A Hét, 1984 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1984-05-10 / 20. szám

Szavak, amelyek nem engedik feledni az életünk Feltételezhető, hogy Panek Zoltán egyik legsajátabbnak érzett idézete ez: „a legszebb küldetés a földön, másokat földeríteni.“ (Petőfi Sándor). Ez a földerítés kettős értelmű: vidámítani, derűsebbé, bizakodóbbá tenni az olva­sót, s ugyanakkor, fölfedezni önmaga és mindnyájunk számára annak rejtett lelki sajátosságait, miként felkutatnak, földerítenek kutatók egy ismeretlen terepet. Egyik központi gondolata Panek új könyvének, a kultúra megszerzésével együtt járó érzelmi kultúra elsajátí­tásának eszméje, az emberi tapintat, megértés, az emberi jóság létében való hit, vagy legalábbis az a törekvés, hogy nem szabad „bármilyen keser­ű tapasz­talat alapján csak egy parányit is meg­rendíteni mások hitét“ ebben a jóság­ban. Az érzékenységre való jog, a hozzá való ragaszkodás, mint az írói megformálás alaptényezője jelentkezik ez írások folyamán. E földerítő szán­dékkal készült írásokban „áhítat és Szomjúság“ találkozik azzal a remény­nyel, hogy a lelki elsivárosodás elke­rülhető, az „érzelem-folyamatosságra“ való törekvés azzal a gondolattal, hogy: „a jóság az ember (az sincs kizárva, hogy az emberiség) kísérlete az ember­ré válásra“. Egyik, az emberiséget mi­nősítő aforizmája így hangzik: „Szen­vedésünk már elégséges, érzékenysé­günk elégtelen.“ Az ember egyik leg­nagyobb veszteségét abban látja, ha elfelejti „tegnap még megvolt“ érzé­kenységét a mellette élő, dolgozó élet­tára, barát, munkatárs legkisebb rez­düléseire, azt a gazdag szeretetet, mellyel valamikor képes volt egy má­sik egyéniségre odafigyelni, részt venni annak életében. E földerítés humora, nyelvi játékas­­játékosságai, jótékony játszadozásai a megfogalmazás szigorúságának, igé­nyességének szenvedélyével párosul­nak, egy alkotói karakter kialakulásá­nak s kialakultságának dokumentumai. „A jellem próbája a játék“ — írja Panek Zoltán, s ez szerinte nem zárja ki az érzelmek iskolázottságát és a tömör fogalmazást: „Szerintem ugyan­is az ember a nevetéstől származik“. Elemi nyelvformáló készsége, elemen­táris gondolati játékossága a szellem jóvátétele az egyetemes erkölcs ítélő­széke előtt: a nyelvi játékosság, a meg­formálás finom ravaszkodásai, ahogy az elmeél élesíti önmagát egy szó, egy * Panek Zoltán: Függő játszmák. Ba­cia Könyvkiadó, Kolozsvár-Napoca, 1983. Kétarcú hitelesség Irodalomban jártasok számára nyílt titok: az emlékírás különböző műfor­mái mind egyneműek, ugyanis kivétel nélkül kétarcúak. Ráadásul orcáik nem is szimmetrikusak, hol az egyik, hol a másik a nagyobb, értelmesebb és szebb vonású. Kettősségük alapjait te­kintve ezek a művek egyrészt történeti jellegűek, tényszerűségükben doku­mentum értékűek, másrészt benső hi­telük és művészi megformálásuk folytán irodalmi jelenségek. Az olva­sótól is függően, hol az egyik, hol a másik orcájukat mutatják. Ha úgy tetszik, tényszerűségükben történeti adalékok, más megközelítésből ellen­ben benső hitelük és epikai meg­formálásuk folytán irodalmi jelenségek. Egyfelől egyértelmű jelentések hor­dozói, másfelől sokértelműeknek bizo­nyulnak az irodalmi kifejezésmód mi­nőségétől függően. Elvben a két egybetartozó pászma megkülönböztetése egyszerű, a gya­korlatban azonban rendkívül kényes művelet, igazi irodalmi memoár ese­tében jószerével kivihetetlen is. Persze, mellőzhetjük a szőrszálhasogatásnak tűnő műveletet, azáltal, hogy érdek­lődésünket az egyik vagy másik vetü­­letre korlátozzuk: vagy csupán a tör­ténelmi tényanyagra és adatokra kon­centrálunk, vagy pedig az írói önki­­­fejezés-önvallatás valenciáira figyel­­mezünk. Ezt megteheti a történész, illetve a kritikus, de nem az olvasó, aki a mű egészével kerül szembe és szeretné tudni, mit hová tegyen, mit raktározhat el emlékezetébe hiteles történelmi adatként, mit fogadhat el az írói képzelet termékének. Eligazo­dásként az olvasó nem folyamodhat a történelemtudomány szakkönyveihez és dokumentumgyűjteményeihez, ez na­gyon körülményessé tenné az olvasást, és megfosztaná a könyv nyújtotta szel­lemi élvezettől. Magának az olvasónak fordulat fenekévén — de nem szójá­ték-szinten, s a kiforgatom-beforgatom, mégis közmondás a bunda értelmében —, elsősorban az emberség, a humá­num-színvonalra emelt erkölcsiség ér­dekében történik, történtetik. Ez a fegyelmezett megszállottság, a kifeje­zés, megfogalmazás mindenhatóságá­ban való hit hasonlít a Flaubert-éhez, aki a „tiszta művészetet“ valójában társadalmiasságában hitte erkölcsös­nek, s aki az 1870-i csatavesztés után ezt írta le: „mindez nem következik be, ha helyesen olvassák az Érzelmek iskoláját“. A paneki humor viszont, épp azáltal, hogy az író legfontosabb közegével, a nyelvi anyaggal való bol­dogító elme-játszadozást, szó-kópésá­­got, mondat-hódítást egyazon időben műveli, mint szövegképzést és földe­rítést: nem pesszimista, nem elodázó, nem pótcselekvés, mint jó néhány iro­dalmi „sírva vigadás“. Komoly, életbe­vágó, bizalomra, hitre serkentő. Grock, a híres bohóc egyszer elment egy or­voshoz, és nyugtatókat, altatókat kért tőle. — De hiszen ön esténként, a po­rondon olyan nyugodtnak, boldognak és vidámnak látszik! — mondta az or­vos. — Igen, mert akkor játszom — válaszolta Grock. „Legszebb elképzeléseink szerint, bár még megfelelő kifejezésünk sincs rá, jó hírbe keverhető bármely ember“, továbbá: „minden ember fontos, ha ki­derül róla“, illetve: „kell jönnie egy olyan napnak, amikor mindnyájan egymásra gondolunk“ — íme egy a paneki gondolatsorokból. Mert nem­csak az emberi jóindulatról beszél, ha­nem arról is, hogy ki is kell érdemelni azt. Nem a passzív lelkesedést, hanem az átgondolt segíteniakarást emeli összemberi szintre. Ö, Flaubert, aki egy regénnyel akartál megakadályozni egy vesztett háborút, ö, Panek, aki el­hiteted, hogy kell jönnie egy napnak, amikor mindnyájan egymás érdekeire is gondolunk. Aki hisz a megfogalma­zás erkölcsében, az hisz annak haté­konyságában is. Ő azon íróink egyike, aki a csupán fanyalogni képes okos­ságnál többre tartja „a még csalódni is képes szenvedélyt“ — s ha majd fel­­(ki) találják az érzelem-egyetemet, bi­zonyára jutna számára is előadói hely. Huszonöt év rövidebb írásainak gyűj­teménye többet beszél arról, minthogy az író már az ötvenes évek végén majd teljes írói fegyverzettel szökött a porondra: mindinkább tetten érhető az a­­törekvése, hogy az erkölcs, a szenve­kell döntenie az élmény és dokumen­tum egybemosódó kétarcúságának ügyében. Ha irodalmat olvasunk, legyen az önéletírás vagy napló, háttérbe kelle­ne szorítanunk a történelmi hitelt kere­ső érdeklődésünket, ne akarjunk a szépirodalomból történelmet tanulni. Talán többet kaphatunk, ha a történe­lem tényei helyett a múlt értelmét vagy legalábbis értelmezését várjuk és hámozzuk ki az emlékíró szövegéből. Igaz, ha ilyen igénnyel lépünk fel, ak­kor elvárhatjuk az írótól, hogy ne tör­ténelmi (irodalomtörténeti) anekdotákat és pletykákat tálaljon fel eseményeket értelmező önvallomása helyett. Ta­lán azt nyújthatná, amit Elias Ca­netti egyik hősével mondat el: „A művésznek, ha szabad így neveznem, érzelmi memóriája van. Ez a kettő, az érzelem memóriája és az értelem me­móriája (...) csak együtt alkothatja az univerzális embert.“ Erre az egye­temességre aspirálna a memoáríró? Tudatosan talán ritkán esik ez meg, ösztönösen azonban feltétlenül ezt az univerzalitást szeretné megvalósítani, hiszen műve kétarcúságát semmilyen változatban sem hajlandó feladni. Ha ezt tenné, akkor vagy szabatos fikciós művet alkotna, vagy történettudományt művelne. Szándéka azonban feltétlenül irodalmi, még ha szívósan ragaszkodik is ahhoz, hogy adalékokkal szolgáljon ne csak az olvasónak, hanem a tör­ténelemnek is. Beidegződéseink arra késztetnek, hogy a memoárok hitelességét ellen­őrizzük. A friss keletű művek történeti adalékait aránylag könnyű ellenőrizni, hitelüket vagy hitelnélküliségüket meg­állapítani; annál nehezebb az ítélke­zés, amikor irodalmi értéküket és igaz­ságtartalmukat vesszük szemügyre. Megesik, hogy éppen az ilyen vonat­kozások elemzésénél kérjük számon a hely ítélőszéke előtt mondjon tanúbi­zonyságot — magáról, magunkról. Ez, szerintem, e könyv olvasása kap­csán, Panek Zoltánnak a Panek Zol­tán által megfogalmazott „fejkakukk­ja“. „Ha ugyanis egy gondolat egyszer bemegy a fejbe, az onnan többé ki nem jön, hacsak azért nem, hogy meg­mutassa magát. Ez a fejkakukk“. Habár tárca nélküli írásában a sztereo­típiákra érti az író e kifejezést — hiúzszem mellett lelket is visel az ar­cán az, aki rejtélyeket bolygat, még kifejezetten indulatokra talál/keres ki­fejezést, aki különbözőségét úgy viseli, mint er esberi jelenése egyik feltételét és megnyilatkozási formáját ezen a földön, akinek gyakorta van elege ön­magából, aki nem akar átsuhanni az életen öröm (öröm) nélkül, aki tudja, hogy: „különbség van aközött, hogy orcánk verítékével avagy orcánk piru­lásával keressük kenyerünket“. Aki­nek a minőség méltósága (Panek Zol­tán kifejezése): „az etika milliók szint­jén működő és ellenőrizhető mércéje“. Az érzékenység minőség, a minőség erkölcs, az erkölcs méltóság. A hu­mor szenvedélye, az elmélyülés játé­kossága eszembe juttatja József At­tila utolsó előtti versmondatát: „Nagy nevetség, hogy nem vétettem­­ többet, mint vétettek nekem“. A minőség mél­tósága ment meg s kárhoztat szenve­désre ettől. A szállóigévé vált „testvéri tankok“ megfogalmazója írja ezt, s ments meg ettől minket, könyv, minő­ség, érzékenység! Panek Zoltán, s hu­szonöt év írásai tanúsítják, hisz ebben a lehetőségben. A minőség méltósága Panek Zoltán számára az írói-írási tett minősége és annak tudata. Lévén íróember, gondo­latainak közegét olyan olvasókban kép­zeli el, „akik olvasni tudnak“. (Ki­emelés tőlem). „Tudniillik egy könyvet nem megírni nehéz, hanem megélni, azután a megírt, tehát az újraélt életet elviselni“ é­s „a nyár meg sem hőköl belé“. Az „olvasni tudás“ az az állapot, amikor meg tudod érezni a belőled fakadó íráskényszer indulatát: az író magát mondja, de érzem, hogy engem érdemesít, feljogosít, olvasóként-meg­­értőként arra, hogy a hozzám intézett üzenetet használati tárgyként a magam számára fölismerő, nyugtalanítóan megnyugtató eszközként tudjam hasz­nálni magam. Magam, írom le még egyszer, mert végül is az írás nem történelmi hitelt. Persze, a történelmi hitel mindenkor kényes dolog, nagy szakmai tudású és gyakorlatú régészek is olykor egymásnak ellentmondó té­nyeket bizonyítanak hiteleseknek, pél­dául az ógörögök annyit tárgyalt dol­gairól. Akkor pedig hogyan követeljük meg a nem szaktudós írótól, hogy minden szava, emlékezetének minden megnyilatkozása tárgyi bizonyítékkal legyen alátámasztva? Az évszázadok múlásával az ilyen megerősítő vagy cáfoló bizonyítékok összegyűlnek, és a történelemtudomány hitelesíti vagy megóvatolja az emlékíró állításait. A jelen idejű memoárok esetében várjuk ki az idő próbáját? Ezekkel a dilem­mákkal bajlódva olvasgatom a régmúlt idők emlékíróit és mintha a megértés kanyargós ösvényén eljutottam volna a történelem és az önvizsgálat bonyo­lult viszonyának a megsejtéséig. Azután rájöttem, hogy az ilyen ta­pasztalatok nem óvnak meg a jelen­kori emlékírások elvetett megítélésétől. A memoárok ugyanis nem csupán any­­nyiban kordokumentumok, hogy törté­nelmi adatokat jegyeznek fel az utókor számára, hanem kordokumentumok szubjektív — pontosabban: irodalmi csupán önvigasztalás, hanem segíteni­­akarás, a pillanatnyi legminőségibb szinten. Mindenki, aki érteni akar en­gem, az boldoggá tesz, mert tudom: rajtam keresztül önmagát akarja meg­ismerni — sőt, örömet óhajt önmagá­nak, s ezáltal nekem is. S mégis hány­szor érzed azt: a nyár meg sem hőköl belé! S mégis, Panek: „Ha kérni szeretnék valamit, mindössze ennyi volna, ki-ki úgy olvassa írásomat, mintha egyes­­egyedül neki címeztem volna, csakis neki“. Az író nem olyan, amilyennek ismerik — az író olyan, mint Mi va­gyunk. A mi „amilyenségünk“ benne van beszélgetéseinkben, rokoni-munka­helyi viszonylatainkban, gyermekeink­nek nyújtott példánkban — de mind­ez példázatként, csak mint írói megfo­galmazás lehetséges. Ezért érzi az ízó, hogy „örökös beszéd- és értelemgya­korlatra ítéltettem, amit köteles vagyok naponta írásban benyújtani, az írás lett a sorsom“. Mennyire fontos, mind­nyájunkra meghatározó az, hogy az író értelemgyakorlatát elsősorban mint beszédgyakorlatot fogja föl! A kifeje­zés, megfogalmazás kínzó örömét a megértés és befogadás hibátlan örö­mévé váltani: e kötet legfontosabb­­szándéka, önminősítése. „A nyelv az ember legkorábbi és mindmáig legszemélyesebb és legérde­kesebb játéka: kifejezi azt, amit lel­künk — beleborzongva — óhajtva sejt. Kifejezőkészsége nem ismer határt. Az anyanyelv a talán egyetlen igazán má­soknak okozott közös öröm.“ A jeltelen sírokban nyugvó anyanyelvalkotók volt­­létének tudata ezért olyan fontos az írástudó számára. Mert „nincs más hátra: meg kell fogalmazni“ a zagyva beszélgetésburj­ánzások­­ helyett ezt a kettős tudatot: a nyelvfolytonosságot és a nyelvminőséget. A méltóságérzet így vált át méltóságtudattá. Az árnya­latok, illetve azok hiánya minősít iga­zán, írót és olvasót, egyént és közössé­get egyaránt. Minden „igazság-infor­máció“-nak az alkotás lázának kipirult orcáit, a megfogalmazás izgalmának apró remegéseit, a „közös öröm“ vá­gyának szívet dobogtató és szívet rop­pantó pillanatát is magán kell viselnie — a nyelvi minőségteremtés egyúttal (Folytatása a 7. oldalon) VÁSÁRHELYI GÉZA — mivoltukban is megörökítve az el­fogultságban jelentkező, az egyéni világlátásban mutatkozó emberi léte­zést. Az önvizsgálat is lehet adaléka a történelemtudománynak, miként a tör­ténelmi adatokból is lehet irodalmat alkotni. Bizonyosságom ezek után a megkülönböztetés helyességében meg­inog, és valahogyan úgy érzem, kép­telenség eligazodni a kétarcú emlék­írások vonzó buktatói között. Ítélet nincs — idézhetném a je­lenkori emlékírás egyik remeklésének a címét, de hát mégis óhatatlanul ítélkezem, és elkülönítve vizsgálom: az emlékírásokban „hogyan ikresül vagy válik el bennük a dokumentum értékű tényirodalom az esztétikai mérlegelés alá tartozó, individuális írói tudatot tükröző szépirodalomtól". Kritikushoz méltó munka az ilyen, csupán az ag­gaszt, hogy olykor elvetjük a művele­tet: az alkotáson számon kérjük a hi­teles adatokat és a történelmi adat­tárat gazdagító dokumentum irodalmi megformálását nem vesszük számba. Pedig ez utóbbihoz nem szükséges ki­várni a történelmi távlatot. KOVÁCS JÁNOS BRADAT COVALIU Koncert XLI., 1982 IRODALOM 1984. május 10 A HÉT 6

Next