A Hét, 1975 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1975-01-31 / 5. szám
Radnóti — románul Radnóti Miklós: Poeme. Cuvint inainte de Veronica Porumbacu. In româneşte de Veronica Porumbacu şi Tóthfalusi Anna. Cele mai frumoase poezii. Editura Albatros, 1974. Az én nemzedékem húsz éve olvassa újra és újra Radnótit, és annyi hangját ismeri már, hogy nehéz akár egy jelző erejéig is újat mondanunk róla. Veronica Porumbacunak mégis sikerült. Pedig nyilván nem ez volt a célja szép Radnóti-fordításaival és kötete előszavával. Ő a román olvasóval akarja megismertetni Radnóti költészetét és sorsát, de olyan hozzáértéssel, olyan részleteket számon tartó pontossággal teszi, és olyan szerény alázattal, hogy az már vallomásnak is számít. A jól ismert hang mellé most egy új visszhang társul, s ettől még az én Radnótit könyv nélkül felmondó nemzedékem is újra felfedezheti magának a költőt. Románul olvasva különös nyomatékot kapnak az utolsó versek. Annak az időnek a versei, amikor a razglednica még kézzelfogható reményt jelentett, tábori lapot, amely a szerelemmel, az otthonnal kötötte össze a foglyokat, a gyűjtőtábortól ágyúlövésnyire esett a bolgár határ is, a román is, mintha csak kelet-európai történelemből rajzoltak volna oktató térképet a barakkokkal a nácik. S amikor a Razglednica verseimmé vált, amkor már az erőltetett menet volt az egyetlen valóság, az utolsó, gyilkos út, amelyen a tarkólövés nemcsak faji alapon járt ki, de a lázadóknak is — nemzetiségre való tekintet nélkül. A fasizmus éjszakája, amelyben már csak sort sor alá tapogatva, ékezetek nélkül írhatta dugva utolsó nagy verseit a költő, ugyanazt a sorsot osztotta ki Kelet-Európa-szerte. Ezért lehet otthonossá románul is Radnóti költészete. Agyonolvasott Radnóti-kötetemben valaki megjelölte a „készülő halál“ útját az erőltetett menetig — a versek margóján, így olvasom most már évek óta Radnótit. A Járkálj csak halálraítélt verseivel kezdem, s ahogy olvasok, a margón szaporodnak a jelek. Vannak a versekben lefordíthatatlan csendek, amelyek most már visszhangzanak románul, vannak sorok, amelyek olyan természetességgel születnek új életre románul, mint a rokon gondolat: „A mélyben néma hallgatag világok" „Tacute multe lumi in adincime“ Elismerésre méltó Veronica Porumbacu Radnóti-portréja is a fordításkötet előszavában, melyben lemond a nagyon is kézenfekvő sorspárhuzamok könnyebb útjáról, szakszerűen, pontosan tájékoztat, elmondja azt is Radnótiról, ami hasonlíthatatlanul személyes, fontosnak tart minden részletet, árnyalatot, hogy annál hitelesebb legyen a rajz, s úgy vezet végig a költő sorsa poklának kilenc körén át. S a fordító még azt is érti, hogy Radnóti hexaméterei nem az idillikus pásztori költészetbe való menekülés, hanem a harmonikus, emberhez méltó élet melletti hitvallás formája. Tudja, hogy ritmusai Berzsenyi, Vörösmarty hangját idézik. De hogy is ne tudná, mikor 1958-ban Vörösmarty-válogatást adott ki románul, József Attila fordításkötete három kiadást ért meg, 1972-ben Weöres válogatott verseit jelentette meg, s a hazaiak közül fordította Salamon Ernőt, Kiss Jenőt. (Különben illenék már számba venni ezt a terjedelmében is jelentős fordítói munkásságot. Különösen akkor, amikor egy olyan fordításkötetet tartunk a kezünkben, amely erőteljes, egyszerű románsággal szólaltat meg egy olyan bonyolult költői világot, mint a Radnótié.) ... A fordító mindig a lehetetlenre vállalkozik; olykor hűtlennek kell lennie a szöveghez ahhoz, hogy hű lehessen a költőhöz, akit fordít. Veronica Porumbacu is Radnóti szelleméhez maradt hű. Ahol nem volt más választása, inkább egyszerűsített, mintsem hogy hamisítson. Mi is lenne Radnótihoz illőbb, mint a dísztelen hűség! HERVAY GIZELLA : Egy életérzés krónikása Egy megszállott, egy szenvedő ember arca. Nem tudom miért — Martinovics Ignácra emlékeztet. Talán a magasan csukódó fehér gallérból kiemelkedő férfifej, az uralkodó boltozatos homlok, a talányokat rejtő sötét haj és sűrű, erős szakáll? De mégsem. Ebből az arcból két vonás hiányzik: az irónia és a ravaszság. A szájról semmit sem tudunk meg, bajusz takarja, de a szem árulkodik. Céltudatos, ügyészi szigorral szűkül az egyik, de a bal szem feloldja a szigort és kérdőjelezi a céltudatot. A bal szem a világra nyitott: kereséssel és szomorúsággal, nyugtalansággal és lemondással, de meleg emberi szeretettel. A százhuszonöt éve született Gozsdu Elek egy a „kívülmaradottak“, az „elfeledettek“ közül. Olyan életkort ért meg, mint sorstársai közül a „tört lelkű“ Vajda Jánoson kívül senki sem. Tolnai Lajos lelki egyensúlyát elveszítve, mindenből és mindenkiből kiábrándulva halt meg hatvanöt éves korában. Petelei osztályrésze búskomorság és ötvennyolc év. Reviczkyvel harmincnégy, Justh Zsigmonddal harmincegy, Zilahy Károllyal huszonhat éves korában végzett a tüdővész. Gozsdu Elek hetven éve egy modern Tantalosz évei. Egyetlen novelláskötete, a Tantalosz megjelenésekor azzal élcelődtek, hogy hősei nem Homérosz, de Schopenhauer Tantaloszai. Nem volt igazuk. Nem, mert a novellák hősei nem tartoztak azok közé, akik az örök kielégületlenségben találják meg a kielégülést. Nem voltak „csinált“ szenvedők, nem voltak mímelt mártírok, Gozsdu sem. Az ő érzékeny, tartózkodó, gátlásokkal küszködő természete fokozottan érezte a kívülmaradás átkát, a vidékiség igaztalanul rásütött bélyegét. Éhezte a „résztvevés“, a „beleszólás“ izgalmát, szomjazta a siker mámorát. S mindez nem adatott meg neki, pedig tudva tudta, amit a „kurzus“ tudni nem akart, az évtizedek pedig elfeledtek: életműve ott munkált a modern magyar próza forrásvidékénél. Még íróbarátai, közeli ismerősei sem értették meg sem az embert, sem a művet. Méray Horváth Károly kétes értékű elismeréssel „magyar Turgenyevnek“ nevezi, de Justh naplójában már művészetének végzetes önállótlanságáról beszél. S a Váci utcai Korona asztaltársaságának fel sem tűnik egy visszahúzódó, hallgatag férfi távolmaradása. A Nyugat is elnézett fölötte, Fenyő Miksa elmarasztaló kritikája A félisten című darabjáról végképp elkeserítette. Élete nagy részét vidéki városokban élte, mégis távol állott tőle mindenféle regionalizmus. Nemcsak egyéniségétől, de életműve szellemétől is. Az irodalmi élet perifériájára szorult, tehát kiváló, példás hivatalnoknak kellett lennie. „Személyi dossziéja“, jogászi pályafutása egyaránt ezt bizonyítja. Egy egész rövid, „professzionista“ kiruccanás után (az ellenzéki Függetlenség munkatársa volt) végig bíróságoknál dolgozott. Imponáló biztonsággal haladt a hivatali ranglétrán. Temesvárt ügyvédgyakornok (Ercsiben született, de gyermekévei Temesvárhoz fűzték, ezt a várost szerette legjobban), de rövidesen a bírósághoz kerül, s 1885-ben már alügyész Fehértemplomon. És jönnek az állomások: 1889 — Karánsebesen ügyész; 1892 — Temesvárt királyi ügyész, öt év múlva a zombori törvényszék elnöke lesz, s 1905-ben Temesvár királyi főügyészévé nevezik ki. Felfelé ívelő, töretlen vonal, már csak a nyugdíj volna hátra. Mégis, nagyon szabályosnak, túl tiszta képletnek tűnik az egész. És van egy-két dolog, ami nem talál ebbe a képbe, ami ingataggá teszi ezt az oly szilárdnak látszó fejlődésvonalat. Magánéletében és írói pályafutásán egyaránt. Háromszor nősült s mindannyiszor ugyanazt a nőt vette feleségül, Bauer Herminát, egykori gazdag principálisa leányát. Házassága nyilván nem volt boldog, gyermekeinek sorsa pedig tragédiák sorozata. Törvénytelen fia öngyilkos lett, második házasságából született kislánya négyéves korában halt meg, legkisebb fia a világháború első napjaiban esett el a harctéren. Maradandó életművét hat év alatt alkotta, 1880-tól 1886-ig. Azután még egy-két novella, az új század első évtizedében két dráma (A félisten, Karrier) s az Anna-levelek rezignált hangú, de művészi szépségű darabjai. Gozsdu hat évig volt „aktív“ író, a nyolcvanas évek az ő évei. Első regénye, Az aranyhajú asszony 1880-ban jelent meg, két év múlva a Köd s végül 1886-ban a Tantalusz című novelláskötet. Ez minden ... Mégis, ez a néhány alkotás, különösen a Köd és a novellák egy egész korszak életérzését tudták meglepően modern eszközökkel tolmácsolni. A nyolcvanas évek... Látszólag prosperitás: „mindenki“ megkapta helyét és falatját a társadalomban. A dzsentri boldogan birtokolta a hatalmat, a polgárság élt a prosperitás lehetőségeivel. A felszínen a rohanó fejlődés látszata, egy kapitalista alapozású urbanizáció fokozódó előretörése, gyorsuló életritmus, életvágy, a kifinomult örömök mohó élvezése. De azért valami baj is van a társadalomban, valamilyen hazugság működik az egész rendszerben. Ez főként azokban tudatosult, akik kívül rekedtek a látszólag jól működő berendezéseken, azokban, akik az anyagi és szellemi élet perifériáira szorultak. Ők — talán tudat alatt — érezték, hogy be nem ért ellentmondások feszítik az egész struktúrát. Arany László és Tolnai Lajos nemzedékének még voltak illúziói a nemzeti polgári liberalizmus jövőjét illetően, s bár sorozatos csalódásaik miatt fölösleges rétegnek érezték maguk, mégis úgy gondolták, hogy az irodalom közvetlenül szólhat bele a társadalom életébe. Műveikben keserű kritikával ostorozták a — nézeteik szerint — helytelen irányba forduló fejlődési tendenciákat. Ez a szemlélet az írói gyakorlatban kritikai realista kísérleteket eredményezett: mély analízist, tárgyias leírást, a jelenségek javító, megváltoztató szándékú feltárását. A nyolcvanas években Arany Lászlóékhoz hasonló „fölösleges réteg“ már nem volt, csak fölösleges, perifériára szorult emberek, akik a liberalizmus eszmevilágából már teljesen kiábrándultak, de ezt az eszmeiséget új világnézettel helyettesíteni nem tudták. Bennük tovább folyt az illúziófosztás. A büchneri determinációtan, Schopenhauer pesszimizmusa, végül Darwin egyes nézeteinek az emberi társadalomra való mechanikus alkalmazása még erősebben mélyítette bennük „öröklött“ pesszimizmusukat. Ezenkívül érintette őket a pozitivizmus második, mindent viszonylagossá tevő Renan—Taine-féle hulláma. Taine determinációs milienelmélete s a renani kétségek még inkább exponálták lelki-szellemi válságukat. Az életet „nem értették“, ezért az individum felé fordultak, s egyéni sorsok magyarázatát a szubjektumban vagy a világegyetemben vélték felfedezni. Az egyén szerencsétlenségének okát vagy az egyed élettani-lélektani alkatában vagy a lét egyetemes sajátosságaiban keresték (Németh G. Béla). Nem volt átfogó világképük, de volt a kort tükröző életérzésük. Világlátásuk tehát életérzés formájában objektivizálódott. Ez a világlátás lírai és filozófiailélektani elemekkel telített, naturalista színezetű és szimbolizmusba hajló életérzés-irodalmat szült, mely a „klaszszikus realizmus“, fölött átnyúlva XX. századi modern törekvésekkel fog kezet. A prózában itt Musilra, Hemingway-re és Sartre-ra gondolunk. Ennek az életérzés-irodalomnak par excellence műfajai a filozofikus preszimbolista líra (Vajda, Reviczky, Komjáth) és a hangnem-novella (Petelei, de főképp Gozsdu). Gozsdu a Köd című regényében, de különösen novelláiban ad hangot ennek a sajátos, szinte kelet-európai egyetemességgel bíró életérzésnek. Melyek ennek az életérzésnek a fő összetevői? Elsősorban a szorongás, valamilyen körvonalazatlan és meghatározhatatlan félelem az ismeretlentől, az előre nem láthatótól. Tovább a kívülmaradottak, a társadalmi-egyéni legyőzőttek Tantalosz-élménye. Ez komplex élmény, melyet esetenként érdekesen színezhetnek az irigység, az újrakezdés akarása vagy a lemondó „minden mindegy“ motívumai. A következő összetevő paradox élmény, s a nyugtalanság a nyugalomban formájában lenne megfogalmazható. Ezeket az életérzés-motívumokat Gozsdu művészete jelképekké tágítja, szimbólumokban fogalmazza meg. Hősei — nem egy esetben — megfoghatatlan szimbólumokkal küzdenek, s e szimbólumoktól szenvednek vereséget. Hogy ez a művészi jelrendszer mennyire új volt Gozsdu korában, hogy mennyire új színt, hangot jelentett a próza fejlődéstörténetében, azt szükségtelen tovább bizonyítani. Gozsdut igen sokan rokonították az oroszokkal, elsősorban Turgenyevve. Sőt, mi több, Justh Zsigmond véleménye szerint Gozsdu történetei, hősei csak utánérzései a turgenyevi helyeknek, alakoknak, hangulatoknak. Féja Géza már közelebb áll az igazsághoz, amikor Gozsdu regényéről szólva megállapítja, hogy a Köd még így torzóban is a kor legkülönb prózai kísérletei közé tartozik, s hogy csaknem egész Kelet-Európa belső válságát kifejező műalkotás. Féja azt is látja, hogy Gozsdut a nyugati hatás egy sajátos kelet-európai tudatra ébresztette. Lovass Gyula is Gozsdu művészi önállóságát vallja: „ha Gozsdu Turgenyev regényeit olvasta, egy hasonló lelki alkat kifejezésére talált csupán példákat, szabadon alakítható írói módszert“. Fáját parafrazálva, Gozsdu művészetének újszerűségét, a magyar próza fejlődéstörténetében betöltött jelentős helyét egy sajátos kelet-európai életérzés modern eszközökkel való megfogalmazásában kell látnunk. BERNÁD ÁGOSTON (Részlet egy hosszabb tanulmányból) Bálint Károly Katika Fele se tréfa A NEUE LITERATUR negyedszázados évfordulójának tiszteletére rendezett vacsorán, egy január végi szombat estén találkoztam Else Karnissal, a romániai német irodalom nagyasszonyával. Gyermekkorom óta ismerem „Elza nénit“, ahogy őt városszerte családiasan nevén nevezték, és valahányszor találkozom vele, elcsodálkozom szellemi, de még fizikai frisseségén is. Most nyolcvanhat éves, de lankadatlanul dolgozik, s lám, erejéből még az ilyen társas vacsorákra is futja. Eszembe jutott nemrég megjelent szép könyve gyermekkori és fiatalkori prágai emlékeiről. Mert a nagyasszony onnan került Temesvárra, majd költözött ide Bukarestbe. Emlékíró könyvében a cseh és prágai német irodalom század eleji nagy alakjai tűnnek föl. Szellemjárásukat Else Kornis finoman árnyaló tollal rajzolja meg. Hány tanúja él még azoknak az időknek? Nem kellene könyvét magyarra is lefordítanunk? Annál is inkább, mert Else Kornis, többek között, a romániai magyar költészet régi és szenvedélyes német tolmácsolója, CARLO LEVI is meghalt. Pedig csak tegnap olvastam remeklését, az olasz szegénység iskolát teremtő (neorealizmus) krónikáját, az Ahol a madár se járt. Tegnap? Huszonöt évvel ezelőtt. Hiába csodálkozom hát egyre, hogy legszebb ifjúkori olvasmányaim örökifjúnak hitt szerzői sorra itthagynak minket. Hajlik az ember arra, hogy az idő múlását ne vegye észre önmagán, s csak akkor eszmél föl saját életkorára, amikor, ifjúkorának felnőtt barátai magára hagyják. Még jó, hogy közöttük írók is voltak, olyanok, mint Carlo Levi, akiknek műve az emberség örökifjúságát hirdetik. DÉRY TIBOR új regénye (műfaja szerint, a szerző szavával élve: rémregénye): A félfülű, pazar és fölényes és — a könnyedség mögé rejtetten — keserű szatíra, melynek tárgya ugyan a ma divatozó emberrablás, de valójában egy életforma szellemi vegyelemzése. A mai nagytőkés családok parazitizmusáról kevesen mondtak ennél többet. Külön szín és érték az emberrablók rajza, akikben Déry egy tőkés üzletág menedzsereit ismeri föl, ahogy Brecht is annak idején a Koldusoperában, de még világosabban az Arturo Ui-ban tette a tolvajokkal, majd a gengszterekkel, ő a fasizmus társadalmi lényegére tapintott. Déry is veszélyekre figyelmeztet. Kissé tréfálkozva ugyan, bizonyára azért, hogy komolyan vegyük. PETER HANDKE új színdarabja (Az érzelmesek elpusztulnak) egy trösztvezér elembertelenedésének vérfagyasztó drámai történetét adja. A jelek szerint az elidegenedés jelenségeinek ördöngös ügyességű leírásától ez a fiatal és szabados vérmérsékletű író eljutott az elidegenedés okozati összefüggésrendszerének vizsgálatáig. Komolykodunk, komolykodunk! Bizony, mindennek fele se tréfa. SZÁSZ JÁNOS IRODALOM