A Hét, 1983 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1983-07-15 / 29. szám

Szindbád özvegye A negyvenes évek elején néhány hó­napig ugyanabban a budapesti panzió­ban laktam, ahol Krúdy Gyula özvegye. A Petőfi Sándor utcai Comfort panzió, bár „családi otthon“-nak hirdette ma­gát, minden volt, csak nem családi és nem komfortos. Krúdyné szobáját az enyémtől üveges ajtó választotta el. Az író özvegye kerülte a panzió vendégeit, s csak akkor ment le a közös ebédlő­be, mikor onnan már mindenki eltávo­zott. Magányosnak és szinte megköze­­líthetetlennek látszott, anélkül, hogy gőgös lett volna. Köszönésemet mindig barátságosan fogadta. Egyszer megkér­deztem tőle: — Remélem, nem zavarja az írógé­pem kopogása?! — Nem — felelte —, Rózsikétól tu­dom, hogy ez a munkája. Rózsi a panzió okos, mindentudó szo­balánya volt. A kétmondatos párbeszéd alatt néz­tem meg igazán Krúdynét. Valaha na­gyon szép lehetett, de már idős volt, test alakú, kissé régimódi, volt benne valami erőtlen, múltszázadbeli. A sze­me fiatalos volt és nagyon kifejező. Tetszett a hangja, a nyugalma is. Egyszer késő délben mentem haza, s már csak őt találtam az ebédlőben. Boldog meglepetésemre odaintett az asztalához. Leültem vele szemben, hallgattam, de felbátorított azzal, hogy kijelentette: — Nem szeretem ezt a zsúfolt pan­ziót, különösen ezt az ebédlőt. Itt még beszélgetni sincs kedvem. De ha benéz valamelyik szombaton a Belvárosi Ká­véházba, öt és hat óra között mindig ott talál a bejárattal szembeni sarok­asztalnál. Látom, maga is olyan magá­nyos és elárvult itt, mint én ... Hálásan megköszöntem a meghívást, alig vártam a szombatot. • Amint a kávéházba léptem, azonnal felfedeztem Krúdynét. Elegáns volt és valahogy most is az a múlt századbeli, régimódi dáma, selyemruhájában, csip­­kekesztyűvel a kezén. Maga mellé ül­tetett, s odaintette a pincért, egy kis kopasz öreget, aki királynőhöz illő tisz­telettel hallgatta, amint két kávét és kifliket rendelt. — A jó Guszti még ismerte Krúdyt — mondta vendéglátóm, mikor a pin­cér már elkacsázott. Majd rám nézett, s átmenet nélkül megkérdezte, mit ol­vastam Krúdy Gyulától? Azt feleltem, hogy több könyvet ol­vastam, de legjobban A vörös postako­csi tetszik. — Persze, ez volt a legnagyobb si­kere — mondta —, amelyben Szindbád a maga álomvidékeit járja a híres pos­takocsin. Tudja-e, hogy a régi, nagy primadonnákat ebben a regényben a saját nevükön nevezi? Igaz, látta-e Krúdy valamelyik fényképét? — tette hozzá. — Hogyne. Nagyon szép ember volt! — Nemcsak szép — folytatta —, a­­mellett finom is, tapintatos, udvarias. Azt is tudnia kell róla, hiszen a lexiko­nok is megírták, hogy az édesapja fel­vidéki nemes volt s az édesanyja na­gyon egyszerű, szegény lány. Julianná­nak hívták. — Kis szünetet tartott. — Ő most tíz éve halt meg. Hogy is tu­dott ilyen fiatalon elmenni, elhagyni engem? S azt tudja-e róla, hogy távol állt minden irodalmi klikktől, csoport­tól, szabad volt, független, igazi büsz­ke lélek. Nem alkudott meg senkivel, semmivel, ezért választották be oly ké­sőn a Petőfi Társaság tagjai közé, e­­zért kapta meg csak három évvel ha­­halála előtt a Baumgarten-díjat. Ő, aki csak tizenöt éves volt, amikor az első novellája megjelent,­­ aki csak regényt nem kevesebbet mint hatvanat írt! Tud­ta-e ezeket róla? — Nem mindent. — Mindez felsorolás, szürke életraj­zi adat — legyintett, majd megkavarta a hadikávét és világító szemét rám füg­gesztve folytatta: — Senkihez, igen, sen­ki máshoz nem hasonlított! Tudja, mi volt nála a legjellemzőbb, a legkrúdy­­gyulásabb? Hogy sohasem volt ott , ahol volt. Ha csavargásaiból, a vén bu­dai utcákból vagy a színházból haza­tért, s szórakozott mosollyal kezet csó­kolt nekem, éreztem, hogy akkor vala­hol messze jár. Ki tudja, hol? Talán a tizenhatodik században egy királyi ud­varban, egy álmos kolostorkertben, a­­melyre éppen rászállt a köd, vagy egy ódon temetőben, ahol hősök pihennek. Mert ő éppen olyan volt, mint a regény­alakjai, akikhez egy-egy vonásában mind hasonlított. Mert ő volt Szindbád, de egy kicsit Rezeda úr is, meg Alvin­­czi úr is, mindenki ő volt, de persze fő­leg Szindbád, aki most tíz éve, 1933- ban eltűnt valami titokzatos ködben. Elhallgatott, valahová messze nézett... Ennek negyven éve már. Azóta Krúdy özvegye is elment az ő Szindbádja u­­tán, eltűnt abba a titokzatos ködbe, a­­mely az emlékezés. MARTON LILI Fodor Sándor megbízólevele (Folytatás a 7. oldalról) • melyben kicsi, nyolc-tizenegy éves gyer­mekekkel beszélget a riporter — az élet komoly dolgairól?" E riportalanyok meg­rázó tragédiákat éltek át, és Fodor izgal­masabbaknak találta e történeteket bár­melyik vadnyugati filmnél. Míg a gyermekek nevében elmondott panaszt olvasom, felnőtt nézőként óhatat­lanul arra gondolok: vajon az amerikai filmgyártásból csak a zenés-táncos gics­­csek alkalmasak arra, hogy szemem elé kerüljenek? Amerikában és egyáltalán, másutt a világon nem forgatnak többé va­lóban drámai konfliktusokat tárgyaló fil­meket? Az igazi író-utazó — és Fodor Sándor az — úgy jár a világban, hogy közben mindvégig itthon él. Az ezeregyéjszaka bi­rodalmában Naszreddin Hodzsa kútját és az Izmail Számon mauzóleumot így építi be ez a könyv a tudatunkba: „Körülbelül akkortájt épült, amikor a gyulafehérvári székesegyház — a XI. században". A hon­vágy természetes érzése mindenkinek, ha távol kerül otthonától. Fodor Sándor egy­hónapos amerikai tartózkodása alatt olyan nosztalgiával gondolt haza, hogy még azok után is vágyakozni kezdett, akiknek idehaza nem nagyon keresi a barátságát. De ezen az egyetemes emberi érzésen túl, az utazó Fodor a nemzetiségi sorban élő író tekintetével szemlélődik mindenütt a nagyvilágban. Nem kisebbrendűségi ér­zéssel, hanem a számbelileg kisebb közös­ségek iránt tanúsított természetes rokon­­szenvel. Miamiban Fodor Sándor egy fris­sen eltemetett háromszéki magyar, Király Imre emlékével találkozik először. Ez a Király Imre közel hatvan éven át az Egyesült Álla­mokban élő magyarok művelődésének, a­­nyanyelvük ápolásának szentelte életét, mesélték az írónak új ismerősei, és magá­tól értetődő, hogy Fodor hazahozta a rég kitántorgott háromszéki jó emlékezetét a a szülőföldjére. De Miamiban figyelt fel leginkább Fodor Sándor az ott élő latin­amerikaiakra, akik az Egyesült Államokban is ragaszkodnak anyanyelvükhöz. „A város tekintélyes hányada egyáltalán nem tud, vagy alig beszél angolul. Az isko­lák kétnyelvűek. Vannak olyan negyedek, ahol — kószálásaim során — alig boldo­gultam az angollal: a megszólított gyak­ran spanyolul válaszolt, az üzletben pedig — még a városközpontban is —, ha kér­deztem valamit, odahívták az angolul is tudó alkalmazottat." A gyermekirodalmi szimpóziumon Fo­dor Sándor egyedül vett részt Romániából, de népes kísérői támadtak mégis — a kiál­lításra kiküldött itthoni gyermekkönyvek. Románia kétszer annyi kötettel mutatko­zott be a kiállításon, mint az európai or­szágok átlaga. „Impozáns volt a Creange Kiadó részlege, és jólesett látnom, hogy a román könyvek mellett hazai német, ukrán, szerb és magyar­ könyvek is sorakoztak a polcokon. Kiváltképpen német és magyar könyvek voltak szép számban a gyermek­kiadónk termékei között." Így örvendezett, joggal, Fodor Sándor, akinek írói nevét a Csipike a fél világban meghordozta. Az már különös kontraszt, hogy könyvesbolt­jaink polcain, Fodor útikönyvének szom­szédságában, nem nagyon látni gyermek­könyveket magyarul, a gyermekkönyvek megcsappanásának aggasztó tünetét jel­zik a számbavételek, nyilatkozatok tucat­jai. Amerikai utazásának, nagyvilági kószá­lásának naplójába az író számos itthoni élményét is bevette. Fodor Sándor, miként hajdanán Tamási Áron, messze Ameriká­ban fedezte fel magának — és nekünk — mélyebben, teljesebben népét és szülő­földjét. Utazásai során joggal érezhette mindig zsebében a mi, valamennyiünk sze­mélyes megbízólevelét is. BEKE GYÖRGY IRODALOM Az abszolút szabadság buktatói Az ember szabad, mert választhat. Ez az egzisztencialista tétel már eleve az egyén társadalmon kívüliségét felté­telezi, hiszen a választás szabadsága csak akkor lehet teljes, ha az egyént a választás aktusában saját belső indí­tékain kívül semmi nem befolyásolja. A külső világ hamis illúzióitól való megszabadulás lényegében a társadal­miság kötöttségeitől való megszabadu­lást jelenti. Az egzisztencialista hős e­­zért valamiképp mindig a társadalom alatt vagy fölött, de mindenesetre a tár­sadalmon kívül áll. Caligula számára is társadalom fölötti pozíciója teszi le­hetővé, hogy önkényesen, azaz „szaba­don“ cselekedjék Csakhogy az önkény nem azonos a szabadsággal. Caligula önkényeskedései ellenére éppoly rab, mint alattvalói. A darab alapszituációja lényegében a hatalom l egyén szembenállással azo­nos. Csakhogy itt az abszurd hatalmi gépezet helyét az ugyanolyan abszurd társadalmi-természeti világ veszi át. S ebben a szituációban az egyén éppoly tehetetlen, mintha egy modern diktá­tornak lenne kiszolgáltatva, sőt volta­képpen tehetetlenebb. Caligulának ha­talmában áll az emberek élete felett rendelkezni, élhet, pusztíthat, de ez csupán a szabadság látszata, hiszen mindez, amit tesz, lehetséges, márpe­dig ő a lehetetlenre, az abszolútumra, az ember társadalmi korlátainak lebon­tására törekszik. A szabadság számára éppoly elérhetetlen, mint Bulgakov Mo­­liére-je számára. Caligula ellenfele az üres ég, a néma és irracionális világ­mindenség. Kísérlete tehát eleve ku­darcra van ítélve. A Holdat nem kap­hatja meg, a Hold elérhetetlen. Caligu­la egyetlen abszolút szabadsága, hogy alattvalói vagy önmaga ellen forduljon. Caligula szabadsága: az öngyilkosság. Az igazi szabadság a halál általi, mond­ja Heidegger. Csakhogy a lét és a nem­lét nem egyenértékű fogalmak, a köz­tük való választás csakis kényszerű le­het. Az egzisztencializmus a cselekvést merőben szubjektív szemszögből értel­mezi. A cselekedetek értelme nem ob­jektív értékükben, hanem szubjektív vonásaikban, a lét felfokozott átélésé­ben rejlik. Céljuk az intenzív létél­mény. Márpedig a létélmény annál fel­­fokozottabb, minél erősebbek azok a társadalmi tilalmak, melyekbe a cse­lekvés ütközik. Caligula az egziszten­cialista filozófia következetes megvaló­sítója: „egzisztencialista zsarnok“. Camus Caligula kísérletének abszurd voltát, a rossz szabadság példázatát ír­ja meg a drámában, mely első látásra hagyományos tragédia. Horváth Andor a kötet utószavában nem véletlenül hozza összefüggésbe a III. Richarddal. A két dráma cselekménye valóban fel­tűnően hasonlít. A különbségek azon­ban már a kiindulásnál jól megfigyel­hetők. III. Richard egy konkrétum, a korona érdekében lázad a feudális vi­lágrend ellen. Az erkölcsi értékek he­lyébe materiális értékeket állít: a ha­talmat és a pénzt. S mindezt a racio­nalizmus jegyében teszi: „Pajzsom majd az ész lesz“ — fogalmazza meg hitval­lását. Caligula rendelkezik a hatalommal, materiális értékek nem elégíthetik ki. ő egy absztrakció, az abszolút szabad­ság megvalósítására tör, s ez egyben minden konkrét társadalmi érték ta­gadását jelenti. III. Richard a lehetségest szomjazza, Caligula a lehetetlent. S ebből fakad a két dráma legfőbb különbsége is. III. Richard azonos önnön cselekede­teivel, Caligula nem. Hiába hisz csele­kedeteinek értelmes, mert szabadságot megvalósító voltában, a nézőnek látnia kell, hogy e cselekedetek mindegyike valójában „action gratuite“, csak Cali­gula számára lehet „értelmük“, való­jában teljességgel értelmetlenek. III. Richárd pusztulása előtt sem vonja vissza cselekedeteit, vállalja ő­­ket, mert tudja, a cél, amelyért elpusz­tul, megvalósítható. Caligulának viszont be kell ismernie: „Az én szabadságom nem jó szabadság“. Caligula világmeg­váltó céljai megvalósíthatatlanok. Cse­lekedeteiből nem marad semmi más, mint az „action gratuiten eszelős má­mora. A klasszikus tragédia szabályai sze­rint megírt Camus-dráma így változik az abszurd szatírává, melynek fő konf­liktusa nem Caligula és az összeeskü­vők közti tragikus ellentétből, hanem Caligula értelmes lázadásának látszata és e lázadás objektív értelmetlensége közti vígjátéki ellentétből fakad. Ca­mus drámája, mint minden igazán mélyre markoló mai dráma a modern élet egyszerre tragikus és komikus vo­násainak ötvözete, s ha tragédia, hát keserű, lesújtó tragédia csupán. bíró béla Albert Camus: Caligula, színmű négy fel­vonásban, fordította Illés Endre, Kriteri­­on Könyvkiadó, Bukarest, 1982. DAMÓ ISTVÁN rajta 1983. július 15. A HÉT 8

Next