A Hét, 1981 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1981-01-02 / 1. szám
Az első ostrom A múlt költött körülményei közepette a jelen — a mindenkori jelen — drámai tusái elevenednek meg Varga Gábor Varrás-kötetében. Mindhárom szövege (két dráma és egy forgatókönyv jelenhez szóló üzenet a mából — a múlt közvetítésével. Egy elképzelt (kissé naiv) hűségpróba az aradi várban a vértanúk kivégzése előtti napon; Pázmány Péter „kétfrontos“ disputája hitről és szabadságról előbb a kálvinista prédikátorral, majd a világi hatalmat képviselő Esterházy nádorral; Nagyvárad török megszállásakor a menekülés vagy a helyben maradás dilemmája. Az adott és teremtett szituációk és emberi magatartások nekünk szegzik a kérdést: mi a célszerűbb, elpusztulna meggyőződésünkért vagy megmaradni, hogy megalkudva bár, de mégis átmentsünk valamit eszményeinkből az életbe. Ki tudja, az emberrel együtt elpusztulhat a hite is, vagy esetleg éppen a halálával éltetheti azt, amennyiben mindvégig kitart elvei mellett. „A felkínált alkalommal nem élni [... ] ostobaság“ — mondatja egyik hősével az önigazolást Varra Gábor, aki nyilvánvalóan szíve szerint a végsőkig való hűséget hirdető Damjanichcsal azonosul. A romantikus hős pátoszával és törhetetlenségével védelmezte vele eszményeit és a hozzájuk való ragaszkodást. A vértanú tábornok, mintha Görgey sorsát vetítené előre, a halálon kívül minden egyebet félre lehet magyarázni. A kompromisszumot kötő ember életével nem válhat hőssé, csupán a halál magasztosíthatja azzá. És mégis, az eszmék és eszmények élőket szükségesnek, persze nem feltétlenül a megalkuvást vállaló — morzsányi lehetőségekkel takarózó — vesztesek személyében. Életünk megóvását igazolhatja utólag cselekvésünk, ez azonban éppen úgy lehet erkölcsi bukásunk bizonyítéka is. Varga Gábor történelmi dimenziókba helyezi az élet mindennapos alternatíváit, valóság fikció ötvözetéből teremtett múlt képében a maga korának erkölcsi vívódásait fogalmazza meg. Távlatosan láttatja azt, amit talán valós közelsége miatt nem mindig veszünk észre. Elénk vetül az életmentés,becsületérzés dilemmájának másik vetülete is: az ember vereséget szenved eszményeinek átértékelésekor is. Pázmány Péter az erőszakosan katalizáló ellenreformátort, egykori önmagát vádolja Esterházy nádort sújtó kritikájával, és így emelkedik vesztesként is hőssé, amikor tehetetlenül áll a földi hatalom önkényével szemben. A drámai konfliktus persze nem csupán ezt az értelmezést kínálja; lehetséges, hogy Pázmány a kiosztott szerepet alakítja egy nagyobb játszmában, mégis a szöveg összességének értelme szerint: nemzetének mentésére cselekszik a kálvini hitek üldözésével, vallóinak megtéretésével, és a velük kötött szövetséget (vagy cinkosságot) is ilyen céllal vállalja. Amíg a Tábornokokban a szerzői sarkító is egyértelmű képletet állít elénk (hűség vagy árulás). A disputában a konfliktus összetettebb: a vallás- és gondolatszabadságot hirdető, kálvinista papot elfogató és megmentő bíboros szembekerülése a földi hatalommal egyrészt az ügyeskedő, átvészelő és átvészeltető úgynevezett reálpolitika kudarcát láttatja, másrészt elénk villantja az eszmei és emberi magatartás megítélhetőségének ingatagságát. A hatodik ostrom — szabálytalan filmkrónika a szerző szerint, de inkább forgatókönyvnek vagy dialogizált naplónak tűnik — a helyben maradást, a vereséget mindenképpen vállaló kitartást példázza. Példázza a brechti dramaturgia szellemében, még akkor is, ha a szöveg romantikus hevülete olykor ellentmondani látszik az epikus színház távolságot tartó és távolságot teremtő (elidegenítő) sajátosságának. Varga Gábor első kötete műfaji szempontból újdonságot hoz a Forrás sorozatba, és a fiatal szerző kitűnik azzal a próbálkozásával, hogy egyesíti szövegeiben a ma használatos múltidézési módozatokat (időszerűsítés, hiteles korfestés, romantizálás, deheroizálás) és valóságos,fiktív történelmi keretben nyilatkoztatja meg hőseit, akik kosztümösen bár, a mi disputáinkba szólnak bele. Varga Gábor a logika tiszta konstrukciójával próbálkozik az érzelmi magatartás kifejezésére. Pontos és formás mondatai azonban ahelyett, hogy a racionalizmus hűvösségét árasztanák, gyakorta telítődnek romantikus hévvel: ott izzanak, ahol a józan ész hűvösségének illene uralkodni. A szerző nem sokat törődik a jellemrajzzal, a lélektani mélységek felderítésével, nem bajlódik a konfliktus bonyolításának egyénítésével és árnyalásával, az eszme— erkölcsi alapkérdésekre összpontosít, ennek kíván megfelelő keretet teremteni. És ez a keret nem feltétlenül a színpad vagy a film formanyelvéhez igazodik; szabad — és alakítatlan — mezőnyt nyit a gondolatiság céltudatos megnyilatkozásához. Hogy ebből menynyi a tudatos szándék, mennyi a brechti dramaturgia spontán vagy eltanult követése, és mennyi az irodalmi megformálás kezdetisége, azt majd Varga Gábor további írásai döntik el. Nagyvárad irodalmi életében ismét erjedés tapasztalható; az utóbbi évek legújabb kibontakozása v ám feltétlenül nemzedéki jellegű és semmiképpen sem egyszólamú. A váradi nyugtalanság újraéledésének sokszínűségét igazolja A hatodik ostrom és a helyi szerzők előtte megjelent kötetei. Varga Gábor könyve új szín a váradi palettán, írásai, nevezze őket drámának vagy filmkrónikának, tulajdonképpen burkolt esszék. Lényegében, a műfaji megjelöléstől függetlenül, szerzőjük válaszokat ostromló eszmei disputáit tárja elénk. Nem tudom, milyen író lesz Varga Gáborból, az ellenben kétségtelen számomra, hogy gondjainkat szólaltatja meg, némi naivitással, de lefegyverzően nemes egyszerűséggel és meggyőződéssel. S ez tehetségéről tanúskodik. KOVÁCS JÁNOS Teilmann József üdvözlete Varga Gábor: A hatodik ostrom. Kriterion, 1980., Forrás: IRODALOM Intim műfaj Az igényes műélvező rendszerint arra is érzékeny szokott lenni, ami az olvasott könyv szövege mögött rejtőzködik. Nem tudjuk ugyanis függetleníteni magunkat az olvasás közben fel-felsejlő (gyakran előzetes ismeretekből fakadó) „külső“ tényezőktől, azoktól a körülményektől, amelyek között a szóban forgó mű megszületett, az író egyéni és társadalmi élményeitől. Olykor pedig igen-igen hézagos, sőt érthetetlen lenne számunkra egy regény, egy vers művészi világképe bizonyos kortörténeti, illetve életrajzi adalékok, momentumok nélkül. A legfigyelmesebb olvasó, a legértőbb ítész számára is hasznosak ezek az ismeretek : elmélyíthetik, sokoldalúbbá tehetik a megértést, árnyaltabbá a befogadást, az értékelést. Hogy könyvkiadásunk eddig sem tévesztette szem elől ezt az igényt, arra elég utalásszerűen emlékeztetni. A „fehér sorozat“ nem egy darabja, a két világháború közötti folyóirataink hasábjain napvilágot látott írásokból összeállított antológiák, az egykori erdélyi művelődési élet serkentésére alakult csoportosulások, intézmények működésébe betekintést nyújtó gyűjtemények, illetve a klasszikusok — Petőfi és Jókai — erdélyi úti élményeit összefoglaló gyűjtemények jó példái ennek a kiadványtípusnak. Különösképpen érdekes és tanulságos az olyan intim „műfaj“, mint az írói levelezés. A nemegyszer csak a legközelebbi barátoknak, ismerősöknek bevallott írói műhelytitkok rendszerint értékes útbaigazításul szolgálhatnak egyegy műhöz, életműhöz. Ilyen könyv a Kriterion Könyvkiadónál nemrég megjelent Petelei István-levelezés. A magyar lélekelemző novella e megújítóját nem szükséges bemutatnunk, hisz a hajdani kisvárost felfedező, csipkefinomságú novelláiból készültek hazai válogatások (igaz, eléggé régen: az egyik 1956-ban, a másik 1969-ben), ugyanakkor néhány — az utóbbi tíz-tizenöt évben írott — tanulmány, méltatás is segítségére lehet annak, akit behatóbban foglalkoztat az erdélyi századvégnek ez a sajátos világú írója. A most kiadott, több mint kétszázötven levelet tartalmazó kötetet a klaszszikusok kritikai kiadásának szerkesztőjeként is ismert irodalomtörténész, Bisztray Gyula állította össze, látta el kísérő szöveggel, jegyzetekkel. (E könyvének megjelenését már nem érte meg.) A jeles filológus évtizedeken át kutatta Petelei életét, írói pályáját. 1949- ben tanulmányt jelentetett meg Petelei István családja címmel (már-már ritkaságnak számító kiadvány), negyed századdal ezelőtt pedig ő adta közre újra Petelei legjobb írásait, és az akkor, az újrafelfedezés szándékával készült terjedelmes Petelei-portréját 1976-os válogatott tanulmánykötetébe is felvette. Most pedig — mintegy utolsó filológiai teljesítményként — Petelei szétszórt irodalmi levelezésének összegyűjtésére vállalkozott. Miről szólnak ezek a többségükben eddig ki nem adott levelek? Kiknek írta, illetve kiktől kapta őket Petelei? Mint ismeretes, a Marosvásárhelyről elinduló, majd Kolozsvárt újságíróskodó Petelei István nemcsak egyik rangos novellaírója volt korának, hanem egyik leglelkesebb irodalomszervezője, legigényesebb lapszerkesztője is. Mint kolozsvári újságíró és szerkesztő (a korabeli lapokban eltemetett cikkei tanúsítják) egy évtizeden át küzdött Erdély társadalmi és szellemi ügyeiért, nem egy fiatal tehetséget ő indított el az írói úton (köztük Thury Zoltánt), az ő nevéhez fűződik az Erdélyi Irodalmi Társaság megalapítása, és elnöke volt egy ideig az ugyancsak kultúrmissziót betöltő marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaságnak is. E kötetben található Petelei-levelek bizonyságai ennek a fáradságot nem ismerő munkának, s egyben hű dokumentumai a múlt század végén fellépő, új utakat kereső írónemzedék törekvéseinek. Néhány sort ragadnék ki Petelei egyik, az élénkebb kulturális életet és szellemi színvonalat szorgalmazó leveléből. Még 1879 januárjában — pályája legelején — írja Marosvásárhelyről íróbarátjának, Jakab Ödönnek: „Nem írsz a K. Zs. [Kemény Zsigmond] Társaságról, hogy »ne csinálj heccet«. — Hát aki az ostobaságot veri, a bornírtságot ostorozza, aki a szamárságot igyekszik nevetségessé tenni heccelési szándékból cselekszik-e, vagy azért, hogy helyesebb állapotokat teremtsen. [. . .] Gúnyt az ostobaságnak. Korbácsot azoknak, akik nevetségessé tesznek nagy dolgokat.“ írók, költők, lap- és folyóiratszerkesztők, könyvkiadók, kritikusok és tudósok a levelek címzettjei, illetve feladói. A többi között a népnemzeti irodalom hagyományait követő Jakab Ödön, az új tehetségeknek helyet adó lapszerkesztő Kiss József, Tolnai Lajos, Reviczky Gyula, Justh Zsigmond, Négyesy László, Gyalui Farkas (több kolozsvári lap munkatársa), Szinnyei József (a nyelvész), olyan jeles történészek, irodalomtörténészek, mint Márki Sándor, Sziládyi Sándor, Ferenczi Zoltán. De olvashatunk a gyűjteményben levelet Mikszáth Kálmántól, Gyulai Páltól és Benedek Elektől. A részletes és pontos jegyzetek az egyes levelek értelmezésén túlmenően igen értékes adalékul szolgálnak az írói pálya egyes mozzanatainak, s ami még fontosabb: élet és mű kapcsolatának jobb megértéséhez, egy majdani teljes Petelei-portré megírásához. A kötet összeállítójának külön gondot jelentett összefüggést felfedezni „egymásnak nem felelős, időben egymástól távol eső levelek között. Kár, hogy nem kerültek a kötetbe (kiegészítés révén) a hazai könyvtárakban, levéltárakban fellelhető Peteleilevelek. Petelei-levelek találhatók például az RSZK Akadémiájának kolozsvári levéltárában (a Hegyesy Vilmos-, illetve a Kovács Dezső-hagyatékban). Tizenkilenc hosszabb-rövidebb levelet írt például a századvégi Kolozsvár ismert lapszerkesztőjének, Hegyessy Vilmosnak, aki majd átveszi Peteleitől a Kolozsvár szerkesztését. Kimondottan irodalmi vonatkozásúak a novellákkal akkor jelentkező Kovács Dezsőhöz címzett levelek. Íme néhány sor egyik, Kovács Dezsőnek küldött, a kolozsvári író első önálló novelláskötetét méltató levélből: „Kedves Uram! Úgy szerettem volna megszólítani, ahogy felénk beszélnek, hogy »Kedves Testvér«, mert a könyvét ma, vasárnap délután olvasva arra jöttem, hogy egy famíliából valók vagyunk. Akikről beszél a könyvében, azokat személyesen mind ismerem; örömeik örvendetesek nekem; bánatuk engemet is ekképpen megillet: a gyermekeivel én is játsztam, vénkisasszonyaival mind beszédes voltam — ez az egész könyv az én világomból van megírva.“ Bekerülhetett volna a válogatásba két másik, Szabó T. Attila által őrzött levél is. Az egyik Szabó T. Károlynak, a másik özv. Szabó T. Károlynénak szól (Szabó T. Attila Petelei keresztfia). De ettől eltekintve is elmondhatjuk: tanulságos olvasmány e gyűjtemény mindazok számára, akiket művelődési és irodalmi közelmúltunk érdekel, az irodalom kutatója számára pedig forrásértékű a jelentősége. KOZMA DEZSŐ Petelei István irodalmi levelezése, 1980. Kriterion. Sajtó alá rendezte Bisztray Gyula. Kriterion, 1980. Móricz Zsigmond kritikusa A magyar kritika első látványos megújulását a reformkor után a Nyugat hozta. A Nyugat irodalomkritikájával a XIX. század klasszicizmusra alapozó, hagyományos műbírálatát felváltja az impressionista kritika, a permanens értékítéletet az intuíció, a megszokott kritikai elemzést a megállapítások eredetisége. De Bajzáéktól kezdve a magyar irodalomkritika egész másfél százados múltjában ritka az olyan szerencsés kritikusi és írói egymásratalálás, mint a Schöpflin Aladáré és a Móricz Zsigmondi. Ezért is egyik nyeresége a Móricz-centenáriumnak Schöpflin Móricz-kritikáinak válogatott kiadása (Schöpflin Aladár Móricz Zsigmondról. Válogatta és az előszót írta Réz Pál. Szépirodalmi, 1979.) Schöpflin hatvan alkalommal írt — kilenc különböző lapban — Móricz Zsigmondról (a kötet ezek közül ötvenkettőt tartalmaz): recenziót, színi bírálatot, kritikát, esszét, tanulmányt. Az első — a Ház krajcár recenziója — 1908. július 25-én jelent meg a Vasárnapi Újságban, az utolsó pedig 1942 októberében a Tükörben. Schöpflin első kritikáiban az ünneplés, a rajongás, a doktrinárség vegyesen van jelen. A fordulatot a Sárarany megjelenése hozza; ezután a kritikus tehetségét és kritikai fegyverét a Móriczéletmű szolgálatába állítja, s Móricz írói fejlődésével szimultán módon alakul kritikusi szemlélete és módszere. A nagy művek bírálatában, összegező igényű tanulmányaiban a zseni szuggesztív hatására Schöpflin önmagát múlja felül; ezek azok a munkák, amelyekben — először a kritikában és az irodalomtörténetben — Móricz írói eljárásának újdonságaira hívja fel a figyelmet. Az egyes művek bemutatásakor a metaforikus megfogalmazásokon túl („szenvedély, nekibúsulás, hatalmas, robbanó nekifeszülés“) kísérletet tesz a móriczi jelenség lényegének, specifikumának megragadására. Megállapításai a kritikák kronológiai sorrendjében folyamatosan épülnek egymásra, összegszőjük az emlékbeszéd. Tételei idővel a Móricz-kutatás alapvető tételeivé lesznek. Ilyen a nagy társadalmi és történelmi regényekre tett megállapítása: „Móricz hozta be irodalmunkba a regényt mint az életkritika eszközét.“ A Nyugatban 1911-ben, a Hét krajcár, a Sári bíró, a Sárarany és Az isten háta mögött megjelenése után állítja először Móriczot a magyar Ugar másik művészkritikusa, Ady mellé, mint a „nagy stílus“ alakítóját. Rá egy évre pedig a Huszadik Században közöl tanulmányt Az új magyar irodalom címmel, Ady Endre és Móricz Zsigmond alcímmel. Elsőnek figyel fel Móricz parasztábrázolásának újszerűségére, és leszögezi, hogy a korábbi stilizált paraszti alakokkal szemben Móriczcal jelenik meg a magyar Irodalomban az egyediesített, „hús és vér“ paraszti figura (viszszatérő példája Túri Dani); hogy Móricz a paraszti társadalmat nem merev, hermetikusan zárt egésznek látja, hanem észreveszi rétegzettségét és a rétegek között ható törvényszerűségeket; és hogy a művek vezérmotívuma a férfi és a nő viszonya, mint ellentét, ennek nyer javára. Móricz műveit Schöpflin kompozíciós kérdésekben bírálta. Ezt a XIX. század esztétikáján és akadémikus szemléletén nevelkedett kritikus gyengéjének szokták tekinteni. Azonban Schöpflin kritikusi etoszából következik, hogy a formalizmus nem válik (válhat) vesszőparipájává, bizonyos szerkesztési kérdésekben engedményeket tesz a mű erényei javára. Schöpflin Aladár a funkcionális kritika művelője. Ez a kritikatípus először a reformkorban vívja ki polgárjogát: irodalom, társadalom, közönség viszonyában határozza meg a kritika státusát. Időszerűsége a Nyugat irodalmi mozgalmában újra nyilvánvaló lesz. Ez messzemenően kihat Schöpflin kritikáinak nyelvezetére is. Ezzel kapcsolatban írja Komlós Aladár: „Schöpflin nem csillogni akart, hanem megvilágítani, nem meglepni, hanem megérteni és meggyőzni.“ Ha meggondoljuk, ez a mindenkori kritikának is a fő feladata. VÉGH BALÁZS 1981. január A HÉT 6