A Hét, 1983 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1983-08-26 / 35. szám

A láthatatlan színház 1950 őszén a Román Rádió régi buka­resti épületének 3-as stúdiójában hatan­­heten állták körül a mikrofont. Mögöttük Körösi bácsi alkalmi népi együttess és Schatt Jóska énekes várta, hogy az üveg­falon túlról beintsék az adás kezdetét. Falusi műsort sugároztunk élőben, s a műsorba beiktattunk egy részletet Aszta­los István egyik novellájából. A szereplők a bukaresti Petőfi Sándor Művelődési Ház műkedvelői voltak és néhány jó hangú, vállalkozó kedvű szerkesztő kolléga­ így kezdődött... Néhány hónap múlva összeültünk Ma­rosi Péterrel és Jordáky Lajossal a Ko­lozsvári Állami Magyar Színházban és Sütő András—Hajdú Zoltán A mezítlábas menyasszony című színművét olvastuk új­ra piros ceruzával. (A rádiónak erről a színdarabokat kurtító piros ceruzájáról Jánosházy György is írt később, már a Ruy Blas rádióváltozatával kapcsolatosan.) Késő este, előadás után a zenekari árok átalakult ideiglenes stúdióvá, és magne­tofonszalagra rögzítettük az első rádió­színházi műsort, amely még aligha volt egy színdarab rádióváltozatának tekinthe­tő, bár mi annak neveztük Nemcsak a sétatéri színházban vertünk tanyát Ez volt a marosvásárhelyi Székely Színház fénykora, és mi minden premier előtt ott voltunk Marosvásárhelyen. Tompa Miklós, Szabó Ernő, Delly Ferenc, Kovács György, Kemény János közreműködésével a műsor legjobb előadásaiból egy-egy órás rádió­változatot készítettünk, így került magne­­tofonszalagra a Sirály, az Úri muri, a Re­vizor, Az elveszett levél, az Éjjeli mene­dékhely, később pedig a Fáklyaláng és sok más előadás rövid rádiós „kivonata". Néhány év múlva megszületett az első igazi rádiójátékunk is Arany Toldijából. A munkának sok naiv­ humoros epizódja volt, emlékszem milyen nehéz volt hangra bírni a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskola monostori farmján egy öreg tenyészbikát, a toportyánférgeket rendőrkutyák alakí­tották — sokkal meggyőzőbben —, a Laczfi daliás leventéi alatt ficánkoló pa­ripák szerepeltetéséhez pedig egy egész ménest riasztottunk meg a város határá­ban. Ennek az első rádiójátéknak a tör­ténetét megírta annak idején az Utunkban Huszár Sándor, aki annyira megszerette az új műfajt, hogy a kolozsvári rádió „házi“ hang­játék író­ja lett. Megnyertük munkatársnak Létay Lajost, Mikó Ervint, a színészek közül Bisztrói Máriát, László Gerőt, Horváth Bélát, ők voltak a romá­niai magyar rádiózás első nyilvános és egyenesben közvetített műsorainak szö­vegírói, rendezői és szereplői. Az Akuszi­­kon-stúdió első nyilvános előadásával 1968-ban azt folytattuk tehát, amit annak idején a bukaresti 3 -as stúdióban el­kezdtünk. Azt a legelső műsort azért su­gároztuk élőben, mert akkor még nem is gondoltunk magnetofonfelvételre, ezt a másodikat pedig azért, mert úgy éreztük, már élő adásban is oda merünk állni a közönség elé. Közben mintegy 70—80 rádiójátékot készítettünk, és körülbelül ugyanennyi színmű rádióváltozatát vettük magnetofonszalagra a stúdióban. A ma­gyar színházak legjelentősebb előadásaira is befüggesztettük mikrofonjainkat, úgy, hogy jó néhány ezer méter magnetofon­szalagot töltöttünk meg színházi produk­cióval. Az igazsághoz tartozik, hogy mindezt nem tudományos módszerekkel műveltük, és annak sem voltunk még akkor tudatá­ban, hogy kulturális értékeket megőrző hivatást töltünk be. De csináltuk, mert szükség volt rá, s mert a Román Rádió magyar nyelvű adásainak első színházi közvetítései után sok-sok levelet kaptunk, s azokban, főleg a vidékiek, újabb és ú­­jabb színdarabokat kértek. És csináltuk azért is, mert írók, színészek, rendezők megszerették ezt a műfajt, ezt a láthatat­lan színházat, amelytől a hallgatók rend­szerint többet vártak, mint a színpadon díszletben, különleges világítási hatások­kal megeleveníthető, azaz látható színházi előadástól. Jobban mondva nem többet vártak, hanem egyszerűen csak mást. És amikor erre a másra mi is jobban kezd­tünk figyelni, akkor kezdődött tulajdon­képpen művészi szempontból is a rádió­színház kialakulása. A sajátos műfaji igé­nyek tették szükségessé a versmondás bi­zonyos fokú megreformálását is, s az a színpadi előadóművészetre is szerencsé­sen kihatott. Felejthetetlen színművészünk, Kovács György volt a kezdeményező. A Sirályt vettük fel éppen, Trigorin és Nyina jelenetét a második felvonásból. Még ma is hallom a színészek hangját: „Nyina: A maga élete gyönyörű! Trigorin: Ugyan, mi különlegesen szép benne? Most mennem kell, írok. Bocsásson meg, nem érek rá ...“ És így tovább. Amikor visszahallgattuk a jeleneteket, Kovács György megszólalt: „Nem jó, ez a teremnek szól. De most ugyanezt olyan embereknek kellene el­mondanom, akik otthon hallgatnak ben­nünket". Megszakítottuk a felvételt, min­dent elölről kezdtünk. Hasonló eset tör­tént Kovács György kolozsvári előadóest­je után is. Másnap bejött a stúdióba és visszahallgatta a műsort, így, közönség nélkül egy kicsit soknak találta a kieresz­tett hangot. „Belülről kell csinálni — mondta — kisebb hangerővel, teltebb hanggal, több szünettel, értelmi logikával és érzelmi fűtöttséggel." És elmondta másképpen. Ezt a hangfelvételt aztán egész sorozat követte, amely már a stú­dióban készült. Ekkor mondta hangsza­lagra Kovács György Dsida Jenő, Áprily Lajos, Bárd Oszkár, Tompa László ver­seit. Amire Kovács György versmondás közben rájött, azt felfedezte munka köz­ben a stúdió egész színészgárdája: Orosz Lujza, László Gerő, Bisztrói Mária, Hor­váth Béla és a többiek. Sőt azt lehet mondani, hogy a stúdióban tanultakat a színpadon is kamatoztatták, ami újra a mikrofon előtt rátaláltak, azt rendszerint átvitték a színpadra is. Mint ahogy több rádiójátékból lett ké­sőbb színházi előadás. Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című naplóre­gényének egy részlete az Akusziken Stú­dió színpadán került először közönség elé, Huszár Sándor Jött egy leány a telepre című elbeszélése is előbb itt öltött drá­mai formát. De Kemény Zsigmond regé­nyének, az Özvegy és leányának szerep­lői is először a rádióban szólaltak meg, s a rádiójáték sikere után készíttetett a szín­ház Csávossy Györggyel színművet belőle. A Bánk bán és az Özvegy és leánya stúdiófelvétele között húsz év telt el. Ami­kor Delly Ferenc a Bánk bán rádióválto­zatán dolgozott, akkor még siettetnünk kellett az asztalosokat, hogy tegyék fel a hangszigetelő keretet az üvegfalra, hogy megkezdhessük a felvételt. Az Özvegy és leányát már a stúdióteremben vettük fel magnetofonszalagra, és bár nem hívtunk közönséget, a stúdió megtelt érdeklő­dőkkel. Az özvegy és leánya nagyon jó sajtókritikát is kapott. Akárcsak a Kós Károly krónikájából, a Varjú nemzetségből készített rádióváltozat. És felvetette a kérdést: melyik úton haladjunk tovább? Mit csináljunk többet: eredeti hangjáté­­kot-e vagy pedig a legszebb novellákból, regényekből készítsünk rádióváltozatot? Ezt vitattuk meg egy szerkesztőségi érte­kezleten külső munkatársaink bevonásával. Egyesek főleg abban látták feladatukat, hogy az irodalom legjobb alkotásait te­gyük közkinccsé, és hivatkoztak Kemény Zsigmond regényének nagy sikerére, vala­mint arra, hogy rádiós megszólaltatását Sütő András bevezetője is eseménnyé tette, s Kántor Lajos, Rácz Győző méltat­ tása felhívta rá az általános figyelmet. De Páll Árpád, Kötő József, Krizsán Zol­tán rádiójátékok rendszeres műsorba ik­tatását kérték számon tőlünk. Jó, legyen sok rádiójáték is. De milyen, irodalmi művek rádióváltozata vagy eredeti hang­­játék? A Szabó Gyula Tiéd a gyász és a hatalom című elbeszéléséből készült rá­diójátékkal szép sikert arattunk, akárcsak Vasile Rebreanu Üldözés című novellájá­nak rádióváltozatával, de Lászlóffy Csa­ba és P. Lengyel József eredeti hangjáté­­kai is megnyerték hallgatóink tetszését, különösen a fiatalokét. Huszár Sándor hangjátékokkal és novelláinak rádióválto­zatával egyaránt jelen volt éveken ke­resztül stúdiónk színházi műsorában, akárcsak D. R. Popescu vagy Paul Everac. Kell tehát a rádiójátéknak minden fajtája, minden változata, csak olyan legyen, hogy otthon felfigyeljenek rá a hallgatók még akkor is, ha éppen ügyes-bajos d­l­­paikkal vannak elfoglalva, de megütötte fülüket egy hang, egy mondatfoszlógy. Ha sikerül elérnünk, hogy ilyenkor leül­jenek tizenöt­ percre, egy fél órára és a rádiót hallgassák, illetve a rádión keresz­tül hozzájuk szóló írót, nekik beszélő színészt, akkor úgy érezzük, sikeres volt a rádiójáték. Mert rádióban a figyelem fel­keltése különösen fontos. Ami még ennél is nehezebb: a figyelem fenntartása vagy éppenséggel fokozása. Lászlóffy Csaba például kitűnően értett ehhez Rákóczi, il­letve Ady Kolozsváron című hangjátéká­­ban. De nagyon sok múlik a színész alakí­tásán, és erre sok példát lehetne felhozni. Csávossy György hangjátékában, A bohóc és a halálban Vándor András és Borbáth Júlia jellemábrázoló művészete hangilag is tökéletesen kiegészítette egymást. Im­­rédy Géza és Vadász Zoltán összecsapása a Varjú nemzetség kezdő jelenetében o­­lyan drámai volt, hogy mindvégig a rádió­­készülékek mellett tartotta a hallgatósá­got. Orosz Lujza is döntő csatát nyert nagyszerű alakításával az Özvegy és leá­nya rádióváltozatában. Jó tíz évvel ez­előtt Gorkij Cselkasz című elbeszélésének rádióváltozatában Vadász Zoltán és Pász­tor János került egymás mellé a mikro­fonnál, és húszperces drámai párviada­luk izzóvá tette a jelenet levegőjét. And­rási Márton a Bródy Sándor két Remb­­randt-novellájából készült rádiójátékban nyújtott megrázó erejű alakítást, hogy aztán néhány nap múlva egy Tomcsa Sán­­dor-jelenetben, a Medvében csillogtassa meg színpadról jól ismert és közkedvelt humorát. Bizonyos vagyok benne, hogy Kovács György rádiómonológjai ötven év múltán is ugyanolyan feszültséget kelte­nek majd a hallgatóban, mint amikor az üvegfal túlsó oldaláról mi még az arcát is láthattuk. A színészen tehát sok minden múlik, a rádiónál a színész a sztár még ma is, nem a rendező. (Vagy talán ez is csak idő kérdése?) Rádiójátékaink hatá­rozottan mű- és színészközpontúak, és re­méljük, hosszú ideig azok is maradnak. Söni Pál írt egyszer egy kedves, hangula­tos elbeszélést egy érettségiző leányról és egy fiatal tanárról. Ebből úgy lett rádió­jelenet, hogy Sebők Klára és László Gerő mellé narrátornak odaállt Orosz Lujza, és olvasta az elbeszélő részeket. Két előze­tes olvasópróba volt a mikrofon előtt, de úgy kijött a lépés, hogy ezt a rádiójáté­kot hallgatóink kérésére már hatszor megismételtük, igazi sikerszám lett belőle. Fokozottan áll a rádiójátékokra, hogy a jó szereptudás fél siker. De az is, hogy itt nincs főszerep és mellékszerep, egy rossz epizodista a legjobban felépített rádiójátékot is tönkreteheti. Tudják ezt a szerzők is, és például Bálint Tibor, Lász­lóffy Csaba, Vasile Rebreanu rendszerint előre elkészítik rádiójátékukhoz a sze­reposztást. Szabó Gyula úgy adta át egyik rádiójátékát, hogy mellékelte hozzá az elképzelt, hangilag legjobbnak tartott sze­reposztást. Kiss Jenő azzal a megjegyzés­sel bocsátotta rendelkezésünkre verses drámáját, hogy két nagyon szépen beszé­lő és jó versmondó színészen áll vagy bukik a siker. A rádiójátéknak tehát a színész az első számú szereplője. De ki tudja? Van-e létjogosultsága a rádiószínház­­nak? Nem hódítják-e el a hallgatóságát előbb-utóbb a figyelmet sokkal jobban lekötő tévéjátékok? A visszajelzések azt bizonyítják, hogy van, sőt inkább lesz. Éppen ezért vállaltunk kettős feladatot: a stúdiómunkán kívül az Akustikon nyilvá­nos előadásait, amelyekre szívesen jönnek el a kolozsváriak. Amikor az Akustikon-stúdió tizenöt évvel ezelőtt megnyílt, a kolozsvári rádió új épülete mögött — a Szamos és az egy­kori Burgya-kert felé — még csak kis családi házak és gyümölcsöskertek voltak. Azóta beépült a városnegyed, ami nem jelentette azt is, hogy az új lakókban mindjárt felébredt az érdeklődés a rádió­színháznak ez iránt az új formája iránt, amely nemcsak házhoz szállítja a műsort, hanem dobogóról is szól a közönséghez. Marosi Péter éppen erre az új lehetőség­re hívta fel a figyelmet az Utunkban, többen pedig azt tartották fontosnak, hogy színházat és operát, kötetlen be­szélgetést és hangversenyműsort, többféle művészetet próbáltunk egy műsorba illesz­teni. Ment is ez, meg döcögött is. Krizsán Zoltán szóvá is tette, kicsit haragudtunk rá, pedig sok mindenben igaza volt. De hát kezdők voltunk. A kolozsvári rádiónak mindig az írók jelentették legerősebb tá­maszát. Most is Huszár Sándor és Mikó Ervin állt mellénk, s sikerült felnőni a le­hetőségekhez. A huszonöt éves Köztársa­ságot köszöntő Neked tiszteleg című mű­sorunkra már a próbaidőszakban felfi­gyeltek a televízió munkatársai. A műsort nemcsak nyilvános adásban mutattuk be és egyenes adásban közvetítettük, de egy részét a tévé is átvette. Ilyen hármas be­mutató nálunk magyar nyelven ekkor valósult meg először. Kár, hogy a folyta­tás — egyelőre — még várat magára, pedig sok lehetőséget rejt még ez az elő­adásforma, amely több művészeti ág ta­lálkozását valósíthatja meg egy és ugyan­azon színpadon vagy színpad nélkül (gon­dolok elsősorban,, a P. Lengyel József és Keszy Harmath Vera szerkesztette ifjúsági műsorokra, vagy S. Muzsnay Magdának nem a stúdióban megtartott, hanem kul­­túrotthonokba kivitt rendezvényeire.) De nemcsak több művészeti ág szerepel e­­gyütt az Akuszikon-stúdió műsorán, egy­­egy művész is más és más műfajban lép fel. Banner Zoltán volt már tárlatvezető, előadóművész és rádióriporter, Horváth Béla rendezett, konferált, énekelt és tán­colt is. Bajor Andor rövid humoros jele­neteinek balerina szereplőivel lépett fel. Andrási Márton olyan ellenállhatatlanul alakította Nagy Istvánt a színpadon és udvarolt Fényes Aliznak (Huszár Sándor jelenetében), hogy az első sorban ülő író fel is szólt: „Ha én ennyire kedvesen lettem volna ügyefogyott, Fényes Aliz bi­zonyára jobban honorálta volna az udvar­lásomat." Író és színész párbeszéde néha ilyen közvetlenül is megvalósult a terem­ben és a mikrofon előtt. Egyik diákműso­runkban — éppen vizsgaidőszak előtt volt — a szereplő olyan hitelesen és doku­mentáltan vizsgázott — szerepe szerint — a felvilágosodás magyar irodalmából, hogy Jancsó Elemér professzor felkiáltott a nézőtéren: „Tízes!" Erre a közvetlenség­re, azt hiszem, mindenkor törekednünk kell, akkor is, ha látható, akkor is ha lát­hatatlan közönséghez szólunk. Mi nem vagyunk teoretikusai a rádió­­színháznak, a romániai magyar rádiózás­ban ezt a műfajt a szükséglet teremtette meg, és a hallgatók elvárásai teszik pa­­rancsolóvá számunkra, hogy továbbfej­lesszük. És szakmai titkunk is csak egy van, az, amelyet László Gerő ezúttal nem mint színész vagy előadóművész, hanem mint rendező egyszer így fogalmazott meg egy szöveg elolvasása után: „Érdekes, jó, ötletes, olvasás közben már hallottam is az egészet Nem is maradt más hátra, csak éppen meg kell csinálni." KOVÁCS FERENC FODUFIN GYULA Csendélet hallal SZÍNHÁZ 1983. augusztus 26. A HÉT 4

Next