A Hét, 1983 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1983-07-15 / 29. szám
Új világ a hetedik emeleten Látásunk, akárcsak mindennapi nyelvünk — eléggé „közhelyes“. Erre manapság már a karikatúrák, a grafikai trükkök, játékok körülbelül a keresztrejtvényfejtés, a hétvégi unaloműző szórakozás szintjén mindegyre felhívják figyelmünket, emlékeztetnek. Ilyenkor rádöbbenünk, hogy látásunk mennyire földhözragadt, mennyire be vagyunk zárva egy szűk tér egyhangú perspektíváiba. S mivel a látás hangsúlyozottan fogalmi jellegű jelenség és folyamat mint a nyelvi közhelyekből, ugyanúgy a látás közhelyeiből(től) néha ösztönösen menekülünk. Figyeljük csak meg magunkat, vagy a szomszédunkat, aki teszem azt, falusi vagy városszéli földszintes házból költözött a tömbház hetedik emeletére. Emberünk (talán anélkül, hogy tudná, miért) üres óráiban kedvvel nézelődik, bámészkodik lakása ablakából vagy teraszáról a világra. Mert az utca innen, felülnézetből érdekesebb. Mert tényleges szellemi erőfeszítésbe kerül a tarka kiskutyát megkülönböztetni (melynek felülről nem látszanak a lábai, farka eltűnik, s csupán egy tojásdad pacni az aszfalton az egész állat) az eldobott újságpapírtól, vagy a labdázó gyerekek csomóba gyűrt, járdaszélre vetett ingétől... És egyáltalán: innen újszerűbb, ismeretlenebb a világ: a kövér bácsika például úgy viseli pocakját, mint valami téli nyaksálat; a méltóságteljes pocak komikusan körülbugyolálja a mozgékony fejet, mely már rab madárnak tűnik: pocakkalitkában — ennyinek és ilyenszerűnek látszik hét emelet magasságából a bácsi .. . A felülnézet új látószöget adott a világhoz, melynek arca így gazdagabb lett; egyszerű térbeli helyváltoztatás (a hetedik emeletre költöztünk) képes kioltani látásvilágunk közhelyeit és visszaadni valamit környezetünk elveszettnek hitt, paradicsomi sokarcúságából. S ez az élmény lehet olyan erős, olyan fontos, hogy „hetedik emeleti újoncunk", teszem azt, előálljon vele, s ajándékként kínálja fel a földszinti házban maradt egyik vagy másik családtagnak: „Mama, ugorjon fel hozzánk este felenként, meglátja milyen érdekes tőlem az utca ...“ Mindezzel csupán annyit akarok mondani, hogy „közhelyes” látásunk felfrissítése mennyire köznapi, mélyen lényünkben gyökerező ösztön. Ez ösztönünk, a világot sokarcú, csodálatos látvánnyá tevő képességünk révén lehetséges a képzőművészet. Tehát általunk is, akik igényeljük, elfogadjuk, befogadjuk a művész rögzítette látványt, az új illúziót vagy világlátszatot — valahogy úgy, mint a hetedik emeletre szóló meghívást a földszinti házban élő mama. A valóság újabb vetületeit feltáró és rögzítő képzőművészeti alkotás a többékevésbé kiművelt ösztönű ember számára gondolatértékű: a valami így is látható és láttatható élménye és valósága mindig egy-egy gondolat a világról. Az igazi (képzőművészeti) látvány a fogalmiság valamelyik zónájában gyökerezik. Ezért a látvány gazdagsága gondolatgazdagságot jelent. Mint az eszmék a nyelv által, a képzőművészet nyelvén megfogalmazott sajátos gondolatok is bárki számára megközelíthetők az érzékeny szem, „fogékony látásunk" révén. Ezért a művészet demokratikus, akár a nyelv. A művész pedig látásunk, s vele gondolkodásunk — tehát végső soron a világ — dimenzióit tágítja. Az emberiség szakadatlanul „látni tanul". A kisgyerek megtanulja, hogy a holdat nem érheti el kézzel, bármilyen közelinek is tűnjék az, a frissen hetedik emeletre költözött lakó felfedezi, hogy a magasból milyen különös látvány a mélyben lebzselő kiskutya vagy a sétáló bácsika .. . Fred Micos metszetei előtt a szemlélő átéli —■ a látvánnyal — a virtuóz világláttatás kettős csodáját: felfedezi a világ újabb oldalait vagy dimenzióját, és „ellopja", eltanulja a művész „nézeteit". A látás gazdagodó, embert gazdagító folyamatában, úgy érzi, ismét előre lépett. Csodát (s méghozzá kettős csodát) írtam, holott az egész hosszadalmas bevezetővel az „érthetőség" leegyszerűsített közös nevezőjére szerettem volna utalni, mely a hetedik emeleti bámészkodást lényegileg (!) a lehetséges műélvezettel társítja, hiszen a (szellemi) magatartás mélyén ugyanaz az ösztön és érzékenység — a szomjúhozó látásé! — munkál. No meg, úgy érzem, ezen az úton (a hetedik emeleti szemlélődéstől a művészetig) könnyen eljuthatunk Fred Micos látásmódjának jellemzéséhez. A művész egyik metszetén néhány (a munka ritmusába feledkező) emberalak. Mellettük apró foltok, melyeket nem tudom miként (és mivé!) azonosítanánk, ha a kép e két részlete közé nem esne egy tört vonal, mely jelzi, hogy a munkások egy tömbház tetején dolgoznak, a foltok pedig: a „lenti világ" (most már felismerhető) elemei ... Hetedik emeleti emberünk hóna alá veheti a metszetet, és elviheti a földszintes házba: „nézze mama, milyen érdekesek az utca foltjai (mint tőlem, a teraszról), ez a tört vonal pedig a művészet..." A művész látását elfogadva, világába belépve élmény- és gondolatgazdag e tapasztalás folyamata. Fred Micos egészen egyszerű támpontokat (s velük teljes műélvezetet) kínáló művészete, ha szabad így fogalmazni: messze rugaszkodik. A már jelzett, emeltebb perspektívából láttatja környezetünket, udvarokat, háztetőket, dombokat, szerpentineket... Ez első látásra fantasztikus, kígyózó formák, alakzatok mögött a mindennapi világ elemeit láthatja meg és ismerheti fel a már „beavatott" szemlélő. Vagy, hogy egy lépéssel tovább menjünk: a köznapiban (Fred Micos által!) felfedezte, felfedezheti a csodálatost. „Mondanivalónak" egy művész számára éppenséggel ennyi sem lenne kevés. Fred Micos azonban az a fajta alkotó, aki olyan magától értetődően gondolkodik a kétdimenziós síkban, képben, mint a legtehetségesebb esszéírók a nyelvben. Eddig (a talán didaktikus, de szükséges fokozatosság kedvéért) csak emelt perspektívájú képeit említettem, de fontos máris tovább fűzni a bemutatást-méltatást: a felülnézet a magasság-élményt is viszonylagossá teheti és a mélységélményt is felidézheti. Mice? Bivalyok és madarak című metszete szintén fölülről láttatja a (talán pocsolyában) lassan-lagymatagon köröző fekete bivalyokat. És ugyanakkor felülnézetből látjuk a kecsesen suhanó fehér madarak raját. A kompozícióban a lomha fekete bivalyok és cikázó fehér madarak színte szinte egy síkba kerülnek — egy „kozmikus nézőpontból" (nagyon magasból, végsőkig fokozott távlatból) ahonnan már-már egyneműsödik a mélység (bivalyok) és köznapi magasság (madarak), a föld és a jég. Megkapóan bölcs reflexió ez a dolgok viszonylagosságáról. Hangulata nyelvben visszaadhatatlan .. . Mit mondhatna hetedik emeleti emberünk e képről a földszintes házban? Közel került egymáshoz, fedi egymást két sík, melyeket nem nagyon szoktunk ilyen „közelieknek" elképzelni... A Rejtett kincsek című metszeten Fred Micon újabb bravúrja a nyomtatás technikájának kihasználásából származik. A metszeten ugyanis a levegő anyagszerűbben jelenik meg (láthatóbb az, amit láthatatlannak szoktunk meg), mint más ábrázolási módszerek esetében. Csak a tárgyakat kell stilizáltabban ábrázolni, és döbbenetes viszonylagosság, kétértelműség ( grafikai gondolat) születik: nem tudni, hogy föld és levegő vagy tengerfenék és víz van előttünk a lapon. Inkább egyszerre mindkettő: áttetsző és mégis rejtélyes univerzum. Nos, metszeteinek e kozmikus távlataiban Fred Micon döbbenetes erővel képes felvillantani, feltámasztani, képi életre kelteni a kelet-európai folklór mágikus világát. Micon különös térképzeteiben az erdő, vad és vadász, a kastély, az eltévedt Pegazus rendkívül ismerős és ugyanakkor (ebben az ábrázolásban) értelmezően újszerű. A Szivárvány című metszet szinte összefoglalás: az (oldalnézetből megragadott) szivárvány fölött mitikus teljességben a Nap mellett ott a Hold is. Alattuk (felülnézetből) stilizált népi motívumokkal díszített szőttesnek (szőnyegnek) tűnő mező, dolgozó emberekkel és stilizált (a népművéetből ismert) alakzatokkal. Folklór ihletettségű és mégis nagyon személyes látomás, elégia egy létformáról. A stilizált, áttetsző, átváltozó motívumok elemzésének vonalán is eljuthatunk Micos különös és (gondolatilag) ismerős nézőpontú képeinek lényegéhez. De úgy vélem, helyesebb, no meg élet- és művészetszerűbb (volt) valamelyik tömbház hetedik emeletéről elindulni. Mert a kiállítóteremből úgyis odaballagunk vissza (haza). Gazdagodva. Megnyugtató, hogy az utat bárki végigjárhatja. IVÓ PÉTER SPIRU CHINTILA Építőtelep Különvélemény a sündisznóról Fővárosi tárlatok A fővárosi MŰVÉSZETI MÚZEUM (Köztársasági Palota) második emeleti (két) termében Gábriela Patulea Dragul festészeti és grafikai kiállítását tekintheti meg július hónap folyamán az érdeklődő. Rendkívül sajátos, egyénien látott és ábrázolt — stilizált! — világ tárul elénk a falakról. Adott pillanatban már olyan érzéseink támadhatnak, mintha nem is valódi festményeket látnánk, mintha a festőnő mágikus erejű hatású kirakójátékot űzne színezett vászonra ragasztott virágszirmokkal és levelekkel... Persze, a levelek-szirmok tényleg festettek (nem ragasztottak), a játék, a kísérlet pedig bámulatba ejt: e két elemmel (szirommal és levéllel, ezek körvonalaival-színeivel) mi minden kifejezhető! Sőt, a végén azt is készséggel elismerjük, szinte minden kifejezhető velük. A művésznő meggyőzött... Az önmagához, témáihoz, eszközeihez hű, önnön lehetőségeivel állandóan kísérletező művész diadala ez. Aki néhány elem variációival mágikus hangulatú, örvénylő, fantázia-megmozgató kompozíciókat hoz létre, melyeknek minden részlete jelentéses, kölcsönösen „utalásos“, dinamikus összefüggésben él (!) az egésszel. Úgy tűnik például, hogy falevelet látunk a képen. A tekintetet, a figyelmet a foltok, vonalak örvénylése a részletek felé irányítja, mely részletek: falevelek vagy virágszirmok, s ezek együttesen faként utalnak a levélnek tűnő egészre. Az áttűnéseknek olyan játéka sziporkázik felénk, melynek eredményeként — másik (Pillangó című) képen — a keretezett felületet betöltő pillangónkban virágok villódznak (avagy: általuk, belőlük alakul ki a pillangó képe), s mögöttük fölsejlik a (virágos, pillangós) mező. A pillangó szárnnya: virágok mezeje; a virágos mező: pillangó; a virágok: pettyek a pillangó szárnyán stb. stb. A nyelv metaforái nem fedik és idézhetik fel ez áttűnéses, plasztikus képteremtés gazdag, mozgékony és fantázia-felcsigázó hierarchiáját. Ez már nem egyszerűen technika, hanem „rögzített látás“, melynek ha részeseivé válunk, máris: elgondolkoztató „láttatás“, hatékony festői látomás a világról. A láttatás ilyen képességeivel megáldott festőnő magabiztosan írhatja néhány alkotása alá ezt a címet: Az Idő- Mert tényleg képes megajándékozni a tárlatlátogatót, műve szemlélőjét az illékony idő különös, egyedien egyszeri képzetével. Vonzó, érdekes alkatú egyéniség, élményszerűen egyenletes, színvonalas, meditációra, együttgondolkodásra késztető kiállítás ... • A DALLES TEREMben két neves művész munkáit láthatjuk ebben a hónapban. Fred Micow metszeteinek sorozata a képi gondolkodás meghökkentő logikájával „üt szíven“ — vagy inkább: képzeleten ... Spiru Chintila festményein éles, szögletes formákat-vonalakat látunk szürke, acélos színekben. Ha a nyomasztó egyhangúságot elfogadja a néző — aki „befogadó“, ha igaz — akkor eldöntheti (vagy legalábbis elmerenghet rajta), hogy mennyiben és miként érdem a festészetben a nem túlságosan (hanem eléggé „módjával“) következtető következetesség. Az Academiei utcai GALÉRIÁban Octavia Tarălungă állította ki akvarelljeit és illusztrációit. Az akvarellek bódító, tarkabarka színeit mintha nem vízzel, hanem sziruppal keverte volna ki a művésznő — tizenkilencedik századiasan andalító zenét hallgatva. A tarkabarka barkácsolás szintjét csupán néhány kép haladja meg, azok, melyeken nem bájos kutyushoz hajol az érzelmes hölgy, hanem (például) a barátnőhöz: fogyókúrás receptet kunyerálni. Sajnos, Octavia Ţarălungă festményein ritka az ilyen — karikírozó — villanás. Érdekes azonban, hogy meseillusztrációira épp ez a látásmód jellemző, ez érvényesül bennük — sikeresen. Andersen, Domniţa Marga vagy Pierre Daninos illusztrációi színvonalasan képviselik kiállításán e műfajt. A CAMINUL ARTEI emeleti termében Constantin Raducan rajzai és festményei láthatók. A lapokon, a vásznakon egymástól néhány vonásban, színben, árnyalatban különböző, tüntetően egyszerű — és nem alak- vagy tárgyszerű — alakzatok. Legtöbb kép címe: Határ. Azt sugallná a cím, hogy e kiállításon arról lenne szó: meddig terjedhetnek a festészet határai? A CAMINUS ARTEI földszinti kirakatában csábító plakát: Állatszobrok. A teremben két tucatnyi képzőművész egy-egy alkotása. A báránykát egy az egyben — és persze márványban — ábrázoló szobortól az elvonatkoztatás végletes termékeiig a változatos megoldások egész parádéját élvezhetjük. Alfréd Dumitriu fémből készült sündisznója például azzal sokkol, hogy megszólalásig („vinnyogásig“?) hasonlít az élőhöz, melynek tüskéit annyian hasonlították acéltűhöz. Nos, a szobrász végrehajtotta, megvalósította az eddig nyelvben szunnyadó ötletet anélkül, hogy a naturalizmus vádjával vagy címkéjével illethetnénk. Groteszk kisszobra igazi művészi telitalálat: egy alkotó „különvéleménye“ a sündisznóról. . . Anton Eberwein két röpülő madárrajt állított ki: a függő vaslapszerkezetek illúziókeltőek, hatásosak ... A kis szobrok sokaságából Ion láncút műve emelkedik ki; ló és lovas e „közös mellszobra“ lendületes szimbiózist fejez ki. A lovas felemelt keze egyszerre (lehet) súlyos pallos vagy pajzs vagy fenyegető tenyér; a ló öklelő fején előre álló szarv; két alak — ember és ló — célirányos egygyéolvadásának kivételesen sikerült és újszerű megvalósulása ez a szobor ... A kiállítás külön érdekessége, hogy a munkák melletti címkék csak a művész nevét tüntetik fel, de az ábrázolt állatot nem nevezik meg. Így aztán az elvontabb állatszobrok körül érdekes, parázs állattani és esztétikai viták adódnak (főként a vonzó téma okán a terembe tóduló suhancok között), eldöntendő például, hogy egyik vagy másik kőtárgy mit mintáz: varjút, halat, netán jegesmedvét? A PETŐFI SÁNDOR MŰVELŐDÉSI HÁZ kiállítótermében Czitrom Béla szobrai a fémformálás lehetőségeinek több módozatát felvonultatják. De akár klasszicizáló domborművet, akár képkeretből kikandikáló szobrot látunk — mindegyik megkapó. Fiatal művészről lévén szó, kiállítása tényleg ígéretes. Újító kedvének, ötletgazdagságának szép bizonyítéka az a fejszobor, melynek egyik szemüvegéből, annak mélyéről fényes fémhenger csillan, néz ránk, csak tehetséges szobrász „kap el ilyen tekintetet“. ti. P ) 5 A HÉT 1983. július 15. KÉPZŐMŰVÉSZET