A Hét, 1977 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1977-05-06 / 18. szám

Dózsa, Wesselényi, Báb­escn Adversarum impetus rerura vit­i fortis non vertit anim­um. (Seneca: De providentia) 1. Tubero, a raguzai humanista krónikás feljegyezte Dózsa György sorsfordító párviadalát a szpáhi vezérrel, Nándor­fehérvárnál. A török kapitány kihívóan szólította viadalra a magyar őrség bár­melyik vitézét, s ki más válaszolhatott volna dühös indulattal e kihívásra, ha nem Székely Dózsa György?! „Megsar­­kantyúzva lovát és lándzsát szögezve, a serényen szembeforduló töröknek ron­tott, pajzsán keresztül átdöfte a moha­medán páncélos mellét, majd lándzsáját a sebből kirántotta, s­ kezével ellökte a halandót.“ Ez a viadal Dózsa útját a budai várig nyitotta meg; a hirtelen indulat, az elé­je került váratlan akadály legyőzése egészen a királyi udvarba röpítette. De a végvári vitéznek itt újabb haragvá­­sokra nyílt alkalma. A kincstárnok nem akarta kifizetni neki a megérde­melt pénzjutalmat, s az udvarbeliek még sértegették is a végvári zord vi­tézt. Mint az öreg Toldi Miklóst a léha udvaroncok. Mit tehetett egy székely katona, aki nem csalafinta szavakhoz, hanem víváshoz szokott? Fejébe sza­ladt a vér, s ha az udvarbelieket pár­bajra nem hívhatta ki, panaszra ment ellenük bőszen, igazát és büszkeségét védelmezte. Bakócz érsek akkor tette közzé a pápai bullát a keresztes hadjá­rat meghirdetéséről. Székely Dózsa György hozzá ment egyenesen. Másnap a keresztes hadak vezére volt. Bakócz Tamás úgy találhatta, hogy éppen ilyen indulatos, makacs, kemény ember kell a hadak élére, akit az akadály, a nehéz­ség még nagyobb akaratra sarkall... De nem sokkal később a vezér ha­ragja az egész paraszti tábor haragjává lobbant, és a Duna mente legnagyobb parasztlázadását indította el. 2. Idős Wesselényi Miklós rabiátus ter­mészetű, kevély főúr volt, aki kezdet­ben világért nem kívánt volna szembe­szállni a még kevélyebb főúrral, a császárral. Pártolta a színészetet, de ki is gúnyolta a szegény komédiásokat. Egyik színdarabban egy vaddisznó is „szerepelt“. Wesselényi parancsára el­fogtak egy vadkant a zsibói erdőkben,, a kellő pillanatban becsapták a szín­padra. A színészek halálra váltak ré­mületükben. Az öreg báró ekkor vette a puskáját, és a vadkant lepuffantotta. Máskor ostromra indult a szomszédos földesúr kastélya ellen, Zsibóról Csáki­­gorbóra. E megkésett középkori garáz­da ötszáznegyven paraszttal és tizenkét lovas hajdúval elindult a Hallerék kas­télya ellen. Mi volt a hadüzenet oka? Két szökött zsibói lovász a gorbói bir­tokra menekült, ahol befogadták őket. Az „ostrom“ végül is elmaradt, Csák Máté ideje rég lejárt. Az aulikus Hal­ler család a groteszk történetet igyeke­zett politikai síkra terelni, kellő siker­rel: a bécsi udvar elfogatta és Kufstein börtönébe záratta a fékezhetetlen tem­­peramentumú idős Wesselényit. És következett a váratlan fordulat: a börtön valóban császárellenes, való­ban kuruc szellemű Wesselényit alakí­tott a garázda nagyúrból. Egy más Wesselényi érkezett haza Zsibóra, népe gondjaival törődő, iskolát alapító, a ha­ladás ügyének hívévé szegődött, felvi­lágosult reformer, a császári egyedura­lom, Bécs rettegett ellensége. Van ez így néha: az elnyomó hatalom neveli magának az ellenségeit. Életének legnagyobb küszöbén — a Habsburgok gördítette váratlan akadá­lyon — idős Wesselényi nem felbukott, hanem felegyenesedett. S. Camil Petrescu széles sodrású re­­gényfolyama, az Un om intre oameni menekülési jelenettel kezdődik: olté­­niai, munténiai bojárok hosszú kara­vánja szalad Tudor Vladimirescu fel­kelői elől. Egyik kocsiban a balcesti-i Balcescu család magával viszi a két­­esztendős fiúcskát, Nicolaet. Történel­mi tény, hogy mikor Tudor serege át­kelt az Oltón, és Bukarest ellen indult, a nagybojárok egy része Brassó felé próbált menekülni. Írói fantázia az, hogy Balcescu családja is közöttük volt. De mindenképpen közöttük lehetett, hiszen félelmetes volt Tudor serege s még félelmetesebb a szándékuk: véget akartak vetni a prasztok kegyetlen ki­zsákmányolásának, meg akarták szün­tetni a dézsmát, a robotot, a hűbéri kö­telezettségeket, fel akarták szabadítani a jobbágyokat. Bármennyire nemes lel­kű asszony volt is Balcescu anyja, bo­járasszony volt, akinek létét és javait veszélyeztette a váratlan lázadás. Huszonhét évvel később, a 48-as ha­vasalföldi forradalom vezére, Nicolae Balcescu maga állapította meg, hogy az 1821-es forradalom „nem halt meg Tu­dorral“, az ő mozgalmuk a pandúrok harcának „fokozatos továbbfejlődése“. Hiszen 1848 az idejétmúlt feudális rend­szert kívánta megdönteni, amit a Tu­dor-lázadás is alaposan megingatott. Vajon hányszor hallhatta a gyermek Balcescu az 1821-es menekülés riasztó történetét? Mikor fordult szembe elő­ször érzéseiben a borzongató családi hagyománnyal? Miként értette meg, hogy az ő helye azok mellett van, akik­nek elődei elől családja — lélekben mindenképpen — félelemmel menekült 1821-ben? Ez lehetett a legnagyobb bel­ső küzdelem életében, a legnagyobb gát, akadály, amely végül is oly szilárd, ret­tenthetetlen forradalmárrá érlelte? 4. Seneca, a római író úgy találta, hogy: ..A balsors csapásai nem tántorítják meg a bátor férfi lelkét.“ Ez az idézet sejlett fel bennem, Székely tanár úr latin óráinak kései visszhangjaként, mikor majdnem egymás után e három férfi sorsával foglalkoztam: Dózsával, Wesselényivel és Balcescuval, akik ugyan jókora távolságban helyez­kednek el egymástól a történelem mozgásában, de életükben könnyű megtalálni a rokon vonásokat. Ízlelge­tem a Seneca-mondást, talán nem is eléggé találó, nem kellően kifejező. Erősebb fogalmazás illenék. Valami ilyesmi: a nehézség legyőzése teszi igazán férfivá a férfit, minél nagyobb az akadály, annál inkább megmutat­kozik, mit ér az, aki legyőzni merész­kedik. Biztatóbb is így a tanulság és ér­vényesebb minden időkre, mivel aka­dályok, gáncsok, nehézségek — szeren­csére? — nem fogynak ki az emberi életből soha. BÉKE GYÖRGY Házi magnó — a rádióban Egyre szaporodnak a házi magnetofo­nok. Elmúlt az az idő, amikor egy vállon csüngő magnó a rádióriporter kiváltsága volt csupán. Ma már az újságírók is ceruza helyett inkább a kazetofont hasz­nálják interjúkészítésre. Lassan a lemez­játszót is kiszorítja a házi mulatságok­ból, hiszen egy magnótekercsre a legfris­sebb tánczenei újdonságot át lehet venni a rádió műsoraiból. Tudok házifonoté­­kákról is. A beszélni tanuló gyermek hangjától a nagyapa háborús élményéig sok családi emléket őriznek a szalagok. De a sok szenvedélyes magnózó nemegy­szer különleges értékű hangokat is mik­rofonvégre kap. Íme, néhány példa: Kovács Ferenc rendező sok szép klasz­­szikus muzsika felvétele között van egy színháztörténeti dokumentum is. Nagy István Nézd meg az anyját című vígjá­tékának egyik szatmári előadása­ után a szerző a színészek társaságában töltött néhány órát. A kellemes találkozásról fennmaradt néhány száz méter szalag, amelyen egyik színész a riporter szere­pét tölti be, és Nagy István az egybe­gyűltek kérésére részletet olvas fel a Réz Mihályék kóstolója című regényéből. A hangszalag tanúsága szerint ritka hálás közönségre talált a felolvasó ezen az es­tén. Egy másik eset: elromlik a szatmári líceum ifjúsági klubjának magnója; bosz­­szantó, mert éppen ritka vendéget vár­nak, az iskola egykori tanulóját, Szilá­gyi Domokost. Az irodalmi kör ülésén elhangzottakat végül is Ligeti László magyar szakos tanár rögzíti saját magnó­ján. Jártam Tasnádon, Vass Mártonnál, Beke György egyik riporthősénél. Házi­múzeumában sok megcsodálnivaló akad, de számomra legérdekesebbek azok a kis kazetták voltak, amelyeken a szülőföld kincseit oly nagy ügybuzgalommal gyűj­tögető Vass Márton érdekes emberek hangját őrizte meg. Például Bíró Lajos, a pápuák földjét is megjárt tudós húgá­nak visszaemlékezését, vagy 10—15 évvel ezelőtt Érmindszenten elhangzott vallo­másokat Ady Endréről. Végül — de nem utolsósorban — Erdé­lyi Lajos fotoriporter értékes hanggyűj­teménye. Amikor egy adott pillanatban nem volt már üres tekercse, régi riport­jaiból kellett feláldoznia az újabbért. Hogy valahol mégis fennmaradjon a soha meg nem ismételhető pillanat, javasolta, vegyünk át rádióstúdiós fonotékánk szá­mára részleteket Kemény János, Vendég Vincze, Etienne Hajdú, Paul Almási, Hervé Lucien, Szabó Csilla, Rudolf Kerer és mások interjú-válaszaiból. Megtettük! Az ő anyagával indul a kolozsvári rádió Házi magnó­k című műsora — május utol­só vasárnapján a fél 9 órakor kezdődő Művelődési Albumban. Ezt követően ha­vonként kétszer jelentkezünk majd a csa­ládi otthonokban összegyűjtött hangokkal , amíg a készlet tart. Hogy" hosszú ideig tartson, ez úton is kérünk minden lehet­séges közreműködést. Miként segíthet va­laki? Úgy, hogy felajánlja családi hang­szalagjára olyan, érdekesebb felvételeit, amelyek rádióadásra érdemesek. Címünk: Stúdióul de rádió. Cluj-Napoca, irányító­­szám: 3400. Donáth út 160. A borítékra írják rá: Házi magnó. Köszönjük. S. MUZSNAY MAGDA JEGYZETEK Azok a híres fák Napjainkban a természeti kincseknek jelentős szerepük van, a megóvásuk ál­lampolgári kötelesség. Itt azonban a ter­mészetvédelemnek egy egészen sajátos vonatkozásáról szólnék. A természetet nagyjaink is kedvelték, több faóriás vagy liget őrzi emléküket. Az árnyékot nyújtó tölgy-, bükk- vagy hársfák alatt nem egy híres író, költő sikeres műve született. A hozzájuk fű­ződő mondák és történelmi emlékek a nép ajkán fennmaradnak az utókor szá­mára. Természeti emléknek nyilvánították a Kovászna megyei Zágonban levő Mikes­­tölgyeket. Ezek a hajdani Mikes kúria kertjében őrzik Mikes Kelemen emlékét. Kiszáradt tó partján áll a tölgyfapár, törzsük átmérője 1,50 méter, magasságuk körülbelül 25 méter. Háromszáz évesek, sok vihart átvészeltek. Enyed vidékén, Középborgón látható Nichita tölgyfája (a helybeliek Betler tölgyének is nevezik). Feltehetőleg 350 éves. Harminckét méter magasságával s több mint kétméteres átmérőjével bámu­latba ejti látogatóit. Szájhagyomány sze­rint ez volt Balika Nikita kedvenc fája. II. Rákóczi Ferenc kapitánya az Aranyos vidékén portyázott. A ma is­ álló tölgy­­faóriás, a többi, azóta kiirtottakkal együtt, menedéket nyújtott a németek ellen har­coló kurucoknak s egyik legvitézebb ka­pitányuknak. Az erdélyi parasztfelkelés egyik veze­tője, Horea emlékét is őrzi tölgyfa. Ce­hén látható, Horea tölgye néven ismere­tes. Későbbi történelmi eseményre is emlékeztet: 1936. december 6-án a hazai antifasiszta erők itt kötötték meg nép­­fronti egyezményüket. A bélesi völgyben van Horea ligete, ahol a parasztvezért árulás következtében elfogták. Költői és nagybányai tölgyek alatt hangzottak el halhatatlan verssorok Pe­tőfi Sándor ajkáról. De tanúja volt bol­dogságának az erdődi szomorúfűz is, a­­mely napjainkban újra sarjadzik. A köl­tői mézeshetek emlékét őrző somfa is ma természeti emlék. Nem sokáig tartott bol­dogsága, és a végzetes csata előtt a szé­kelykeresztúri Gyárfás kúria udvarán lé­vő körtefa búcsúzott tőle. Ma emléktábla áll rajta, Kányádi Sándor soraival: ,,Hal­doklik az öreg tanú, Petőfi vén körtefája. Azt beszélik, ő látta volt verset írni utoljára.“ A hársfát kedvelő Mihai Eminescu több szép verse talán éppilyen fának az ár­nyékában született. Emlékét őrzi Iași-ban természeti emléknek nyilvánított kedvenc hársfája. A fenyők szeretete és megbecsülése ih­lette Benedek Eleket (1859—1929) akkor is, midőn a házukhoz vezető út mindkét oldalára, saját kezűleg fenyőfákat ülte­tett. A ház előtti területet hárs- és tölgy­fákkal ültette be. A kisbaconi temető domboldalán levő kettős sír mellett gesz­tenyefa őrzi faluja nagy szülöttjének és vele a halálba távozó hitvesének emlékét. Ady Endre sokszor megpihent a csú­csai kastély­­kertjében levő öreg fák alatt. Zentelkei látogatása alkalmával a Kalota partján álló hársfa alól, amelyet ma Ady hársfája néven ismernek, nézegette a templomba igyekvők színes népviseletét. Itt született A Kalota partján című köl­teménye. És a sor itt csak azért ér véget, mert minden híres fa említésére nincs helyünk, s különben is ez az írás nem leltároz, hanem emlékezésre és emlékápolásra hív. PÉTER VASS FERENC Az édesanyja adott neki is egy kémény­seprőt. Alex a markába szorította, s azt mondta: kéményseprő, segíts, hogy a ba­rátom meggyógyuljon és jöjjön iskolába! Másnap a barátja ott volt az iskolában! Én viszont megint csak ennyit tudok mondani: babona. FORRÓ LÁSZLÓ Csoda ellen nincs orvosság Valaki úgy tudja, azért hagyták abba a Tarzan-filmek vetítését a tévében, hogy ne üvöltözzenek a gyermekek az iskolá­ban, utcán, padláson, fürdőszobában. Nem tudom, mi a valóság. Megnéztem a Tar­­zán-filmeket én is egykor, üvöltöttem, hintáztam fűzfán, hársfán, gesztenyén, töl­gyön, rakottyák törékeny ágán. Az ügy nagyjából befejeztetett. Nálam legalábbis. A minap egy hitvány parki szilvafán életkorban harminc felé tartó férfiú füg­­geszkedett fél karral egy ágon és vijjo­gott, rugdalózott. Lenn, körös-körül a le­taposott szürke gyepen a gyermektársada­lom megbízottai, háromtól tizenvalahány évesig. Csodálták a nyakkendős vonaglót. Ez hát az ember — gondolhatták. Valósá­gos Tarzán! Hiszen jól tudják, hogy a hallgass-t, ülj helyz­et ordítok, apák, anyák, nagybácsik, nagymamák is nagyon szeretnének fára csimpaszkodni, s üvölteni, hiszen az a leg­jobb a világon. De valamikor valami rosz­­szat csináltak s amiatt azzal büntették őket, hogy ne tehessék azt, amit igazán szeretnének; mindenre azt kell monda­niuk: nem szabad. Megvártam, amíg az alkalmi Tarzán le­pottyan a földre, s a szemébe néztem, nem őrült-e? Nem. Tiszta tekintetű, jókedvű fiatalember volt. Nagyot rúgott az élősö­vény mellett árválkodó pöttyös gumilab­dába, és vidáman rikkantott: góóól! Aztán ruháját igazgatva távozott. • Felszalad a fiam az utcáról. — A patkó, a négylevelű lóhere és a kéményseprő szerencsét hoz. Mondd meg, mi hoz még szerencsét? Gondolkozom. Hirtelen más szerencse­­hozót nem tudok. — Babonaság az, fiam. — Nemcsak babona! Alex március else­jén, amikor három lánytestvére március­kát kapott, sírni kezdett, hogy neki is kell. Reggelre Ahogy tavaszba lobbant a télutó, fiata­lok sereglettek az egyik frissiben felava­tott utcába, faültetéshez felfegyverkezve. Két­etebernyi magas hársfáknak mélyí­tettek gödröket, gonddal és türelemmel. Érezni, látni lehetett buzgóságukon, hogy nem rábeszélés vagy kérés sürgetteti ve­lük a munkát; csinálják, mert maguké­nak érzik a várost, s valahol valaki meg­tanította őket arra, hogy aki életében leg­alább egy fát ültet, az már értelmező hasznot adott az életének. Reggeltől kora délig dolgoztak, frissen és jó hangulattal, nem számoltam, ezért nem tudom, hány fát ültettek el, de ta­núm az utca, hogy derekas munkát vé­geztek. Másnap, mintha rendelésre jött volna, tíz fokkal emelkedett a hőmérő higanyszála. A fákban is nemsokára moz­golódni kezdett az élet, a bátrabbak már apró levelekkel próbálkoztak, amikor e­­gyik éjszaka, ismeretlen, erejükkel nem bíró duhajok derékba törték a legszeb­beket. Nem tudom, tapasztalta-e már más is, de én állítom, hogy másnap az em­berek az utcából kedvükszegetten siettek a munkahelyükre. A következő éjszaka aztán megtörtént a csoda: valakik regge­lig kiegyenesítették a letört fák derekát, és alaposan befáslizták a rajtuk ejtett se­bet. Érdeklődtem, kik lehettek az önkén­tes sebápolók, de nem tudta senki. Na­pokig hordoztam magamban a kérdést, vá­lasz nélkül. Ezért — vajon, valóban e­­zért-e? — egyre kezd erősödni bennem a gyanú: azok fáslizták körbe a fák sebét, akik azon az éjszakán nem tudtak mit kezdeni erejükkel . . . Milyen jó lenne hinni, hogy ők voltak! GÚZS IMRE Galambok Az öreget rajtam kívül — meggyőződé­sem — még sok százan ismerték Bras­sóban. Télen-nyáron már kora reggel ott volt a főposta épülete melletti parkban, kezében aktatáskát tartott, s hányszor megfigyeltem-megfigyeltük: a galambok már puszta megjelenésére is tucatjával kerültek elő, valószínű, a környező házak padlásaiból, ereszei alól. Körülröpköd­ték az öreget, s amíg ő aktatáskáját nyi­totta, türelmetlen szárnyemelgetésekkel valósággal körbetáncolták, miközben számuk egyre nőtt, s nemcsak a galam­bok, hanem a kíváncsiak száma is szapo­rodott: volt valami megnyugtató­ szelíd­ség ebben a látványban. Pedig a galam­bok hétköznapian kékek-szürkék voltak — úgynevezett proszkások —, az öreg pe­dig — igaz, mosolygó üreg, de — megle­hetősen kopottan öltözött. Nemrég beszélgettem egy idős asszony­nyal, az öreg galambetető volt háziasz­­szonyával. Az öreg a Kapu utcában lakott albér­letben. Megfelelő nyugdíja volt, elég az albérletre, kosztra s néha-néha új ingre­­cipőre-ruhára. Valamikor nős ember volt, aztán („ki tudja, mi okból“ — mondta volt háziasszonya) elvált, leánygyermekü­ket magával vitte akkor az asszony, a gyermekről egy fényképe maradt, azt az ágya mellett tartotta rámában, a falon. Nem szenvedett sokat az öreg, a szíve vitte el, háziasszonya nem ismerte sem volt felesége, sem leánya címét. Maradt némi pénz az öreg után, azt kipótolta, eltemettette albérlőjét, s néhány soros nekrológot is közölt a helyi újságban. Azt mondja a háziasszony: „Az újság­ban olvashatta a leánya, mi történt, két nappal a temetés után jött, leigazolta magát, s kérdezte, mi maradt az apja után. Két lepedő, egy paplan, két ing, egy kopott ruha — a jobbikban temettük el —, egy ruhakefe, ennyi maradt a megboldogult után, na meg a fénykép, egy kacagó szőke leánygyermeket ábrá­zoló. Bosszankodott az öreg lánya, szólt is: szép nyugdíja volt az apjának, lehetetlen, hogy csak ennyi érték maradt volna utána. Mondtam a leánynak — rég fér­jes asszony már —, nem volt olyan sok az a nyugdíj, az apja pedig jól is táp­lálkozott, meg aztán elég pénzbe került kedvtelése is, a galambetetés. Úgy nézett reám, hogy megismételtem: naponta etet­te Brassó galambjait, ez volt a kedvte­lése. A leány elment, vitte, ami az apja után maradt, a fényképet nálam hagyta — s én ott, ahova az öreg tette volt —, egy dolgot azonban nem értek: a leány miért szidta a galambokat?“ SZENYEI SÁNDOR Helyreigazítás. A Hét legutóbbi szá­mában megjelent Megfigyelni öröm, kutatni kell! című, Puskás Attilával készített interjúmba — gondolom el­írás folytán — sajnálatos hiba csúszott. Az egyik mondatban etológia (viselke­déstan) helyett entomológia (rovartan) szerepel. A helyesbített szövegrész: „Vélemé­nyem szerint Konrad Lorenzet és tár­sait jóval megelőzve. Fabre volt az etológia megalapozója, aki a rovarok különböző viselkedési formáit azon a szinten tárgyalja, ami napjaink állás­pontjának is megfelel.“ (L. Kovács Zoltán) 10

Next