A Hét, 1984 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1984-07-12 / 29. szám
Egy város két operája A háború után éledező Kolozsváron, 1946 nyarának elején néhány, minden nehézségre fittyet hányó művész elhatározta: összehoz egy operaelőadást. Megemlítem azoknak a nevét, akik annak a régi-régi Tosca-előadásnak a hősei voltak: vezényelt Gheorghe Pavel, a címszerepet Takács Paula, Cavaradossi szólamát Augustin Almásán énekelte. Mélykúti Horváth József nemcsak a rettegett rendőrfőnök, Scarpia jelmezét öltötte magára, hanem az előadást is rendezte. És szólok a színész Réthely Ödönről, aki már nem fiatalon, és csak azért, mert nem akadt más — elénekelte azon a ma hőstettnek tekinthető produkción a Sekrestyés zeneileg ugyancsak problémákat adó rövid szólamát. (Aki nem tudná, annak itt mondom el: a talán méltatlanul gyorsan elfelejtett nagy színművész operát is tudott énekelni, méghozzá nem is akármilyen színvonalon). Persze ezúttal is felemlítem — talán önmagamat ismételve — azt a világviszonylatban egyedülálló jelenséget, amiről egyébként nem lehet eleget beszélni: Kolozsvár-Napocán két opera működik ! Maga a tény napjainkban annyira megszokottá, annyira természetessé vált, hogy csak ilyen kerek évfordulókon jut eszünkbe fontosságáról, jelentőségéről retorikusabb hangnemben is szólani. Persze ez sem történhetne meg, ha a négy évtizeddel ezelőtt ránk köszöntött új világban a Román Kommunista Párt nem teremti meg a feltételeket mindazok számára, akik hosszú évszázadok óta élnek együtt ezeken a tájakon, hogy ki-ki a maga rinyanyelvén ismerhesse meg a hazai és az egyetemes operairodalom gyöngyszemeit, és anyanyelvén vihesse színpadra saját alkotásait e műfajban. Olyan kiváltság ez, amire — joggal — nagyon büszkék vagyunk. Külön cikket írhatnék azokról a megvalósításokról, amelyekkel a lassan hatvanöt éves Román Operában találkozott a közönség a felszabadulást követő esztendőkben. Mindaz, aminek tanúivá váltunk ebben a hősi időszakban, lényegében egy nemes hagyomány folytatását, de egyszersmind egy új tartalmú művészet megteremtését is jelentette. Ennek kapcsán természetesen szólanom kell —szintén nem a teljesség igényével — azokról, akik az elért sikereknek a letéteményesei voltak. Vasiliu-Rózsa Annát és Dinu Badescut, akiknek rendkívüli művészetét Európaszerte ismerték és elismerték, mindenképpen meg kell említenem, csakúgy, mint Jean Ronzescut, aki a felszabadulás utáni években egy ideig igazgatója is volt az intézménynek, és aki olyan énekes-színészi alakításokkal ajándékozta meg a műfaj rajongóit, mint amilyen például felejthetetlen Danilója volt Lehár Vígözvegy című operettjében, amit egyébként hamisítatlan vígoperai igénnyel játsztak. Aztán ott vannak a csodálatos előadásokat vezénylő karmesterek: Eugen Lazár, Lucian Surlaglu, Anatol Chisadji és Alexandru Taban, aki ,,megszegve“ hippokratészi esküjét, vált Eutherpé szolgájává Itt élt, itt alkotott Panait Victor Cottescu, a kiváló rendező akiről ma már bizony alig-alig éltünk szót. És milyen hosszú a kitűnő énekesek névsora: Lya Hubic, Stella Simonetti, Lucia Stanescu Elena ,Stafu Lívia Liseanu, Witkovics Kató, Gogu Simonescu, Augustin Almásán, Dávid Iohanestan Octav Eminurescu. a fiatalabb korosztályhoz tartozó Mirea Niculína, Georgeta Orlovschi, Titus Pauliuc Vasile Catanu Mugur Bogdán, Emil Gherman. és a legfiatalabbak közül a nagyon tehetséges csodálatos hanganyaggal megáldott Alexandru Agache Csupán ötletszerűen kiragadott nevek, de számunkra mindenik egyet jelent soksok feledhetetlen alakítással és ugyanannyi feledhetetlen operaelőadással ők is, azok is akiket helyszűke miatt nem említhettem, nemcsak Kolozsvár hanem a már régóta nemzetközi elismerésnek örvendő hazai énekiskola n°ves képviselőiként váltak ismertté sokan közülük az országhatárokon túl is. Még nem beszéltünk a balett képviselőiről élükön a még idős korban is nagyszerű előadásokat életre hívó Roman Moravschi koreográfus-balettmesterről Persze közülük is csak néhányat tudok megemlíteni de a régiek közül az Eugénia Popovici, Larisa flórban, Vasile Marcn, Petre romád», Rimi Cerminschi, a fiatalabbak közül pedig Valéria Gherghel, Iliana Banciu, Maksay Éva, Emílián Bartes, Dán Sas és Zsigmond Ferenc neve ide kívánkozik. Akárcsak néhány olyan reprezentatív operaelőadás címe is, mint amilyen Sabin Drágoi Megtorlása, Tudor Jarda Sasok erdeje, Verdi Aidája és Falstaffja, Mozart Don Giovannija és Cosi fan’ tutteja volt, és a sort folytathatnám. Aztán ott van az az intézmény, amely a felszabadulás óta eltelt négy évtizedből közel harminchat éve meghatározó módon vált zenei anyanyelvünk ápolásának fellegvárává: az Állami Magyar Opera. Nyíltan bevallom, ha róla kell szólnom, a bőség zavarában nem is tudom, mit és mennyit mondjak el színesen gazdag történelméből. Különösen a „hőskorban“ végzett valóban hősies munkájáról, amikor majdnem havonként követték egymást a bemutatók?! Az 1948. december 11-én megtartott Háry János premier után, 1949. január 6-án már Az eladott menyasszony, március 8-án a Bánk bán, április 28-án A szorocsinci vásár, május 24-én a Cigánybáró, majd november 3-án a Hunyadi László, december 21-én A bahcsiszeráji szökőkút került közönség elé, hogy 1950. január 24-én a Don Pasqitalénak, március 9-én pedig a Székelyfonónak tapsoljunk. De az sem hagyható figyelmen kívül, hogy fennállása óta a Magyar Operában száznegyven művet mutattak be, és ezek sorában huszonkilenc hazai alkotást találunk. Háry Béla, a tehetséges karmester egyben „háziszerzőnek“ is tekinthető, hiszen eddig három műve (Sárga rózsa, Hófehérke és a hét törpe, Farsang) szerepelt a játékrenden. Az intézmény másik karmestere, Szarvady Gyula komponálta a történelmi ihletésű Isztrosz király című operát, de a hazai zeneszerzők közül ott találjuk, többek között, Mihail Jorát (Vásártéren), Zeno Vanceát (A prikulics, Táncban), Alfred Mendelsohnt (Celin), Markos Albertet (Három nap egy esztendő), Paul Constantinescut (Kárpáti lakodalom), Cornel Trailescut (Csizmás kandúr), Pascal Bentoiut (Doktor Szerelem), Norbert Petric (Doftana rózsái), Teodor Bratut (A kiskakas két aranykrajcárja), Doru Popoviciot (Hajnali kihallgatás) és Tudor Járdát (Jogunk az élethez). Mert az is része az Intézmény gazdag történelmének hogy már a kezdet kezdetétől nemes feladatának tekintette a hazai művészek színpadra állítását. Mi mással ha nem ezzel a törekvéssel magyarázható az, hogy 1949 február elején, országos viszonylatban először, negyedik bemutatójaként, az Állami Magyar Opera színre vitte George Enescu Román Rapszódiájának koreografált változatát?! De ha már erről szót ejtettem, hadd említsem meg azt is, hogy számos mű országos bemutatón került közönség elé. Ilyen volt — hogy csupán néhány címet ragadjak ki — A szorocsinci vásár, Székelyfonó, Télapó, Aljeko, Aranykakas, Don Carlos, Nabucco és az Attila premierje. Sokáig és hosszan sorolhatnám a pazar kivitelezésben, igényes rendezői koncepció jegyeit magukon hordozó produkciókat. Az ismertetett okok miatt erről a szándékomról is le kell mondanom, de mindenképpen fel kell idéznem a vendégként közreműködő Jean Ronzescu két nagyszerű rendezését, az 1956. május 31-én bemutatott Álarcosbált, és az 1974. június 24-én színpadra vitt Faustot. Ha az előbbi munkát a túlzás részélye nélkül, a németalföldi festőiskola stílusában fogant csodálatos képsorhoz lehetett hasonlítani, a Gounod-opera színpadra állítását a műfajban honos hagyományokat modern kifejezőeszközökkel bölcsen egybeötvöző mester remeklésének kell tekinteni. Ebben a produkcióban vált eszményi módon érezhetővé a zene és a színház lényegében nehezen megvalósítható egyensúlya, mivel a zene — köztudottan — absztrakt művészeti forma, bizonyos fokig időtlen, a színház viszont ugyancsak konkrét Ronzescu mester úgy tudta használni a színház nyelvét, hogy közben teljes mértékben hagyta érvényesülni a zene emocionális erejét. Természetesen ez csupán egyetlen vetülete a színházon belül folyó szövevényes és összetett munkafolyamatnak. Hiszen a rendezőkön kívül ott vannak a karmesterek is akiknek feladata ha nem is vetekszik de mindenképpen egyenrangú a rendezőkével S a karmestereket említve szükségszerűen szólanom kell arról a művészről, akit — nem csupán tiszteletet parancsoló kora miatt — szívesen nevezek zenei életünk „Naiv fára zenek", szólanom kell Rónai Antalról. És nem pusztán annál az oknál fogva hogy ő volt az, aki 1948 11-én az intézmény megalakulását jelentő Háry János bemutatón megadta az első beintést, hanem, mert személyisége meghatározó módon hatott az Állami Magyar Opera művészi arculaténak kialakulásába Az intézményben végzett egész tevékenysége skasen példázza azt, milyen óvási jelentőséggel bír, ha egy művészi közösség tagjai közé tartozónak tekinthet egy igényes, jól felkészült, nagy tudású, feladatát az elhivatottak megszállottságával végző művészegyéniséggel. Rónai Antal (1952 és 1956 között igazgatóként, azt megelőzően, majd azt követően nyugdíjazásáig első karmesterként) tevőlegesen járult hozzá a játékrend megteremtéséhez, kialakításához. Csak abban az időszakban, amikor ő tartotta kezében a kormányrudat, többek között olyan bemutatóknak tapsolhatott a közönség, mint a Bajazzók, Aljeko, Aranykakas, Tosca, Paraszt becsület, Keszkenő, Hoffmann meséi, Susanne titka, Traviata, Hegyek alján. Milyen művek! És mindezek után még nem szólottam azokról, akik munkát, fáradságot nem kímélve, közreműködtek a felejthetetlen opera-, balett- és operettelőadások életrehívásában. De vajon ilyen rövid írás keretében lehet-e valamenynyiük hozzájárulásáról érdemlegesen szólani? Mert semmiképpen sem elég egykori nagy hőstenorunk, Ottrok Ferenc (aki ha nincs, bizony aligha lett volna drámai repertoár a Magyar Operában) meg pályatársai: László Éva, Albert Anna-Mária, Trenka Éva, Vancea Erzsébet, Vonica Lucia, Sass László, Breazu Mircea, Gáspár István, Horváth László, Lázár János, Szanati József, Bretan Endre és a nyugdíjasként is sűrűn fellépő Szilágyi Ferenc művészetét kiemelni, mert ott vannak a táncosok is: Imre Mária, Szakoray Zoltán, Domby Imre, Pintér Jenő, Lukács Mária, Albu Aurel, meg a többiek, ott vannak az epizodisták, akiknek szerénynek tűnő, de figyelmen kívül egyáltalán nem hagyható hozzájárulása nélkül nem lehetett volna olyan színvonalas produkciókkal közönség elé állni: ott vannak a zenekari tagok, akiknek sorában egykor olyan művészek tevékenykedtek, mint Zsurka Péter, az első hangversenymester. Balogh Ferenc, Ruha István, Török Béla, Malőr Ferenc, Hintés László: ott vannak az énekkari tagok és felejthetetlen karigazgatójuk. Nagy István, akinek köszönhetően a megalakulást követő második évadban bemutatták az Állami Magyar Önerőben a Székelyfonót és aki csak a zárt Sze*nHöH Pz intérz.m^^hc‘,z az íOatv+a jcr-a rcyotó F.’^ikovits Mihály kéT'á^“re. ho^rv sokrétű munkás* met’ott ren Heeres zenei kén-^ésre fojtja p.z énekkar h-etero®-én és aztán két évet m^haVvjó, áldásos és odaadó munka révén olyan Az ifjú szívekben élő Künn Aladár Nemrégiben a bukaresti Petőfi Sándor Művelődési Házban egy Kuncz Aladár-emlékesten a Román Irodalmi Múzeum munkatársai olyan értékes anyagot mutattak be, hogy ez indítást adott, a Tankönyvkiadó keretében készítsünk a líceumi oktatás számára is egy diakép-albumot az író munkásságáról és fő művének dokumentum-anyagáról, a regény utóéletéről. Nagy örömünkre szolgál, hogy a forrásmunkák gyűjtése, a regény és a Kuncz-irodalom tanulmányozása, a fotókópiák és diaképek elkészítése, a laboratóriumi munka újabb híveket toborozott Kuncz Aladár regényének. Azok a munkatársak, akik a diakép-album elkészítésében részt vettek, a fotózásra, áttekintésre adott román kiadást kézről kézre adták és nagy érdeklődéssel olvasták el. Számunkra felbecsülhetetlen Irodalomtörténeti eseménynek számított, hogy a Kuncz Aladár fogságélményeiből született regény, a Fekete kolostor dokumentum- és emlékirat-anyagának nyomában még a hetvenes években elindulhatott Bukarestből Lőrinczi László és felkutatott, megmentett minden fellelhető tárgyi bizonyítékot vagy a még élő szereplők emlékezetében lévőt. Mindez ma már irodalomoktatásunkat teszi még elevenebbé, korigényessé. És nem kevésbé fontos, hogy a jóbarát Emil Isac fényképét is bemutathatjuk a tanulóknak, amikor Kuncz Aladárról írott sorait idézzük: „Kuncz Aladár embernek is, írónak is tökéletes volt, finom, civilizált, szerény, teljesen nyugati ember, diplomata, jó ízlésű, aki népének nyílt lélekkel szolgált, menten minden elavult türelmetlenség mételyétől“. A Fekete kolostor román fordításának kezdeményezője Corneliu Codarcea (1894—1981) neves publicista, akit személyes ismeretség fűzött Adyhoz, Bölöni Györgyhöz, Kuncz Aladárhoz, Gaál Gáborhoz, Tamási Áronhoz Nyílt, meleg tekintetét őrzi az a fénykép, amelyet tanulóinknak bemutatunk, amikor Kuncz Aladár emlékét idézi. ..— Egyik utolsó hozzám írt, nagyon jellemző levelét 1931. február 9-én írta. Bizonyítja, hogy a romániai magyar irodalom istápolása közben állandó gondja volt az élő román irodalom megismertetése amagyar olvasóközönséggel.. Hogy miért kezdeményezte és vállalta C. Codarcea a társfordító szerepét, együttest kovácsoljon össze, amilyenhez hasonlót akkoriban talán nem is lehetett másutt találni. A megkapóbbnál megkapóbb operaelőadások meg a nagy közönségsikernek örvendő operettek mellett számos kiemelkedő balettelőadást is láttunk operaházunk színpadán. Bizonyára sokan emlékeznek még az Oleg Danovschi rendezte kitűnő Aszafjev-társjátékra, A hahcsiszeráji szökőkútra, amelyben a testvéri segítséget nyújtó román balettszólisták, Eugenia Popovici, Larisa borban, Vasile Marcu, Kurt Cerminschi mellett, az intézmény fiatal magántáncosai, Imre Mária, Domby Imre, Szakoray Zoltán, majd később Lukács Mária aratták első kirobbanó sikereiket. Következett azután a Surale, Vörös pipacs, majd a fentebb már említetteken kívül, a két Bartók-egyfelvonásos, A fából faragott királyfi és A csodálatos mandarin, aztán a Daphnis és Chloé, az Egy amerikai Párizsban és a Diótörő, hogy a közel kétszázötven előadást megért Harangozó Gyula rendezte Keszkenőt, vagy a közelmúltban, Valkai Ferenc tüneményes koreográfiájában megvalósított Trailescu-balettet, a Tavaszt ne is említsem. Mert a sétatéri operaházban az opera és az operett rangos színvonalú művelése mellett nemcsak megteremtődött, hanem teljes pompájában tündökölt a táncművészet is. Hazánk felszabadulásának 40. évfordulója előestéjén jóleső érzéssel és féltő örömmel tekintünk azokra, akik méltó módon folytatva az elődök által megkezdett munkát, példás hozzáállással, eltökélten tevékenykedve gazdagítják egyedi arculatú zenei kultúránkat, szolgálják a zenei anyanyelv ápolásának ügyét. Kriza Ágnes, Simon Katalin, Kirkósa Júlia, Csomna Mária, Mátyás Jenő, Fogér László, Veress László, Láposi Dániel, Kontz Gábor, Szeibert István, Szállássy Nagy Erzsébet, Sipos Margit, Vas György, Chiritescu Nicolae, a fiatal Marton Melinda, Papp Vilma és Daróczi Tamás, de azok is, akiket név szerint nem említettem, olyan „csapatot“ alkotnak, amelyre biztosan lehet számítani most és a jövőben is. Mert ez a döntő, ez a fontos. Hiszen az ünnep csupán kapunyitás az ötödik évtizedre. Az élet megy tovább, a munka folytatódik. Nem mindegy, hogy milyen színvonalon! "FEHÉRVÁRI LÁSZLÓ erről a következő sorai is tanúskodnak: „Csak a Fekete kolostor megjelenése után — már Kuncz nem élt — döbbentem rá arra, hogy milyen csodálatos művet alkotott. Igaza van Babitsnak abban, hogy ez a könyvnem bocsát el, minden szabad percedben érte nyúlsz, de amikor mással vagy elfoglalva, akkor se ereszt el varázsából: a feszültség megmarad, míg csak végig nem élted a szerzővel mindazt, amit ő átélt«.“ Hosszú a sora azoknak, akik a Fekete kolostor magyar, francia, angol, holland, török nyelvű megjelenése után méltatták Kuncz Aladár regényét. Számunkra mégis a legszebbek és legbecsesebbek Kemény János szavai maradnak. A nem is olyan rég örökre eltávozott jóbarát kedves, derűs, mosolygó arcképét is felidézik a diafelvételek és hozzá úgy társítják az Igaz Szóbaz. „Dadi“ (Kuncz Aladár közismert beceneve) címmel megjelent emlékképeit — aprólékos, minden kis mozzanatnak figyelmet tulajdonító írását —, mint a legbecsesebb irodalmi örökséget. „Nagyon elfoglalt ember volt Mint a kolozsvári Ellenzék irodalmi szerkesztője, sohasem tudott csak a reá bízott feladatokkal foglalkozni, a szerkesztés csínja-bínja érdekelte. Amikor munkatársai úgy érezték, hogy saját tájékozottságuk nem elegendő valamely nemzetközi vagy sajátos hazai művelődési kérdés tisztázásához, szívesen hallgatták meg felvilágosításait. Szeretettel foglalkozott a szárnypróbálgató fiatalokkal, írásaik fölött nem ítélkezett könnyed kézlegyintéssel. Azokkal, akikben valamelyes tehetség jeleit vélte felfedezni, hosszasan elbeszélgetett esztétikai kérdésekről, ellátta jó tanácsokkal és buzdította őket." 1931 júniusában, a nyárba forduló tavasz hónapjában, már a halál közelségében olvasta regényének nyomdai korrektúráiét Kuncz Aladár. Megégte még a legjobb barátok és a kritika őszinte örömteljes fogadtatását, elismerő méltatását Azóta, egy fél évszázada immár, ez a nagyszabású emlékirat-regény a háborúellenes attitűdnek, az európai kultúra és civilizáció megbecsülésének és a hazai írástudók kézfogásának meggyőző példája irodalmunkban és minden új nemzedék nevelésére kiható, kisugárzó érték. RÓZSA MÁRIA : A HÉT 1984. július 12. MŰVÉSZET