A Hét, 1977 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1977-12-23 / 51. szám
Irodalom a végeken (Folytatás az 5. oldalról) nos alakulásában. S még mennyi a feltáratlan kérdés és összefüggés! Nincs se vegytiszta proletár, se lombikban főtt népi vagy párolt polgári irodalmunk. Mind összefügg, áthatol egymáson. Nem naivitás-e és egyszerűsítés a Korunk első négy évfolyamának „gyökértelenné“ nyilvánítása, eklektikusnak, „polgárinak“ minősítése? Hiszen azokban az években a Korunkban egy pre-népfrontiság — de legalábbis egy népfront-anticipálás — forrt ki, s persze épp ezért még izzóbb ellentmondásokkal, mint a későbbi, purista proletár-kultúrát szolgáló, vagy azután a kevésbé határozottan körvonalazott népi irányzaton belül. Egy 1848 óta időszerű progresszív és forradalmi prenépfrontiságról van szó, amelyben a baloldal forradalmisága összefonódott a burzsoá feudális társadalom visszásságait tűz alá vevő polgári radikalizmussal és avantgarde nonkonformizmussal, de eleve már a plebejus paraszti-népi történelem felé fordulással is. Lehet igaz, lehet vitatható ez a nézet, de úgy vélem, hogy semmi sem változtat azon a feltételezésen, amely szerint az irodalomban a „kozmopolitizmus“ a vád, az idegenkedés a „más“-tól, az „európaitól“, a szabadelvű polgáritól, majd csak akkor oldódik fel, hogyha az irodalomtudomány régi elfogultságok, előítéletek, lokálpatriotizmusok nélkül és kritikailag veszi szemügyre az összes tényleges, egymást kiegészítő irodalmi értékünket, a tulajdon esztétikai kategóriájuk sajátosságán belül, és elveti a zárt csoportszemléletekkel járó hamis „hegemón“ tendenciákat. Ez így persze utópikusan hangzik, hiszen szociológiailag szólva, erre csak akkor kerülhet sor, amikor majd — a parasztság korábbi létformájának megszűnését követően — feloldódnak a tegnapi osztálytudat maradványai. Mégsem lennénk reálisak, ha nem ismernénk el ugyanakkor, hogy jelenleg és nyilvánvalóan még sokáig, nyelvünk intellektuális differenciálódásával egyidejűleg éppen parasztságunkban a nyelv kimeríthetetlen forrása, a nyelvtisztaság és -helyesség fedezete. [.. .] Hogy szerénytelen legyek: az a tulajdon teljesítményemről alkotott — úgy vélem — elfogulatlan véleményem, hogy amióta magam is túljutottam egész sor előítéleten, az én „szülőföldirodalmam“ effélére törekedett, sőt talán még ez előtt is, ott, ahol talán sikerült esztétikai értéket teremtenem. Az irodalom, számomra, gyakorlatként, soha se tűzte ki végcélként a „szülőföld megörökítését“. Ami az én írásaimban „bánsági“, az az ottani díszletek között megélt, elszenvedett valóság emlék-zsibvására; kísérlet a tágabban érvényes eszmék, küzdelmek érzékletes újrateremtésére. [. . .] I. L.: [...] Ma is elterjedt tévhit, hogy a két világháború közti Bánságban néhány véletlenszerűen itt élő írót, művészt leszámítva, nem volt jelentős magyar szellemi élet. Olykor a parvenüség elleni — egyébként teljesen indokolt — haragodban magad is ilyen hangot ütsz meg. Ezzel szemben eszszéidből egészen más derül ki. Marosi Péter egyik cikkében, a Sors és jelkép kapcsán úgy magyarázza ezt, hogy a Te tudatodban, érzelemvilágodban két Temesvár él. Megvilágítanád nekünk ezt a sajátos kettősséget? [...] M.: [...] Írónál, irodalmi műben szeretni valamit és haragudni szeretetünk tárgyára nem ellentmondás. Mind a kettő eggyéválás. A legkritikusabb magatartás is eltéphetetlen kapocsra árulkodik. Én nem olyan hangot ütök meg, mint aki lebecsüli a „mi“ városi valóságunkat, kultúránkat, irodalmunkat. Számomra Temesvár sosem volt „kozmopolita“. S hogy épp ezért a „népit“ sem becsülöm le, magától értetődő. Ellenkezőleg, ha valamibe kritikailag beleütköztem, az korántsem a polgári haladás volt, hanem a kretén burzsoá nacionalizmus, a tekintet nélküli reakciósság és reménytelen nyárspolgári horizontnélküliség. Mindaz, ami az azóta megsemmisült, bár polgári fejlődésében be nem teljesült társadalomban a pusztulásra és pusztításra utalt, vagy éppen maga volt ez a „morbus“. A környező látványból kritikai, marxista világkép szerveződött bennem, ennek ellenére marxistaként nem voltam íróilag „kegyetlenebb“, mint, mondjuk, az „álmodó“ Krúdy Gyula, aki pedig polgári író volt. [...] S ha már belekevertem ebbe a beszélgetésbe a hatalmas Kúdyt, máig sem hiszem el, hogy nem kellett volna távoli lelkirokona, Gozsdu Elek temesvári levélregényét teljes egészében kiadni. És nem hiszem el, hogy a hazai Gozsdukutatás elhanyagolása nem lenne legalábbis Vétek. Abban meg éppenséggel igazad van, hogy a művelt, a másik, a „kozmopolita“ Temesvár egy hallatlan izgalmas írói felfedező út terepe lehetne. Ha a Város a ködben kiadása nem késik évtizedekig, ha kitartóbb lettem vagy lehettem volna a történelem ellenszelével szemben, elérkeztem volna idáig is. Csupa költészet, csupa szellemi szenvedély, csupa humánum, és mennyi természetesen tenyésző, finom és gyengéd európaiság, üde emberi érzékenység és szolidaritás az akkori társadalom vásári zűrzavarában, mocsárszagában, gyalázatában. Már nem írom meg. Soha senki se írja már meg. Amit pedig nem írtunk meg — meghal. Az én emlékezetem birodalma: egy bennem szunnyadó óriási temető. [...]Ami a román, magyar, német, zsidó, szerb szellemi együttélés múltját illeti, élő valóság volt. Nem kellett ahhoz se napiparancs, se rendelet. Az élet és a szellem humanista természete magától szabályozta. A törvénye ésszerű, tehát egyszerű volt. A demokrácia védelme, a reakció- és fasizmusellenesség vonta egymáshoz a hasonló gondolkodásúakat. A „haszon“ kérdése fel se merült. Annál inkább a vállalásé és a kockázaté. A két világháború között, és a második világháború alatt egyaránt. S nemcsak szellemi köreinkben volt természetes a barátság. A város népe is ezt ápolta. Miközben volt persze nacionalizmus és fasizmus, elnyomás és kíméletlenség és gyalázat. (...] Óvjátok meg az elkallódástól, ami még megmenthető. Egész romániai, közelebbről anyanyelvű művelődésünk számára. Legalább a még fellelhető foszlányokat. Ez a beszélgetés is ilyen véletlen maradék. Ökörnyál lebegése egyre szaporodó sírkeresztek fölött. Gozsdu Elek sírját rendbe tettétek-e? Vegyetek példát az emlékeit odaadóan ápoló Székelyföldtől. [...] Bizony, meghalnak a dolgok is. Az emlékek is. És megmaradnak. Építettem egyszer régen egy házat Temesváron. Tervezője temesvári volt, Düsseldorfban tanult. A pallér temesvári volt. Az ácsok, kőművesek, az iparosok temesváriak voltak. A téglát Zsombolyáról hoztuk. Abba a házba egy vidám, galambdúcos székelykapun át lehetett bejutni. Öreg Dávid Mózes faragta Fenyődön. Onnan hoztam haza. A kemencéket a küsmödi Bereczky Zsigmond hajdan készítette parasztrokokó csempéiből rakták. Az újabb csempék egyikére felírva: 1901-ben, a mester 75 éves. A kapu kirohadt, szertetört, maradékát most szállíttattam Bukarestbe, ide rakom a szobámba. A csodás csempéket összetörték a ház érzéketlen és felelőtlen lakói, elhozattam egy ládában a dirib-darab cserepeket is. Még nem tudom, mihez kezdjek velük. Küszödön a gané alól kapartam ki a legszebb darabokat, padlások koszos, pókhálós zugaiból. Abban a temesvári lakásban Breuer Marcell Dessauban tervezte Bauhaus-csőszékek fogadták barátaimat kényelmes beszélgetésre. Rómában a Via Borghesen, a Modern Művészetek Múzeumában találkoztam ugyanezekkel a székekkel. Ezek is elvesztek. Aztán megkerültek. Dessau, Bauhaus, Fenyéd, Küsmöd, Breuer Marcell, Dávid Mózes és Bereczky Zsigmond csodálatosan megnyugtató harmóniában fértek meg egymással Temesváron. Akárcsak most, ez a kevés tovább élő, sebzett maradék itt, Bukarestben ... Nagy Imre a reprezentáns népi festő. Első kiállítását Münchenből hazajövet Aradon és Temesváron nyitotta meg 1925-ben Franyó Zoltán, a Genius szerkesztője. Aligha véletlenül itt. Ezek voltak a korszerű, aktuális művészetre legfogékonyabb városaink. Még gimnazista voltam, először ezen a kiállításon láttam új művészetet. Aki ma Nyugaton a német expresszionizmus múzeumait járja, rátalál Nagy Imre művészi bölcsőjére. A népi Nagy Imre mögött, a német expresszionizmustól megnőtt fiatal székely, Nagy Imre. Mi az, hogy „kozmopolita“ Temesvár? Tanuljunk meg egyszer összefoglalóan visszapillantani önmagunkra, önmagunkra úgy is, mint a jogos Európára. Ez is szülőföldünk: Európa. I. L.: Anélkül, hogy idealizálni akarnák a hajdani Temesvár szellemi életét, hiba lenne megfeledkezni arról, hogy minálunk országos és nemzetközi szempontból jelentős írók és művészek éltek, alkottak, s alkotnak részben ma is. Méghozzá nem is kevesen: Franyó Zoltán, Endre Károly, Reiter Róbert, Markovits Rodion, a képzőművészek közül Uitz Béla és Gallasz Nándor [...] A korán elhunyt Ormos Iván [...], Szőnyi István, a ma is alkotó Podlipny Gyula, a Nagyvárad és Temesvár között pendliző, dús fantáziájú, tragikus sorsú León Alex. [...] M.: De miért hagynák ki Szilágyi Andrást? Kell-e róla még beszélni? Az Új pásztor nagy költészetéről? [...] 1932-ben megkíséreltük Temesváron a Forradalmi írók Világszervezetének fiókot teremteni. A vállalkozás már akkor szék- és tintatartó-dobálással végződött. De megkíséreltük. De a forradalom szelleme tenyészett, a telivér modern Európa izzott, az csak természetes. Szobotka a szobrász és Szőnyi István onnan került ki. Lassan őt is elfelejtjük. Vagy... Ki emlékezhet még erre?... A Piscator-szellemű színházi előadásra, amit Fekete Mihály nyílt színpadon, építőállványok közé rendezett, 1928-ban vagy 1927-ben! — Erre csak öt-hat évvel később döbbentem rá, Berlinben, Piscator színházában. — Molnár Ferenc ugyancsak elsüllyedt drámáját, úgy lehet, csak kísérletét! — a Vörös malom címűt játszatta Fekete Mihály kísérleti módon. A Szántó György aradi Periszkópja nélkül erre aligha kerülhetett volna sor. Temesvár huszadik századján modern művelődését különben sem lehet Aradétól elválasztani, akárcsak a szecessziós Nagyváradétól sem; a távolibb eredet — úgy lehet a váradi Holnap I...], no meg a Párizsnak válaszoló párhuzamos nagybányai iskola szelleme. A Fekete Mihály kísérleteit Pünkösti Andor és Hont Ferenc később vette fel ugyancsak Berlin és Párizs nyomán. Temesvárt Fekete Mihály előttünk járt. Aztán a nagy bukaresti társulatok Temesvár színpadán. A Bulandra házaspár Cocteau-val. A Bar-,tók-, a Kodály- és az Enescu-hangversenyek, személyes jelenlétük a városos városban? S a modern zene intim műhelyei ! És Franyó aradi Geniusa nem temesvári is? Mint ahogyan a Genius és a Periszkóp előtt Temesváré volt az avantgarde-dal összekapcsolódó kolozsvári Napkelet is, és a Napkeleté Temesvár. Irodalomtörténészeink a Csipkerózsika álmát alusszák meg. És persze Ormos Iván. Ha kolozsvári vagy székelykeresztúri születéssel dicsekedhetett volna, a Helikon első költői között tartanák ma számon. De hát Temesváron volt riporter, éhenkórász, szerény, különben rendőrségi riportokat, hírkopfokat napszámba körmölő újságíró. És micsoda költő Olosz és Szentimrei mellett! Aradon egy, két számot megért haladó irodalmi lapot szerkesztett Spectatorral. Hát az aradi Nagy Dániel? A „Párisién“, Arad melletti Justh Zsigmond naturalizmusától az expresszionizmusig érkezett. Volt. Nincs. Endre Károlyról, Franyóról, Markovits Rodionról megírtam a magamét. A Sánta farsang új megjelenése mégsem foglalta el irodalomtörténeti helyét. Pedig az „népi regény“. [...] A Sánta farsangot újramegjelenésekor alighanem a legszorgalmasabb kritikusok sem olvasták el. A regény egyike irodalmunk remekléseinek. Ha tetszik forradalmi regény. Nem kozmopolita, nem zsidó könyv. Magyar regényremek. És Reiter Róbert. Végre tető alatt minden, amit írt. Bár költő — és micsoda tudatos filológus versteremtő —, szelleme szerint Gallasz és Mattis Teutsch mellett a helye, Uitz emléke mellett is, Kassák, a Ma benne, általa élt Temesvár 1919 utáni modern európai kultúrájában. Ellenére a bank- és üzletváros minden talmiságának, nyárspolgári olcsójánosságának. Nagy Imre képeit egyébként épp a „kozmopolita“ polgárok vásárolták fel Temesvárt, Gallasz szobrait is — ha eladott. És ki nézte volna át a régi és újabb temesvári folyóiratokat és a napilapok irodalmát? Ki emlékezik még Wili Stepper Tristis Párizsban megjelent, Mentonban — ott, ahol Panait Istrati fogalmazta első regényét — franciául írt Mon espace vitai című, az olasz fasizmusba harapó, kitűnő korregényére? Temesvári volt. Egyedül a Korunk figyelt fel magyarul könyvére. Egy európai regény! És mi marad a verekedő-publicista Dimény Istvánból? És az elszármazottak serege? Deák Tamás — ez az „urbánus“ ! —, Majtényi Erik, Szász János, Márki Zoltán, Vetró a szobrász, hogy csak őket említsem. Hogyan elhelyezni mindezt irodalmunkban, amely még nem fogadta be az itteni életműveket a hagyományba? Azok a párhuzamos román jelenségekkel sem mechanikusan függnek össze, mint egyes dolgozatíróink vélik. A tudományosan megalapozott komparativizmus kimutathatná, hogy Bukarestben és a romániai magyar nemzetiség nyugati városi kultúrájában egyszerre, különösen is, meg hasonlóan is, a huszadik század első felei európai modernizmus, az avantgarde részben Párizsból, részben a német expresszionizmus vagy a korai forradalmi Moszkva művészete felől érkezve, egymást kiegészítő és feltétlenül magas színvonalú, eredeti, korántsem provinciális jelenségeket produkált. Kelet- és közép-európai sajátosságokkal telített, közös, korszerű európaiságot. Azt hiszem mindez mégiscsak folytatódik, s épp ezért szervesen beleépülni kíván mai irodalmunk egészébe. Fiatal hazai magyar írók tudatában is, s ha szükségszerűen másképp, más értelemmel, de akkor is. Még ha minderről nem is tudnak, akkor is. Végül pedig érdekelhetné az irodalomszociológiát is, hogy ez az egész jelentéskor miként, milyen elvenen érintkezett a munkásmozgalommal, s hogy haladó értelme elvitathatatlan. No meg, hogy mindez nem ellentéte, hanem kiegészítője jelentős polgári és népi humanista nemzetiségi művelődésünknek. [.. .] CSEH GUSZTÁV vázlatfüzetéből IRODALOM A HÉT 1