A Hét, 1977 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1977-12-23 / 51. szám

Irodalom a végeken (Folytatás az 5. oldalról) nos alakulásában. S még mennyi a fel­táratlan kérdés és összefüggés! Nincs se vegytiszta proletár, se lombikban főtt népi vagy párolt polgári irodal­munk. Mind összefügg, áthatol egymá­son. Nem naivitás-e és egyszerűsítés a Korunk első négy évfolyamának „gyö­­kértelenné“ nyilvánítása, eklektikus­nak, „polgárinak“ minősítése? Hiszen azokban az években a Korunkban egy pre-népfrontiság — de legalábbis egy népfront-anticipálás — forrt ki, s per­sze épp ezért még izzóbb ellentmondá­sokkal, mint a későbbi, purista prole­tár-kultúrát szolgáló, vagy azután a kevésbé határozottan körvonalazott né­pi irányzaton belül. Egy 1848 óta idő­szerű progresszív és forradalmi pre­­népfrontiságról van szó, amelyben a baloldal forradalmisága összefonódott a burzsoá­ feudális társadalom visszássá­gait tűz alá vevő polgári radikalizmus­sal és avantgarde nonkonformizmussal, de eleve már a plebejus paraszti-népi történelem felé fordulással is. Lehet igaz, lehet vitatható ez a né­zet, de úgy vélem, hogy semmi sem változtat azon a feltételezésen, amely szerint az irodalomban a „kozmopoli­­tizmus“ a vád, az idegenkedés a „más“-tól, az „európaitól“, a szabadel­vű polgáritól, majd csak akkor oldódik fel, hogyha az irodalomtudomány régi elfogultságok, előítéletek, lokálpatrio­tizmusok nélkül és kritikailag veszi szemügyre az összes tényleges, egymást kiegészítő irodalmi értékünket, a tulaj­don esztétikai kategóriájuk sajátossá­gán belül, és elveti a zárt csoport­­szemléletekkel járó hamis „hegemón“ tendenciákat. Ez így persze utópikusan hangzik, hiszen szociológiailag szólva, erre csak akkor kerülhet sor, amikor majd — a parasztság korábbi létfor­májának megszűnését követően — fel­oldódnak a tegnapi osztálytudat ma­radványai. Mégsem lennénk reálisak, ha nem ismernénk el ugyanakkor, hogy jelenleg és nyilvánvalóan még sokáig, nyelvünk intellektuális diffe­renciálódásával egyidejűleg éppen pa­rasztságunkban a nyelv kimeríthetet­len forrása, a nyelvtisztaság és -he­lyesség fedezete. [.. .] Hogy szerénytelen legyek: az a tu­lajdon teljesítményemről alkotott — úgy vélem — elfogulatlan véleményem, hogy amióta magam is túljutottam egész sor előítéleten, az én „szülőföld­irodalmam“ effélére törekedett, sőt ta­lán még ez előtt is, ott, ahol talán si­került esztétikai értéket teremtenem. Az irodalom, számomra, gyakorlatként, soha se tűzte ki végcélként a „szülő­föld megörökítését“. Ami az én írá­saimban „bánsági“, az az ottani dísz­letek között megélt, elszenvedett való­ság emlék-zsibvására; kísérlet a tágab­­ban érvényes eszmék, küzdelmek ér­zékletes újrateremtésére. [. . .] I. L.: [...] Ma is elterjedt tévhit, hogy a két világháború közti Bánságban né­hány véletlenszerűen itt élő írót, mű­vészt leszámítva, nem volt jelentős magyar szellemi élet. Olykor a parve­­nüség elleni — egyébként teljesen in­dokolt — haragodban magad is ilyen hangot ütsz meg. Ezzel szemben esz­­széidből egészen más derül ki. Marosi Péter egyik cikkében, a Sors és jelkép kapcsán úgy magyarázza ezt, hogy a Te tudatodban, érzelemvilágodban két Te­mesvár él. Megvilágítanád nekünk ezt a sajátos kettősséget? [...] M.: [...] Írónál, irodalmi műben sze­retni valamit és haragudni szeretetünk tárgyára nem ellentmondás. Mind a kettő eggyéválás. A legkritikusabb ma­gatartás is eltéphetetlen kapocsra árul­kodik. Én nem olyan hangot ütök meg, mint aki lebecsüli a „mi“ városi való­ságunkat, kultúránkat, irodalmunkat. Számomra Temesvár sosem volt „koz­mopolita“. S hogy épp ezért a „népit“ sem becsülöm le, magától értetődő. El­lenkezőleg, ha valamibe kritikailag be­leütköztem, az korántsem a polgári ha­­­ladás volt, hanem a kretén burzsoá nacionalizmus, a tekintet nélküli reak­­ciósság és reménytelen nyárspolgári horizontnélküliség. Mindaz, ami az az­óta megsemmisült, bár polgári fejlődé­sében be nem teljesült társadalomban a pusztulásra és pusztításra utalt, vagy éppen maga volt ez a „morbus“. A környező látványból kritikai, marxista világkép szerveződött bennem, ennek ellenére marxistaként nem voltam íróilag „kegyetlenebb“, mint, mond­juk, az „álmodó“ Krúdy Gyula, aki pedig polgári író volt. [...] S ha már belekevertem ebbe a beszélgetésbe a hatalmas K­údyt, máig sem hiszem el, hogy nem kellett volna távoli lelkiro­kona, Gozsdu Elek temesvári levélre­gényét teljes egészében kiadni. És nem hiszem el, hogy a hazai Gozsdu­­kutatás elhanyagolása nem lenne leg­alábbis Vétek. Abban meg éppenséggel igazad van, hogy a művelt, a másik, a „kozmopo­lita“ Temesvár egy hallatlan izgalmas írói felfedező út terepe lehetne. Ha a Város a ködben kiadása nem késik év­tizedekig, ha kitartóbb lettem vagy lehettem volna a történelem ellenszelé­vel szemben, elérkeztem volna idáig is. Csupa költészet, csupa szellemi szenve­dély, csupa humánum, és mennyi ter­mészetesen tenyésző, finom és gyengéd európaiság, üde emberi érzékenység és szolidaritás az akkori társadalom vá­sári zűrzavarában, mocsárszagában, gyalázatában. Már nem írom meg. So­ha senki se írja már meg. Amit pedig nem írtunk meg — meghal. Az én em­lékezetem birodalma: egy bennem szunnyadó óriási temető. [...]­­Ami a román, magyar, német, zsidó, szerb szellemi együttélés múltját illeti, élő valóság volt. Nem kellett ahhoz se napiparancs, se rendelet. Az élet és a szellem humanista természete magától szabályozta. A törvénye ésszerű, tehát egyszerű volt. A demokrácia védelme, a reakció- és fasizmusellenesség vonta egymáshoz a hasonló gondolkodásúa­­kat. A „haszon“ kérdése fel se merült. Annál inkább a vállalásé és a kocká­zaté. A két világháború között, és a második világháború alatt egyaránt. S nemcsak szellemi köreinkben volt ter­mészetes a barátság. A város népe is ezt ápolta. Miközben volt persze na­cionalizmus és fasizmus, elnyomás és kíméletlenség és gyalázat. (...] Óvjátok meg az elkallódástól, ami még megmenthető. Egész romániai, kö­zelebbről anyanyelvű művelődésünk számára. Legalább a még fellelhető foszlányokat. Ez a beszélgetés is ilyen véletlen maradék. Ökörnyál lebegése egyre szaporodó sírkeresztek fölött. Gozsdu Elek sírját rendbe tettétek-e? Vegyetek példát az emlékeit odaadóan ápoló Székelyföldtől. [...] Bizony, meghalnak a dolgok is. Az emlékek is. És megmaradnak. Építet­tem egyszer régen egy házat Temesvá­ron. Tervezője temesvári volt, Düssel­dorfban tanult. A pallér temesvári volt. Az ácsok, kőművesek, az iparosok te­mesváriak voltak. A téglát Zsombolyá­ról hoztuk. Abba a házba egy vidám, galambdúcos székelykapun át lehetett bejutni. Öreg Dávid Mózes faragta Fe­nyődön. Onnan hoztam haza. A kemen­céket a küsmödi Bereczky Zsigmond hajdan­ készítette parasztrokokó csem­péiből rakták. Az újabb csempék egyi­kére felírva: 1901-ben, a mester 75 éves. A kapu kirohadt, szertetört, ma­radékát most szállíttattam Bukarestbe, ide rakom a szobámba. A csodás csem­péket összetörték a ház érzéketlen és felelőtlen lakói, elhozattam egy ládá­ban a dirib-darab cserepeket is. Még nem tudom, mihez kezdjek velük. Küs­­zödön a gané alól kapartam ki a leg­szebb darabokat, padlások koszos, pók­hálós zugaiból. Abban a temesvári la­kásban Breuer Marcell Dessauban ter­vezte Bauhaus-csőszékek fogadták ba­rátaimat kényelmes beszélgetésre. Ró­mában a Via Borghesen, a Modern Mű­vészetek Múzeumában­­ találkoztam ugyanezekkel a székekkel. Ezek is elvesztek. Aztán megkerültek. Dessau, Bauhaus, Fenyéd, Küsmöd, Breuer Marcell, Dávid Mózes és Bereczky Zsigmond csodálatosan megnyugtató harmóniában fértek meg egymással Temesváron. Akárcsak most, ez a kevés tovább élő, sebzett maradék itt, Buka­restben ... Nagy Imre a reprezentáns népi festő. Első kiállítását Münchenből hazajövet Aradon és Temesváron nyitotta meg 1925-ben Franyó Zoltán, a Genius szerkesztője. Aligha véletlenül itt. Ezek voltak a korszerű, aktuális művészetre legfogékonyabb városaink. Még gimna­zista voltam, először ezen a kiállításon láttam új művészetet. Aki ma Nyuga­ton a német expresszionizmus múzeu­mait járja, rátalál Nagy Imre művészi bölcsőjére. A népi Nagy Imre mögött, a német expresszionizmustól megnőtt fiatal székely, Nagy Imre. Mi az, hogy „kozmopolita“ Temesvár? Tanuljunk meg egyszer összefoglalóan visszapil­lantani önmagunkra, önmagunkra úgy is, mint a jogos Európára. Ez is szülő­földünk: Európa. I. L.: Anélkül, hogy idealizálni akar­nák a hajdani Temesvár szellemi éle­tét, hiba lenne megfeledkezni arról, hogy minálunk országos és nemzetközi szempontból jelentős írók és művészek éltek, alkottak, s alkotnak részben ma is. Méghozzá nem is kevesen: Franyó Zoltán, Endre Károly, Reiter Róbert, Markovits Rodion, a képzőművészek közül Uitz Béla és Gallasz Nándor [...] A korán elhunyt Ormos Iván [...], Szőnyi István, a ma is alkotó Podlipny Gyula, a Nagyvárad és Temesvár kö­zött pendliző, dús fantáziájú, tragikus sorsú León Alex. [...] M.: De miért hagynák ki Szilágyi Andrást? Kell-e róla még beszél­ni? Az Új pásztor nagy költészeté­ről? [...] 1932-ben megkíséreltük Te­mesváron a Forradalmi írók Világszer­vezetének fiókot teremteni. A vállalko­zás már akkor szék- és tintatartó-do­­bálással végződött. De megkíséreltük. De a forradalom szelleme tenyészett, a telivér modern Európa izzott, az csak természetes. Szobotka a szobrász és Szőnyi István onnan került ki. Lassan őt is elfelejtjük. Vagy... Ki emlékezhet még erre?... A Piscator-szellemű színházi előadásra, amit Fekete Mihály nyílt színpadon, építőállványok közé rendezett, 1928-ban vagy­ 1927-ben! — Erre csak öt-hat év­vel később döbbentem rá, Berlinben, Piscator színházában. — Molnár Ferenc ugyancsak elsüllyedt drámáját, úgy le­het, csak kísérletét! — a Vörös malom címűt játszatta Fekete Mihály kísérleti módon. A Szántó György aradi Perisz­kópja nélkül erre aligha kerülhetett volna sor. Temesvár huszadik száza­dján modern művelődését különben sem lehet Aradétól elválasztani, akár­csak a szecessziós Nagyváradétól sem; a távolibb eredet — úgy lehet a váradi Holnap I...], no meg a Párizsnak vá­laszoló párhuzamos nagybányai iskola szelleme. A Fekete Mihály kísérleteit Pünkösti Andor és Hont Ferenc később vette fel ugyancsak Berlin és Párizs nyomán. Temesvárt Fekete Mihály előttünk járt. Aztán a nagy bukaresti társulatok Temesvár színpadán. A Bu­­landra házaspár Cocteau-val. A Bar-,­tók-, a Kodály- és az Enescu-hangver­­senyek, személyes jelenlétük a városos városban? S a modern zene intim mű­helyei ! És Franyó aradi Geniusa nem temes­vári is? Mint ahogyan a Genius és a Periszkóp előtt Temesváré volt az avantgarde-dal összekapcsolódó kolozs­vári Napkelet is, és a Napkeleté Te­mesvár. Irodalomtörténészeink a Csip­kerózsika álmát alusszák meg. És persze Ormos Iván. Ha kolozsvári vagy székelykeresztúri születéssel di­csekedhetett volna, a Helikon első köl­tői között tartanák ma számon. De hát Temesváron volt riporter, éhenkórász, szerény, különben rendőrségi riporto­kat, hírkopfokat napszámba körmölő újságíró. És micsoda költő Olosz és Szentimrei mellett! Aradon egy, két számot megért haladó irodalmi lapot szerkesztett Spectatorral. Hát az aradi Nagy Dániel? A „Párisién“, Arad­ mel­­letti Justh Zsigmond naturalizmusától az expresszionizmusig érkezett. Volt. Nincs. Endre Károlyról, Franyóról, Markovits Rodionról megírtam a ma­gamét. A Sánta farsang új megjelené­se mégsem foglalta el irodalomtörténe­ti helyét. Pedig az „népi regény“. [...] A Sánta farsangot újramegjelenésekor alighanem a legszorgalmasabb kritiku­sok sem olvasták el. A regény egyike irodalmunk remekléseinek. Ha tetszik forradalmi regény. Nem kozmopolita, nem zsidó könyv. Magyar regény­remek. És Reiter Róbert. Végre tető alatt minden, amit írt. Bár költő — és mi­csoda tudatos filológus versteremtő —, szelleme szerint Gallasz és Mattis Teutsch mellett a helye, Uitz emléke mellett is, Kassák, a Ma benne, általa élt Temesvár 1919 utáni modern euró­pai kultúrájában. Ellenére a bank- és üzletváros minden talmiságának, nyárs­polgári olcsójánosságának. Nagy Imre képeit egyébként épp a „kozmopolita“ polgárok vásárolták fel Temesvárt, Gallasz szobrait is — ha eladott. És ki nézte volna át a régi és újabb te­mesvári folyóiratokat és a napilapok irodalmát? Ki emlékezik még Wili Stepper Tristis Párizsban megjelent, Mentonban — ott, ahol Panait Istrati fogalmazta első regényét — franciául írt Mon espace vitai című, az olasz fasizmusba harapó, kitűnő korregényé­re? Temesvári volt. Egyedül a Korunk figyelt fel magyarul könyvére. Egy európai regény! És mi marad a vere­kedő-publicista Dimény Istvánból? És az elszármazottak serege? Deák Tamás — ez az „urbánus“ ! —, Majtényi Erik, Szász János, Márki Zoltán, Vetró a szobrász, hogy csak őket említsem. Ho­gyan elhelyezni mindezt irodalmunk­ban, amely még nem fogadta be az itteni életműveket a hagyományba? Azok a párhuzamos román jelenségek­kel sem mechanikusan függnek össze, mint egyes dolgozatíróink vélik. A tu­dományosan megalapozott komparati­­vizmus kimutathatná, hogy Bukarest­ben és a romániai magyar nemzetiség nyugati városi kultúrájában egyszerre, különösen is, meg hasonlóan is, a hu­szadik század első felei európai mo­dernizmus, az avantgarde részben Pá­rizsból, részben a német expresszioniz­mus vagy a korai forradalmi Moszkva művészete felől érkezve, egymást ki­egészítő és feltétlenül magas színvo­nalú, eredeti, korántsem provinciális jelenségeket produkált. Kelet- és kö­zép-európai sajátosságokkal telített, kö­zös, korszerű európaiságot. Azt hiszem mindez mégiscsak folytatódik, s épp ezért szervesen beleépülni kíván mai irodalmunk egészébe. Fiatal hazai ma­gyar írók tudatában is, s ha szükség­szerűen másképp, más értelemmel, de akkor is. Még ha minderről nem is tudnak, akkor is. Végül pedig érdekel­hetné az irodalomszociológiát is, hogy ez az egész jelentéskor miként, milyen elvenen érintkezett a munkásmozga­lommal, s hogy haladó értelme elvitat­hatatlan. No meg, hogy mindez nem ellentéte, hanem kiegészítője jelentős polgári és népi humanista nemzetiségi művelődésünknek. [.. .] CSEH GUSZTÁV vázlatfüzetéből IRODALOM A HÉT 1

Next