A Hét, 1975 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1975-01-31 / 5. szám

Radnóti — románul Radnóti Miklós: Poeme. Cuvint inainte de Veronica Porumbacu. In româneşte de Ve­ronica Porumbacu şi Tóthfalusi Anna. Cele mai frumoase poezii. Editura Albatros, 1974. Az én nemzedékem húsz éve olvassa újra és újra Radnótit, és annyi hangját ismeri már, hogy nehéz akár egy jelző erejéig is újat mondanunk róla. Vero­nica Porumbacunak mégis sikerült. Pe­dig nyilván nem ez volt a célja szép Radnóti-fordításaival és kötete elősza­vával. Ő a román olvasóval akarja meg­ismertetni Radnóti költészetét és sor­sát, de olyan hozzáértéssel, olyan rész­leteket számon tartó pontossággal te­szi, és olyan szerény alázattal, hogy az már vallomásnak is számít. A jól is­mert hang mellé most egy új visszhang társul, s ettől még az én Radnótit könyv nélkül felmondó nemzedékem is újra felfedezheti magának a költőt. Románul olvasva különös nyomaté­­kot kapnak az utolsó versek. Annak az időnek a versei, amikor a razglednica még kézzelfogható reményt jelentett, tábori lapot, amely a szerelemmel, az otthonnal kötötte össze a foglyokat, a gyűjtőtábortól ágyúlövésnyire esett a bolgár határ is, a román is, mintha csak kelet-európai történelemből rajzoltak volna oktató térképet a barakkokkal a nácik. S amikor a Razglednica vers­eimmé vált, am­kor már az erőltetett menet volt az egyetlen valóság, az utol­só, gyilkos út, amelyen a tarkólövés nemcsak faji alapon járt ki, de a láza­dóknak is — nemzetiségre való tekin­tet nélkül. A fasizmus éjszakája, amely­ben már csak sort sor alá tapogatva, ékezetek nélkül írhatta dugva utolsó nagy verseit a költő, ugyanazt a sorsot osztotta ki Kelet-Európa-szerte. Ezért lehet otthonossá románul is Radnóti költészete. Agyonolvasott Radnóti-kötetemben valaki megjelölte a „készülő halál“ út­ját az erőltetett menetig — a versek margóján, így olvasom most már évek óta Radnótit. A Járkálj csak halálra­ítélt verseivel kezdem, s ahogy olvasok, a margón szaporodnak a jelek. Vannak a versekben lefordíthatatlan csendek, amelyek most már visszhangzanak ro­mánul, vannak sorok, amelyek olyan természetességgel születnek új életre románul, mint a rokon gondolat: „A mélyben néma hallgatag világok" „Tacute multe lumi in adincime“ Elismerésre méltó Veronica Porum­bacu Radnóti-portréja is a fordításkö­tet előszavában, melyben lemond a na­gyon is kézenfekvő sorspárhuzamok könnyebb útjáról, szakszerűen, ponto­san tájékoztat, elmondja azt is Radnó­tiról, ami hasonlíthatatlanul személyes, fontosnak tart minden részletet, árnya­latot, hogy annál hitelesebb legyen a rajz, s úgy vezet végig a költő sorsa poklának kilenc körén át. S a fordító még azt is érti, hogy Rad­nóti hexaméterei nem az idillikus pász­tori költészetbe való menekülés, hanem a harmonikus, emberhez méltó élet melletti hitvallás formája. Tudja, hogy ritmusai Berzsenyi, Vörösmarty hang­ját idézik. De hogy is ne tudná, mikor 1958-ban Vörösmarty-válogatást adott ki románul, József Attila fordításköte­­te három kiadást ért meg, 1972-ben Weöres válogatott verseit jelentette meg, s a hazaiak közül fordította Sala­mon Ernőt, Kiss Jenőt. (Különben­ il­lenék már számba venni ezt a terje­delmében is jelentős fordítói munkás­ságot. Különösen akkor, amikor egy olyan fordításkötetet tartunk a kezünk­ben, amely erőteljes, egyszerű ro­mánsággal szólaltat meg egy olyan bonyolult költői világot, mint a Rad­nótié.) ... A fordító mindig a lehetetlenre vállalkozik; olykor hűtlennek kell len­nie a szöveghez ahhoz, hogy hű lehes­sen a költőhöz, akit fordít. Veronica Porumbacu is Radnóti szelleméhez maradt hű. Ahol nem volt más válasz­tása, inkább egyszerűsített, mintsem hogy hamisítson. Mi is lenne Radnóti­hoz illőbb, mint a dísztelen hűség! HERVAY GIZELLA : Egy életérzés krónikása Egy megszállott, egy szenvedő ember arca. Nem tudom miért — Martinovics Ignácra emlékeztet. Talán a magasan csukódó fehér gallérból kiemelkedő fér­fifej, az uralkodó boltozatos homlok, a talányokat rejtő sötét haj és sűrű, erős szakáll? De mégsem. Ebből az arcból két vonás hiányzik: az irónia és a ra­vaszság. A szájról semmit sem tudunk meg, bajusz takarja, de a szem árulko­dik. Céltudatos, ügyészi szigorral szű­kül az egyik, de a bal szem feloldja a szigort és kérdőjelezi a céltudatot. A bal szem a világra nyitott: kereséssel és szomorúsággal, nyugtalansággal és lemondással, de meleg emberi szeretet­tel. A százhuszonöt éve született Gozsdu Elek egy a „kívülmaradottak“, az „el­feledettek“ közül. Olyan életkort ért meg, mint sorstársai közül a „tört lel­kű“ Vajda Jánoson kívül senki sem. Tolnai Lajos lelki egyensúlyát elveszít­ve, mindenből és mindenkiből kiábrán­dulva halt meg hatvanöt éves korában. Petelei osztályrésze búskomorság és öt­vennyolc év. Reviczkyvel harmincnégy, Justh Zsigmonddal harmincegy, Zilahy Károllyal huszonhat éves korában vég­zett a tüdővész. Gozsdu Elek hetven éve egy modern Tantalosz évei. Egyetlen novelláskötete, a Tantalosz megjele­nésekor azzal élcelődtek, hogy hősei nem Homérosz, de Schopenhauer Tan­­taloszai. Nem volt igazuk. Nem, mert a novellák hősei nem tartoztak azok kö­zé, akik az örök kielégületlenségben találják meg a kielégülést. Nem voltak „csinált“ szenvedők, nem voltak mímelt mártírok, Gozsdu sem. Az ő érzékeny, tartózkodó, gátlásokkal küszködő ter­mészete fokozottan érezte a kívülmara­­dás átkát, a vidékiség igaztalanul rá­sütött bélyegét. Éhezte a „résztvevés“, a „beleszólás“ izgalmát, szomjazta a siker mámorát. S mindez nem adatott meg neki, pedig tudva tudta, amit a „kurzus“ tudni nem akart, az évtizedek pedig elfeledtek: életműve ott munkált a modern magyar próza forrásvidéké­nél. Még íróbarátai, közeli ismerősei sem értették meg sem az embert, sem a művet. Méray Horváth Károly kétes értékű elismeréssel „magyar Turge­­nyevnek“ nevezi, de Justh naplójában már művészetének végzetes önállótlan­­ságáról beszél. S a Váci utcai Korona asztaltársaságának fel sem tűnik egy visszahúzódó, hallgatag férfi távolma­radása. A Nyugat is elnézett fölötte, Fenyő Miksa elmarasztaló kritikája A félisten című darabjáról végképp elke­serítette. Élete nagy részét vidéki városokban élte, mégis távol állott tőle mindenféle regionalizmus. Nemcsak egyéniségétől, de életműve szellemétől is. Az irodal­mi élet perifériájára szorult, tehát ki­váló, példás hivatalnoknak kellett len­nie. „Személyi dossziéja“, jogászi pá­lyafutása egyaránt ezt bizonyítja. Egy egész rövid, „professzionista“ kirucca­nás után (az ellenzéki Függetlenség munkatársa volt) végig bíróságoknál dolgozott. Imponáló biztonsággal haladt a hivatali ranglétrán. Temesvárt ügy­védgyakornok (Ercsiben született, de gyermekévei Temesvárhoz fűzték, ezt a várost szerette legjobban), de rövidesen a bírósághoz kerül, s 1885-ben már al­­ügyész Fehértemplomon. És jönnek az állomások: 1889 — Karánsebesen ügyész; 1892 — Temesvárt királyi ügyész, öt év múlva a zombori törvény­szék elnöke lesz, s 1905-ben Temesvár királyi főügyészévé nevezik ki. Felfelé ívelő, töretlen vonal, már csak a nyug­díj volna hátra. Mégis, nagyon szabá­lyosnak, túl tiszta képletnek tűnik az egész. És van egy-két dolog, ami nem talál ebbe a képbe, ami ingataggá teszi ezt az oly szilárdnak látszó fejlődésvo­nalat. Magánéletében és írói pályafutá­sán egyaránt. Háromszor nősült s mind­annyiszor ugyanazt a nőt vette felesé­gül, Bauer Herminát, egykori gazdag principálisa leányát. Házassága nyil­ván nem volt boldog, gyermekeinek sorsa pedig tragédiák sorozata. Tör­vénytelen fia öngyilkos lett, második házasságából született kislánya négy­éves korában halt meg, legkisebb fia a világháború első napjaiban esett el a harctéren. Maradandó életművét hat év alatt alkotta, 1880-tól 1886-ig. Azután még egy-két novella, az új század első évtizedében két dráma (A félisten, Kar­rier) s az Anna-levelek rezignált han­gú, de művészi szépségű darabjai. Gozsdu hat évig volt „aktív“ író, a nyolcvanas évek az ő évei. Első regé­nye, Az aranyhajú asszony 1880-ban jelent meg, két év múlva a Köd s vé­gül 1886-ban a Tantalusz című novel­­láskötet. Ez minden ... Mégis, ez a né­hány alkotás, különösen a Köd és a novellák egy egész korszak életérzését tudták meglepően modern eszközökkel tolmácsolni. A nyolcvanas évek... Látszólag pros­peritás: „mindenki“ megkapta helyét és falatját a társadalomban. A dzsentri boldogan birtokolta a hatalmat, a pol­gárság élt a prosperitás lehetőségeivel. A felszínen a rohanó fejlődés látszata, egy kapitalista alapozású urbanizáció fokozódó előretörése, gyorsuló életrit­mus, életvágy, a kifinomult örömök mohó élvezése. De azért valami baj is van a társadalomban, valamilyen ha­zugság működik az egész rendszerben. Ez főként azokban tudatosult, akik kí­vül rekedtek a látszólag jól működő be­rendezéseken, azokban, akik az anya­gi és szellemi élet perifériáira szorul­tak. Ők — talán tudat alatt — érezték, hogy be nem ért ellentmondások feszí­tik az egész struktúrát. Arany László és Tolnai Lajos nemzedékének még voltak illúziói a nemzeti polgári libe­ralizmus jövőjét illetően, s bár soroza­tos csalódásaik miatt fölösleges réteg­nek érezték maguk, mégis úgy gondol­ták, hogy az irodalom közvetlenül szól­hat bele a társadalom életébe. Műveik­ben keserű kritikával ostorozták a — nézeteik szerint — helytelen irányba forduló fejlődési tendenciákat. Ez a szemlélet az írói gyakorlatban kritikai realista kísérleteket eredményezett: mély analízist, tárgyias leírást, a jelen­ségek javító, megváltoztató szándékú feltárását. A nyolcvanas években Arany Lász­­lóékhoz hasonló „fölösleges réteg“ már nem volt, csak fölösleges, perifériára szorult emberek, akik a liberalizmus eszmevilágából már teljesen kiábrán­dultak, de ezt az eszmeiséget új világ­nézettel helyettesíteni nem tudták. Ben­nük tovább folyt az illúziófosztás. A büchneri determinációtan, Schopen­hauer pesszimizmusa, végül Darwin egyes nézeteinek az emberi társadalom­ra való mechanikus alkalmazása még erősebben mélyítette bennük „öröklött“ pesszimizmusukat. Ezenkívül érintette őket a pozitivizmus második, mindent viszonylagossá tevő Renan—Taine-féle hulláma. Taine determinációs milien­­elmélete s a renani kétségek még in­kább exponálták lelki-szellemi válsá­gukat. Az életet „nem értették“, ezért az individum felé fordultak, s egyéni sorsok magyarázatát a szubjektumban vagy a világegyetemben vélték felfe­dezni. Az egyén szerencsétlenségének okát vagy az egyed élettani-lélektani alkatában vagy a lét egyetemes sajá­tosságaiban keresték (Németh G. Béla). Nem volt átfogó világképük, de volt a kort tükröző életérzésük. Világlátásuk tehát életérzés formájában objektivizá­­lódott. Ez a világlátás lírai és filozófiai­lélektani elemekkel telített, naturalista színezetű és szimbolizmusba hajló élet­érzés-irodalmat szült, mely a „klasz­­szikus realizmus“, fölött átnyúlva XX. századi modern törekvésekkel fog ke­zet. A prózában itt Musilra, Heming­­way-re és Sartre-ra gondolunk. Ennek az életérzés-irodalomnak par excellence műfajai a filozofikus preszimbolista líra (Vajda, Reviczky, Komjáth) és a hangnem-novella (Petelei, de főképp Gozsdu). Gozsdu a Köd című regényében, de különösen novelláiban ad hangot ennek a sajátos, szinte kelet-európai egyete­mességgel bíró életérzésnek. Melyek ennek az életérzésnek a fő összetevői? Elsősorban a szorongás, valamilyen körvonalazatlan és meghatározhatat­lan félelem az ismeretlentől, az előre nem láthatótól. Tovább­ a kívülmara­dottak, a társadalmi-egyéni legyőzőt­tek Tantalosz-élménye. Ez komplex élmény, melyet esetenként érdekesen színezhetnek az irigység, az újrakezdés akarása vagy a lemondó „minden mind­egy“ motívumai. A következő összete­vő paradox­ élmény, s a nyugtalanság a nyugalomban formájában lenne meg­fogalmazható. Ezeket az életérzés-motí­vumokat Gozsdu művészete jelképekké tágítja, szimbólumokban fogalmazza meg. Hősei — nem egy esetben — meg­foghatatlan szimbólumokkal küzdenek, s e szimbólumoktól szenvednek vere­séget. Hogy ez a művészi jelrendszer mennyire új volt Gozsdu korában, hogy mennyire új színt, hangot jelen­tett a próza fejlődéstörténetében, azt szükségtelen tovább bizonyítani. Gozsdut igen sokan rokonították az oroszokkal, elsősorban Turgenyevve. Sőt, mi több, Justh Zsigmond vélemé­nye szerint Gozsdu történetei, hősei csak utánérzései a turgenyevi helyek­nek, alakoknak, hangulatoknak. Féja Géza már közelebb áll az igazsághoz, amikor Gozsdu regényéről szólva meg­állapítja, hogy a Köd még így torzóban is a kor legkülönb prózai kísérletei kö­zé tartozik, s hogy csaknem egész Ke­­let-Európa belső válságát kifejező mű­alkotás. Féja azt is látja, hogy Gozsdut a nyugati hatás egy sajátos kelet-euró­pai tudatra ébresztette. Lovass Gyula is Gozsdu művészi önállóságát vallja: „ha Gozsdu Turgenyev regényeit ol­vasta, egy hasonló lelki alkat kifejezé­sére talált csupán példákat, szabadon alakítható írói módszert“. Fáját pa­­rafrazálva, Gozsdu művészetének új­szerűségét, a magyar próza fejlődéstör­ténetében betöltött jelentős helyét egy sajátos kelet-európai életérzés modern eszközökkel való megfogalmazásában kell látnunk. BERNÁD ÁGOSTON (Részlet egy hosszabb tanulmányból) Bálint Károly Katika Fele se tréfa A NEUE LITERATUR negyedszáza­dos évfordulójának tiszteletére rende­zett vacsorán, egy január végi szombat estén találkoztam Else Karnissal, a romániai német irodalom nagyasszo­nyával. Gyermekkorom óta ismerem „Elza nénit“, ahogy őt városszerte csa­ládiasan nevén nevezték, és valahány­szor találkozom vele, elcsodálkozom szellemi, de még fizikai frisseségén is. Most nyolcvanhat éves, de lankadatla­nul dolgozik, s lám, erejéből még az ilyen társas vacsorákra is futja. Eszem­be jutott nemrég megjelent szép köny­ve gyermekkori és fiatalkori prágai emlékeiről. Mert a nagyasszony onnan került Temesvárra, majd költözött ide Bukarestbe. Emlékíró könyvében a cseh és prágai német irodalom század eleji nagy alakjai tűnnek föl. Szellemjárá­­sukat Else Kornis finoman árnyaló tol­lal rajzolja meg. Hány tanúja él még azoknak az időknek? Nem kelle­ne könyvét magyarra is lefordítanunk? Annál is inkább, mert Else Kornis, töb­bek között, a romániai magyar költé­szet régi és szenvedélyes német tolmá­­csolója, CARLO LEVI is meghalt. Pedig csak tegnap olvastam remeklését, az olasz szegénység iskolát teremtő (neorealiz­­mus) krónikáját, az Ahol a madár se járt. Tegnap? Huszonöt évvel ezelőtt. Hiába csodálkozom hát egyre, hogy leg­szebb ifjúkori olvasmányaim örökifjú­nak hitt szerzői sorra itthagynak min­ket. Hajlik az ember arra, hogy az idő múlását ne vegye észre önmagán, s csak akkor eszmél föl saját életkorára, amikor, ifjúkorának felnőtt barátai ma­gára hagyják. Még jó, hogy közöttük írók is voltak, olyanok, mint Carlo Levi, akiknek műve az emberség örökifjú­ságát hirdetik. DÉRY TIBOR új regénye (műfaja szerint, a szerző szavával élve: rémre­­génye): A félfülű, pazar és fölényes és — a könnyedség mögé rejtetten — ke­serű szatíra, melynek tárgya ugyan a ma divatozó emberrablás, de valójában egy életforma szellemi vegyelemzése. A mai nagytőkés családok parazitizmusá­ról kevesen mondtak ennél többet. Kü­lön szín és érték az emberrablók rajza, akikben Déry egy tőkés üzletág mened­zsereit ismeri föl, ahogy Brecht is an­nak idején a Koldusoperában, de még világosabban az Arturo Ui-ban tette a tolvajokkal, majd a gengszterekkel, ő a fasizmus társadalmi lényegére tapin­tott. Déry is veszélyekre figyelmeztet. Kissé tréfálkozva ugyan, bizonyára azért, hogy komolyan vegyük. PETER HANDKE új színdarabja (Az érzelmesek elpusztulnak) egy trösztve­zér elembertelenedésének vérfagyasztó drámai történetét adja. A jelek szerint az elidegenedés jelenségeinek ördöngös ügyességű leírásától ez a fiatal és sza­bados vérmérsékletű író eljutott az el­idegenedés okozati összefüggésrendsze­rének vizsgálatáig. Komolykodunk, ko­molykodunk! Bizony, mindennek fele se tréfa. SZÁSZ JÁNOS IRODALOM

Next