A Hét, 1983 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1983-07-08 / 28. szám

Svéd filmek — Bergman nélkül és Widerberg nélkül és Donner és Sjö­­man és Mai Zetterling nélkül. Egészében a modern társadalom, emberközi kapcso­latok, test és lélek ama kihívóan modern művészi közelítése nélkül, amit a nemzet­közi tudatban a svéd film jelentett. Anél­kül, amivel évek óta a hazai svéd filmna­pokon is mindig találkoztunk. Mit mutat az idei műsor? Néhány fiatal filmest, akik teljes tudásukkal a közönségizlés felé for­dulnak, jó minőségű szórakozást akarnak és tudnak nyújtani. A válogatás túlnyomó része a gyerekeknek szól, ezek a filmek re­mélhetőleg előbb-utóbb az országos mo­zihálózat ifjúsági műsorába is bekerülnek. Az egyetlen film, amely alkotóinak művé­szi igényessége folytán túlemelkedik eze­ken a kereteken, Jackie Söderman filmje, a Nobel-díjas Selma Lagerlöf több köny­ve alapján, címe Charlotte Lövensköld. A századforduló világhírű írónőjének élet­művéből már a mai idősebb nemzedék sem a Costa Berlinget, hanem csak a ked­ves gyerekregényt, Nils Holgersort rendkí­vüli utazását ismeri. A huszadik század már szuperszonikus gyorsasággal süvöltött el az írónő álmodó, mítoszokból és termé­szetimádatból szőtt világa mellett, s a XIX. századból olyan írókhoz fordulunk vissza, akiknek műve a nagy összeütközé­sek, világmozdító szenvedélyek, hatalom­vágy és szabadságvágy, tudásvágy és sze­relemvágy termékeny mozdulásaiból ihle­­tődött. Érdekes tanulmány tárgya lehet mégis, hogy mihez nyúl ebből a levendula illatú, avitt világból egy mai fiatal művész. Úgy látszik, elsősorban az „elveszett Paradi­csomhoz", ahhoz a korhoz, amelyben a leg­boldogtalanabb emberi életet is feloldó, felemelő, megnyugtató zöldövezet vette körül, amikor az egy főre eső légköbméter bőven elég volt, s így a társadalmi elő­ítéletek fojtogatása is elviselhetőbb. Ez így kétségtelenül illúzió. Semmilyen szo­­rongatottság nem lesz elviselhetőbb, ha andalítóan szép helyen fullad meg a lé­lek. Ami mégis elsősorban hat ránk, az a látvány, Rune Erikson gyönyörű felvétele­zése erdőn, mezőn, kiskertben, házban. Gyönyörű táj, tisztára sepert házak és pél­dásan művelt szántóföldek, egy nagyon régi, mély gyökerű földműves civilizáció képe, a múlt század elején. Egy bokor, egy faház vagy fából épült kastély, egy pár ló, egy nyitott hintó, egy szépen terített asztal a hétköznapi élet meghitt szépsé­gét sugallja. De ebben a látszólag meg­nyugtatóan szép világban különös konf­liktusok feszülnek az életkedv és a vallá­si szigor között. A protestáns puritanizmus karikatúrájaként ható fiatal pap, aki még a cserép virágot is kiteszi szobájából, hogy el ne terelje gondolatait istentől, mintha nem is annyira egy ideológia megszállottja volna, mint inkább görcsös lélek, tehetség­telen ember, aki egy sikertelen egyetemi vizsga szégyene elől menekül az egyhá­zi hivatásba, s akit erre az életidegen vak­­hitre nem predesztinál a környezete. Csa­ládja széles látókörű, szabad lelkű, mű­velt, életvidám emberekből áll, menyasz­­szonya, az elszegényedett arisztokrata sarj, Charlotte (Ingrid Janbell vonzó-szép megjelenítésében) maga a természet egy­szerű, őszinte és termékeny sugárzása, sőt, az öreg falusi tiszteletes, aki mellett se­­gédlelkészkedik, a maga csendes, nem hi­valkodó bölcsességében az emberi bol­dogság szolgálatát vállalja inkább, mint az Úrét. A fiatal Karl-Arthur (Lars Green) logikátlan tettei, hogy szakít menyasszo­nyával, aki társadalmi előmenetelről, püs­pöki karrierről álmodik, majd pedig el­­jegyzi magát az első parasztlánnyal, akit az utcán szembetalál, hogy vadul elutasít­ja beteg anyja jó szavát, szeretetét — mindez modern szemmel valami furcsa, frusztrációs komplexusnak látszik, mintsem szent, követendő példának. Persze, a fia­talember tettei mögött ott lappang egy csúf, reménytelenül szerelmes asszony „baráti" serkentő szava: inkább ne legyen senkié vagy az első ismeretlené, mint azé a kedves, vidám lányé, akinek a vérében van az életöröm. De aki ilyen átlátszóan beugratható, annak bizony nem egyébre, mint idegorvosra lenne szüksége, így aztán a szerencsés vetélytárs, a jómódú gyáros (Sven Wolter, egy roppant férfias, kedves színész), aki végül is elveszi az elhagyott Charlottét, emberileg is rögtön vonzóbbnak bizonyul, bár — ez már az írói elgondo­láshoz hű következtetés Charlotte szavai­ban —: a nagy szerelem nem is alkalmas indíték a házassághoz, a barátság többet ér. De vajon szerelem-e, amit az aszké­­zis megszállottja támaszt a partnerében? És egyáltalán — mit tud a szerelemről, mit írhat a szerelemről egy nyomorék vénlány, ha százszor Nobel-díjas is? Végső fokon az a furcsa gyanúja támad a szemlélőnek, hogy szereplők és rende­zőjük, miközben mondják a Lagerlöf jól­nevelt dialógusait, a maguk modern, fel­szabadult természetességével vitába száll­tak az íróval, a teljes, szép, emberi élet nevében, ember módra... S a kórokozók is kö­zömbösek. Mindegy nekik, hogy a fog­lyokat, az őröket vagy a kísérletező tudósokat fertőzik halálra. Kuczka Péter és Szurdi András film­je pontosan időzít, olyan korszakba, amikor az emberiség még nem tört be­le abba, hogy nem több, mint a labora­tóriumi boncasztalra szánt tengerima­lac. De a helyet, tájat, országot nem je­löli meg. Akárhol történhet. „Valahol, Európában“. Mint az emberiség minden sorsdöntő, iszonyú vagy felemelő pilla­nata. Iszonyú és felemelő pillanata. Mert mindig vannak, akik megkockáz­tatják a lehetetlent. Ez a doktor, a töb­bi foglyok csodálatosan összehangolt félrevezető akciója következtében ki­szökik, hogy gyógyszert hozzon. A kor körülményeinek megfelelően, csupán erősítőt. Éjjel állít be egy patikába, a recepttel, amit ő írt. Tudatja a patikus­sal is, hogy mi folyik, micsoda veszély fenyegeti a világot. A patikus bevezeti bár vele a gyógyszert. Visszaindul. Le­bukik, mert nincsenek iratai. Katona-szökevényekkel ül a siralomházban. Azt hiszik legalább. De nem a kivégző osztag elé kerülnek, hanem vissza a fo­golytáborba. Ott már mások az őrök, mások az orvosok. Volt egy közbeeső jelenet, amikor a pisztolylövések gazdája szemrevételez­te a tábor gyepén halomra fekvő hul­lákat, egyenruhásokat, rabruhásokat, civileket, fehérköpenyeseket egyaránt, s rendelkezett, hogy mindent tüntesse­nek el, mielőtt az új transzport s az új személyzet ideér. Az őrök vak közönnyel engedelmes­kedtek, ő fölényes közönnyel távozott­­, de ki tudja, meddig? Őneki nem írta fel a receptet a doktor, az egyetlen tanú, az utolsó, akit látunk, előbb szem­től szemben, tudástól terhes, boldogta­lan tekintetével, majd egyre kisebbed­ve, távolodva, madártávlatból, a zöld gyepen ... Végül egy felirat: a spa­­nyolnátha-járvány húszmillió embert pusztított el az első világháború végén. Oka ismeretlen ... Az ok ismeretlen ódon hangulatú, gyönyörű kis hegyi utca, lombos, illatos kertek, száz­szok­nyás falu­si cselédlányok a szőnyegpo­rolónál, kis, kézművesi műhelyek csen­desen kopácsoló szerszámai, széles ka­­lapú úr, sétabot, gorekk, madárdal — a Krúdy világa ez, ahol nem történik semmi, csak álmodják életüket és szen­vedélyeiket a Szindbádok és Rezeda Kázmérok i­s ebben az utcában, egy kis trafik mögött, kem­énygalléros, szemüveges illegalisták várják azt a széles kalapú Rezeda Kázmért, mert miért ne lenne ő? Nem ő. Hiszen tör­tént valami: egy pisztolylövés. Aki Re­zeda Kázmér lehetett volna, holtan zuhan végig a macskaköveken, mielőtt az illegális megbízatásnak eleget te­hetne . ■­ Micsoda finoman kidolgozott kont­raszthatás! Krúdys környezet: háttér egy politikai krimihez! Ám­­hamarosan ki­derül, még maibb, még kontrasztosabb műfajról, politikai sci-fi-ről van szó. Aki a megbízatást végül is teljesíti, nem is tudván, hogy mire vállalkozik, egy orvos, Pasteur volt asszisztense (Hetényi Pál). Azért küldik álnéven valami furcsa fogolytáborba a kemény­galléros szemüvegesek, hogy orvosként nézzen utána, mivel, miért oltják be ott a foglyokat."Az ügynek, a merész vállalkozásnak gazdája nincs, csak a pisztolylövésnek van: amikor a ke­ménygalléros szemüvegeseket meg a falazó trafikuslányt lelövi, már szem­től szemben látjuk. De csak mi. Az érdekeltek, a cselekvők nem. Köny­­nyű nekünk, a nézőtéren! A doktor o­­lyasmivel szembesül, amit akkor, az arany „békebeli béke“ még rendületlen atmoszférájában, kétévi háború és statárium ellenére is, szinte képtelen­ség felfogni; ez a fogolytábor a bakté­riumfegyver kísérleti telepe. Ott fenn, a Nagy Házban, közömbös, korlátolt szakbarbár tudósok ülnek a mikrosz­kóp mellett, s feljegyzik a kísérleti nyúlnak használt foglyok morbiditási adatait, ott lenn, a barakkok között, SS-tempójú, közömbösen embertelen őrök vigyáznak a kísérleti anyagra, hogy ne kérdezzen, ne lázadozzon, ne szökjön, ne viselkedjék természetesen. Egy fölösleges ember Egy öregúr áll a páncélszekrény előtt. Már a hátán, válla rándulásain is lát­szik, milyen izgatott: éppen most küld­ték nyugdíjba, mivel két vállalat össze­olvadt, s a két igazgató közül ő bizo­nyult fölöslegesnek. Féltve őrzött kin­cseit, ifjúkora jelképeit vagy fétiseit gyömöszöli be sietve az aktatáskájába: iratokat, kitüntetéseket, Sztálin arasz­nyi mellszobrát — 1980-ban vagyunk — és minden eshetőségre egy revolvert. Tán ez a „minden eshetősége is egy ős totem. Nézem a válla mozgását, a fehér haját, a megszokott tárgyakra meghit­ten simuló ujjait, és hirtelen eszembe jut egy színész, akit rég nem láttam: Mihail Uljanov. Húsz évvel ezelőtt vált közismertté, már negyvenesen, Galinya Nyikolajeva híres regénye, az Ütközően filmváltozatában, egy házasságon kívüli tragikus szerelem hőseként. Nem volt szép fiú, nem volt látványos hősi al­kat, végtelenül emberi, egyszerű és bölcs volt. Annyi éve nem láttam. Va­jon mit játszik? Az öregúr bezárja a széfet, és degeszre tömött táskáját szí­vére szorítva megfordul. Ő az, Mihail Uljanov. Szász János érzékeny és okos elemzé­se az Előre Pereg a film rovatában szá­mon kéri a rendezőtől, hogy az élet fő sodrából kikerülő vezető magánéleti tragédiáját nem támasztja alá azoknak a közéleti hibáknak, mulasztásoknak a bemutatásával, amik a váratlan nyug­díjazáshoz vezettek. Az alábbiakban in­kább arra próbálnám felhívni a figyel­met, ami a nyolcvanéves rendező iga­zán nem öreges, csak az öregség tragé­diájával szembenéző filmjében valóban benne van vagy mögöttes terében sej­lik. Azt hiszem, nem arról van szó, hogy ez az igazgató személyesen mit mulasztott vagy mit hibázott. Hanem egy korszakváltásról, amihez felzárkóz­ni már nem tudott, nem volt meg hozzá a felkészültsége. Akit érdekelt valaha a szovjet irodalom és film legjava, az meghitten ismeri a két harcos generá­ciót, a polgárháború után vörösparancs­noki posztjukból az iparfejlesztés élére kerülő apákat, s a második világhábo­rúból győztesen hazatérve, az újjáépí­tés emberfeletti munkájának vezetésére vállalkozó fiakat. A feladat, amely a háború utáni nemzedékre várt, még mindig a mesebeli Nagyerejű Jánosok teljesítőképességét és hajlandóságát igé­nyelte. Hogy parancsnokként rohamra vezessenek az építésben, és­­ esetleg elmulasszák befejezni az 1941-es moz­gósítás miatt félbeszakított egyetemet. De majdnem negyven évvel a háború után új szemlélet és új nemzedék ható­képessége érvényesül: a tudás, a modern tudományos eszközök nyújtotta oldott biztonság a feladatok megoldásában. Ez lappang Uljanov-Abrikoszov nyugdíja­zása mögött, és emiatt érzi magát szá­razra vetett halnak otthonában is. Ezért nem tudja megtalálni a hangot a fiai­val, parancsolni próbál, holott mérle­gelésre volna szükség, és szinte kine­vetik. Első házasságából való leánya szemére veti, hogy a maga osztályon fe­lüli szemléletével nem tanúsíthat meg­értést az ő kicsinyes gondjai iránt (mi­közben ez az osztályon felüli élet meg­rendült). Ennek az embernek az életé­ből kimaradtak a meghitt kapcsolatke­resések, a szeretetre és megértésre for­dított idő, és most iszonyúan szenved a maga fölöslegességétől. Sokszor kevere­dik groteszk helyzetekbe, sokszor bánik most is csúnyán a hozzátartozóival, de akárhogy kapálódzik, lépten-nyomon érzi, hogy hatalma, ereje, vonzása meg­szűnt. Akkor érzi leginkább, amikor nálánál idősebb főnöke behívja a mi­nisztériumba és megmagyarázza neki, hogy eljárt fölötte az idő. A helyzet groteszk: a hetvenéves fölött nem járt el, de a hatvanéves fölött igen. Mert a hetvenéves az, aki határoz. Nincs terünk itt kitérni arra az iro­nikusan lírai-szép ábrázolásra, ahogy Rajzman, Uljanov és partnere, A ku­tyás hölgy szerepéből emlékezetes, most már finoman öregedő Ilja Szavvina megteremti a házaspár kicsit félénk, ki­csit önmagán is mulató, titkolt líraisá­­gú egymásra találását. Csak a film zá­rójelenetére térnénk ki még: megtör­ténik a csoda, hősünket visszahívják, új kinevezést kap, és hirtelen vissza­fiatalodva, frissülő mozdulatokkal, si­etve öltözik. S ahogy nyakkendőjét köt­ve megáll a tükör előtt, mozdulatai új­ból lelassulnak, lebénulnak. Szigorúan néz szembe önmagával, tán azért, hogy kétségbe ne essék: megérti, hogy csak haladékot kapott. Az öregedés, a part­­ra­ vettetés, az életből való kikerülés visszavonhatatlan folyamat. Hogy ezt nem tudja gyermekei szeretetével pó­tolni, s hogy nincs olyan tudása, ame­lyért az utódok, a fiatal munkatársak hozzáforduljanak, ez már az ő szemé­lyes tragédiája. De ami a természet tör­vényeit, s az egyre gyorsuló modern idő könyörtelenségét illeti, azokkal szem­ben ő is, mint mindenki, tehetetlen. HALÁSZ ANNA ... amikor az ember még nem tört bele, hogy csupán boncasztalra szánt tengerima­lac ... (Reviczky Gábor és Hetényi Pál) ... félénk líraiságú, önironikus egymásratalálás ... (Mihail Uljanov és Ilja Szafina) FILM 1983. július 8. A HÉT 4

Next