A Hét, 1983 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1983-07-15 / 29. szám
Szindbád özvegye A negyvenes évek elején néhány hónapig ugyanabban a budapesti panzióban laktam, ahol Krúdy Gyula özvegye. A Petőfi Sándor utcai Comfort panzió, bár „családi otthon“-nak hirdette magát, minden volt, csak nem családi és nem komfortos. Krúdyné szobáját az enyémtől üveges ajtó választotta el. Az író özvegye kerülte a panzió vendégeit, s csak akkor ment le a közös ebédlőbe, mikor onnan már mindenki eltávozott. Magányosnak és szinte megközelíthetetlennek látszott, anélkül, hogy gőgös lett volna. Köszönésemet mindig barátságosan fogadta. Egyszer megkérdeztem tőle: — Remélem, nem zavarja az írógépem kopogása?! — Nem — felelte —, Rózsikétól tudom, hogy ez a munkája. Rózsi a panzió okos, mindentudó szobalánya volt. A kétmondatos párbeszéd alatt néztem meg igazán Krúdynét. Valaha nagyon szép lehetett, de már idős volt, test alakú, kissé régimódi, volt benne valami erőtlen, múltszázadbeli. A szeme fiatalos volt és nagyon kifejező. Tetszett a hangja, a nyugalma is. Egyszer késő délben mentem haza, s már csak őt találtam az ebédlőben. Boldog meglepetésemre odaintett az asztalához. Leültem vele szemben, hallgattam, de felbátorított azzal, hogy kijelentette: — Nem szeretem ezt a zsúfolt panziót, különösen ezt az ebédlőt. Itt még beszélgetni sincs kedvem. De ha benéz valamelyik szombaton a Belvárosi Kávéházba, öt és hat óra között mindig ott talál a bejárattal szembeni sarokasztalnál. Látom, maga is olyan magányos és elárvult itt, mint én ... Hálásan megköszöntem a meghívást, alig vártam a szombatot. • Amint a kávéházba léptem, azonnal felfedeztem Krúdynét. Elegáns volt és valahogy most is az a múlt századbeli, régimódi dáma, selyemruhájában, csipkekesztyűvel a kezén. Maga mellé ültetett, s odaintette a pincért, egy kis kopasz öreget, aki királynőhöz illő tisztelettel hallgatta, amint két kávét és kifliket rendelt. — A jó Guszti még ismerte Krúdyt — mondta vendéglátóm, mikor a pincér már elkacsázott. Majd rám nézett, s átmenet nélkül megkérdezte, mit olvastam Krúdy Gyulától? Azt feleltem, hogy több könyvet olvastam, de legjobban A vörös postakocsi tetszik. — Persze, ez volt a legnagyobb sikere — mondta —, amelyben Szindbád a maga álomvidékeit járja a híres postakocsin. Tudja-e, hogy a régi, nagy primadonnákat ebben a regényben a saját nevükön nevezi? Igaz, látta-e Krúdy valamelyik fényképét? — tette hozzá. — Hogyne. Nagyon szép ember volt! — Nemcsak szép — folytatta —, amellett finom is, tapintatos, udvarias. Azt is tudnia kell róla, hiszen a lexikonok is megírták, hogy az édesapja felvidéki nemes volt s az édesanyja nagyon egyszerű, szegény lány. Juliannának hívták. — Kis szünetet tartott. — Ő most tíz éve halt meg. Hogy is tudott ilyen fiatalon elmenni, elhagyni engem? S azt tudja-e róla, hogy távol állt minden irodalmi klikktől, csoporttól, szabad volt, független, igazi büszke lélek. Nem alkudott meg senkivel, semmivel, ezért választották be oly későn a Petőfi Társaság tagjai közé, ezért kapta meg csak három évvel hahalála előtt a Baumgarten-díjat. Ő, aki csak tizenöt éves volt, amikor az első novellája megjelent, aki csak regényt nem kevesebbet mint hatvanat írt! Tudta-e ezeket róla? — Nem mindent. — Mindez felsorolás, szürke életrajzi adat — legyintett, majd megkavarta a hadikávét és világító szemét rám függesztve folytatta: — Senkihez, igen, senki máshoz nem hasonlított! Tudja, mi volt nála a legjellemzőbb, a legkrúdygyulásabb? Hogy sohasem volt ott , ahol volt. Ha csavargásaiból, a vén budai utcákból vagy a színházból hazatért, s szórakozott mosollyal kezet csókolt nekem, éreztem, hogy akkor valahol messze jár. Ki tudja, hol? Talán a tizenhatodik században egy királyi udvarban, egy álmos kolostorkertben, amelyre éppen rászállt a köd, vagy egy ódon temetőben, ahol hősök pihennek. Mert ő éppen olyan volt, mint a regényalakjai, akikhez egy-egy vonásában mind hasonlított. Mert ő volt Szindbád, de egy kicsit Rezeda úr is, meg Alvinczi úr is, mindenki ő volt, de persze főleg Szindbád, aki most tíz éve, 1933- ban eltűnt valami titokzatos ködben. Elhallgatott, valahová messze nézett... Ennek negyven éve már. Azóta Krúdy özvegye is elment az ő Szindbádja után, eltűnt abba a titokzatos ködbe, amely az emlékezés. MARTON LILI Fodor Sándor megbízólevele (Folytatás a 7. oldalról) • melyben kicsi, nyolc-tizenegy éves gyermekekkel beszélget a riporter — az élet komoly dolgairól?" E riportalanyok megrázó tragédiákat éltek át, és Fodor izgalmasabbaknak találta e történeteket bármelyik vadnyugati filmnél. Míg a gyermekek nevében elmondott panaszt olvasom, felnőtt nézőként óhatatlanul arra gondolok: vajon az amerikai filmgyártásból csak a zenés-táncos gicscsek alkalmasak arra, hogy szemem elé kerüljenek? Amerikában és egyáltalán, másutt a világon nem forgatnak többé valóban drámai konfliktusokat tárgyaló filmeket? Az igazi író-utazó — és Fodor Sándor az — úgy jár a világban, hogy közben mindvégig itthon él. Az ezeregyéjszaka birodalmában Naszreddin Hodzsa kútját és az Izmail Számon mauzóleumot így építi be ez a könyv a tudatunkba: „Körülbelül akkortájt épült, amikor a gyulafehérvári székesegyház — a XI. században". A honvágy természetes érzése mindenkinek, ha távol kerül otthonától. Fodor Sándor egyhónapos amerikai tartózkodása alatt olyan nosztalgiával gondolt haza, hogy még azok után is vágyakozni kezdett, akiknek idehaza nem nagyon keresi a barátságát. De ezen az egyetemes emberi érzésen túl, az utazó Fodor a nemzetiségi sorban élő író tekintetével szemlélődik mindenütt a nagyvilágban. Nem kisebbrendűségi érzéssel, hanem a számbelileg kisebb közösségek iránt tanúsított természetes rokonszenvel. Miamiban Fodor Sándor egy frissen eltemetett háromszéki magyar, Király Imre emlékével találkozik először. Ez a Király Imre közel hatvan éven át az Egyesült Államokban élő magyarok művelődésének, anyanyelvük ápolásának szentelte életét, mesélték az írónak új ismerősei, és magától értetődő, hogy Fodor hazahozta a rég kitántorgott háromszéki jó emlékezetét a a szülőföldjére. De Miamiban figyelt fel leginkább Fodor Sándor az ott élő latinamerikaiakra, akik az Egyesült Államokban is ragaszkodnak anyanyelvükhöz. „A város tekintélyes hányada egyáltalán nem tud, vagy alig beszél angolul. Az iskolák kétnyelvűek. Vannak olyan negyedek, ahol — kószálásaim során — alig boldogultam az angollal: a megszólított gyakran spanyolul válaszolt, az üzletben pedig — még a városközpontban is —, ha kérdeztem valamit, odahívták az angolul is tudó alkalmazottat." A gyermekirodalmi szimpóziumon Fodor Sándor egyedül vett részt Romániából, de népes kísérői támadtak mégis — a kiállításra kiküldött itthoni gyermekkönyvek. Románia kétszer annyi kötettel mutatkozott be a kiállításon, mint az európai országok átlaga. „Impozáns volt a Creange Kiadó részlege, és jólesett látnom, hogy a román könyvek mellett hazai német, ukrán, szerb és magyar könyvek is sorakoztak a polcokon. Kiváltképpen német és magyar könyvek voltak szép számban a gyermekkiadónk termékei között." Így örvendezett, joggal, Fodor Sándor, akinek írói nevét a Csipike a fél világban meghordozta. Az már különös kontraszt, hogy könyvesboltjaink polcain, Fodor útikönyvének szomszédságában, nem nagyon látni gyermekkönyveket magyarul, a gyermekkönyvek megcsappanásának aggasztó tünetét jelzik a számbavételek, nyilatkozatok tucatjai. Amerikai utazásának, nagyvilági kószálásának naplójába az író számos itthoni élményét is bevette. Fodor Sándor, miként hajdanán Tamási Áron, messze Amerikában fedezte fel magának — és nekünk — mélyebben, teljesebben népét és szülőföldjét. Utazásai során joggal érezhette mindig zsebében a mi, valamennyiünk személyes megbízólevelét is. BEKE GYÖRGY IRODALOM Az abszolút szabadság buktatói Az ember szabad, mert választhat. Ez az egzisztencialista tétel már eleve az egyén társadalmon kívüliségét feltételezi, hiszen a választás szabadsága csak akkor lehet teljes, ha az egyént a választás aktusában saját belső indítékain kívül semmi nem befolyásolja. A külső világ hamis illúzióitól való megszabadulás lényegében a társadalmiság kötöttségeitől való megszabadulást jelenti. Az egzisztencialista hős ezért valamiképp mindig a társadalom alatt vagy fölött, de mindenesetre a társadalmon kívül áll. Caligula számára is társadalom fölötti pozíciója teszi lehetővé, hogy önkényesen, azaz „szabadon“ cselekedjék Csakhogy az önkény nem azonos a szabadsággal. Caligula önkényeskedései ellenére éppoly rab, mint alattvalói. A darab alapszituációja lényegében a hatalom l egyén szembenállással azonos. Csakhogy itt az abszurd hatalmi gépezet helyét az ugyanolyan abszurd társadalmi-természeti világ veszi át. S ebben a szituációban az egyén éppoly tehetetlen, mintha egy modern diktátornak lenne kiszolgáltatva, sőt voltaképpen tehetetlenebb. Caligulának hatalmában áll az emberek élete felett rendelkezni, élhet, pusztíthat, de ez csupán a szabadság látszata, hiszen mindez, amit tesz, lehetséges, márpedig ő a lehetetlenre, az abszolútumra, az ember társadalmi korlátainak lebontására törekszik. A szabadság számára éppoly elérhetetlen, mint Bulgakov Moliére-je számára. Caligula ellenfele az üres ég, a néma és irracionális világmindenség. Kísérlete tehát eleve kudarcra van ítélve. A Holdat nem kaphatja meg, a Hold elérhetetlen. Caligula egyetlen abszolút szabadsága, hogy alattvalói vagy önmaga ellen forduljon. Caligula szabadsága: az öngyilkosság. Az igazi szabadság a halál általi, mondja Heidegger. Csakhogy a lét és a nemlét nem egyenértékű fogalmak, a köztük való választás csakis kényszerű lehet. Az egzisztencializmus a cselekvést merőben szubjektív szemszögből értelmezi. A cselekedetek értelme nem objektív értékükben, hanem szubjektív vonásaikban, a lét felfokozott átélésében rejlik. Céljuk az intenzív létélmény. Márpedig a létélmény annál felfokozottabb, minél erősebbek azok a társadalmi tilalmak, melyekbe a cselekvés ütközik. Caligula az egzisztencialista filozófia következetes megvalósítója: „egzisztencialista zsarnok“. Camus Caligula kísérletének abszurd voltát, a rossz szabadság példázatát írja meg a drámában, mely első látásra hagyományos tragédia. Horváth Andor a kötet utószavában nem véletlenül hozza összefüggésbe a III. Richarddal. A két dráma cselekménye valóban feltűnően hasonlít. A különbségek azonban már a kiindulásnál jól megfigyelhetők. III. Richard egy konkrétum, a korona érdekében lázad a feudális világrend ellen. Az erkölcsi értékek helyébe materiális értékeket állít: a hatalmat és a pénzt. S mindezt a racionalizmus jegyében teszi: „Pajzsom majd az ész lesz“ — fogalmazza meg hitvallását. Caligula rendelkezik a hatalommal, materiális értékek nem elégíthetik ki. ő egy absztrakció, az abszolút szabadság megvalósítására tör, s ez egyben minden konkrét társadalmi érték tagadását jelenti. III. Richard a lehetségest szomjazza, Caligula a lehetetlent. S ebből fakad a két dráma legfőbb különbsége is. III. Richard azonos önnön cselekedeteivel, Caligula nem. Hiába hisz cselekedeteinek értelmes, mert szabadságot megvalósító voltában, a nézőnek látnia kell, hogy e cselekedetek mindegyike valójában „action gratuite“, csak Caligula számára lehet „értelmük“, valójában teljességgel értelmetlenek. III. Richárd pusztulása előtt sem vonja vissza cselekedeteit, vállalja őket, mert tudja, a cél, amelyért elpusztul, megvalósítható. Caligulának viszont be kell ismernie: „Az én szabadságom nem jó szabadság“. Caligula világmegváltó céljai megvalósíthatatlanok. Cselekedeteiből nem marad semmi más, mint az „action gratuiten eszelős mámora. A klasszikus tragédia szabályai szerint megírt Camus-dráma így változik az abszurd szatírává, melynek fő konfliktusa nem Caligula és az összeesküvők közti tragikus ellentétből, hanem Caligula értelmes lázadásának látszata és e lázadás objektív értelmetlensége közti vígjátéki ellentétből fakad. Camus drámája, mint minden igazán mélyre markoló mai dráma a modern élet egyszerre tragikus és komikus vonásainak ötvözete, s ha tragédia, hát keserű, lesújtó tragédia csupán. bíró béla Albert Camus: Caligula, színmű négy felvonásban, fordította Illés Endre, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1982. DAMÓ ISTVÁN rajta 1983. július 15. A HÉT 8