A Hét, 1980 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1980-01-04 / 1. szám

Kedves szerkesztőség! Már sokszor akartam írni a szerkesz­tőségnek, valahányszor lapjukban olyan cikk­ jelent meg, melynek örvendtem, melynek mondanivalójával részben vagy mindenben egyetértettem. És ezt meg is szerettem volna mondani a cik­kek íróinak, a lap szerkesztőinek. A december 7-i számban ismét írtak olyan témákról, melyek nagyon érdekelnek engem is. Ezekhez szeretnék hozzászól­ni most. A latin nyelv tanításának jelentősé­géről a helyeslésen kívül nincs más hozzáfűzni valóm. A tankönyvek bírá­latához annál inkább, hiszen nyugdíjas biokémikus létemre, szinte mindennap kezembe kerül egy-egy tankönyv, va­lamelyik szomszéd vagy rokon­ gyer­mek jóvoltából, aki leckéjében meg­akadva a legkülönbözőbb tantárgyak­kal fordul hozzám „gyorssegélyért­“. Se­gítettem így lefordítani a történelem­leckét, de sajnos nemegyszer kell le­fordítanom közérthető magyar nyelvre a magyar nyelven megjelent tanköny­vekben található leckéket is. Néha ma­gam is órákat eltöltök azzal, hogy ki­bogozzam, tulajdonképpen miről is akar „tanítani“ több oldalon át a fizika tankönyv írója-fordítója? A legfurcsább dologgal viszont a tizedikes kémia tan­könyv 39. oldalán találkoztam — s ez a hiba egyszerre vall az említett cikkek­ben felvetett két hiányosságra, a latin nyelv nem ismerésére s a tankönyvek kifogásolható nyelvhelyességére. Idé­zem: „az arab eredetű parum affinis a kis kémiai affinitást jelentő__“ Az arab szót én húztam itt alá. Minden latin szótárban megtalálható a parum szó is, meg az affinitás is, a kifejezés valóban csekély rokonságot, tehát kis kémiai affinitást jelent — de nem ara­busul! Nyomdahibára is gondolhatna az em­ber, aminthogy a könyv más helyén, a szénhidrogének helyett emlegetett „hid­rogének“ nyilvánvalóan nyomdahiba szüleménye, de latinból arabra nem fordíthatja a szót még a nyomda ördö­ge sem. Még valamit, különösen a fizika tan­könyvekre vonatkozólag. A Hét 48. szá­mában idézik Victor F. Weisskopfot: „a fizika szépsége abban áll, hogy nem értjük“. Talán azt gondolják a nehéz­kes nyelvezettel, zavarosan megfogal­mazott vagy éppen hibás adatokat tar­talmazó tankönyvfejezetek írói-fordítói, hogy így kell „szebbé“ tenni a fizikát? A tankönyvek célja nem az, hogy ta­nulni lehessen belőlük? Elnézésüket kérem, ha olyasmit is­mételgetek itt levelemben, amit sokszor hallottak már. Jó lenne, ha felelet is adódna. Köszönöm, hogy cikkeikkel nemcsak tájékoztatnak, de gondolkodásra is késztetik a lap olvasóit. PAPPSZASZ ANNA Gyergyó: Azok közé tartozom, akiket érdekel Gyergyó. Honvággyal olvasok időnként újságok, folyóiratok hasábjain Gyergyó múltjáról, gazdasági-társadal­mi fejlődéséről. Közben azt tapasztaltam, hogy a tájbemutatásnak elhanyagolt ol­dala a népoktatás, azért nincs általános képünk az iskolahálózat fejlődéséről. Gondolom, hogy az örmények — iparo­sok, kereskedők — idetelepülésükkel a XVII. században hozzájárultak Gyergyó­­szentmiklós művelődési életének fejlő­déséhez is. Mégis megtörtént, hogy az „1869/70. tanév végén beszüntetett gyer­­gyószentmiklósi kétosztályú alreáltanodá­­tól felsőbb meghagyás folytán hozatott át a beszüntetett tanoda könyvtára a dé­vai főreál iskolához“, olvasható egy ré­gebbi iskolai évkönyvben. Egy későbbi, 1952—1956-os évkönyv szintén megemlíti, hogy ennek az iskolának (Decebal líceum) könyvtári alapját az 1873/74. iskolai évben Gyergyószentmiklósról átköltözte­tett könyvtár képezte. Sokat töprengtem azon, vajon mitől ingott úgy meg annak az iskolának a fundamentuma a múlt század második felében? És a könyvtárat hogy nem tud­ták megóvni, hiszen abban az időben még a legkisebb gyergyói faluban is létesítet­tek népiskolát? Nem írnak arról, hogy milyen jellegű könyveket adtak át az akkori főreál iskolának. De legalább így megmentették, nem voltak kitéve a hasz­nálhatatlanság veszedelmének. A könyv­tár továbbra is megmaradt mint az iskola jelentős kultúrértéke. GÁL MÁRTON Déva Történelmi dátumok és naptárcsere. Tisztázni kellene, melyik a helyes Hétum . ..Székely felkelés 1595—1596“ (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979.) című kötet­ben közöltekből. ..Az 1562. évi felkelés“ c. tanulmányból idézek: „János Zsigmond hadával Segesvárra érkezett és július 20- ra országgyűlést hívott össze ... (.. .)“ Csaknem folytatólag olvasható a fejede­lem által jóváhagyott végzések bevezető­jének idézésében: „Emlékezetésre adjuk mindeneknek kiknek illik ... (...), hogy Szent János havának 20. napján ide Se­gesvárra közönséges gyűlést tennének . . . (...)“ A „Társadalmi mozgalmak a Szé­kelyföldön 1562. után“ címet viselő tanul­mányban: „Az említett felkelés befejező- FÓRUM feként 1562. június 20-án Segesvárt meg­nyílt országos gyűlés ... (...)“ Véleményem szerint hitelesebbnek fo­gadhatjuk el a második esetben jelzett időpontot, vagyis Szent János havának 20. napját, mivelhogy az idő tájt még min­dig a Julius Caesar által i.e. 47-ben beve­zetett és nevéről Julianus néven ismert ó-naptár volt érvényben. A Gergely pápa­féle Új-naptár majd csak húsz év múlva, 1582-ben került általános használatba — elsősorban katolikus környezetben, s így a többnyire protestáns főurak által veze­tett Erdélyben jóval később kezdhették alkalmazni, összehasonlítva, a Gergely­­féle Új-naptár és az említett Ó-naptár között csaknem két hét az eltolódás. Vagy­is az Új-naptár szerinti január 13-án van az Ö-naptár újéve. Az O-naptár szerinti Szent János hava — ami egyébként Szent­­iványhava, Nyárelő- vagy Kaszálókhava nevet is viselte — az Üj-naptár szerint június 13-án kezdődött (a hó 1. napjával) és július 12-én fejeződött be (a hó 30. nap­jával). Ezek figyelembe vételével az Ó- naptár szerinti Szent János hava 20. nap­ja, az Új-naptárban július 2-re esik. Szerintem mindenképpen tisztázásra szorulnak a jelzetthez hasonló dátumelté­rések. Szerény észrevételem semmivel sem csorbíthatja a kiadvány értékét. ZSIGMOND JÓZSEF Marosvásárhely Székely helynevek. A Benedek Elek-év­­fordulóval kapcsolatos beszélgetések folya­mán egy ízben szó esett a nagy mesélő szülőfalujával szomszédos Nagy Baconról és annak egyik érdekességéről, hogy a községet átszelő patak jobb partján levő részt hagyományosan — és aránylag nem is olyan rég hivatalosan is — Telegdi Ba­connak, a bal oldali részt Sepsi Baconnak nevezték. Nyilvánvalóan azért, mert a fa­lu egyik fele Udvarhely — régen Telegdi, — székhez tartozott, a másik pedig Sepsi székhez. De honnan a Telegdi név? Múlt­századi források és a hagyományokat, népi mondákat olykor túlságosan tisztelő Orbán Balázs szerint Székelyudvarhelynek vala­mikor Telegd volt a neve, s arról nevezték el a környéket is, noha ennek a feltevés­nek csupán annyi az alapja, hogy a régi dokumentumok Telegdi széket emleget­nek. Arra nemigen gondoltak, hogy a név egyszerűen a Bihar megyei Telegd hely­ségtől származik. Ismeretes, hogy a szé­kelyeknek századokon keresztül a háború­ban az elővéd szerepre jutott, állandó jel­leggel a végek védelme volt a feladatuk, így kezdetben a keleti gyepű biztosítása hárult a székelyekre, aminek emlékét egyes helynevek is őrzik, mint a Bihar megyei Székelyhíd (Săcuieni), Sékelytelek (Sititelec), a Temes megyei Székelyszeg (Sicusig). Később egy csoportjuk beljebb húzódott a Sebes-Körös völgyébe, s itteni központjuk után nevezték őket Telegdi székelyeknek. Ezt a nevet sokáig megtar­tották akkor is, mikor két évszázados lassú előnyomulásuk után végleg letelepedtek a Hargita nyugati lankáin. Hasonlóan ala­kulhatott ki a Sepsi név is. A székelyek egy másik csoportja átmenetileg a Maros és a Vöröstoronyi-szoros közötti területen lakott, emlékét több helynév őrzi — Sebes (Sebeş), Kútfalva (Out), Omlás (Amlaş), Paplaka (Főplaca), Cisznód (Cisnădie) — olyan vidéken, ahol egyébként számottevő állandó magyar ajkú lakosság nem élt. Ezt a csoportot Sebesi székelyelnnek hívták, jóval azután is, hogy az Olt-Feketeügy menti lapály lett a hazájuk, s a továbbiak­ban a Sebesi elnevezés módosult a ma is használatos Sepsi előnévé. A pontosság kedvéért hozzáteszem, hogy a Székelyföld első megyésítése előtti időkben Telegdi Bacon Bardoc fiókszékhez, Sepsi Bacon a miklósvári székhez tartozott. SZADAY GÉZA Kolozsvár-Napoca milyen eligazító táblát. Vajon mire gon­dolnak? __ Ez év júliusában a Lakóca hegytömb — Vrancea-hegység területén túráztunk egy tanulócsoporttal. Éppen egy évtizede, hogy a főgerincen jelzést készítettük. Hát itt-ott meg is találtuk... Végzetesen megritkultak. Csupán a Zernye-havas fel­­őli részen bukkantunk felújított jelz­­sre. Eligazító táblákat is találtunk. Csak­hogy ... „Lakópa csúcs 2 óra“ hirdette az egyik, és kihegyesedő vége biztatóan mu­tatott ... a Nagy-Bászka völgye felé. Fe­lelőtlen kezek feszegették le eredeti he­lyéről és helyezték hamis irányba. Biz­tosan viccnek szánták. Ködös időben (gyakori arrafelé) végzetes kimenetelű le­het az ilyen tréfa. Máskor találtunk olyan útszakaszt, ahol százmétereken csak a megcsonkított fa­törzsek emlékeztettek a baltával levag­dalt jelzésekre. Láttunk sörétekkel felis­­merhetetlenné lövöldözött útjelzőt is. Ezért van nagyon is igaza Kovács Zoltánnak „... mindent el kell követni, hogy meg­győzzük, neveljük a természetjárókat. Azonnal hozzá kell tennem: nem elég csak őket nevelni még akkor sem, ha ez teljes sikerrel jár. Mert mások is járnak a hegyekben. A teljesebb igazsághoz pedig hozzátar­tozik még néhány dolog: 1. A turistautak létesítését, karbantar­tását nem lehet befejezhető „akcióként“ kezelni. Még akkor is állandó karbantar­tást igényelnek, ha valamennyi erdőb­­hegyet járó kulturáltan viselkedik. Ki­fakul a festék színe, ráfolyik a fenyő­szurok, eltakarják a felnövő ágak, a jel­zőtáblákon kiver a rozsda, lepattogzik a festék a felirattal együtt. Vajon a temes­vári Molnár Kornél Árpád miért foglal­kozik majd fél százada átjelzések festé­sével? És a brassói Karl Lehmann miért nem tudta, fanatikus kitartása ellenére sem, befejezni a Brassói-hegység útjelző­hálózatának rendbe tevését, egy ember­öltőn át? (Hogy egy-egy jelzőtáblát hány­szor újraírt, cipelt, helyezett el, azt csak ő tudja.) 2. A Szent Anna-tótól hazatérő lányom baráti köre méltatlankodott a minap, hogy mennyi a szemét a tó partján és a menedékház környékén. Máskor azt hal­lom: a forrás vize posványos, nem gon­dozzák. Ilyenkor megint ágaskodni kezd bennem az indulat. Valahol baj van. Meg civilizáltan viselkedő turistáinkkal is (ha úgy tetszik: természetjáróinkkal, baran­golóinkkal stb.). Kialakult az a szoká­sunk, hogy mindent készen várunk. Le­gyen rendben az átjelzés, tiszta a forrás, legyen tisztaság, asztal, ülőhely, aszfalto­zott út, felvonó. Legyen . . ., legyen ... De hát hogy kezdődött? Valahogy úgy, hogy az első túrázók forrást tisztítottak, raktak körül kőlapokkal, maguknak és másoknak is. Aztán jelzést festettek, fő­leg mások számára. Gyakran hátizsák­ban felcipelt anyagból védőkunyhót, ka­lákában menedékházat építettek. Most? Mindent készen várunk. Elsenyvedt az alkotó turistamunka mint a túrázás szerves velejárója, és legjobb esetben is­kolásgyerekek tervszerűsített foglalatos­sága (nem lebecsülendő nevelőértékkel!). S ha netán felnőtt fog neki? „Ilyen is volt a tónál, de rajta mindenki röhögött“ — így a lányom. KÓNYA ÁDÁM Az Érmellék legtöbb ember számára egyértelmű a mocsárral, a nádrengeteggel, madár- és növényritkasággal. Az ingová­­nyok, a láperdők azonban napjainkra kul­­túrtájjá szelídültek. Árvay Árpád szépen mutatja be ezt az átalakulást (A Hét 35— 36. sz.), Gönczi Sándor személyes emlékei pedig az Ér szabályozásáért folytatott küzdelmet szemléltetik. A leírtakat egé­szíteném ki azzal a nem egyértelműen köztudott ténnyel, hogy európai hírű régé­szeti lelőhelyünk, Ottomány az Érmelléken fekszik. Irodalmi nevezetessége is van en­nek a nagyközségnek: ott született Szent­­jóbi Szabó László jakobinus költő, aki ma­radandó irodalmi emléket állított a kora­beli Érmellékről . . . Természetes, hogy az országnak ez a szöglete kultúrtájjá vált, ám nem tartom kielégítőnek az Érmellék gazdag állat- és növényvilágának védel­mét. Mintát belőlük feltétlenül át kell menteni az utókor számára. BORBÉLY GÁBOR Bihar­diószeg hét évtizedet szentelt életéből a versmon­dásnak. Sikere bizonyítja, hogy a lemezt érdemes lenne újra kiadni. Sajnos azon­ban, hiába művészeti-művelődési esemény György Dénes lemeze, tudtommal sehol sem írtak róla. S a szép piros virágos bo­rító sem mutatja be a szavalóművészt, pedig — főleg a fiatalok számára — érde­mes lett volna néhány sort írni róla, eset­leg vallomását közölni. Ajánlom ezt, hálás köszönetem tolmácsolása mellett, után­nyomás vagy újrakiadás esetére a lemez­kiadó figyelmébe. FORRA­ TIBOR Homoródszentpál Hol? Mikor? Kétpercnyi fáradsággal ott­honi lexikonjaimba mindig be szoktam ve­zetni elhunyt neveseink pontos halálozási dátumát. Csak arra gondolok, hányszor volt segítségemre, ha felüthettem azt a le­xikont, s nem kellett egy-egy életrajzi adatért félnapokat keresgélni napilapok­ban vagy egyéb helyeken. Annál bosszan­tóbb számomra, ha mondjuk, egy búcsúz­tató írásból éppen az életrajzi fogódzó, a dátum marad ki. Mint történt, legutóbb a nagyváradi művészközösség elhunyt alko­tóját, a festő Macalik Alfrédot búcsúztató írás esetében. Mottl Román, a művésztárs, lírai emlékezéssel idézi fel az elhunyt festő pályáját (Utunk, 1979. 41. szám), de ahova eligazító adatok kívánkoznának, ezt a furcsa mondatot találom. „Ez az élet­út elkezdődött ott, ahol mások életútja befejeződött: olyan, mint egy staféta...“ Ezek után mit írjak abba a lexikonba? (A matuzsálemi kort megért Macalik Alfréd egyébként 1889-ben született Bécs­ben és meghalt Nagyváradon 1979. szep­tember 20-án.) MURÁDIN JENŐ Kolozsvár-Napoca Semmi félreértés? A Semmi félreértés cím alatt megjelent jegyzet (A Hét, 1979. 32. sz.) néhány meg­állapításának egybevetése a tényekkel véleménynyilvánításra késztet. Ezt olva­som: „Ezelőtt két-három esztendővel az Országos Pionírtanács kezdeményezésére minden iskola expedíciós csoportot alakí­tott A Kárpátok ostroma címmel, amely­nek feladata éppen a turistautak és -jel­zések helyreállítása, rendbe tevése volt. Az akció pedig teljes sikerrel járt.“ Előt­tem fénykép. Két kisfiú útjelzőtáblákat helyez el a Bodoki-havas nyergében levő útelágazásnál, 1966 augusztusában. A két akkori kisfiú ma orvos, illetve tanár. Ha arrafelé vezet útjuk, nem találnak sem­mi Hargita? A Hét 1979. okt. 12-én meg­jelent számában nagy érdeklőddéssel ol­vastam Kisgyörgy Zoltán sorait az Állan­dóan feltöltődő mélységi ásványvíztáro­lókról Kovászna megyei vonatkozásban. A cikk konkrétan rámutat a megyénkben je­lenleg fennálló helyzetre, a kihasználási lehetőségekre és a kutatómunka további irányvonalára. Mindez lehetővé teszi a probléma iránt érdeklődő olvasók számá­ra, hogy hasznos tájékozódáshoz jussanak ásványvizeink felől, és ezáltal továbbra is figyelemmel kísérhessék a további kuta­tómunka eredményeit. Minthogy Kovászna megyéhez hasonló­an nagy ás­vány­víztartó­léket képvisel a szomszédos Hargita megye is, gondolom, nem lenne érdektelen A Hét olvasói szá­mára, ha megismernék a Hargita megyei ásványvíztartalékok helyzetét is (Kis­györgy Zoltán tájékoztató felméréséhez hasonlóan, vagy az ottani más szempon­tok figyelembe vételével). PÉTER ENDRE Sepsiszentgyörgy Siker-lemez. Megjelent , és nyomban elfogyott a szaküzletekből egy kislemez. Címe: György Dénes szaval. Dicséretes az Electrecord szándéka, hogy a verskedve­lők ezreivel ismertesse meg az egyik leg­nagyobb erdélyi szavaló művészetét, aki Bélyeggyűjtők könyve. Szorgalmasan lá­togatom a könyvüzleteket. Pillantásom többször megakadt egy könyvön: Erős László, Bélyeggyűjtők könyve (Kriterion, 1978). Nem vagyok bélyeggyűjtő, így hát kerülgettem egy darabig, de a végén csak belelapoztam — és nem tudtam vissza­tenni, megvettem. Rendkívül olvasmányos könyv nem bélyeggyűjtők számára is, képzelem mennyire az azoknak, akik hó­dolnak ennek a szenvedélynek. A bélyegek kapcsán sok érdekes dolgot tudtam meg, főleg kultúrtörténeti vonatkozású dolgot. A szerző szakszerűen tárgyalja a bélyeg­­gyűjtés megannyi kérdését, és ezeket szá­­mom­ra, hozzá nem értő számára is ért­hető közelségbe hozza. A bélyeggyűjtés számos itt feltárt titka igazán érdekes ol­vasmány. Örvendetes, hogy a Kriterion Könyvkiadó ilyen jellegű könyv kiadásá­ra is vállalkozott magyar nyelven. A kö­tetet több mint 500 ábra élénkíti. PAPP JÓZSEF ANDRÁS Kolozsvár-N­apoca Egy bemutató elé Minden színházi együttes történeté­ben ünnepi nagy esemény egy Shakes­­peare-bemutató. És szinte minden szí­nésznek és minden színésznőnek van egy dédelgetett Shakespeare-szerep­­álma, melynek vágya a kor haladtával, az idő múlásával valahogyan nem hal­ványul, inkább öregbedik. Ennél a mesterségnél ez természetes emberi gyönge vagy szakmai deformáció. Nem vagyok beavatott, de kevés fan­táziával is elképzelhető, hogy a maros­vásárhelyi színház magyar tagozatának Lear-előadásában, ahogyan nem lehe­tett vitás a címszerepet alakító Lo­­hinszky Loránd személye, ugyanúgy számtalan szereposztási lehetőség kí­nálkozott mondjuk a Cordélia szerepé­nek megformálására, kiosztására. A rendező, Kincses Elemér választása „kívülállóra“ — a színiakadémia ne­gyedévét most végző Zakariás Klárára esett. Hogy nem lehetett könnyű a döntés, ez elképzelhető, s különösen megértet­tem, amikor Balázs Imre festőművész műtermében a legújabb képeit néztem. Az ő Shakespeare-sorozatában is két változatban is szerepel például az Ofé­­lia. E pár sor azért fogalmazódott, hogy ha már Balázs Imre történetesen Ma­rosvásárhelyen él, ahol nagyszabású Lear-előadásra készül a színház, nem lehetne-e a bemutató fényét emelni a festőművész Shakespeare-látomásai­­val? A Lear, a Hamlet, a két Ofélia s a Vihar ihlette — a Dózsa-sorozatához hasonló súlyú — képeinek az előcsar­nokbeli kiállításával? Csak gazdagod­­hatik, teljesebbé válhat a Shakes­­peare-képünk azzal, ahogyan egy má­sik alkotóművész, ugyanott és ugyan­akkor a drámákat és hősöket újrate­remtette, hiszen Balázs Imre Shakes­­peare-képei az utóbbi három és fél év leforgása alatt keletkeztek. Aknasugatagi Piéta, Erdélyi Lajos felvétele A HÉT 4

Next