A Hét, 1974 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1974-01-04 / 1. szám

3 A Hét, 1974. január 4. Gépgyártók Sepsiszentgyörgyön . Itt volt a város széle, vége, egyik legelhanyagol­tabb kültelke. Itt lesz a város életének egyik új, modern köz­pontja, vonzástere, ipari negyede, jövője. Mikor Csutak igazgató úr, a kollégium rektora év­tizedekkel ezelőtt ide építtette fel családi villáját, so­kan nagyon elcsodálkoztak. Hiszen Sepsiszentgyörgy­­nek ez a része nem is város már, csak bejárat az országútnak és a vasútnak Brassó felől, meg kijárat az Oltnak Kökös felé, a vasút és a folyó medre között óriási gödrök (a vasúti pályát az innen kihordott föld­del magasították) és zsombékos, pocsolyás árterület, ahová a víz akkor jár ki, amikor kedve tartja, fi. haj­dani városvezetőség sokszor próbálkozott eltüntetni a szeméttel ellepett óriási gödröt az állomás közelé­ből, magam is ültettem itt csemetéket, diákkoromban, a madarak és a fák ünnepén, de a jámbor állatkák és a védtelen növények következő évfordulójáig vézna csemeték mind kiszáradtak. Valamikor, a vas­a­­tvonal építésekor a széplelkek siránkoztak, hogy lám, a gőzmozdony maga előtt széttiporja a természet szépségeit, s csak bűzös gödrök maradnak a nyomá­ban, de aztán az emberek hozzászoktak a gőzmoz­donyhoz, mert praktikusabb a bakancsnál, a gödör pedig maradt, mert mindig csak lapáttal, kézi szer­számmal próbálták eltüntetni, diákok közmunkájával. Egyetlen földgyalu, íme, milyen egyenletesre simí­totta az oldalt, eltüntette a város szeméttelepét. Az ipar eljött Szentgyörgy városának bejáratához, nem­csak gőzmozdony, hanem nagyipari üzem képében. Még mielőtt termelni kezdett volna az új üzem, még építők dolgoztak a falain, de a jövendő gyár, a hol­napi ipari negyed már megváltoztatta a környéket. A modern csarnokok körül száguldó forgalom, a nehéz kocsik feltörik néha az aszfaltot, de hát, újra lehet önteni, az egész táj képét gépekkel lehet átrajzolni. A Villamos Autóműszerek Gyára közelében, az Olt kanyarjában, a hajdani zsombékos ártéren mestersé­ges tó, csónakázó hely létesült; szépség, kellemes hangulat öleli körül az első sepsiszentgyörgyi nehéz­ipari üzemet. Mesélik, hogy egy kilyéni vagy szotyori ember, Bras­sóba bejáró ingázó munkás, az építkezés megindu­lásakor hajnalonként, mikor falujából a szentgyörgyi állomásra tartott, újra meg újra körüljárta az alapo­kat, majd az emelkedő oszlopokat. Szakszerű pillan­tással mustrálgatta a jövendő csarnokok nagyságát, alakját, elhelyezését S hónapok múltán kimondta vonatozó hajnali társai előtt a szentenciát: — Ez csakugyan nehézipari gyár lesz, testvérek. — Miért, eddig kételkedtél ebben? — Mikor épült ezen a vidéken nehézipar, gépgyár? Sohanapján! Fonoda, szövőde még igen. De gép­gyár?! 1971-ben került nyilvánosságra a döntés: a szocia­lista iparosítás rendjén, az elmaradott vidékek gyor­sabb fejlesztése érdekében, Sepsiszentgyörgyön is gépgyártó ipar épül ki. 1972. március elsején kézhez kapta kinevezését az új gyár első alkalmazottja, az igazgató: Vass Károly. Ha jelképet keresnék, a táj új sorsát olvashatnám ki ennek a magas termetű, sovány arcú, barna szemű férfinak az élete alakulásából. Nagyapja földműves, apja vasúti munkás volt. ő Brassóban végezte a mű­egyetemet, majd Sepsiszentgyörgy textilgyárában dol­gozott tizennégy esztendőn át, és a szövőgépek, a textilipari felszerelések karbantartásában szakosította magát. A család útja egyenes, küzdelmes, mint an­­­nyi hasonló ipar felé nyíló földművessors ezen a vidéken. Úgy látszott, Vass Károly a textiliparban futja végig élete pályáját, mégpedig annak vezető helyén. Egy ideig igazgatója volt nemcsak a szent­györgyi textilgyárnak­, de az egész megye hasonló üze­meinek. Mikor ő sem számított erre, a párt bizalma fordított egyet a sorsán. — Vass elvtárs, maga eredetileg gépészmérnök, ugye? — Hiszen tudják az elvtársak. De megmondom őszintén, bedolgoztam magamat a textiliparba, nem szívesen változtatnék. — Hátha itt, Szentgyörgyön kellene egy műszergyá­rat beindítania? Olyan üzem lenne, mint a szecsele­­városi Electroprecizie. Annak lesz a testvéröccse. Vil­lamos műszereket készít majd az autókhoz, minden­féle gépi járművekhez, ugyanis legtöbben Péter Árpád személyzeti és tanul­mányi „osztályát" keresik: kérvényekkel, jelentkező lapokkal vagy kérdésekkel jönnek, mind többen, mind sűrűbben. Vass Károly igazgató házánál, a falon különféle vil­lamos autóműszerek vannak felerősítve egy hálóra. A csarnokok, az oszlopok még épülnek, de itt már az új gyár készítményeit láthatom, a távlatot. Induk­ciós tekercs, villamos duda, benzinjelző-kapcsoló, az akkumulátor-telep fő ki- és bekapcsolója, meg gyer­tyafej sorozatgyártása kezdődik el legelőbb. Követik őket sorra a többiek: a tartály-kapcsoló, lámpa-kap­csoló, elektromos gyújtó, kormányzáras kontaktkulcs, biztosíték-tábla. összesen 24 termék több mint 120 féle alkatrész gyártására rendezkedik be a sepsiszentgyörgyi Villa­mos Autóműszerek Gyára. Ezeket az alkatrészeket eddig vagy Szecselevárosban állították elő — ott most tér nyílik másféle gyártmányok készítésére — vagy kül­földről importálták. A szentgyörgyi nehézipari üzem mindjárt indulásánál a külföldről behozott alkatré­szek gyártását is tervébe vette, tehát a világtechnika szintjén tűzte ki a maga feladatait. Alapos felkészü­lés, kiváló szakértelem, pontosság és lelkiismeretesség kell ezeknek a finommechanikai termékeknek az el­készítéséhez. A „vén bányász" — Benedek Elek híres riporthőse, a vádló, panaszló Bedő Áron — a század elején még csak azt kívánta, hogy a tenger kincs ne maradjon a föld gyomrában a Székelyföldön, s a fölötte járó nép ne legyen továbbra is koldusszegény. S hogy így eszembe ötlik e táj hajdani író-fia, Be­nedek Elek, aki a székelyföldi iparosítás egyik nagy szellemi előkészítője volt, tekintetem a szomszédos asztalra téved s ott is Benedek József főmérnök ar­cára. Még nem kérdeztem meg, hogy ez a közép­korú, derűs pillantású, zömök mérnökember áll-e va­lamilyen rokonságban Benedek Elekkel, de nem tu­dok, nem is akarok szabadulni az újabb jelképtől: amit az író tollával kívánt, azt egy másik Benedek — persze, társaival együtt — műszaki tudásával váltja valóra, a szocialista iparosítás keretében. Gyepes falucska szülötte. Erről az udvarhelyi tele­pülésről még egy mérnökember került ki Benedek Jó­zsef előtt, azt is Benedeknek hívták, éppen Benedek Eleknek. Az első világháború előtt előbb idehaza, a szülőföldjén próbált szerencsét, de beleunt a remény­telenségbe, kivándorolt Amerikába. A kitántorgott mil­liók útját követte, mérnöki diplomával a zsebében. Csak a híre jött haza, aztán az sem. Benedek József első értelmiségi a családjában. Szülei termelőszövetkezeti nyugdíjasok. 1943 őszén íratták be a most 41 éves főmérnököt a székelyke­resztúri középiskolába. Ott érettségizett. Felsős korá­ban, hosszú időn át, orvos akart lenni. — Miért változtatott? — Még a líceumban elpártoltam az orvosi pályá­tól. Ilyesmiben beláthatatlan fontossága van az is­kola szellemének, egy-egy kiváló tanár példájának, vonzásának. — Önt ki befolyásolta? — Rafain Dezső, a fizika tanára. Akkoriban még nem volt gyakorlati oktatás az iskolákban, de Ra­fain tanár úr az életre akart nevelni minket. A fizi­kai laboratóriumot valóságos iskolai műhellyé alakí­totta át. Akik vonzódtak a fizikához, jöhettek, min­denkit szívesen látott, megtanított barkácsolni. Azt hittük, játszunk, pedig nagyon komoly dolgokat ta­nultunk meg. Egyszerű villamos műszereket készítet­tünk, elektromos motorokat. S még fontosabb volt, azt hiszem, hogy felébresztette bennünk, abban az ipartalan városkában, a műszaki pályák iránti vonzó­dást. Nem bántam meg, hogy a Rafain tanár úr ha­tása alá kerültem. Kolozsváron végezte a műegyetemet, 1957-ben, az­tán Marosvásárhelyre nevezték ki az akkori Minszki gyárba. Két évig dolgozott ott, majd a lakásígéret Brassóba vonzotta, öt évig a Hidromecanicában a szerszámműhely főnöke volt. Ez idő alatt elvégezte a mérnök-közgazdász fakultást is , tehát az üzemszervezés szakértője lett. Újra Marosvásárhely következett, majd Sepsiszentgyörgy. — Idevonzottak az előnyök. — Ezt furcsán ejtette. Milyen előnyökre gondolt? Mosolyog : — Hát nem előny egy mérnöknek, aki még köz­gazdász is, ha egy új üzem beindulásában segéd­­kezhetik? Itt aztán minden előtte áll, de főként a gondok, a nehézségek. Építész, gépész, szerelő, köny­velő lehet itt az ember egyszerre, s még tanár is. Látja, most éppen órára sietek. Ne haragudjon hát, ha mára búcsúzom is. Az 1-es líceumban képezik délutánonként az üzem jövendő szakmunkásait. A tanári kar: a gyár mérnö­kei. Még egy aktát ír alá. Tíz perc múlva belép az osz­tályba. Menet közben fogunk kezet. Meg se kérdezhettem: rokona-e Benedek Eleknek, az írónak? Kisbacon és Gyepes, a kisnemesi kúria és a parasztház messze esnek. Mégis, aligha tévedek: nagyon közeli szellemi rokonai egymásnak. Apró jelekből lehetett érezni az elmúlt két eszten­dőben, hogy Sepsiszentgyörgy és egész Kovászna me­gye lakossága a maga személyes ügyeként érdeklő­dik az első nehézipari üzem építése iránt. Szövőgyár, cigarettagyár, szeszgyár, húsfeldolgozó üzem műkö­dik e városban, de mindenki tudja, érzi, hogy a ne­hézipar mindezeknél jobban kihat a környék jövőjére. Kovászna megye lakói, különösen a férfiak negyven­ötven esztendőn alul, már jó ideje, másfél-két évtizede saját sorsuk alakulásából felismerték, hogy a jövő az iparé. Jelentős munkástömeget foglalkoztató nagy­ipari üzem csak Brassóban volt, oda indult meg az áramlás ötven, de száz kilométernyi távolságból is. Kovászna megye társadalmi életében új jelenségként feltűnt az ingázó, aki innen jár be Brassóba, a nagy iparközpontban dolgozik, de régi falujában vagy Szentgyörgy városában él, családja itt kíván jobb tár­sadalmi juttatásokat, szülőotthont, és orvosi ellátást. 1972 nyarán, mikor a Scinteia felkérésére riportokat írtam Kovászna és Hargita megye iparának jelen helyzetéről, a megyéből 9800 munkás, ingázó járt el máshová dolgozni. (Egykori riportomból idézem e szá­mokat.) Közülük 8400 ingázó Brassó nagyüzemeiben kereste meg a kenyerét. A Kovászna megyében meg­indult nagyobb arányú iparosítás nyomán tavaly nyá­rig vagy háromszáz szakember a megyében talált szakképzettségének megfelelő munkalehetőséget. Em­lített riportom óta ugyan további ingázó szakmun­kások álltak be valamelyik Kovászna megyében mű­ködő újabb üzembe, de a helyzet lényegesen még mindig nem változott meg. Természetesen, nem valamiféle rivalizálásról van szó a két szomszédos megye között. Sőt, a Kovászna megyében felgyorsult iparfejlesztés összhangban áll Brassó távlataival is, ebbe illeszkedik bele. Igen ér­zékletesen beszélt erről A Hétnek adott nyilatkozatá­ban Nagy Ferdinánd elvtárs, a Kovászna megyei pártbizottság első titkára; hadd idézzem az ő sza­vait: „Véleményem szerint az ipari fejlődés további szakaszában arra kell törekednünk, hogy ipari léte­sítményeink tevékenysége szervesen kapcsolódjék Brassó vállalatainak a tevékenységéhez: arra törek­szünk, hogy olyan ipari szatelit-üzemeket létesítsünk a megye területén, amelyek összedolgozzanak a bras­sói anyavállalatokkal. Ezzel foglalkoztatjuk a munka­erőt a megye területén, és hozzájárulunk a nagy múltú és nagy kapacitású üzemek fejlődéséhez. gépi gyártóiparban pillanatnyilag ez látszik ésszerű­­­nek. Ez a fejlődés nagy társadalmi problémát fog megoldani. Megszűnik a munkaerő ingázása, és le­hetővé válik, hogy az ember élvezze azokat a szo­ciális, kulturális megvalósításokat is, amelyeket mint ingázó nem élvezhetett." A Villamos Autóműszerek Gyárában, amely Brassóban készülő autókhoz és traktorokhoz is nél­­­külözhetetlen alkatrészeket szállít majd, dolgozni kezdtek az első szakmunkások. Olyanok, akik mosta­náig Brassóba vagy Szecselevárosba ingáztak. És akik a szentgyörgyi textilgyárból jöttek át ide. Egyik a volt textilgyáriak közül. Vékony arcú, zöldes szemű, félig szőke, 29 esztendős fiatal férfi. Székelyudvar­helyen végzett fémipari szakiskolát három éven át, aztán dolgozott a hajdani onești-i építőtelepen. A szülőföld hazavonzotta. Katonaság után Szentgyörgyön telepedett meg; 1971-ben az esti líceumban leérett­ségizett. A felesége most is a textilgyár munkásnője, érettségizett szövőnő; 1972-ben kapta kézbe a diplo­máját. Négy évi tanulás — négy évi lemondás. S a textilgyári lakatos életében az érettségivel sem ért véget a tanulás ideje. Mikor az új gyárba jelent­kezett, nyomban mesteriskolába küldték Ploieștibe. Ion Mirescu mérnök és Florica Ciotá mérnökasszony nevét emlegetik szeretettel: mind az öt mesteris­kolás tőlük tanult legtöbbet a szakmában. — Gyermek van-e, Imre? — kérdezem. — Egy fiú, András a neve. Mint az édesapámnak. Fülelnek néhányan körülöttünk, de nem lepődnek meg a családias kérdéseken. Azt, akivel beszélgetek, aki most jött vissza a mes­teriskolából, Beke Imrének hívják. Beke András dal­noki földművesember fia. Könnyen és gyorsan kibo­gozzuk a közeli rokonság szálait. És ettől a felfedezéstől mintha otthonosabban mo­zognék szülőföldem nagy változásának színhelyén, az első szentgyörgyi nehézipari üzem csarnokában. BEKE GYÖRGY A HÉT RIPORTJA ELSŐ NEMZEDÉK Egyik jövendő csarnokban az üzem adminisztratív „magja" működik. Az íróasztalok sora Vass Károly igazgatótól és Benedek József főmérnöktől indul ki, s a különböző „részlegeken" át a személyzeti osztá­lyig nyúlik el. Ez van legközelebb az ajtóhoz, hogy a bejövők a legkönnyebben elérhessék. Mostanában

Next