A Hét, 1984 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1984-07-12 / 29. szám

Egy város két operája A háború után éledező Kolozsváron, 1946 nyarának elején néhány, minden nehézségre fittyet hányó művész elha­tározta: összehoz egy operaelőadást. Megemlítem azoknak a nevét, akik an­nak a régi-régi Tosca-előadásnak a hősei voltak: vezényelt Gheorghe Pa­­vel, a címszerepet Takács Paula, Cava­­radossi szólamát Augustin Almásán énekelte. Mélykúti Horváth József nemcsak a rettegett rendőrfőnök, Scarpia jelmezét öltötte magára, ha­nem az előadást is rendezte. És szó­lok a színész Réthely Ödönről, aki­­ már nem fiatalon, és csak azért, mert nem akadt más — elénekelte azon a ma hőstettnek tekinthető produkción a Sekrestyés zeneileg ugyancsak problé­mákat adó rövid szólamát. (Aki nem tudná, annak itt mondom el: a talán méltatlanul gyorsan elfelejtett nagy színművész operát is tudott énekelni, méghozzá nem is akármilyen színvona­lon). Persze ezúttal is felemlítem — talán önmagamat ismételve — azt a világvi­szonylatban egyedülálló jelenséget, amiről egyébként nem lehet eleget be­szélni: Kolozsvár-Napocán két opera működik ! Maga a tény napjainkban annyira megszokottá, annyira természe­tessé vált, hogy csak ilyen kerek évfor­dulókon jut eszünkbe fontosságáról, jelentőségéről retorikusabb hangnem­ben is szólani. Persze ez sem történhet­ne meg, ha a négy évtizeddel ezelőtt ránk köszöntött új világban a Román Kommunista Párt nem teremti meg a feltételeket mindazok számára, akik hosszú évszázadok óta élnek együtt eze­ken a tájakon, hogy ki-ki a maga rinya­­nyelvén ismerhesse meg a hazai és az egyetemes operairodalom gyöngysze­meit, és anyanyelvén vihesse színpadra saját alkotásait e műfajban. Olyan ki­váltság ez, amire — joggal — nagyon büszkék vagyunk. Külön cikket írhatnék azokról a megvalósításokról, amelyekkel a las­san hatvanöt éves Román Operában ta­lálkozott a közönség a felszabadulást követő esztendőkben. Mindaz, aminek tanúivá váltunk ebben a hősi időszak­ban, lényegében egy nemes hagyomány folytatását, de egyszersmind egy új tar­talmú művészet megteremtését is je­lentette. Ennek kapcsán természetesen szólanom kell —szintén nem a teljes­ség igényével — azokról, akik az elért sikereknek a letéteményesei voltak. Va­­siliu-Rózsa Annát és Dinu Badescut, akiknek rendkívüli művészetét Európa­­szerte ismerték és elismerték, minden­képpen meg kell említenem, csakúgy, mint Jean Ronzescut, aki a felszaba­dulás utáni években egy ideig igazga­tója is volt az intézménynek, és aki olyan énekes-színészi alakításokkal ajándékozta meg a műfaj rajongóit, mint amilyen például felejthetetlen Danilója volt Lehár Vígözvegy című operettjében, amit egyébként hamisí­tatlan vígoperai igénnyel játsztak. Az­tán ott vannak a csodálatos előadáso­kat vezénylő karmesterek: Eugen La­zár, Lucian Surlaglu, Anatol Chisadji és Alexandru Taban, aki ,,megszegve“ hippokratészi esküjét, vált Eutherpé szolgájává Itt élt, itt alkotott Panait Victor Cottescu, a kiváló rendező aki­ről ma már bizony alig-alig éltünk szót. És milyen hosszú a kitűnő énekesek névsora: Lya Hubic, Stella Simonetti, Lucia Stanescu Elena ,Stafu Lívia Liseanu, Witkovics Kató, Gogu Sim­o­­nescu, Augustin Almásán, Dávid Ioha­­nestan Octav Eminurescu. a fiatalabb korosztályhoz tartozó Mirea Niculína, Georgeta Orlovschi, Ti­tus Pauliuc Va­sile Catanu Mugur Bogdán, Emil Gher­­man. és a legfiatalabbak közül a na­gyon tehetséges csodálatos hanganyag­gal megáldott Alexandru Agache Csu­pán ötletszerűen kiragadott nevek, de számunkra mindenik egyet jelent sok­sok feledhetetlen alakítással és ugyan­annyi feledhetetlen operaelőadással ők is, azok is akiket helyszűke miatt nem említhettem, nemcsak Kolozsvár ha­nem a már régóta nemzetközi elisme­résnek örvendő hazai énekiskola n°ves képviselőiként váltak ismertté sokan közülük az országhatárokon túl is. Még nem beszéltünk a balett képvi­selőiről élükön a még idős korban is nagyszerű előadásokat életre hívó Ro­man Moravschi koreográfus-balettmes­­terről Persze közülük is csak néhányat tudok megemlíteni de a régiek közül az Eugénia Popovici, Larisa flórban, Vasile Marcn, Petre romád», Rimi Cer­­minschi, a fiatalabbak közül pedig Va­léria Gherghel, Iliana Banciu, Maksay Éva, Emílián Bartes, Dán Sas és Z­sig­­mond Ferenc neve ide kívánkozik. Akárcsak néhány olyan reprezentatív operaelőadás címe is, mint amilyen Sabin Drágoi Megtorlása, Tudor Jarda Sasok erdeje, Verdi Aidája és Falstaff­ja, Mozart Don Giovannija és Cosi fan’ tutteja volt, és a sort folytathatnám. Aztán ott van az az intézmény, amely a felszabadulás óta eltelt négy évtized­ből közel harminchat éve meghatározó módon vált zenei anyanyelvünk ápolá­sának fellegvárává: az Állami Magyar Opera. Nyíltan bevallom, ha róla kell szólnom, a bőség zavarában nem is tu­dom, mit és mennyit mondjak el színe­sen gazdag történelméből. Különösen a „hőskorban“ végzett valóban hősies munkájáról, amikor majdnem havon­ként követték egymást a bemutatók?! Az 1948. december 11-én megtartott Háry János premier után, 1949. január 6-án már Az eladott menyasszony, már­cius 8-án a Bánk bán, április 28-án A szorocsinci vásár, május 24-én a Ci­gánybáró, majd november 3-án a Hu­nyadi László, december 21-én A bahcsi­­szeráji szökőkút került közönség elé, hogy 1950. január 24-én a Don Pas­­qitalénak, március 9-én pedig a Székely­fonónak tapsoljunk. De az sem hagyható figyelmen kívül, hogy fennállása óta a Magyar Operá­ban száznegyven művet mutattak be, és ezek sorában huszonkilenc hazai alko­tást találunk. Háry Béla, a tehetséges karmester egyben „háziszerzőnek“ is tekinthető, hiszen eddig három műve (Sárga rózsa, Hófehérke és a hét törpe, Farsang) szerepelt a játékrenden. Az intézmény másik karmestere, Szarva­­dy Gyula komponálta a történelmi ih­letésű Isztrosz király című operát, de a hazai zeneszerzők közül ott találjuk, többek között, Mihail Jorát (Vásárté­ren), Zeno Vanceát (A prikulics, Tánc­ban), Alfred Mendelsohnt (Celin), Mar­kos Albertet (Három nap egy esztendő), Paul Constantinescut (Kárpáti lakoda­lom), Cornel Trailescut (Csizmás kan­dúr), Pascal Bentoiut (Doktor Szere­lem), Norbert Petric (Doftana rózsái), Teodor Bratut (A kiskakas két arany­­krajcárja), Doru Popoviciot (Hajnali kihallgatás) és Tudor Járdát (Jogunk az élethez). Mert az is része az Intéz­mény gazdag történelmének hogy már a kezdet kezdetétől nemes feladatának tekintette a hazai művészek színpadra állítását. Mi mással ha nem ezzel a törekvéssel magyarázható az, hogy 1949 február elején, országos viszonylatban először, negyedik bemutatójaként, az Állami Magyar Opera színre vitte George Enescu Román Rapszódiájának koreografált változatát?! De ha már erről szót ejtettem, hadd említsem meg azt is, hogy számos mű országos bemu­tatón került közönség elé. Ilyen volt — hogy csupán néhány címet ragadjak ki — A szorocsinci vásár, Székelyfonó, Télapó, Aljeko, Aranykakas, Don Car­­los, Nabucco és az Attila premierje. Sokáig és hosszan sorolhatnám a pa­zar kivitelezésben, igényes rendezői koncepció jegyeit magukon hordozó produkciókat. Az ismertetett okok miatt erről a szándékomról is le kell monda­nom, de mindenképpen fel kell idéz­nem a vendégként közreműködő Jean Ronzescu két nagyszerű rendezését, az 1956. május 31-én bemutatott Álarcos­bált, és az 1974. június 24-én színpadra vitt Faustot. Ha az előbbi munkát a túlzás részélye nélkül, a németalföldi festőiskola stílusában fogant csodálatos képsorhoz lehetett hasonlítani, a Gou­­nod-opera színpadra állítását a műfaj­ban honos hagyományokat modern ki­fejezőeszközökkel bölcsen egybeötvöző mester remeklésének kell tekinteni. Ebben a produkcióban vált eszmén­yi módon érezhetővé a zene és a színház lényegében nehezen megvalósítható egyensúlya, mivel a zene — köztudot­tan — absztrakt művészeti forma, bizo­nyos fokig időtlen, a színház viszont ugyancsak konkrét Ronzescu mester úgy tudta használni a színház nyelvét, hogy közben teljes mértékben hagyta érvényesülni a zene emocionális erejét. Természetesen ez csupán egyetlen ve­­tü­lete a színházon belül folyó szöve­vényes és összetett munkafolyamatnak. Hiszen a rendezőkön kívül ott vannak a karmesterek is akiknek feladata ha nem is vetekszik de mindenképpen egyenrangú a rendezőkével S a kar­mestereket említve szükségszerűen szólanom kell arról a művészről, akit — nem csupán tiszteletet parancsoló kora miatt — szívesen nevezek zenei életünk „Naiv fára zenek", szólanom kell Rónai Antalról. És nem pusztán annál az oknál fogva hogy ő volt az, aki 1948 11-én az intézmény megalakulását jelentő Háry János be­mutatón megadta az első beintést, ha­nem, mert személyisége meghatározó módon hatott az Állami Magyar Opera művészi arculaténak kialakulásába Az intézményben végzett egész tevékeny­sége skasen példázz­a azt, milyen óvási jelentőséggel bír, ha egy művészi közös­ség t­agjai közé tartozónak tekinthet egy igényes, jól felkészült, nagy tudá­sú, feladatát az elhivatottak megszál­lottságával végző művészegyéniséggel. Rónai Antal (1952 és 1956 között igaz­gatóként, azt megelőzően, majd azt követően nyugdíjazásáig első karmes­terként) tevőlegesen járult hozzá a já­tékrend megteremtéséhez, kialakításá­hoz. Csak abban az időszakban, amikor ő tartotta kezében a kormányrudat, többek között olyan bemutatóknak tap­solhatott a közönség, mint a Bajazzók, Aljeko, Aranykakas, Tosca, Paraszt be­csület, Keszkenő, Hoffmann meséi, Su­sanne titka, Traviata, Hegyek alján. Milyen művek! És mindezek után még nem szólot­tam azokról, akik munkát, fáradságot nem kímélve, közreműködtek a felejt­hetetlen opera-, balett- és operettelő­adások életrehívásában. De vajon ilyen rövid írás keretében lehet-e valameny­­nyiük hozzájárulásáról érdemlegesen szólani? Mert semmiképpen sem elég egykori nagy hőstenorunk, Ottrok Fe­renc (aki ha nincs, bizony aligha lett volna drámai repertoár a Magyar Ope­rában) meg pályatársai: László Éva, Albert Anna-Mária, Trenka Éva, Van­­cea Erzsébet, Vonica Lucia, Sass László, Breazu Mircea, Gáspár István, Horváth László, Lázár János, Szanati József, Bretan Endre és a nyugdíjasként is sűrűn fellépő Szilágyi Ferenc művésze­tét kiemelni, mert ott vannak a tánco­sok is: Imre Mária, Szakoray Zoltán, Dom­by Imre, Pintér Jenő, Lukács Má­ria, Albu Aurel, meg a többiek­, ott vannak az epizodisták, akiknek sze­rénynek tűnő, de figyelmen kívül egyáltalán nem hagyható hozzájárulása nélkül nem lehetett volna olyan szín­vonalas produkciókkal közönség elé állni: ott vannak a zenekari tagok, a­­kiknek sorában egykor olyan művészek tevékenykedtek, mint Zsurka Péter, az első hangversenymester. Balogh Ferenc, Ruha István, Török Béla, Malőr Fere­nc, Hintés László: ott vannak az énekkari tagok és felejthetetlen karigaz­gatójuk. Nagy István, akinek köszönhetően a megalakulást követő második évadban bemutatták az Állami Magyar Önerő­ben a Székelyfonót és aki csak a zárt Sze*nHöH Pz intérz.m^^hc‘,z az íOatv+a jcr-a­ rcyotó F.’^ikovits Mihály kéT'á^“re. ho^rv sokrétű munkás* met’ott ren Heeres zenei kén-^ésre fojt­ja p.z énekkar h-etero®-én és aztán két évet m^haVvjó, áldásos és odaadó munka révén olyan Az ifjú szívekben élő Künn Aladár Nemrégiben a bukaresti Petőfi Sán­dor Művelődési Házban egy Kuncz Ala­­dár-emlék­esten a Román Irodalmi Mú­zeum munkatársai olyan értékes anya­got mutattak be, hogy ez indítást adott, a Tankönyvkiadó keretében készítsünk a líceumi oktatás számára is egy dia­­kép-albumot az író munkásságáról és fő művének dokumentum-anyagáról, a regény utóéletéről. Nagy örömünkre szolgál, hogy a forrásmunkák gyűjtése, a regény és a Kuncz-irodalom tanulmá­nyozása, a fotókópiák és diaképek elké­szítése, a laboratóriumi munka újabb híveket toborozott Kuncz Aladár regé­nyének. Azok a munkatársak, akik a diakép-album elkészítésében részt vet­tek, a fotózásra, áttekintésre adott ro­mán kiadást kézről kézre adták és nagy érdeklődéssel olvasták el. Számunkra felbecsülhetetlen Iroda­lomtörténeti eseménynek számított, hogy a Kuncz Aladár fogságélményeiből született regény, a Fekete kolostor do­kumentum- és emlékirat-anyagának nyomában még a hetvenes években el­indulhatott Bukarestből Lőrinczi Lász­ló és felkutatott, megmentett minden fellelhető tárgyi bizonyítékot vagy a még élő szereplők emlékezetében lévőt. Mindez ma már irodalomoktatásunkat teszi még elevenebbé, korigényessé. És nem kevésbé fontos, hogy a jóba­rát Emil Isac fényképét is bemutathat­juk a tanulóknak, amikor Kuncz Ala­dárról írott sorait idézzük: „Kuncz Aladár embernek is, írónak is tökéle­tes volt, finom, civilizált, szerény, tel­jesen nyugati ember, diplomata, jó ízlé­sű, aki népének nyílt lélekkel szolgált, menten minden elavult türelmetlenség mételyétől“. A Fekete kolostor román fordításának kezdeményezője Corneliu Codarcea (1894—1981) neves publicista, akit sze­mélyes ismeretség fűzött Adyhoz, Bö­­löni Györgyhöz, Kuncz Aladárhoz, Gaál Gáborhoz, Tamási Áronhoz Nyílt, me­leg tekintetét őrzi az a fénykép, amelyet tanulóinknak bemutatunk, amikor Kuncz Aladár emlékét idézi. ..— Egyik utolsó hozzám írt, nagyon jellemző levelét 1931. február 9-én írta. Bizonyítja, hogy a romániai magyar iro­dalom istápolása közben állandó gondja volt az élő román irodalom megismer­tetése a­­magyar olvasóközönséggel.. Hogy miért kezdeményezte és vállal­ta C. Codarcea a társfordító szerepét, együttest kovácsoljon össze, amilyenhez hasonlót akkoriban talán nem is lehe­tett másutt találni. A megkapóbbnál megkapóbb opera­előadások­ meg a nagy közönségsikernek örvendő operettek mellett számos ki­emelkedő balettelőadást is láttunk ope­raházunk színpadán. Bizonyára sokan emlékeznek még az Oleg Danovschi rendezte kitűnő Aszafjev-társ­játékra, A hahcsiszeráji szökőkútra, amelyben a testvéri segítséget nyújtó román balett­szólisták, Eugenia Popovici, Larisa bor­ban, Vasile Marcu, Kurt Cerminschi mellett, az intézmény fiatal magántán­cosai, Imre Mária, Domby Imre, Szako­ray Zoltán, majd később Lukács Mária aratták első kirobbanó sikereiket. Kö­vetkezett azután a Surale, Vörös pipacs, majd a fentebb már említetteken kívül, a két Bartók-egyfelvonásos, A fából faragott királyfi és A csodálatos man­darin, aztán a Daphnis és Chloé, az Egy amerikai Párizsban és a Diótörő, hogy a közel kétszázötven előadást megért Harangozó Gyula rendezte Keszkenőt, vagy a közelmúltban, Valkai Ferenc tü­neményes koreográfiájában megvalósí­tott Trailescu-balettet, a Tavaszt ne is említsem. Mert a sétatéri operaházban az opera és az operett rangos színvona­lú művelése mellett nemcsak megte­remtődött, hanem teljes pompájában tündökölt a táncművészet is. Hazánk felszabadulásának 40. évfor­dulója előestéjén jóleső érzéssel és féltő örömmel tekintünk azokra, akik méltó módon folytatva az elődök által meg­kezdett munkát, példás hozzáállással, eltökélten tevékenykedve gazdagítják egyedi arculatú zenei kultúránkat, szol­gálják a zenei anyanyelv ápolásának ügyét. Kriza Ágnes, Simon Katalin, Kirkósa Júlia, Csomna Mária, Mátyás Jenő, Fogér László, Veress László, Lá­­posi Dániel, Kontz Gábor, Szeibert Ist­ván, Szállássy Nagy Erzsébet, Sipos Margit, Vas György, Chirit­escu Nicolae, a fiatal Marton Melinda, Papp Vilma és Daróczi Tamás, de azok is, akiket név szerint nem említettem, olyan „csa­­­­patot“ alkotnak, amelyre biztosan lehet számítani most és a jövőben is. Mert ez a döntő, ez a fontos. Hiszen az ünnep csupán kapunyitás az ötödik évtizedre. Az élet megy tovább, a munka folyta­tódik. Nem mindegy, hogy milyen szín­vonalon! "FEHÉRVÁRI LÁSZLÓ erről a következő sorai is tanúskodnak: „Csak a Fekete kolostor megjelenése után — már Kuncz nem élt — döbben­tem rá arra, hogy milyen csodálatos művet alkotott. Igaza van Babitsnak abban, hogy ez a könyv­­­nem bocsát el, minden szabad percedben érte nyúlsz, de amikor mással vagy elfoglalva, akkor se ereszt el varázsából: a feszültség meg­marad, míg csak végig nem élted a szerzővel mindazt, amit ő átélt«.“ Hosszú a sora azoknak, akik a Feke­te kolostor magyar, francia, angol, hol­land, török nyelvű megjelenése után méltatták Kuncz Aladár regényét. Szá­munkra mégis a legszebbek és legbe­csesebbek Kemény János szavai marad­nak. A nem is olyan rég örökre eltávo­zott jóbarát kedves, derűs, mosolygó arcképét is felidézik a diafelvételek és hozzá úgy társítják az Igaz Szóbaz. „Dadi“ (Kuncz Aladár közismert bece­neve) címmel megjelent emlékképeit — aprólékos, minden kis mozzanatnak figyelmet tulajdonító írását —, mint a legbecsesebb irodalmi örökséget. „Nagyon elfoglalt ember volt Mint a kolozsvári Ellenzék irodalmi szerkesz­tője, sohasem tudott csak a reá bízott feladatokkal foglalkozni, a szerkesztés csínja-bínja érdekelte. Amikor munka­társai úgy érezték, hogy saját tájéko­zottságuk nem elegendő valamely nem­zetközi vagy sajátos hazai művelődési kérdés tisztázásához, szívesen hallgat­ták meg felvilágosításait. Szeretettel foglalkozott a szárnypróbálgató fiata­lokkal, írásaik fölött nem ítélkezett könnyed kézlegyintéssel. Azokkal, akik­­ben valamelyes tehetség jeleit vélte fel­fedezni, hosszasan elbeszélgetett eszté­tikai kérdésekről, ellátta jó tanácsokkal és buzdította őket." 1931 júniusában, a nyárba forduló ta­vasz hónapjában, már a halál közelsé­gében olvasta regényének nyomdai korrektúráiét Kuncz Aladár. Megégte még a legjobb barátok és a kritika őszinte örömteljes fogadtatását, elisme­rő méltatását Azóta, egy fél évszázada immár, ez a nagyszabású emlékirat-re­gény a háborúellenes attitűdnek, az eu­rópai kultúra és civilizáció megbecsü­lésének és a hazai írástudók kézfogásá­nak meggyőző példája irodalmunkban és minden új nemzedék nevelésére ki­ható, kisugárzó érték. RÓZSA MÁRIA : A HÉT 1984. július 12. MŰVÉSZET

Next