, hogy megszülettem, meghalt édesanyám és három vagy négy év múlva édesapám is. A nagyapám nevelt és így — természetesen — nála is laktam. (A hivatalos adatok szerint 1893. július 3-án született, de ez téves dátum, mert akkor már édesanyja nem élt... Tulajdonképpen április 5-én született, de ezt még nem sikerült hivatalosan is igazolni.) — Én jóformán négy-öt éves koromban kezdtem rajzolni. Az első elemit egy magániskolában, Both bácsinál jártam, ahol németül és magyarul tanultunk. Onnan mentem át aztán rögtön a második elemibe, a marosvásárhelyi református kollégiumba. No, most én azt hittem, hogy az első elemiből a másodikba való átlépés annyit jelent, hogy ott most rajzolni tanulok, mert nekem az volt a legfontosabb. Tehát a rajz lesz a nagy főtantárgy, mert ugyebár beszélni már tudtam, a betűket is ismertem. Hát most már csak a rajz következhet, ez csak természetes ugye? Csalódással kellett tudomásul vennem, hogy mégsem a rajz volt a főtantárgy. De én azért kitartóan rajzoltam tovább, sőt most már modell után próbáltam rajzolni. Hét-nyolc éves koromban lerajzoltam a nagyapámat is. — Ki volt ekkor a rajztanára? (Gulyás Károlyra, a kiváló rajztanárra gondolok, aki annyi fiatal tehetséget indított el.) — A református kollégiumba jártam, akkoriban azt még így hívták. Ott tényleg Gulyás Károly volt a rajztanárom. Őneki volt egy magániskolája. Akik akartak rajzolni tanulni, azok oda jártak. Én nem járhattam hozzá, mert sajnos nekünk erre nem volt módunk. — Hát akkor ki ismerte fel az Ön tehetségét? — Az egyik tanár, úgy emlékszem, hogy Szabónak hívták, aki a magyar irodalmat tanította. Én tulajdonképpen a rajz mellett írással is foglalkoztam. A második vagy harmadik gimnáziumban már lapot szerkesztettem, amolyan diáklapot. Egyszer aztán az irodalomtanárunk meglátva az egyik rajzomat, azt tanácsolta, hogy inkább rajzoljak, mint költeményeket írjak, mert ahhoz több tehetségem van. Én akkor abba is hagytam az írást, és csak rajzolással foglalkoztam, de most már festettem is. Később nagyapámtól, illetőleg a nagybátyámtól a keresztapámhoz kerültem, akinek könyvkereskedése volt Marosvásárhelyen. Ott dolgoztam a Márványi-féle könyvesboltban. A munkám mellett tovább folytattam a rajzolást. Egyszer a pulton látta meg egyik rajzomat Sándor Kálmán, a lapszerkesztő, akinek anynyira megtetszett, hogy nyomban meg is vette, öt koronát adott érte. Elég nagy pénz volt, öt-hat ebéd ára. Igen, ez volt az első keresetem. Akkor körülbelül tizenöt éves lehettem. Üzletek részére is terveztem reklámokat, feliratokat. Első plakátomat, amellyel sikerem volt, tizenhét éves koromban festettem a Reményi-bazárnak. Ennek az volt a szövege, hogy: „A Halley-üstökös nem csinál olyan nagy szenzációt, mint a Reményi-bazár leszállított árai." Mert ez éppen a Halley-üstökös évében, 1910-ben volt. — Miért hagyta el szülővárosát és mikor került Budapestre? (Amikor ezt a kérdést megfogalmaztam, részben kényszerítő körülményekre, részben a továbbtanulási lehetőségre gondoltam, de ...) — Tulajdonképpen szerencsém volt. Egy pesti illatszergyáros, aki itt járt, látta a plakátomat és ajánlatot tett nekem, hogy menjek fel Pestre, legyek nála rajzoló. Én nagyon szívesen vállalkoztam. Akkor mindjárt útiköltséget is adott, és pár nap múlva fel is utaztam Budapestre. (17 éves korában) Ez nemcsak látogatás volt, hanem végleg ott is maradtam. Most már megvolt a létfenntartási lehetőségem is ... Egy pár év múlva, amikor hallottam, hogy Kernstok, Rippl-Rónai és Vaszary szabadiskolát szerveznek, akkor én rögtön be is iratkoztam ebbe az iskolába. Tehát rendszeresen náluk tanultam rajzolni. — Mesterei közül kit szeretett e legjobban? — Kernstokot és Rippl-Rónait, mert ők igazán elmélyülten tanítottak, Vaszary kevesebbet járt be. Oktatási módszereik nem korlátozódtak a mesterek utánzására, hanem a tanítványokat önálló gondolkodásra, eredetiségre ösztönözték. Kernstoktól hallottam a „tipizálás” említését, az individuális jelleget kívánta típussá, általános jellegűvé fejleszteni. Ebben az iskolában már festeni is tanultunk. Ide járt Derkovits is. Itt ismerkedtem meg Mattis Teutsch Jánossal is, aki aztán Kassák Lajosnak is bemutatott. Kassák akkor már szerkesztette a Tett című folyóiratot. (Az első világháború kitörésével a megélhetési lehetőségek is megcsappantak, ezért a svábhegyi és rózsadombi villák lerajzolásával kellett pótolnia keresetét.) — Hát bizony nagyon nehezen lehetett ebből megélni, plakátokat is terveztem. Az első plakátot 1915- ben terveztem az Újság című napilap részére. Egyik barátom, aki reklámdolgokkal foglalkozott, egy plakáttervemet eladta a Zwack Unicum-nak. Ezek már nagyobb jövedelmet jelentettek. (A korszak egyik legjobb plakátjáról van szó, mely elsősorban finom eleganciájával és tőmondatszerű egyszerűségével vált emlékezetessé.) — Kassák Lajos, miután a Tett folyóiratot betiltották (1916), újabb folyóiratot indított, Ma címen. Ez közölte Mattis Teutsch rajzait, majd miután Kassákkal is megismerkedtem, ő fölszólított, hogy legyek a lapjának munkatársa. Ettől kezdve linóleummetszeteket készítettem, mert a klisé drága volt, és a metszet egyúttal a klisét is helyettesítette. A Ma és a maisták kiállítási fórumot is teremtettek, útnak indítottak egy fiatal forradalmár író- és művésznemzedéket, amely kifejezési módjában az expresszionizmus, a kubizmus felé fordult. A Ma révén én is kiállításhoz jutottam, és már sikerült egy pár dolgot el is adnom. 1918 végén, amikor véget ért az első világháború, a Ma folyóirat úgynevezett világnézeti különszámot adott ki. Ebben jelent meg első nagy metszetem Kommunista Köztársaságot! címmel. Ugyanebbe a különszámba csináltam még egy Lenin- és Liebknecht-portrét. Az én célom a tartalom, a haladó szellemű tartalom kifejezése volt — Barta Sándor, Újvári Erzsi és Szélpál Árpád könyveinek illusztrálásával is —, az akció, a mozgás, az emberi alakok tipizálására törekedtem. A Tanácsköztársaság bukása, a politikai-történelmi tragédián túl, képzőművészetünk, irodalmunk részére is csapást jelentett. Az avantgarde művészek többsége lelkesen támogatta a tanácshatalmat, politikaitársadalmi téren egyaránt, így nem csoda, hogy a fehér terror, uralomra jutása után, hozzálátott üldözésünkhöz. Szétszóródtunk a világ különböző tájaira. A Ma munkatársai, köztük én is, Bécsben folytattuk munkánkat (Kassák Lajos, Uitz Béla, Barta Sándor, Mácza János, Kahána Mózes). Itt ismertem meg a szovjet „konstruktivistákat“, Malevics, Liszickij, Tatlin, Gabo munkásságát, persze, csak reprodukciókban. Indulásuk, világnézeti szándékuk hatott rám. Már Pesten is mutatkozott nálam — ha nem is tudatosan — bizonyos absztrahálási tendencia. Képarchitektúrát már Bécsben kezdtem csinálni. Készítettem egy sorozat absztrakt művet. Tartalmuk — az én értelmezésemben — szimbolikus kifejezése volt egy eljövendő, szerves konstrukciójú társadalmi rendnek. Én akkor ki is adtam egy albumot, melyet 16 vagy 18 példányban magam készítettem sablon festéssel, „Bortnyik Album MA 1921" címmel. Ezek ún. képarchitektúrák voltak. — Az elnevezés is Öntől származik? — Nem, Kassák találta az elnevezést, ez az ő érdeme. Nekem azonban rövidesen kételyeim merültek fel a képarchitektúrák értelmezésében és céljában. Aggályaimat — hogy vajon nem szűkítjük-e le túlságosan kifejezésmódjukat és valóban érthetőek-e az ilyen művek — Kassákkal is közöltem. Szűknek bizonyult számomra a kizárólag síkban való ábrázolás is. A tiszta absztrakciót ekkor már csupán szerkezeti gyakorlatot adó, laboratóriumi — de tanulságos — műveletnek tekintettem. Az emberitársadalmi mondanivaló, a művészi kifejezés, a tartalom közvetlenebb, konkrétabb és érthetőbb kifejezésére törekedtem. Itt történt az öszszecsapás Kassák és önközöttem. Ekkor távolodtam el a MÁ-tól. Kassák tovább akarta folytatni a képarchitektúrát, ő is kezdett már ilyen képeket festeni, engem pedig már nem elégített ki ez a túlságosan is korlátok közé szorított művészet. És akkor elutaztam Weimarba. — Beszélne talán a weimari évekről? — Bécsben felkeresett minket Molnár Farkas, aki akkor a weimari Bauhaus növendéke, később a magyarországi modern építészet egyik megteremtője volt. Ő mesélt nekem a Bauhausról mint a modern művészetek legfontosabb európai Távinterjú a 80 éves Bortnyik Sándorral A HÉT, IV. ÉVF. 28. SZÁM Az ismeretlen Szathmári ii. Művészetét főképp a nép, a dolgozó kisemberek iránti szeretet jellemzi. Annak ellenére, hogy a legmagasabb társadalmi körökben élt és maga is nemesi származású volt, témáit nem az úgynevezett „úri körök“ életéből merítette, hanem állandóan a nép körében forgolódott és a való élet kézzelfogható jelenségeit ragadta meg. Ez teljesen új vonás a korabeli román festészetben, amely azelőtt csak a bizánci stílus merev acképfestéséig jutott el. Ezért állapítja meg Gh. Oprescu Szathmári Pap Károlyról, hogy „ennek az úttörőnek a megjelenése fordulópontot jelent a román festészetben. Különösen az akverellfestészetben nyitott új utakat nemcsak eredeti, változatos tematikájával, hanem munkamódszerével is." Ő volt az első romániai festőművész, aki érdeklődésének középpontjába az embert és a természetet, legtöbb esetben éppen az ember jelenléte által lelkessé tett természetet állította. Ő volt az első, aki érdeklődéssel fordult a dolgozó ember lenézett, nehéz, napi munkája felé. Hallatlan szorgalmán és munkabírásán kívül egyik fő sajátja az ügyes életrevalóság. Festői műtermén kívül több évtizeden át fényképész-műtermet is tart fent Bukarestben, új fényképészeti anyagokat és eljárásokat talál fel. 1858-ban szintén erdélyi származású festőkollégájával, Wallenstein Károllyal együtt saját nyomdát alapít, abban nyomja Románia első modern térképét és a nyugat-európai, nagy képeslapok mintájára szerkesztett Ilustratiunea című képes folyóiratot, amelyben a képanyag és a szöveg nagy részét saját maga rajzolja és írja. Bécsi tartózkodása idején korának leghíresebb rajzolójától, Joseph Kriehubertől megtanulja a kőnyomatos rajz technikáját, s élete utolsó éveiben, már a hetvenen túl Berlinbe, Párizsba, Londonba utazik, onnan hoz felszerelést és szakembereket, hogy saját házában színes kőnyomatos nyomdát állítson fel s ott kinyomtassa La Roumanie pittoresque és Costumes de la Roumanie köteteit, amelyek az összes román nyelvterületeken lakó románok népi viseletét mutatták be, s amelyekhez négy évtizeden át gyűjtötte az anyagot vázlatkönyveiben. Ezeket az albumokat azután a nyugati országokban is terjesztette. De éppen ilyen jó propagátora volt a román ügynek külföldön rendezett képkiállításaival. A Budapesten és a többi magyar városban bemutatott román tárgyú kiállításai igen hasznosak voltak a két nemzet kölcsönös megismerése és közeledése szempontjából. 1877-ben — hatvanöt éves fejjel — festőként és haditudósítóként részt vett a függetlenségi háborúban és a hadjárat eseményeiről állandóan haditudósításokat küldött a két legnagyobb európai képesfolyóiratnak, a Lipcsében megjelenő Illustrierte Zeitungnak és a London Illustrated Newsnak. Bámulatos élethűséggel és pontossággal rajzolta le a háború legfontosabb eseményeit, katonai felvonulásokat, ütközeteket, hídverést, átkelést a Dunán, a rajzai mellé színes tollal írt haditudósításokat mellékelt, ő volt az első romániai haditudósító, aki külföldi lapoknak a román katonák haditetteiről eredeti, helyszíni képes tudósításokat küldött. A hadjáratról készített rajzai és festményei, művészi kivitelükön túl, annyira aprólékosak és pontosak, hogy később ezeket a katonai akadémián a felszabadító hadjárat történetének és stratégiájának oktatásában segédeszközül használták fel. Szathmári Pap Károly Bukarestben többször változtatta lakását, valószínűleg aszerint, amint megélhetési körülményei megkívánták. Igazán akkor vert véglegesen gyökeret Bukarestben, amikor sikerült megvásárolnia az Énes utca 7 sz. (ma 16 számú) házat. A város kellős központjában szép, nagy ház volt ez, amelyet saját ízlése szerint, de okos gyakorlatiassággal épített át és rendezett be. A telket egy kisebb épülettel 1867 júniusában vásárolta Kövesdi József honfitársától 900 aranyért az ilfovi törvényszék 292/1867 sz. végzése szerint, melyet nemrég e sorok írója fedezett fel. A városi tanáccsal folytatott, több éven át elhúzódott vita után a Podul Mogosoaiáról az Énes utcai házába a következő évben költöztette át fényképész-műtermét. Ezekben az években akarta meghosszabbítani Bukarest tanácsa a Bulevardot az egyetem irányába, mert addig csak a Cs.Emigiu irányába, nyugat felé terjedt. Az utcanyitást azonban akadályozta Szathmári Pap Károly műterme — egy saját tervei szerint üvegből és fémből épített, rafinált függönyrendszerrel berendezett, abban a korban ultramodernnek számító építményt, amely pontosan az útkereszteződés