A Hét, 1984 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1984-05-10 / 20. szám
Szavak, amelyek nem engedik feledni az életünk Feltételezhető, hogy Panek Zoltán egyik legsajátabbnak érzett idézete ez: „a legszebb küldetés a földön, másokat földeríteni.“ (Petőfi Sándor). Ez a földerítés kettős értelmű: vidámítani, derűsebbé, bizakodóbbá tenni az olvasót, s ugyanakkor, fölfedezni önmaga és mindnyájunk számára annak rejtett lelki sajátosságait, miként felkutatnak, földerítenek kutatók egy ismeretlen terepet. Egyik központi gondolata Panek új könyvének, a kultúra megszerzésével együtt járó érzelmi kultúra elsajátításának eszméje, az emberi tapintat, megértés, az emberi jóság létében való hit, vagy legalábbis az a törekvés, hogy nem szabad „bármilyen keserű tapasztalat alapján csak egy parányit is megrendíteni mások hitét“ ebben a jóságban. Az érzékenységre való jog, a hozzá való ragaszkodás, mint az írói megformálás alaptényezője jelentkezik ez írások folyamán. E földerítő szándékkal készült írásokban „áhítat és Szomjúság“ találkozik azzal a reménynyel, hogy a lelki elsivárosodás elkerülhető, az „érzelem-folyamatosságra“ való törekvés azzal a gondolattal, hogy: „a jóság az ember (az sincs kizárva, hogy az emberiség) kísérlete az emberré válásra“. Egyik, az emberiséget minősítő aforizmája így hangzik: „Szenvedésünk már elégséges, érzékenységünk elégtelen.“ Az ember egyik legnagyobb veszteségét abban látja, ha elfelejti „tegnap még megvolt“ érzékenységét a mellette élő, dolgozó élettára, barát, munkatárs legkisebb rezdüléseire, azt a gazdag szeretetet, mellyel valamikor képes volt egy másik egyéniségre odafigyelni, részt venni annak életében. E földerítés humora, nyelvi játékasjátékosságai, jótékony játszadozásai a megfogalmazás szigorúságának, igényességének szenvedélyével párosulnak, egy alkotói karakter kialakulásának s kialakultságának dokumentumai. „A jellem próbája a játék“ — írja Panek Zoltán, s ez szerinte nem zárja ki az érzelmek iskolázottságát és a tömör fogalmazást: „Szerintem ugyanis az ember a nevetéstől származik“. Elemi nyelvformáló készsége, elementáris gondolati játékossága a szellem jóvátétele az egyetemes erkölcs ítélőszéke előtt: a nyelvi játékosság, a megformálás finom ravaszkodásai, ahogy az elmeél élesíti önmagát egy szó, egy * Panek Zoltán: Függő játszmák. Bacia Könyvkiadó, Kolozsvár-Napoca, 1983. Kétarcú hitelesség Irodalomban jártasok számára nyílt titok: az emlékírás különböző műformái mind egyneműek, ugyanis kivétel nélkül kétarcúak. Ráadásul orcáik nem is szimmetrikusak, hol az egyik, hol a másik a nagyobb, értelmesebb és szebb vonású. Kettősségük alapjait tekintve ezek a művek egyrészt történeti jellegűek, tényszerűségükben dokumentum értékűek, másrészt benső hitelük és művészi megformálásuk folytán irodalmi jelenségek. Az olvasótól is függően, hol az egyik, hol a másik orcájukat mutatják. Ha úgy tetszik, tényszerűségükben történeti adalékok, más megközelítésből ellenben benső hitelük és epikai megformálásuk folytán irodalmi jelenségek. Egyfelől egyértelmű jelentések hordozói, másfelől sokértelműeknek bizonyulnak az irodalmi kifejezésmód minőségétől függően. Elvben a két egybetartozó pászma megkülönböztetése egyszerű, a gyakorlatban azonban rendkívül kényes művelet, igazi irodalmi memoár esetében jószerével kivihetetlen is. Persze, mellőzhetjük a szőrszálhasogatásnak tűnő műveletet, azáltal, hogy érdeklődésünket az egyik vagy másik vetületre korlátozzuk: vagy csupán a történelmi tényanyagra és adatokra koncentrálunk, vagy pedig az írói önkifejezés-önvallatás valenciáira figyelmezünk. Ezt megteheti a történész, illetve a kritikus, de nem az olvasó, aki a mű egészével kerül szembe és szeretné tudni, mit hová tegyen, mit raktározhat el emlékezetébe hiteles történelmi adatként, mit fogadhat el az írói képzelet termékének. Eligazodásként az olvasó nem folyamodhat a történelemtudomány szakkönyveihez és dokumentumgyűjteményeihez, ez nagyon körülményessé tenné az olvasást, és megfosztaná a könyv nyújtotta szellemi élvezettől. Magának az olvasónak fordulat fenekévén — de nem szójáték-szinten, s a kiforgatom-beforgatom, mégis közmondás a bunda értelmében —, elsősorban az emberség, a humánum-színvonalra emelt erkölcsiség érdekében történik, történtetik. Ez a fegyelmezett megszállottság, a kifejezés, megfogalmazás mindenhatóságában való hit hasonlít a Flaubert-éhez, aki a „tiszta művészetet“ valójában társadalmiasságában hitte erkölcsösnek, s aki az 1870-i csatavesztés után ezt írta le: „mindez nem következik be, ha helyesen olvassák az Érzelmek iskoláját“. A paneki humor viszont, épp azáltal, hogy az író legfontosabb közegével, a nyelvi anyaggal való boldogító elme-játszadozást, szó-kópéságot, mondat-hódítást egyazon időben műveli, mint szövegképzést és földerítést: nem pesszimista, nem elodázó, nem pótcselekvés, mint jó néhány irodalmi „sírva vigadás“. Komoly, életbevágó, bizalomra, hitre serkentő. Grock, a híres bohóc egyszer elment egy orvoshoz, és nyugtatókat, altatókat kért tőle. — De hiszen ön esténként, a porondon olyan nyugodtnak, boldognak és vidámnak látszik! — mondta az orvos. — Igen, mert akkor játszom — válaszolta Grock. „Legszebb elképzeléseink szerint, bár még megfelelő kifejezésünk sincs rá, jó hírbe keverhető bármely ember“, továbbá: „minden ember fontos, ha kiderül róla“, illetve: „kell jönnie egy olyan napnak, amikor mindnyájan egymásra gondolunk“ — íme egy a paneki gondolatsorokból. Mert nemcsak az emberi jóindulatról beszél, hanem arról is, hogy ki is kell érdemelni azt. Nem a passzív lelkesedést, hanem az átgondolt segíteniakarást emeli összemberi szintre. Ö, Flaubert, aki egy regénnyel akartál megakadályozni egy vesztett háborút, ö, Panek, aki elhiteted, hogy kell jönnie egy napnak, amikor mindnyájan egymás érdekeire is gondolunk. Aki hisz a megfogalmazás erkölcsében, az hisz annak hatékonyságában is. Ő azon íróink egyike, aki a csupán fanyalogni képes okosságnál többre tartja „a még csalódni is képes szenvedélyt“ — s ha majd fel(ki) találják az érzelem-egyetemet, bizonyára jutna számára is előadói hely. Huszonöt év rövidebb írásainak gyűjteménye többet beszél arról, minthogy az író már az ötvenes évek végén majd teljes írói fegyverzettel szökött a porondra: mindinkább tetten érhető az atörekvése, hogy az erkölcs, a szenvekell döntenie az élmény és dokumentum egybemosódó kétarcúságának ügyében. Ha irodalmat olvasunk, legyen az önéletírás vagy napló, háttérbe kellene szorítanunk a történelmi hitelt kereső érdeklődésünket, ne akarjunk a szépirodalomból történelmet tanulni. Talán többet kaphatunk, ha a történelem tényei helyett a múlt értelmét vagy legalábbis értelmezését várjuk és hámozzuk ki az emlékíró szövegéből. Igaz, ha ilyen igénnyel lépünk fel, akkor elvárhatjuk az írótól, hogy ne történelmi (irodalomtörténeti) anekdotákat és pletykákat tálaljon fel eseményeket értelmező önvallomása helyett. Talán azt nyújthatná, amit Elias Canetti egyik hősével mondat el: „A művésznek, ha szabad így neveznem, érzelmi memóriája van. Ez a kettő, az érzelem memóriája és az értelem memóriája (...) csak együtt alkothatja az univerzális embert.“ Erre az egyetemességre aspirálna a memoáríró? Tudatosan talán ritkán esik ez meg, ösztönösen azonban feltétlenül ezt az univerzalitást szeretné megvalósítani, hiszen műve kétarcúságát semmilyen változatban sem hajlandó feladni. Ha ezt tenné, akkor vagy szabatos fikciós művet alkotna, vagy történettudományt művelne. Szándéka azonban feltétlenül irodalmi, még ha szívósan ragaszkodik is ahhoz, hogy adalékokkal szolgáljon ne csak az olvasónak, hanem a történelemnek is. Beidegződéseink arra késztetnek, hogy a memoárok hitelességét ellenőrizzük. A friss keletű művek történeti adalékait aránylag könnyű ellenőrizni, hitelüket vagy hitelnélküliségüket megállapítani; annál nehezebb az ítélkezés, amikor irodalmi értéküket és igazságtartalmukat vesszük szemügyre. Megesik, hogy éppen az ilyen vonatkozások elemzésénél kérjük számon a hely ítélőszéke előtt mondjon tanúbizonyságot — magáról, magunkról. Ez, szerintem, e könyv olvasása kapcsán, Panek Zoltánnak a Panek Zoltán által megfogalmazott „fejkakukkja“. „Ha ugyanis egy gondolat egyszer bemegy a fejbe, az onnan többé ki nem jön, hacsak azért nem, hogy megmutassa magát. Ez a fejkakukk“. Habár tárca nélküli írásában a sztereotípiákra érti az író e kifejezést — hiúzszem mellett lelket is visel az arcán az, aki rejtélyeket bolygat, még kifejezetten indulatokra talál/keres kifejezést, aki különbözőségét úgy viseli, mint er esberi jelenése egyik feltételét és megnyilatkozási formáját ezen a földön, akinek gyakorta van elege önmagából, aki nem akar átsuhanni az életen öröm (öröm) nélkül, aki tudja, hogy: „különbség van aközött, hogy orcánk verítékével avagy orcánk pirulásával keressük kenyerünket“. Akinek a minőség méltósága (Panek Zoltán kifejezése): „az etika milliók szintjén működő és ellenőrizhető mércéje“. Az érzékenység minőség, a minőség erkölcs, az erkölcs méltóság. A humor szenvedélye, az elmélyülés játékossága eszembe juttatja József Attila utolsó előtti versmondatát: „Nagy nevetség, hogy nem vétettem többet, mint vétettek nekem“. A minőség méltósága ment meg s kárhoztat szenvedésre ettől. A szállóigévé vált „testvéri tankok“ megfogalmazója írja ezt, s ments meg ettől minket, könyv, minőség, érzékenység! Panek Zoltán, s huszonöt év írásai tanúsítják, hisz ebben a lehetőségben. A minőség méltósága Panek Zoltán számára az írói-írási tett minősége és annak tudata. Lévén íróember, gondolatainak közegét olyan olvasókban képzeli el, „akik olvasni tudnak“. (Kiemelés tőlem). „Tudniillik egy könyvet nem megírni nehéz, hanem megélni, azután a megírt, tehát az újraélt életet elviselni“ és „a nyár meg sem hőköl belé“. Az „olvasni tudás“ az az állapot, amikor meg tudod érezni a belőled fakadó íráskényszer indulatát: az író magát mondja, de érzem, hogy engem érdemesít, feljogosít, olvasóként-megértőként arra, hogy a hozzám intézett üzenetet használati tárgyként a magam számára fölismerő, nyugtalanítóan megnyugtató eszközként tudjam használni magam. Magam, írom le még egyszer, mert végül is az írás nem történelmi hitelt. Persze, a történelmi hitel mindenkor kényes dolog, nagy szakmai tudású és gyakorlatú régészek is olykor egymásnak ellentmondó tényeket bizonyítanak hiteleseknek, például az ógörögök annyit tárgyalt dolgairól. Akkor pedig hogyan követeljük meg a nem szaktudós írótól, hogy minden szava, emlékezetének minden megnyilatkozása tárgyi bizonyítékkal legyen alátámasztva? Az évszázadok múlásával az ilyen megerősítő vagy cáfoló bizonyítékok összegyűlnek, és a történelemtudomány hitelesíti vagy megóvatolja az emlékíró állításait. A jelen idejű memoárok esetében várjuk ki az idő próbáját? Ezekkel a dilemmákkal bajlódva olvasgatom a régmúlt idők emlékíróit és mintha a megértés kanyargós ösvényén eljutottam volna a történelem és az önvizsgálat bonyolult viszonyának a megsejtéséig. Azután rájöttem, hogy az ilyen tapasztalatok nem óvnak meg a jelenkori emlékírások elvetett megítélésétől. A memoárok ugyanis nem csupán anynyiban kordokumentumok, hogy történelmi adatokat jegyeznek fel az utókor számára, hanem kordokumentumok szubjektív — pontosabban: irodalmi csupán önvigasztalás, hanem segíteniakarás, a pillanatnyi legminőségibb szinten. Mindenki, aki érteni akar engem, az boldoggá tesz, mert tudom: rajtam keresztül önmagát akarja megismerni — sőt, örömet óhajt önmagának, s ezáltal nekem is. S mégis hányszor érzed azt: a nyár meg sem hőköl belé! S mégis, Panek: „Ha kérni szeretnék valamit, mindössze ennyi volna, ki-ki úgy olvassa írásomat, mintha egyesegyedül neki címeztem volna, csakis neki“. Az író nem olyan, amilyennek ismerik — az író olyan, mint Mi vagyunk. A mi „amilyenségünk“ benne van beszélgetéseinkben, rokoni-munkahelyi viszonylatainkban, gyermekeinknek nyújtott példánkban — de mindez példázatként, csak mint írói megfogalmazás lehetséges. Ezért érzi az ízó, hogy „örökös beszéd- és értelemgyakorlatra ítéltettem, amit köteles vagyok naponta írásban benyújtani, az írás lett a sorsom“. Mennyire fontos, mindnyájunkra meghatározó az, hogy az író értelemgyakorlatát elsősorban mint beszédgyakorlatot fogja föl! A kifejezés, megfogalmazás kínzó örömét a megértés és befogadás hibátlan örömévé váltani: e kötet legfontosabbszándéka, önminősítése. „A nyelv az ember legkorábbi és mindmáig legszemélyesebb és legérdekesebb játéka: kifejezi azt, amit lelkünk — beleborzongva — óhajtva sejt. Kifejezőkészsége nem ismer határt. Az anyanyelv a talán egyetlen igazán másoknak okozott közös öröm.“ A jeltelen sírokban nyugvó anyanyelvalkotók voltlétének tudata ezért olyan fontos az írástudó számára. Mert „nincs más hátra: meg kell fogalmazni“ a zagyva beszélgetésburjánzások helyett ezt a kettős tudatot: a nyelvfolytonosságot és a nyelvminőséget. A méltóságérzet így vált át méltóságtudattá. Az árnyalatok, illetve azok hiánya minősít igazán, írót és olvasót, egyént és közösséget egyaránt. Minden „igazság-információ“-nak az alkotás lázának kipirult orcáit, a megfogalmazás izgalmának apró remegéseit, a „közös öröm“ vágyának szívet dobogtató és szívet roppantó pillanatát is magán kell viselnie — a nyelvi minőségteremtés egyúttal (Folytatása a 7. oldalon) VÁSÁRHELYI GÉZA — mivoltukban is megörökítve az elfogultságban jelentkező, az egyéni világlátásban mutatkozó emberi létezést. Az önvizsgálat is lehet adaléka a történelemtudománynak, miként a történelmi adatokból is lehet irodalmat alkotni. Bizonyosságom ezek után a megkülönböztetés helyességében meginog, és valahogyan úgy érzem, képtelenség eligazodni a kétarcú emlékírások vonzó buktatói között. Ítélet nincs — idézhetném a jelenkori emlékírás egyik remeklésének a címét, de hát mégis óhatatlanul ítélkezem, és elkülönítve vizsgálom: az emlékírásokban „hogyan ikresül vagy válik el bennük a dokumentum értékű tényirodalom az esztétikai mérlegelés alá tartozó, individuális írói tudatot tükröző szépirodalomtól". Kritikushoz méltó munka az ilyen, csupán az aggaszt, hogy olykor elvetjük a műveletet: az alkotáson számon kérjük a hiteles adatokat és a történelmi adattárat gazdagító dokumentum irodalmi megformálását nem vesszük számba. Pedig ez utóbbihoz nem szükséges kivárni a történelmi távlatot. KOVÁCS JÁNOS BRADAT COVALIU Koncert XLI., 1982 IRODALOM 1984. május 10 A HÉT 6