A Hét, 1973. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)

1973-07-13 / 28. szám

KÉPZŐMŰVÉSZET N yolcvönadik születésnapja alkalmából levélben kértem fel a Budapesten élő Bortnyik Sándor festőművészt, hogy élményekben gazdag életéröl és művészetéről nyilatkozzon A Hét olvasóinak. A huszadik századi magyar művésze) úttörő mestere ö, nemcsak kifejezés­módjának újszerűségében, de müveinek következetes és céltudatos irányzatosságában, pártos voltában is. Kérdéseimre az idős mester kész­séggel válaszolt. Betegeskedésére való tekintettel hangszalagra mondta be válaszait. Az interjúban éppen ezért igyekeztem megőrizni az élő beszéd jellegzetes gondolatmenetét és kilejezéseit. Szóbeli nyilatkoza­tát rövidesen néhány oldalas kiegészítéssel toldotta meg. Ugyanak­kor felhatalmazott, hogy amennyiben szükségesnek tartom, javítsak rajta, hiszen ö fáradtan és betegen nem tudta gondolatait összeszedni, és természetesen annyit használjak fel belőle, amennyit szükségesnek tartok. A száraz kérdésekre élő válaszok érkeztek. Igyekeztem meg­tartani a kérdező objektivitását és a válaszok természetes hangját. A realizmus híve vagyok Távinterjú a 80 éves Bortnyik Sándorral (A marosvásárhelyi születésű mestert elsősorban is szülővárosá­val kapcsolatos emlékeiről, gyer­mekéveinek élményeiről kérdezem. Arról, mikor kezdett el rajzolgatni. — Kérem, beszéljen marosvásár­helyi élményeiről. — Hát kérem szépen, tulajdon­képpen tragikusan kezdődött. Pár napra rá, hogy megszülettem, meg­halt édesanyám és három vagy négy év múlva édesapám is. A nagyapám nevelt és így — termé­szetesen — nála is laktam. (A hivatalos adatok szerint 1893. július 3-án született, de ez téves dátum, mert akkor már édesanyja nem élt... Tulajdonképpen április 5-én született, de ezt még nem si­került hivatalosan is igazolni.) — Én jóformán négy-öt éves ko­romban kezdtem rajzolni. Az első elemit egy magániskolában, Both bácsinál jártam, ahol németül és magyarul" tanultunk. Onnan mentem át aztán rögtön a második elemi­be, a marosvásárhelyi református kollégiumba. No, most én azt hit­tem, hogy az első elemiből a má­sodikba való átlépés annyit jelent, hogy ott most rajzolni tanulok, mert nekem az volt a legfontosabb. Tehát a rajz lesz a nagy főtan­tárgy, mert ugyebár beszélni már tudtam, a betűket is ismertem. Hát most már csak a rajz következhet, ez csak természetes ugye? Csaló­dással kellett tudomásul vennem, hogy mégsem a rajz volt a főtan­tárgy. De én azért kitartóan rajzol­tam tovább, sőt most már modell után próbáltam rajzolni. Hét-nyolc éves koromban lerajzoltam a nagy­apámat is. — Ki volt ekkor a rajztanára? (Gulyás Károlyra, a kiváló rajz­tanárra gondolok, aki annyi fiatal tehetséget Indított el.) — A református kollégiumba jár­tam, akkoriban azt még így hívták. Ott tényleg Gulyás Károly volt a rajztanárom. Őneki volt egy magán­iskolája. Akik akartak rajzolni ta­nulni, azok oda jártak. Én nem jár­hattam hozzá, mert sajnos nekünk erre nem volt módunk. — Hát akkor ki ismerte fel az Ön tehetségét? — Az egyik tanár, úgy emlék­szem, hogy Szabónak hívták, aki a magyar irodalmat tanította. Én tulajdonképpen a rajz melleit írás­sal is foglalkoztam. A második vagy harmadik gimnáziumban már lapot szerkesztettem, amolyan diák­lapot. Egyszer aztán az irodalom- tanárunk meglátva az egyik rajzo­mat, azt tanácsolta, hogy inkább rajzoljak, mint költeményeket írjak, mert ahhoz több tehetségem van. Én akkor abba is hagytam az írást, és csak rajzolással foglalkoztam, de most már lestettem is. Később nagyapámtól, illetőleg a nagybá­tyámtól a keresztapámhoz kerültem, akinek könyvkereskedése volt Ma­rosvásárhelyen. Ott dolgoztam a Márványi-íéle könyvesboltban. A munkám mellett tovább folytattam a rajzolást. Egyszer a pulton látta meg egyik rajzomat Sándor Kál­mán, a lapszerkesztő, akinek any- nyira megtetszett, hogy nyomban meg is vette. öt koronát adott érte. Elég nagy pénz volt, öt-hat ebéd ára. Igen, ez volt az első ke­resetem. Akkor körülbelül tizenöt éves lehettem. Üzletek részére is terveztem reklámokat, feliratokat. Első plakátomat, amellyel sikerem volt, tizenhét éves koromban fes­tettem a Reményi-bazárnak. Ennek az volt a szövege, hogy: „A Hal- ley-üstökös nem csinál olyan nagy szenzációt, mint a Reményi-bazár leszállított árai.' Mert ez éppen a Halley-üstökös évében, 1910-ben volt. — Miért hagyta el szülővárosát és mikor került Budapestre? (Amikor ezt a kérdést megfogal­maztam, részben kényszerítő körül­ményekre, részben a továbbtanulási lehetőségre gondoltam, de ...) — Tulajdonképpen szerencsém volt. Egy pesti illatszergyáros, aki itt járt, látta a plakátomat és aján­latot tett nekem, hogy menjek íel Pestre, legyek nála rajzoló. Én na­gyon szívesen vállalkoztam. Akkor mindjárt útiköltséget is adott, és pár nap múlva fel is utaztam Bu­dapestre. (17 éves korában) Ez nemcsak látogatás volt, hanem végleg ott is maradtam. Most már megvolt a létfenntartási lehetősé­gem is ... Egy pár év múlva, ami­kor hallottam, hogy Kernstok, Rippl-Rónai és Vaszary szabadis­kolát szerveznek, akkor én rögtön be is iratkoztam ebbe az iskolába. Tehát rendszeresen náluk tanultam rajzolni. — Mesterei közül kit szeretett e legjobban? — Kernstokot és Rippl-Rónait, mert ők igazán elmélyülien tanítot­tak, Vaszary kevesebbet járt be. Oktatási módszereik nem korláto­zódtak a mesterek utánzására, ha­nem a tanítványokat önálló gondol­kodásra, eredetiségre ösztönözték. Kernstoktól hallottam a „tipizálás* említését, az individuális jelleget kívánta típussá, általános jellegű­vé fejleszteni. Ebben az iskolában már festeni is tanultunk. Ide járt Derkoviís is. Itt ismerkedtem meg Mattis Teutsch Jánossal is, aki az­tán Kassák Lajosnak is bemutatott. Kassák akkor már szerkesztette a Tett című folyóiratot. (Az első világháború kitörésével a megélhetési lehetőségek is meg­csappantak, ezért a svábhegyi és rózsadombi villák lerajzolásával kellett pótolnia keresetét.) — Hát bizony nagyon nehezen lehetett ebből megélni, plakátokat is terveztem. Az első plakátot 1915- ben terveztem az Újság című napi­lap részére. Egyik barátom, aki reklámdolgokkal foglalkozott, egy plakáttervemet eladta a Zwack Unicum-nak. Ezek már nagyobb jö­vedelmet jelentettek. (A korszak egyik legjobb plakát­járól van szó, mely elsősorban fi­nom eleganciájával és tőmondat- szerű egyszerűségével vált emléke­zetessé.) — Kassák Lajos, miután a Tett folyóiratot betiltották (1916), újabb folyóiratot indítóit. Ma címen. Ez közölte Mattis Teutsch rajzait, majd miután Kassákkal is megismerked­tem, ő fölszólított, hogy legyek a lapjának munkatársa. Ettől kezdve linóleummetszeteket készítettem, mert a klisé drága volt, és a met­szet egyúttal a klisét is helyettesí­tette. A Ma és a maisták kiállítási fórumot is teremtettek, útnak indí­tottak egy fiatal forradalmár iró- és művésznemzedéket, amely kife­jezési módjában az expresszioniz- mus, a kubizmus felé fordult. A Ma révén én is kiállításhoz jutot­tam, és már sikerült egy pár dol­got el is adnom. 1918 végén, ami­kor véget ért az első világháború, a Ma folyóirat úgynevezett világ­nézeti különszámot adott ki. Ebben Jelent meg első nagy metszetem Kommunista Köztársaságot! cím­mel. Ugyanebbe a különszámba csináltam még egy Lenin- és Liebknecht-portrét. Az én célom a tartalom, a haladó szellemű tar­talom kifejezése volt — Barta Sán­dor, Újvári Erzsi és Szélpál Árpád könyveinek illusztrálásával is —: az akció, a mozgás, az emberi ala­kok tipizálására törekedtem. A Ta­nácsköztársaság bukása, a politi­kai-történelmi tragédián túl, képző- művészetünk, irodalmunk részére is csapást jelenteit. Az avantgarde művészek többsége lelkesen támo­gatta a tanácshatalmat, politikai- társadalmi téren egyaránt, így nem csoda, hogy a fehér terror, uralom­ra jutása után, hozzálátott üldözé­sünkhöz. Szétszóródtunk a világ különböző tájaira. A Ma munkatár­sai, köztük én is, Bécsben folytat­tuk munkánkat (Kassák Lajos, Uitz Béla, Barta Sándor, Mácza János, Kahána Mózes). Itt ismertem meg a szovjet „konstruktivistákat“, Male- vics, Liszickij, Tatlin, Gabo munkás­ságát, persze, csak reprodukciók­ban. Indulásuk, világnézeti szándé­kuk hatott rám. Már Pesten is mu­tatkozott nálam — ha nem is tu­datosan — bizonyos absztrahálási tendencia. Képarchitektúrát már Bécsben kezdtem csinálni. Készítettem egy sorozat absztrakt művet. Tartalmuk — az én értelmezésemben — szim­bolikus kifejezése volt egy eljöven­dő, szerves konstrukciójú társadal­mi rendnek. Én akkor ki is adtam egy albumot, melyet 16 vagy 18 példányban magam készítettem sablon festéssel, „Bortnyik Album MA 1921" címmel. Ezek ún. kép- architektúrák voltak. — Az elnevezés is Öntől szárma­zik? — Nem, Kassák találta az elne­vezést, ez az ő érdeme. Nekem azonban rövidesen kételyeim me­rültek fel a képarchitektúrák értel­mezésében és céljában. Aggályai­mat — hogy vajon nem szükítjük-e le túlságosan kifejezésmódjukat és valóban érthetőek-e az ilyen mü­vek — Kassákkal is közöltem. Szűk­nek bizonyult számomra a kizáró­lag síkban való ábrázolás is. A tiszta absztrakciót ekkor már csu­pán szerkezeti gyakorlatot adó, la­boratóriumi — de tanulságos — műveletnek tekintettem. Az emberi­társadalmi mondanivaló, a művészi kifejezés, a tartalom közvetlenebb, konkrétabb és érthetőbb kifejezé­sére törekedtem. Itt történt az ösz- szecsapás Kassák és ónközöttem. Ekkor távolodtam el a MÁ-tól. Kas­sák tovább akarta folytatni a kép- architektúrát, ő is kezdett már ilyen képeket festeni, engem pedig már nem elégített ki ez a túlságosan is korlátok közé szorított művészet. És akkor elutaztam Weimarba. — Beszélne talán a weimari évek­ről? — Bécsben felkeresett minket Molnár Farkas, aki akkor a wei­mari Bauhaus növendéke, később a magyarországi modern építészet egyik megteremtője volt. Ö mesélt nekem a Bauhausról mint a modern művészetek legfontosabb európai Az ismeretlen Szathmári ni. Művészetét főképp a nép, a dol­gozó kisemberek iránti szeretet jellemzi. Annak ellenére, hogy a legmagasabb társadalmi körökben élt és maga is nemesi származású volt, témáit nem az úgynevezett „úri körök“ életéből merítette, ha­nem állandóan a nép körében forgo­lódott és a való élet kézzelfogható jelenségeit ragadta meg. Ez telje­sen új vonás a korabeli román festészetben, amely azelőtt csak a bizánci stílus merev acképfesté- séig jutott el. Ezért állapítja meg Gh. Oprescu Szathmári Pap Ká­rolyról, hogy „ennek az úttörő­nek a megjelenése fordulópontot jelent a román festészetben. Kü­lönösen az akverellfestészetben nyitott új utakat nemcsak eredeti, változatos tematikájával, hanem munkamódszerével is." ö volt az első romániai festőművész, aki ér­deklődésének középpontjába az embert és a természetet, legtöbb esetben éppen az ember jelenléte által lelkessé tett természetet állí­totta. ö volt az első, aki érdeklő­déssel fordult a dolgozó ember le­nézett, nehéz, napi munkája felé. Hallatlan szorgalmán és munka­bírásán kívül egyik fő sajátja az ügyes életrevalóság. Festői mű­termén kívül több évtizeden át fényképész-műtermet is tart fent Bukarestben, új fényképészeti anyagokat és eljárásokat talál fel. 1858-ban szintén erdélyi szár­mazású festőkollégájával, Wal­lenstein Károllyal együtt saját nyomdát alapít, abban nyomja Románia első modern térképét és a nyugat-európai, nagy képesla­pok mintájára szerkesztett Ilust- rajiunea című képes folyóiratot, amelyben a képanyag és a szö­veg nagy részét saját maga raj­zolja és írja. Bécsi tartózkodása idején korának leghíresebb rajzoló­jától, Joseph Kriehubertől megta­nulja a kőnyomatos rajz techniká­ját, s élete utolsó éveiben, már a hetvenen túl Berlinbe, Párizsba, Londonba utazik, onnan hoz felsze­relést és szakembereket, hogy saját házában színes kőnyomatos nyom­dát állítson fel s ott kinyomtassa La Roumanie pittorcsque és Cos­tumes de la Roumanie köteteit, amelyek az összes román nyelvte­rületeken lakó románok népi viseletét mutatták be, s amelyek­hez négy évtizeden át gyűjtötte az anyagot vázlatkönyveiben. Ezeket az albumokat azután a nyugati országokban is terjesztet­te. De éppen ilyen * jó propagáto- ra volt a román ügynek külföl­dön rendezett képkiállításaival. A Budapesten és a többi magyar városban bemutatott román tár­gyú kiállításai igen hasznosak voltak a két nemzet kölcsönös megismerése és közeledése szem­pontjából. 1877-ben — hatvanöt éves fejjel — festőként és haditudósítóként résztvett a függetlenségi háború­ban és a hadjárat eseményeiről állandóan haditudósításokat kül­dött a két legnagyobb európai ké­pesfolyóiratnak, a Lipcsében meg­jelenő Illustrierte Zeitungnak és a London Illustrated Newsnak. Bá­mulatos élethűséggel és pontos­sággal rajzolta le a háború leg­fontosabb eseményeit, katonai fel­vonulásokat, ütközeteket, hídve- rést, átkelést a Dunán, a rajzai mellé színes tollal írt haditudósí­tásokat mellékelt, ö volt az első romániai haditudósító, aki kül­földi lapoknak a román katonák haditetteiről eredeti, helyszíni ké­pes tudósításokat küldött. A had­járatról készített rajzai és festmé­nyei, művészi kivitelükön túl, annyira aprólékosak és pontosak: hogy később ezeket a katonai akadémián a felszabadító hadjárat történetének és stratégiájának ok­tatásában segédeszközül használ­ták fel. Szathmári Pap Károly Bukarest­ben többször változtatta lakását, valószínűleg aszerint, amint megél­hetési körülményei megkívánták. Igazán akkor vert véglegesen gyö­keret Bukarestben, amikor sikerült megvásárolnia az Énei utca 7 sz. (ma 16 számú) házat. A város kel­lős központjában szép, nagy ház volt ez, amelyet saját ízlése szerint, de okos gyakorlatiassággal épített át és rendezett be. A telket egy ki­sebb épülettel 1867 júniusában vá­sárolta Kövesdi József honfitársá­tól 900 aranyért az ilfovi törvény­szék 292/1867 sz. végzése szerint, melyet nemrég e sorok írója fede­zett fel. A városi tanáccsal folyta­tott, több éven át elhúzódott vita után a Podul Mogosoaiáról az Énei utcai házába a következő évben költöztette át fényképész-műtermét. Ezekben az években akarta meg­hosszabbítani Bukarest tanácsa a Bulevardot az egyetem irányába, mert addig csak a Ci.?migiu irányá­ba, nyugat felé terjedt. Az utcanyi­tást azonban akadályozta Szathmári Pap Károly műterme — egy saját tervei szerint üvegből és fémből épített, rafinált függönyrendszerrel berendezett, abban a korban ultra­modernnek számító építmény —, amely pontosan az útkereszteződés A HÉT, IV. £VF„ 28. SZÁM

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék