A Hét, 1977 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1977-05-06 / 18. szám
Dózsa, Wesselényi, Bábescn Adversarum impetus rerura viti fortis non vertit animum. (Seneca: De providentia) 1. Tubero, a raguzai humanista krónikás feljegyezte Dózsa György sorsfordító párviadalát a szpáhi vezérrel, Nándorfehérvárnál. A török kapitány kihívóan szólította viadalra a magyar őrség bármelyik vitézét, s ki más válaszolhatott volna dühös indulattal e kihívásra, ha nem Székely Dózsa György?! „Megsarkantyúzva lovát és lándzsát szögezve, a serényen szembeforduló töröknek rontott, pajzsán keresztül átdöfte a mohamedán páncélos mellét, majd lándzsáját a sebből kirántotta, s kezével ellökte a halandót.“ Ez a viadal Dózsa útját a budai várig nyitotta meg; a hirtelen indulat, az eléje került váratlan akadály legyőzése egészen a királyi udvarba röpítette. De a végvári vitéznek itt újabb haragvásokra nyílt alkalma. A kincstárnok nem akarta kifizetni neki a megérdemelt pénzjutalmat, s az udvarbeliek még sértegették is a végvári zord vitézt. Mint az öreg Toldi Miklóst a léha udvaroncok. Mit tehetett egy székely katona, aki nem csalafinta szavakhoz, hanem víváshoz szokott? Fejébe szaladt a vér, s ha az udvarbelieket párbajra nem hívhatta ki, panaszra ment ellenük bőszen, igazát és büszkeségét védelmezte. Bakócz érsek akkor tette közzé a pápai bullát a keresztes hadjárat meghirdetéséről. Székely Dózsa György hozzá ment egyenesen. Másnap a keresztes hadak vezére volt. Bakócz Tamás úgy találhatta, hogy éppen ilyen indulatos, makacs, kemény ember kell a hadak élére, akit az akadály, a nehézség még nagyobb akaratra sarkall... De nem sokkal később a vezér haragja az egész paraszti tábor haragjává lobbant, és a Duna mente legnagyobb parasztlázadását indította el. 2. Idős Wesselényi Miklós rabiátus természetű, kevély főúr volt, aki kezdetben világért nem kívánt volna szembeszállni a még kevélyebb főúrral, a császárral. Pártolta a színészetet, de ki is gúnyolta a szegény komédiásokat. Egyik színdarabban egy vaddisznó is „szerepelt“. Wesselényi parancsára elfogtak egy vadkant a zsibói erdőkben,, a kellő pillanatban becsapták a színpadra. A színészek halálra váltak rémületükben. Az öreg báró ekkor vette a puskáját, és a vadkant lepuffantotta. Máskor ostromra indult a szomszédos földesúr kastélya ellen, Zsibóról Csákigorbóra. E megkésett középkori garázda ötszáznegyven paraszttal és tizenkét lovas hajdúval elindult a Hallerék kastélya ellen. Mi volt a hadüzenet oka? Két szökött zsibói lovász a gorbói birtokra menekült, ahol befogadták őket. Az „ostrom“ végül is elmaradt, Csák Máté ideje rég lejárt. Az aulikus Haller család a groteszk történetet igyekezett politikai síkra terelni, kellő sikerrel: a bécsi udvar elfogatta és Kufstein börtönébe záratta a fékezhetetlen temperamentumú idős Wesselényit. És következett a váratlan fordulat: a börtön valóban császárellenes, valóban kuruc szellemű Wesselényit alakított a garázda nagyúrból. Egy más Wesselényi érkezett haza Zsibóra, népe gondjaival törődő, iskolát alapító, a haladás ügyének hívévé szegődött, felvilágosult reformer, a császári egyeduralom, Bécs rettegett ellensége. Van ez így néha: az elnyomó hatalom neveli magának az ellenségeit. Életének legnagyobb küszöbén — a Habsburgok gördítette váratlan akadályon — idős Wesselényi nem felbukott, hanem felegyenesedett. S. Camil Petrescu széles sodrású regényfolyama, az Un om intre oameni menekülési jelenettel kezdődik: olténiai, munténiai bojárok hosszú karavánja szalad Tudor Vladimirescu felkelői elől. Egyik kocsiban a balcesti-i Balcescu család magával viszi a kétesztendős fiúcskát, Nicolaet. Történelmi tény, hogy mikor Tudor serege átkelt az Oltón, és Bukarest ellen indult, a nagybojárok egy része Brassó felé próbált menekülni. Írói fantázia az, hogy Balcescu családja is közöttük volt. De mindenképpen közöttük lehetett, hiszen félelmetes volt Tudor serege s még félelmetesebb a szándékuk: véget akartak vetni a prasztok kegyetlen kizsákmányolásának, meg akarták szüntetni a dézsmát, a robotot, a hűbéri kötelezettségeket, fel akarták szabadítani a jobbágyokat. Bármennyire nemes lelkű asszony volt is Balcescu anyja, bojárasszony volt, akinek létét és javait veszélyeztette a váratlan lázadás. Huszonhét évvel később, a 48-as havasalföldi forradalom vezére, Nicolae Balcescu maga állapította meg, hogy az 1821-es forradalom „nem halt meg Tudorral“, az ő mozgalmuk a pandúrok harcának „fokozatos továbbfejlődése“. Hiszen 1848 az idejétmúlt feudális rendszert kívánta megdönteni, amit a Tudor-lázadás is alaposan megingatott. Vajon hányszor hallhatta a gyermek Balcescu az 1821-es menekülés riasztó történetét? Mikor fordult szembe először érzéseiben a borzongató családi hagyománnyal? Miként értette meg, hogy az ő helye azok mellett van, akiknek elődei elől családja — lélekben mindenképpen — félelemmel menekült 1821-ben? Ez lehetett a legnagyobb belső küzdelem életében, a legnagyobb gát, akadály, amely végül is oly szilárd, rettenthetetlen forradalmárrá érlelte? 4. Seneca, a római író úgy találta, hogy: ..A balsors csapásai nem tántorítják meg a bátor férfi lelkét.“ Ez az idézet sejlett fel bennem, Székely tanár úr latin óráinak kései visszhangjaként, mikor majdnem egymás után e három férfi sorsával foglalkoztam: Dózsával, Wesselényivel és Balcescuval, akik ugyan jókora távolságban helyezkednek el egymástól a történelem mozgásában, de életükben könnyű megtalálni a rokon vonásokat. Ízlelgetem a Seneca-mondást, talán nem is eléggé találó, nem kellően kifejező. Erősebb fogalmazás illenék. Valami ilyesmi: a nehézség legyőzése teszi igazán férfivá a férfit, minél nagyobb az akadály, annál inkább megmutatkozik, mit ér az, aki legyőzni merészkedik. Biztatóbb is így a tanulság és érvényesebb minden időkre, mivel akadályok, gáncsok, nehézségek — szerencsére? — nem fogynak ki az emberi életből soha. BÉKE GYÖRGY Házi magnó — a rádióban Egyre szaporodnak a házi magnetofonok. Elmúlt az az idő, amikor egy vállon csüngő magnó a rádióriporter kiváltsága volt csupán. Ma már az újságírók is ceruza helyett inkább a kazetofont használják interjúkészítésre. Lassan a lemezjátszót is kiszorítja a házi mulatságokból, hiszen egy magnótekercsre a legfrissebb tánczenei újdonságot át lehet venni a rádió műsoraiból. Tudok házifonotékákról is. A beszélni tanuló gyermek hangjától a nagyapa háborús élményéig sok családi emléket őriznek a szalagok. De a sok szenvedélyes magnózó nemegyszer különleges értékű hangokat is mikrofonvégre kap. Íme, néhány példa: Kovács Ferenc rendező sok szép klaszszikus muzsika felvétele között van egy színháztörténeti dokumentum is. Nagy István Nézd meg az anyját című vígjátékának egyik szatmári előadása után a szerző a színészek társaságában töltött néhány órát. A kellemes találkozásról fennmaradt néhány száz méter szalag, amelyen egyik színész a riporter szerepét tölti be, és Nagy István az egybegyűltek kérésére részletet olvas fel a Réz Mihályék kóstolója című regényéből. A hangszalag tanúsága szerint ritka hálás közönségre talált a felolvasó ezen az estén. Egy másik eset: elromlik a szatmári líceum ifjúsági klubjának magnója; boszszantó, mert éppen ritka vendéget várnak, az iskola egykori tanulóját, Szilágyi Domokost. Az irodalmi kör ülésén elhangzottakat végül is Ligeti László magyar szakos tanár rögzíti saját magnóján. Jártam Tasnádon, Vass Mártonnál, Beke György egyik riporthősénél. Házimúzeumában sok megcsodálnivaló akad, de számomra legérdekesebbek azok a kis kazetták voltak, amelyeken a szülőföld kincseit oly nagy ügybuzgalommal gyűjtögető Vass Márton érdekes emberek hangját őrizte meg. Például Bíró Lajos, a pápuák földjét is megjárt tudós húgának visszaemlékezését, vagy 10—15 évvel ezelőtt Érmindszenten elhangzott vallomásokat Ady Endréről. Végül — de nem utolsósorban — Erdélyi Lajos fotoriporter értékes hanggyűjteménye. Amikor egy adott pillanatban nem volt már üres tekercse, régi riportjaiból kellett feláldoznia az újabbért. Hogy valahol mégis fennmaradjon a soha meg nem ismételhető pillanat, javasolta, vegyünk át rádióstúdiós fonotékánk számára részleteket Kemény János, Vendég Vincze, Etienne Hajdú, Paul Almási, Hervé Lucien, Szabó Csilla, Rudolf Kerer és mások interjú-válaszaiból. Megtettük! Az ő anyagával indul a kolozsvári rádió Házi magnók című műsora — május utolsó vasárnapján a fél 9 órakor kezdődő Művelődési Albumban. Ezt követően havonként kétszer jelentkezünk majd a családi otthonokban összegyűjtött hangokkal , amíg a készlet tart. Hogy" hosszú ideig tartson, ez úton is kérünk minden lehetséges közreműködést. Miként segíthet valaki? Úgy, hogy felajánlja családi hangszalagjára olyan, érdekesebb felvételeit, amelyek rádióadásra érdemesek. Címünk: Stúdióul de rádió. Cluj-Napoca, irányítószám: 3400. Donáth út 160. A borítékra írják rá: Házi magnó. Köszönjük. S. MUZSNAY MAGDA JEGYZETEK Azok a híres fák Napjainkban a természeti kincseknek jelentős szerepük van, a megóvásuk állampolgári kötelesség. Itt azonban a természetvédelemnek egy egészen sajátos vonatkozásáról szólnék. A természetet nagyjaink is kedvelték, több faóriás vagy liget őrzi emléküket. Az árnyékot nyújtó tölgy-, bükk- vagy hársfák alatt nem egy híres író, költő sikeres műve született. A hozzájuk fűződő mondák és történelmi emlékek a nép ajkán fennmaradnak az utókor számára. Természeti emléknek nyilvánították a Kovászna megyei Zágonban levő Mikestölgyeket. Ezek a hajdani Mikes kúria kertjében őrzik Mikes Kelemen emlékét. Kiszáradt tó partján áll a tölgyfapár, törzsük átmérője 1,50 méter, magasságuk körülbelül 25 méter. Háromszáz évesek, sok vihart átvészeltek. Enyed vidékén, Középborgón látható Nichita tölgyfája (a helybeliek Betler tölgyének is nevezik). Feltehetőleg 350 éves. Harminckét méter magasságával s több mint kétméteres átmérőjével bámulatba ejti látogatóit. Szájhagyomány szerint ez volt Balika Nikita kedvenc fája. II. Rákóczi Ferenc kapitánya az Aranyos vidékén portyázott. A ma is álló tölgyfaóriás, a többi, azóta kiirtottakkal együtt, menedéket nyújtott a németek ellen harcoló kurucoknak s egyik legvitézebb kapitányuknak. Az erdélyi parasztfelkelés egyik vezetője, Horea emlékét is őrzi tölgyfa. Cehén látható, Horea tölgye néven ismeretes. Későbbi történelmi eseményre is emlékeztet: 1936. december 6-án a hazai antifasiszta erők itt kötötték meg népfronti egyezményüket. A bélesi völgyben van Horea ligete, ahol a parasztvezért árulás következtében elfogták. Költői és nagybányai tölgyek alatt hangzottak el halhatatlan verssorok Petőfi Sándor ajkáról. De tanúja volt boldogságának az erdődi szomorúfűz is, amely napjainkban újra sarjadzik. A költői mézeshetek emlékét őrző somfa is ma természeti emlék. Nem sokáig tartott boldogsága, és a végzetes csata előtt a székelykeresztúri Gyárfás kúria udvarán lévő körtefa búcsúzott tőle. Ma emléktábla áll rajta, Kányádi Sándor soraival: ,,Haldoklik az öreg tanú, Petőfi vén körtefája. Azt beszélik, ő látta volt verset írni utoljára.“ A hársfát kedvelő Mihai Eminescu több szép verse talán éppilyen fának az árnyékában született. Emlékét őrzi Iași-ban természeti emléknek nyilvánított kedvenc hársfája. A fenyők szeretete és megbecsülése ihlette Benedek Eleket (1859—1929) akkor is, midőn a házukhoz vezető út mindkét oldalára, saját kezűleg fenyőfákat ültetett. A ház előtti területet hárs- és tölgyfákkal ültette be. A kisbaconi temető domboldalán levő kettős sír mellett gesztenyefa őrzi faluja nagy szülöttjének és vele a halálba távozó hitvesének emlékét. Ady Endre sokszor megpihent a csúcsai kastélykertjében levő öreg fák alatt. Zentelkei látogatása alkalmával a Kalota partján álló hársfa alól, amelyet ma Ady hársfája néven ismernek, nézegette a templomba igyekvők színes népviseletét. Itt született A Kalota partján című költeménye. És a sor itt csak azért ér véget, mert minden híres fa említésére nincs helyünk, s különben is ez az írás nem leltároz, hanem emlékezésre és emlékápolásra hív. PÉTER VASS FERENC Az édesanyja adott neki is egy kéményseprőt. Alex a markába szorította, s azt mondta: kéményseprő, segíts, hogy a barátom meggyógyuljon és jöjjön iskolába! Másnap a barátja ott volt az iskolában! Én viszont megint csak ennyit tudok mondani: babona. FORRÓ LÁSZLÓ Csoda ellen nincs orvosság Valaki úgy tudja, azért hagyták abba a Tarzan-filmek vetítését a tévében, hogy ne üvöltözzenek a gyermekek az iskolában, utcán, padláson, fürdőszobában. Nem tudom, mi a valóság. Megnéztem a Tarzán-filmeket én is egykor, üvöltöttem, hintáztam fűzfán, hársfán, gesztenyén, tölgyön, rakottyák törékeny ágán. Az ügy nagyjából befejeztetett. Nálam legalábbis. A minap egy hitvány parki szilvafán életkorban harminc felé tartó férfiú függeszkedett fél karral egy ágon és vijjogott, rugdalózott. Lenn, körös-körül a letaposott szürke gyepen a gyermektársadalom megbízottai, háromtól tizenvalahány évesig. Csodálták a nyakkendős vonaglót. Ez hát az ember — gondolhatták. Valóságos Tarzán! Hiszen jól tudják, hogy a hallgass-t, ülj helyzet ordítok, apák, anyák, nagybácsik, nagymamák is nagyon szeretnének fára csimpaszkodni, s üvölteni, hiszen az a legjobb a világon. De valamikor valami roszszat csináltak s amiatt azzal büntették őket, hogy ne tehessék azt, amit igazán szeretnének; mindenre azt kell mondaniuk: nem szabad. Megvártam, amíg az alkalmi Tarzán lepottyan a földre, s a szemébe néztem, nem őrült-e? Nem. Tiszta tekintetű, jókedvű fiatalember volt. Nagyot rúgott az élősövény mellett árválkodó pöttyös gumilabdába, és vidáman rikkantott: góóól! Aztán ruháját igazgatva távozott. • Felszalad a fiam az utcáról. — A patkó, a négylevelű lóhere és a kéményseprő szerencsét hoz. Mondd meg, mi hoz még szerencsét? Gondolkozom. Hirtelen más szerencsehozót nem tudok. — Babonaság az, fiam. — Nemcsak babona! Alex március elsején, amikor három lánytestvére márciuskát kapott, sírni kezdett, hogy neki is kell. Reggelre Ahogy tavaszba lobbant a télutó, fiatalok sereglettek az egyik frissiben felavatott utcába, faültetéshez felfegyverkezve. Kétetebernyi magas hársfáknak mélyítettek gödröket, gonddal és türelemmel. Érezni, látni lehetett buzgóságukon, hogy nem rábeszélés vagy kérés sürgetteti velük a munkát; csinálják, mert magukénak érzik a várost, s valahol valaki megtanította őket arra, hogy aki életében legalább egy fát ültet, az már értelmező hasznot adott az életének. Reggeltől kora délig dolgoztak, frissen és jó hangulattal, nem számoltam, ezért nem tudom, hány fát ültettek el, de tanúm az utca, hogy derekas munkát végeztek. Másnap, mintha rendelésre jött volna, tíz fokkal emelkedett a hőmérő higanyszála. A fákban is nemsokára mozgolódni kezdett az élet, a bátrabbak már apró levelekkel próbálkoztak, amikor egyik éjszaka, ismeretlen, erejükkel nem bíró duhajok derékba törték a legszebbeket. Nem tudom, tapasztalta-e már más is, de én állítom, hogy másnap az emberek az utcából kedvükszegetten siettek a munkahelyükre. A következő éjszaka aztán megtörtént a csoda: valakik reggelig kiegyenesítették a letört fák derekát, és alaposan befáslizták a rajtuk ejtett sebet. Érdeklődtem, kik lehettek az önkéntes sebápolók, de nem tudta senki. Napokig hordoztam magamban a kérdést, válasz nélkül. Ezért — vajon, valóban ezért-e? — egyre kezd erősödni bennem a gyanú: azok fáslizták körbe a fák sebét, akik azon az éjszakán nem tudtak mit kezdeni erejükkel . . . Milyen jó lenne hinni, hogy ők voltak! GÚZS IMRE Galambok Az öreget rajtam kívül — meggyőződésem — még sok százan ismerték Brassóban. Télen-nyáron már kora reggel ott volt a főposta épülete melletti parkban, kezében aktatáskát tartott, s hányszor megfigyeltem-megfigyeltük: a galambok már puszta megjelenésére is tucatjával kerültek elő, valószínű, a környező házak padlásaiból, ereszei alól. Körülröpködték az öreget, s amíg ő aktatáskáját nyitotta, türelmetlen szárnyemelgetésekkel valósággal körbetáncolták, miközben számuk egyre nőtt, s nemcsak a galambok, hanem a kíváncsiak száma is szaporodott: volt valami megnyugtató szelídség ebben a látványban. Pedig a galambok hétköznapian kékek-szürkék voltak — úgynevezett proszkások —, az öreg pedig — igaz, mosolygó üreg, de — meglehetősen kopottan öltözött. Nemrég beszélgettem egy idős asszonynyal, az öreg galambetető volt háziaszszonyával. Az öreg a Kapu utcában lakott albérletben. Megfelelő nyugdíja volt, elég az albérletre, kosztra s néha-néha új ingrecipőre-ruhára. Valamikor nős ember volt, aztán („ki tudja, mi okból“ — mondta volt háziasszonya) elvált, leánygyermeküket magával vitte akkor az asszony, a gyermekről egy fényképe maradt, azt az ágya mellett tartotta rámában, a falon. Nem szenvedett sokat az öreg, a szíve vitte el, háziasszonya nem ismerte sem volt felesége, sem leánya címét. Maradt némi pénz az öreg után, azt kipótolta, eltemettette albérlőjét, s néhány soros nekrológot is közölt a helyi újságban. Azt mondja a háziasszony: „Az újságban olvashatta a leánya, mi történt, két nappal a temetés után jött, leigazolta magát, s kérdezte, mi maradt az apja után. Két lepedő, egy paplan, két ing, egy kopott ruha — a jobbikban temettük el —, egy ruhakefe, ennyi maradt a megboldogult után, na meg a fénykép, egy kacagó szőke leánygyermeket ábrázoló. Bosszankodott az öreg lánya, szólt is: szép nyugdíja volt az apjának, lehetetlen, hogy csak ennyi érték maradt volna utána. Mondtam a leánynak — rég férjes asszony már —, nem volt olyan sok az a nyugdíj, az apja pedig jól is táplálkozott, meg aztán elég pénzbe került kedvtelése is, a galambetetés. Úgy nézett reám, hogy megismételtem: naponta etette Brassó galambjait, ez volt a kedvtelése. A leány elment, vitte, ami az apja után maradt, a fényképet nálam hagyta — s én ott, ahova az öreg tette volt —, egy dolgot azonban nem értek: a leány miért szidta a galambokat?“ SZENYEI SÁNDOR Helyreigazítás. A Hét legutóbbi számában megjelent Megfigyelni öröm, kutatni kell! című, Puskás Attilával készített interjúmba — gondolom elírás folytán — sajnálatos hiba csúszott. Az egyik mondatban etológia (viselkedéstan) helyett entomológia (rovartan) szerepel. A helyesbített szövegrész: „Véleményem szerint Konrad Lorenzet és társait jóval megelőzve. Fabre volt az etológia megalapozója, aki a rovarok különböző viselkedési formáit azon a szinten tárgyalja, ami napjaink álláspontjának is megfelel.“ (L. Kovács Zoltán) 10