A Hét, 1983 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1983-07-08 / 28. szám
Svéd filmek — Bergman nélkül és Widerberg nélkül és Donner és Sjöman és Mai Zetterling nélkül. Egészében a modern társadalom, emberközi kapcsolatok, test és lélek ama kihívóan modern művészi közelítése nélkül, amit a nemzetközi tudatban a svéd film jelentett. Anélkül, amivel évek óta a hazai svéd filmnapokon is mindig találkoztunk. Mit mutat az idei műsor? Néhány fiatal filmest, akik teljes tudásukkal a közönségizlés felé fordulnak, jó minőségű szórakozást akarnak és tudnak nyújtani. A válogatás túlnyomó része a gyerekeknek szól, ezek a filmek remélhetőleg előbb-utóbb az országos mozihálózat ifjúsági műsorába is bekerülnek. Az egyetlen film, amely alkotóinak művészi igényessége folytán túlemelkedik ezeken a kereteken, Jackie Söderman filmje, a Nobel-díjas Selma Lagerlöf több könyve alapján, címe Charlotte Lövensköld. A századforduló világhírű írónőjének életművéből már a mai idősebb nemzedék sem a Costa Berlinget, hanem csak a kedves gyerekregényt, Nils Holgersort rendkívüli utazását ismeri. A huszadik század már szuperszonikus gyorsasággal süvöltött el az írónő álmodó, mítoszokból és természetimádatból szőtt világa mellett, s a XIX. századból olyan írókhoz fordulunk vissza, akiknek műve a nagy összeütközések, világmozdító szenvedélyek, hatalomvágy és szabadságvágy, tudásvágy és szerelemvágy termékeny mozdulásaiból ihletődött. Érdekes tanulmány tárgya lehet mégis, hogy mihez nyúl ebből a levendula illatú, avitt világból egy mai fiatal művész. Úgy látszik, elsősorban az „elveszett Paradicsomhoz", ahhoz a korhoz, amelyben a legboldogtalanabb emberi életet is feloldó, felemelő, megnyugtató zöldövezet vette körül, amikor az egy főre eső légköbméter bőven elég volt, s így a társadalmi előítéletek fojtogatása is elviselhetőbb. Ez így kétségtelenül illúzió. Semmilyen szorongatottság nem lesz elviselhetőbb, ha andalítóan szép helyen fullad meg a lélek. Ami mégis elsősorban hat ránk, az a látvány, Rune Erikson gyönyörű felvételezése erdőn, mezőn, kiskertben, házban. Gyönyörű táj, tisztára sepert házak és példásan művelt szántóföldek, egy nagyon régi, mély gyökerű földműves civilizáció képe, a múlt század elején. Egy bokor, egy faház vagy fából épült kastély, egy pár ló, egy nyitott hintó, egy szépen terített asztal a hétköznapi élet meghitt szépségét sugallja. De ebben a látszólag megnyugtatóan szép világban különös konfliktusok feszülnek az életkedv és a vallási szigor között. A protestáns puritanizmus karikatúrájaként ható fiatal pap, aki még a cserép virágot is kiteszi szobájából, hogy el ne terelje gondolatait istentől, mintha nem is annyira egy ideológia megszállottja volna, mint inkább görcsös lélek, tehetségtelen ember, aki egy sikertelen egyetemi vizsga szégyene elől menekül az egyházi hivatásba, s akit erre az életidegen vakhitre nem predesztinál a környezete. Családja széles látókörű, szabad lelkű, művelt, életvidám emberekből áll, menyaszszonya, az elszegényedett arisztokrata sarj, Charlotte (Ingrid Janbell vonzó-szép megjelenítésében) maga a természet egyszerű, őszinte és termékeny sugárzása, sőt, az öreg falusi tiszteletes, aki mellett segédlelkészkedik, a maga csendes, nem hivalkodó bölcsességében az emberi boldogság szolgálatát vállalja inkább, mint az Úrét. A fiatal Karl-Arthur (Lars Green) logikátlan tettei, hogy szakít menyasszonyával, aki társadalmi előmenetelről, püspöki karrierről álmodik, majd pedig eljegyzi magát az első parasztlánnyal, akit az utcán szembetalál, hogy vadul elutasítja beteg anyja jó szavát, szeretetét — mindez modern szemmel valami furcsa, frusztrációs komplexusnak látszik, mintsem szent, követendő példának. Persze, a fiatalember tettei mögött ott lappang egy csúf, reménytelenül szerelmes asszony „baráti" serkentő szava: inkább ne legyen senkié vagy az első ismeretlené, mint azé a kedves, vidám lányé, akinek a vérében van az életöröm. De aki ilyen átlátszóan beugratható, annak bizony nem egyébre, mint idegorvosra lenne szüksége, így aztán a szerencsés vetélytárs, a jómódú gyáros (Sven Wolter, egy roppant férfias, kedves színész), aki végül is elveszi az elhagyott Charlottét, emberileg is rögtön vonzóbbnak bizonyul, bár — ez már az írói elgondoláshoz hű következtetés Charlotte szavaiban —: a nagy szerelem nem is alkalmas indíték a házassághoz, a barátság többet ér. De vajon szerelem-e, amit az aszkézis megszállottja támaszt a partnerében? És egyáltalán — mit tud a szerelemről, mit írhat a szerelemről egy nyomorék vénlány, ha százszor Nobel-díjas is? Végső fokon az a furcsa gyanúja támad a szemlélőnek, hogy szereplők és rendezőjük, miközben mondják a Lagerlöf jólnevelt dialógusait, a maguk modern, felszabadult természetességével vitába szálltak az íróval, a teljes, szép, emberi élet nevében, ember módra... S a kórokozók is közömbösek. Mindegy nekik, hogy a foglyokat, az őröket vagy a kísérletező tudósokat fertőzik halálra. Kuczka Péter és Szurdi András filmje pontosan időzít, olyan korszakba, amikor az emberiség még nem tört bele abba, hogy nem több, mint a laboratóriumi boncasztalra szánt tengerimalac. De a helyet, tájat, országot nem jelöli meg. Akárhol történhet. „Valahol, Európában“. Mint az emberiség minden sorsdöntő, iszonyú vagy felemelő pillanata. Iszonyú és felemelő pillanata. Mert mindig vannak, akik megkockáztatják a lehetetlent. Ez a doktor, a többi foglyok csodálatosan összehangolt félrevezető akciója következtében kiszökik, hogy gyógyszert hozzon. A kor körülményeinek megfelelően, csupán erősítőt. Éjjel állít be egy patikába, a recepttel, amit ő írt. Tudatja a patikussal is, hogy mi folyik, micsoda veszély fenyegeti a világot. A patikus bevezeti bár vele a gyógyszert. Visszaindul. Lebukik, mert nincsenek iratai. Katona-szökevényekkel ül a siralomházban. Azt hiszik legalább. De nem a kivégző osztag elé kerülnek, hanem vissza a fogolytáborba. Ott már mások az őrök, mások az orvosok. Volt egy közbeeső jelenet, amikor a pisztolylövések gazdája szemrevételezte a tábor gyepén halomra fekvő hullákat, egyenruhásokat, rabruhásokat, civileket, fehérköpenyeseket egyaránt, s rendelkezett, hogy mindent tüntessenek el, mielőtt az új transzport s az új személyzet ideér. Az őrök vak közönnyel engedelmeskedtek, ő fölényes közönnyel távozott, de ki tudja, meddig? Őneki nem írta fel a receptet a doktor, az egyetlen tanú, az utolsó, akit látunk, előbb szemtől szemben, tudástól terhes, boldogtalan tekintetével, majd egyre kisebbedve, távolodva, madártávlatból, a zöld gyepen ... Végül egy felirat: a spanyolnátha-járvány húszmillió embert pusztított el az első világháború végén. Oka ismeretlen ... Az ok ismeretlen ódon hangulatú, gyönyörű kis hegyi utca, lombos, illatos kertek, százszoknyás falusi cselédlányok a szőnyegporolónál, kis, kézművesi műhelyek csendesen kopácsoló szerszámai, széles kalapú úr, sétabot, gorekk, madárdal — a Krúdy világa ez, ahol nem történik semmi, csak álmodják életüket és szenvedélyeiket a Szindbádok és Rezeda Kázmérok is ebben az utcában, egy kis trafik mögött, keménygalléros, szemüveges illegalisták várják azt a széles kalapú Rezeda Kázmért, mert miért ne lenne ő? Nem ő. Hiszen történt valami: egy pisztolylövés. Aki Rezeda Kázmér lehetett volna, holtan zuhan végig a macskaköveken, mielőtt az illegális megbízatásnak eleget tehetne . ■ Micsoda finoman kidolgozott kontraszthatás! Krúdys környezet: háttér egy politikai krimihez! Ámhamarosan kiderül, még maibb, még kontrasztosabb műfajról, politikai sci-fi-ről van szó. Aki a megbízatást végül is teljesíti, nem is tudván, hogy mire vállalkozik, egy orvos, Pasteur volt asszisztense (Hetényi Pál). Azért küldik álnéven valami furcsa fogolytáborba a keménygalléros szemüvegesek, hogy orvosként nézzen utána, mivel, miért oltják be ott a foglyokat."Az ügynek, a merész vállalkozásnak gazdája nincs, csak a pisztolylövésnek van: amikor a keménygalléros szemüvegeseket meg a falazó trafikuslányt lelövi, már szemtől szemben látjuk. De csak mi. Az érdekeltek, a cselekvők nem. Könynyű nekünk, a nézőtéren! A doktor olyasmivel szembesül, amit akkor, az arany „békebeli béke“ még rendületlen atmoszférájában, kétévi háború és statárium ellenére is, szinte képtelenség felfogni; ez a fogolytábor a baktériumfegyver kísérleti telepe. Ott fenn, a Nagy Házban, közömbös, korlátolt szakbarbár tudósok ülnek a mikroszkóp mellett, s feljegyzik a kísérleti nyúlnak használt foglyok morbiditási adatait, ott lenn, a barakkok között, SS-tempójú, közömbösen embertelen őrök vigyáznak a kísérleti anyagra, hogy ne kérdezzen, ne lázadozzon, ne szökjön, ne viselkedjék természetesen. Egy fölösleges ember Egy öregúr áll a páncélszekrény előtt. Már a hátán, válla rándulásain is látszik, milyen izgatott: éppen most küldték nyugdíjba, mivel két vállalat összeolvadt, s a két igazgató közül ő bizonyult fölöslegesnek. Féltve őrzött kincseit, ifjúkora jelképeit vagy fétiseit gyömöszöli be sietve az aktatáskájába: iratokat, kitüntetéseket, Sztálin arasznyi mellszobrát — 1980-ban vagyunk — és minden eshetőségre egy revolvert. Tán ez a „minden eshetősége is egy ős totem. Nézem a válla mozgását, a fehér haját, a megszokott tárgyakra meghitten simuló ujjait, és hirtelen eszembe jut egy színész, akit rég nem láttam: Mihail Uljanov. Húsz évvel ezelőtt vált közismertté, már negyvenesen, Galinya Nyikolajeva híres regénye, az Ütközően filmváltozatában, egy házasságon kívüli tragikus szerelem hőseként. Nem volt szép fiú, nem volt látványos hősi alkat, végtelenül emberi, egyszerű és bölcs volt. Annyi éve nem láttam. Vajon mit játszik? Az öregúr bezárja a széfet, és degeszre tömött táskáját szívére szorítva megfordul. Ő az, Mihail Uljanov. Szász János érzékeny és okos elemzése az Előre Pereg a film rovatában számon kéri a rendezőtől, hogy az élet fő sodrából kikerülő vezető magánéleti tragédiáját nem támasztja alá azoknak a közéleti hibáknak, mulasztásoknak a bemutatásával, amik a váratlan nyugdíjazáshoz vezettek. Az alábbiakban inkább arra próbálnám felhívni a figyelmet, ami a nyolcvanéves rendező igazán nem öreges, csak az öregség tragédiájával szembenéző filmjében valóban benne van vagy mögöttes terében sejlik. Azt hiszem, nem arról van szó, hogy ez az igazgató személyesen mit mulasztott vagy mit hibázott. Hanem egy korszakváltásról, amihez felzárkózni már nem tudott, nem volt meg hozzá a felkészültsége. Akit érdekelt valaha a szovjet irodalom és film legjava, az meghitten ismeri a két harcos generációt, a polgárháború után vörösparancsnoki posztjukból az iparfejlesztés élére kerülő apákat, s a második világháborúból győztesen hazatérve, az újjáépítés emberfeletti munkájának vezetésére vállalkozó fiakat. A feladat, amely a háború utáni nemzedékre várt, még mindig a mesebeli Nagyerejű Jánosok teljesítőképességét és hajlandóságát igényelte. Hogy parancsnokként rohamra vezessenek az építésben, és esetleg elmulasszák befejezni az 1941-es mozgósítás miatt félbeszakított egyetemet. De majdnem negyven évvel a háború után új szemlélet és új nemzedék hatóképessége érvényesül: a tudás, a modern tudományos eszközök nyújtotta oldott biztonság a feladatok megoldásában. Ez lappang Uljanov-Abrikoszov nyugdíjazása mögött, és emiatt érzi magát szárazra vetett halnak otthonában is. Ezért nem tudja megtalálni a hangot a fiaival, parancsolni próbál, holott mérlegelésre volna szükség, és szinte kinevetik. Első házasságából való leánya szemére veti, hogy a maga osztályon felüli szemléletével nem tanúsíthat megértést az ő kicsinyes gondjai iránt (miközben ez az osztályon felüli élet megrendült). Ennek az embernek az életéből kimaradtak a meghitt kapcsolatkeresések, a szeretetre és megértésre fordított idő, és most iszonyúan szenved a maga fölöslegességétől. Sokszor keveredik groteszk helyzetekbe, sokszor bánik most is csúnyán a hozzátartozóival, de akárhogy kapálódzik, lépten-nyomon érzi, hogy hatalma, ereje, vonzása megszűnt. Akkor érzi leginkább, amikor nálánál idősebb főnöke behívja a minisztériumba és megmagyarázza neki, hogy eljárt fölötte az idő. A helyzet groteszk: a hetvenéves fölött nem járt el, de a hatvanéves fölött igen. Mert a hetvenéves az, aki határoz. Nincs terünk itt kitérni arra az ironikusan lírai-szép ábrázolásra, ahogy Rajzman, Uljanov és partnere, A kutyás hölgy szerepéből emlékezetes, most már finoman öregedő Ilja Szavvina megteremti a házaspár kicsit félénk, kicsit önmagán is mulató, titkolt líraiságú egymásra találását. Csak a film zárójelenetére térnénk ki még: megtörténik a csoda, hősünket visszahívják, új kinevezést kap, és hirtelen visszafiatalodva, frissülő mozdulatokkal, sietve öltözik. S ahogy nyakkendőjét kötve megáll a tükör előtt, mozdulatai újból lelassulnak, lebénulnak. Szigorúan néz szembe önmagával, tán azért, hogy kétségbe ne essék: megérti, hogy csak haladékot kapott. Az öregedés, a partra vettetés, az életből való kikerülés visszavonhatatlan folyamat. Hogy ezt nem tudja gyermekei szeretetével pótolni, s hogy nincs olyan tudása, amelyért az utódok, a fiatal munkatársak hozzáforduljanak, ez már az ő személyes tragédiája. De ami a természet törvényeit, s az egyre gyorsuló modern idő könyörtelenségét illeti, azokkal szemben ő is, mint mindenki, tehetetlen. HALÁSZ ANNA ... amikor az ember még nem tört bele, hogy csupán boncasztalra szánt tengerimalac ... (Reviczky Gábor és Hetényi Pál) ... félénk líraiságú, önironikus egymásratalálás ... (Mihail Uljanov és Ilja Szafina) FILM 1983. július 8. A HÉT 4