A Hét, 1983 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1983-08-26 / 35. szám
A láthatatlan színház 1950 őszén a Román Rádió régi bukaresti épületének 3-as stúdiójában hatanheten állták körül a mikrofont. Mögöttük Körösi bácsi alkalmi népi együttess és Schatt Jóska énekes várta, hogy az üvegfalon túlról beintsék az adás kezdetét. Falusi műsort sugároztunk élőben, s a műsorba beiktattunk egy részletet Asztalos István egyik novellájából. A szereplők a bukaresti Petőfi Sándor Művelődési Ház műkedvelői voltak és néhány jó hangú, vállalkozó kedvű szerkesztő kolléga így kezdődött... Néhány hónap múlva összeültünk Marosi Péterrel és Jordáky Lajossal a Kolozsvári Állami Magyar Színházban és Sütő András—Hajdú Zoltán A mezítlábas menyasszony című színművét olvastuk újra piros ceruzával. (A rádiónak erről a színdarabokat kurtító piros ceruzájáról Jánosházy György is írt később, már a Ruy Blas rádióváltozatával kapcsolatosan.) Késő este, előadás után a zenekari árok átalakult ideiglenes stúdióvá, és magnetofonszalagra rögzítettük az első rádiószínházi műsort, amely még aligha volt egy színdarab rádióváltozatának tekinthető, bár mi annak neveztük Nemcsak a sétatéri színházban vertünk tanyát Ez volt a marosvásárhelyi Székely Színház fénykora, és mi minden premier előtt ott voltunk Marosvásárhelyen. Tompa Miklós, Szabó Ernő, Delly Ferenc, Kovács György, Kemény János közreműködésével a műsor legjobb előadásaiból egy-egy órás rádióváltozatot készítettünk, így került magnetofonszalagra a Sirály, az Úri muri, a Revizor, Az elveszett levél, az Éjjeli menedékhely, később pedig a Fáklyaláng és sok más előadás rövid rádiós „kivonata". Néhány év múlva megszületett az első igazi rádiójátékunk is Arany Toldijából. A munkának sok naiv humoros epizódja volt, emlékszem milyen nehéz volt hangra bírni a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskola monostori farmján egy öreg tenyészbikát, a toportyánférgeket rendőrkutyák alakították — sokkal meggyőzőbben —, a Laczfi daliás leventéi alatt ficánkoló paripák szerepeltetéséhez pedig egy egész ménest riasztottunk meg a város határában. Ennek az első rádiójátéknak a történetét megírta annak idején az Utunkban Huszár Sándor, aki annyira megszerette az új műfajt, hogy a kolozsvári rádió „házi“ hangjáték írója lett. Megnyertük munkatársnak Létay Lajost, Mikó Ervint, a színészek közül Bisztrói Máriát, László Gerőt, Horváth Bélát, ők voltak a romániai magyar rádiózás első nyilvános és egyenesben közvetített műsorainak szövegírói, rendezői és szereplői. Az Akuszikon-stúdió első nyilvános előadásával 1968-ban azt folytattuk tehát, amit annak idején a bukaresti 3 -as stúdióban elkezdtünk. Azt a legelső műsort azért sugároztuk élőben, mert akkor még nem is gondoltunk magnetofonfelvételre, ezt a másodikat pedig azért, mert úgy éreztük, már élő adásban is oda merünk állni a közönség elé. Közben mintegy 70—80 rádiójátékot készítettünk, és körülbelül ugyanennyi színmű rádióváltozatát vettük magnetofonszalagra a stúdióban. A magyar színházak legjelentősebb előadásaira is befüggesztettük mikrofonjainkat, úgy, hogy jó néhány ezer méter magnetofonszalagot töltöttünk meg színházi produkcióval. Az igazsághoz tartozik, hogy mindezt nem tudományos módszerekkel műveltük, és annak sem voltunk még akkor tudatában, hogy kulturális értékeket megőrző hivatást töltünk be. De csináltuk, mert szükség volt rá, s mert a Román Rádió magyar nyelvű adásainak első színházi közvetítései után sok-sok levelet kaptunk, s azokban, főleg a vidékiek, újabb és újabb színdarabokat kértek. És csináltuk azért is, mert írók, színészek, rendezők megszerették ezt a műfajt, ezt a láthatatlan színházat, amelytől a hallgatók rendszerint többet vártak, mint a színpadon díszletben, különleges világítási hatásokkal megeleveníthető, azaz látható színházi előadástól. Jobban mondva nem többet vártak, hanem egyszerűen csak mást. És amikor erre a másra mi is jobban kezdtünk figyelni, akkor kezdődött tulajdonképpen művészi szempontból is a rádiószínház kialakulása. A sajátos műfaji igények tették szükségessé a versmondás bizonyos fokú megreformálását is, s az a színpadi előadóművészetre is szerencsésen kihatott. Felejthetetlen színművészünk, Kovács György volt a kezdeményező. A Sirályt vettük fel éppen, Trigorin és Nyina jelenetét a második felvonásból. Még ma is hallom a színészek hangját: „Nyina: A maga élete gyönyörű! Trigorin: Ugyan, mi különlegesen szép benne? Most mennem kell, írok. Bocsásson meg, nem érek rá ...“ És így tovább. Amikor visszahallgattuk a jeleneteket, Kovács György megszólalt: „Nem jó, ez a teremnek szól. De most ugyanezt olyan embereknek kellene elmondanom, akik otthon hallgatnak bennünket". Megszakítottuk a felvételt, mindent elölről kezdtünk. Hasonló eset történt Kovács György kolozsvári előadóestje után is. Másnap bejött a stúdióba és visszahallgatta a műsort, így, közönség nélkül egy kicsit soknak találta a kieresztett hangot. „Belülről kell csinálni — mondta — kisebb hangerővel, teltebb hanggal, több szünettel, értelmi logikával és érzelmi fűtöttséggel." És elmondta másképpen. Ezt a hangfelvételt aztán egész sorozat követte, amely már a stúdióban készült. Ekkor mondta hangszalagra Kovács György Dsida Jenő, Áprily Lajos, Bárd Oszkár, Tompa László verseit. Amire Kovács György versmondás közben rájött, azt felfedezte munka közben a stúdió egész színészgárdája: Orosz Lujza, László Gerő, Bisztrói Mária, Horváth Béla és a többiek. Sőt azt lehet mondani, hogy a stúdióban tanultakat a színpadon is kamatoztatták, ami újra a mikrofon előtt rátaláltak, azt rendszerint átvitték a színpadra is. Mint ahogy több rádiójátékból lett később színházi előadás. Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című naplóregényének egy részlete az Akusziken Stúdió színpadán került először közönség elé, Huszár Sándor Jött egy leány a telepre című elbeszélése is előbb itt öltött drámai formát. De Kemény Zsigmond regényének, az Özvegy és leányának szereplői is először a rádióban szólaltak meg, s a rádiójáték sikere után készíttetett a színház Csávossy Györggyel színművet belőle. A Bánk bán és az Özvegy és leánya stúdiófelvétele között húsz év telt el. Amikor Delly Ferenc a Bánk bán rádióváltozatán dolgozott, akkor még siettetnünk kellett az asztalosokat, hogy tegyék fel a hangszigetelő keretet az üvegfalra, hogy megkezdhessük a felvételt. Az Özvegy és leányát már a stúdióteremben vettük fel magnetofonszalagra, és bár nem hívtunk közönséget, a stúdió megtelt érdeklődőkkel. Az özvegy és leánya nagyon jó sajtókritikát is kapott. Akárcsak a Kós Károly krónikájából, a Varjú nemzetségből készített rádióváltozat. És felvetette a kérdést: melyik úton haladjunk tovább? Mit csináljunk többet: eredeti hangjátékot-e vagy pedig a legszebb novellákból, regényekből készítsünk rádióváltozatot? Ezt vitattuk meg egy szerkesztőségi értekezleten külső munkatársaink bevonásával. Egyesek főleg abban látták feladatukat, hogy az irodalom legjobb alkotásait tegyük közkinccsé, és hivatkoztak Kemény Zsigmond regényének nagy sikerére, valamint arra, hogy rádiós megszólaltatását Sütő András bevezetője is eseménnyé tette, s Kántor Lajos, Rácz Győző méltat tása felhívta rá az általános figyelmet. De Páll Árpád, Kötő József, Krizsán Zoltán rádiójátékok rendszeres műsorba iktatását kérték számon tőlünk. Jó, legyen sok rádiójáték is. De milyen, irodalmi művek rádióváltozata vagy eredeti hangjáték? A Szabó Gyula Tiéd a gyász és a hatalom című elbeszéléséből készült rádiójátékkal szép sikert arattunk, akárcsak Vasile Rebreanu Üldözés című novellájának rádióváltozatával, de Lászlóffy Csaba és P. Lengyel József eredeti hangjátékai is megnyerték hallgatóink tetszését, különösen a fiatalokét. Huszár Sándor hangjátékokkal és novelláinak rádióváltozatával egyaránt jelen volt éveken keresztül stúdiónk színházi műsorában, akárcsak D. R. Popescu vagy Paul Everac. Kell tehát a rádiójátéknak minden fajtája, minden változata, csak olyan legyen, hogy otthon felfigyeljenek rá a hallgatók még akkor is, ha éppen ügyes-bajos dlpaikkal vannak elfoglalva, de megütötte fülüket egy hang, egy mondatfoszlógy. Ha sikerül elérnünk, hogy ilyenkor leüljenek tizenöt percre, egy fél órára és a rádiót hallgassák, illetve a rádión keresztül hozzájuk szóló írót, nekik beszélő színészt, akkor úgy érezzük, sikeres volt a rádiójáték. Mert rádióban a figyelem felkeltése különösen fontos. Ami még ennél is nehezebb: a figyelem fenntartása vagy éppenséggel fokozása. Lászlóffy Csaba például kitűnően értett ehhez Rákóczi, illetve Ady Kolozsváron című hangjátékában. De nagyon sok múlik a színész alakításán, és erre sok példát lehetne felhozni. Csávossy György hangjátékában, A bohóc és a halálban Vándor András és Borbáth Júlia jellemábrázoló művészete hangilag is tökéletesen kiegészítette egymást. Imrédy Géza és Vadász Zoltán összecsapása a Varjú nemzetség kezdő jelenetében olyan drámai volt, hogy mindvégig a rádiókészülékek mellett tartotta a hallgatóságot. Orosz Lujza is döntő csatát nyert nagyszerű alakításával az Özvegy és leánya rádióváltozatában. Jó tíz évvel ezelőtt Gorkij Cselkasz című elbeszélésének rádióváltozatában Vadász Zoltán és Pásztor János került egymás mellé a mikrofonnál, és húszperces drámai párviadaluk izzóvá tette a jelenet levegőjét. Andrási Márton a Bródy Sándor két Rembrandt-novellájából készült rádiójátékban nyújtott megrázó erejű alakítást, hogy aztán néhány nap múlva egy Tomcsa Sándor-jelenetben, a Medvében csillogtassa meg színpadról jól ismert és közkedvelt humorát. Bizonyos vagyok benne, hogy Kovács György rádiómonológjai ötven év múltán is ugyanolyan feszültséget keltenek majd a hallgatóban, mint amikor az üvegfal túlsó oldaláról mi még az arcát is láthattuk. A színészen tehát sok minden múlik, a rádiónál a színész a sztár még ma is, nem a rendező. (Vagy talán ez is csak idő kérdése?) Rádiójátékaink határozottan mű- és színészközpontúak, és reméljük, hosszú ideig azok is maradnak. Söni Pál írt egyszer egy kedves, hangulatos elbeszélést egy érettségiző leányról és egy fiatal tanárról. Ebből úgy lett rádiójelenet, hogy Sebők Klára és László Gerő mellé narrátornak odaállt Orosz Lujza, és olvasta az elbeszélő részeket. Két előzetes olvasópróba volt a mikrofon előtt, de úgy kijött a lépés, hogy ezt a rádiójátékot hallgatóink kérésére már hatszor megismételtük, igazi sikerszám lett belőle. Fokozottan áll a rádiójátékokra, hogy a jó szereptudás fél siker. De az is, hogy itt nincs főszerep és mellékszerep, egy rossz epizodista a legjobban felépített rádiójátékot is tönkreteheti. Tudják ezt a szerzők is, és például Bálint Tibor, Lászlóffy Csaba, Vasile Rebreanu rendszerint előre elkészítik rádiójátékukhoz a szereposztást. Szabó Gyula úgy adta át egyik rádiójátékát, hogy mellékelte hozzá az elképzelt, hangilag legjobbnak tartott szereposztást. Kiss Jenő azzal a megjegyzéssel bocsátotta rendelkezésünkre verses drámáját, hogy két nagyon szépen beszélő és jó versmondó színészen áll vagy bukik a siker. A rádiójátéknak tehát a színész az első számú szereplője. De ki tudja? Van-e létjogosultsága a rádiószínháznak? Nem hódítják-e el a hallgatóságát előbb-utóbb a figyelmet sokkal jobban lekötő tévéjátékok? A visszajelzések azt bizonyítják, hogy van, sőt inkább lesz. Éppen ezért vállaltunk kettős feladatot: a stúdiómunkán kívül az Akustikon nyilvános előadásait, amelyekre szívesen jönnek el a kolozsváriak. Amikor az Akustikon-stúdió tizenöt évvel ezelőtt megnyílt, a kolozsvári rádió új épülete mögött — a Szamos és az egykori Burgya-kert felé — még csak kis családi házak és gyümölcsöskertek voltak. Azóta beépült a városnegyed, ami nem jelentette azt is, hogy az új lakókban mindjárt felébredt az érdeklődés a rádiószínháznak ez iránt az új formája iránt, amely nemcsak házhoz szállítja a műsort, hanem dobogóról is szól a közönséghez. Marosi Péter éppen erre az új lehetőségre hívta fel a figyelmet az Utunkban, többen pedig azt tartották fontosnak, hogy színházat és operát, kötetlen beszélgetést és hangversenyműsort, többféle művészetet próbáltunk egy műsorba illeszteni. Ment is ez, meg döcögött is. Krizsán Zoltán szóvá is tette, kicsit haragudtunk rá, pedig sok mindenben igaza volt. De hát kezdők voltunk. A kolozsvári rádiónak mindig az írók jelentették legerősebb támaszát. Most is Huszár Sándor és Mikó Ervin állt mellénk, s sikerült felnőni a lehetőségekhez. A huszonöt éves Köztársaságot köszöntő Neked tiszteleg című műsorunkra már a próbaidőszakban felfigyeltek a televízió munkatársai. A műsort nemcsak nyilvános adásban mutattuk be és egyenes adásban közvetítettük, de egy részét a tévé is átvette. Ilyen hármas bemutató nálunk magyar nyelven ekkor valósult meg először. Kár, hogy a folytatás — egyelőre — még várat magára, pedig sok lehetőséget rejt még ez az előadásforma, amely több művészeti ág találkozását valósíthatja meg egy és ugyanazon színpadon vagy színpad nélkül (gondolok elsősorban,, a P. Lengyel József és Keszy Harmath Vera szerkesztette ifjúsági műsorokra, vagy S. Muzsnay Magdának nem a stúdióban megtartott, hanem kultúrotthonokba kivitt rendezvényeire.) De nemcsak több művészeti ág szerepel együtt az Akuszikon-stúdió műsorán, egyegy művész is más és más műfajban lép fel. Banner Zoltán volt már tárlatvezető, előadóművész és rádióriporter, Horváth Béla rendezett, konferált, énekelt és táncolt is. Bajor Andor rövid humoros jeleneteinek balerina szereplőivel lépett fel. Andrási Márton olyan ellenállhatatlanul alakította Nagy Istvánt a színpadon és udvarolt Fényes Aliznak (Huszár Sándor jelenetében), hogy az első sorban ülő író fel is szólt: „Ha én ennyire kedvesen lettem volna ügyefogyott, Fényes Aliz bizonyára jobban honorálta volna az udvarlásomat." Író és színész párbeszéde néha ilyen közvetlenül is megvalósult a teremben és a mikrofon előtt. Egyik diákműsorunkban — éppen vizsgaidőszak előtt volt — a szereplő olyan hitelesen és dokumentáltan vizsgázott — szerepe szerint — a felvilágosodás magyar irodalmából, hogy Jancsó Elemér professzor felkiáltott a nézőtéren: „Tízes!" Erre a közvetlenségre, azt hiszem, mindenkor törekednünk kell, akkor is, ha látható, akkor is ha láthatatlan közönséghez szólunk. Mi nem vagyunk teoretikusai a rádiószínháznak, a romániai magyar rádiózásban ezt a műfajt a szükséglet teremtette meg, és a hallgatók elvárásai teszik parancsolóvá számunkra, hogy továbbfejlesszük. És szakmai titkunk is csak egy van, az, amelyet László Gerő ezúttal nem mint színész vagy előadóművész, hanem mint rendező egyszer így fogalmazott meg egy szöveg elolvasása után: „Érdekes, jó, ötletes, olvasás közben már hallottam is az egészet Nem is maradt más hátra, csak éppen meg kell csinálni." KOVÁCS FERENC FODUFIN GYULA Csendélet hallal SZÍNHÁZ 1983. augusztus 26. A HÉT 4