A Hét, 1986 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1986-07-31 / 31. szám
Kép, mozgás, hang Robert Wilson szinhaza A multimediális monumentális színház élvonalbeli képviselője a hatvanas években tűnt föl, és az akkori modern — Richard Foreman, Meredith Monk, Chaikin nevével is jelzett — színpadi irányzatokhoz zárkózott föl. 1979-es európai (berlini) jelentkezése a Death Destruction & Detroit (Halál Pusztulás Detroit — DD & D) Rudolf Hesst színpadra idéző munkájával megdöbbenést okozott a szakma és a nézők körében egyaránt. A hagyományos irodalmi színháztól való elszakadás a modern, avantgarde színházi törekvésekben már a század elején jelentkezett. Az Amerikából származó nem-irodalmi színház sajátos utat jelentett a színház gyakorlatában. Új alapokra helyezte a színházelméletet és -esztétikát. Ebben a színházi alkotóműhelyben külön helyet foglal el Robert Wilson. Európaiak szerint vagy blöfföl, vagy zseni. A későbbiekben az „esztétikai vákuum“, a „magával ragadó szép üresség zsenije“ állandó jelzőket társították nevéhez. Az igazság az, hogy előadásait hagyományos módon lehetetlenség értelmezi. A látottak, hallottak, a hangulatok rögzítésére szorulnak a kritikusok, önálló, aktív értékelésre szólít föl ez a fajta színház minden résztvevőt. Wilson lemond a szöveg hordozta jelentésről. A lényeg: a látható, ahogyan az előadás alkotó elemei a térben elhelyezkednek, átszerveződnek. Az ember olyan világba kerül, ahol a szerző-rendező a szöveg lényegtelenségét bizonyítja a szöveggel: bizonyos szövegfoszlányok addig ismétlődnek, míg nyilvánvalóvá nem válik jelentéstelenségük. A szöveg hangszerelt akusztikai elem. A drámai hőst is kiiktatja, a színpadi történések jelentését pedig lehetetlen „lefordítani" a hagyományos dramaturgiák értelmében. A drámai hős megszüntetése régi eljárása az avantgarde színházi irányzatoknak. (Ennek egyik első megfogalmazója Gertrude Stein.) A színpadon megjelenő alakok elvileg azonos fontosságúak. A központi hős ontológiai ellentmondásként ábrázolódik, az általa (és minden szereplő által) hordozott szöveg: „small talk", terefere. Wilson a drámai hős sokszorosításával is hatást ér el. A drámai hős elveszti autonómiáját, és a tér egyik alkotó elemévé válik. A hős szövegét kollázsok helyettesítik, amelyek a mindennapi beszéd absztrakciói. Ehhez hasonló konverzációs formákat használ Peter Handke is ún. nyelvi darabjaiban (Kaspar). A hős koherenciája független a hordozott szövegtől, nincs annak alárendelve, nem kell illusztrálnia. Ezáltal a drámai hős fogalma a végletekig kitágul, de nominalisztikusan redukált. (Az sem ritka, hogy a szereplőnek, aki mindvégig a színpadon van, mindössze néhány szótag jut.) A drámai hőst a néző ruházza föl egyéniséggel, határozza meg identitását. A drámai hős szubsztanciája teljesen föloldódik a szerző/rendező ismeretelméleti sugallatában. A drámai hős a megjelenítésbe, a szöveg pedig a zenei összhangzatba komponált hangeffektusokba olvad bele. Ha közismert történelmi személyiség jelenik meg a színpadon (márpedig Wilson szívesen viszi színpadra őket), akkor sem a szövegük határozza meg súlyukat, hanem az, amit önmagukban jelentenek. A szimbólum hat színpadi személyiségükben. Az avantgarde színház esztétái a szöveg kiiktatását azzal is motiválják, hogy a színház autonóm művészet, amelynek történései nem függhetnek rögzített szövegtől. A nyelvről való lemondás újabb kifejezési alternatívaként megerősíti az olyan színház létjogosultságát, amely kizárólag a látványra támaszkodik. Wilson útja a dadaista Hugó Ballon, Kandinszkyn, Oscar Schlemmer mechanikus balettjén és Handke nyelvi darabjain át vezetett az új formáig. Kezdetben „néma" operákat komponált színpadra. A megnevezés a szó legősibb jelentését, a munkát idézi. A látvány színházában a lényeg a kép, a mozgás, a hangeffektus. Wilson nem szeret színészekkel dolgozni, akiket egy szerinte elavult képzéssel elrontottak, arra tanították őket, hogy előadjanak, megjelenítsenek, ami szerinte elhibázott. A színpadon megjelenő szereplők egy pontosan megtervezett tér alkotóelemei, nagy összefüggések hordozói, illetve azok kiegészítői. Ennek a posztmodern színháznak a lényege a nem előadni, hanem megmutatni fogalmak jelentéskülönbözőségében rejlik. A műalkotás formálja, transzponálja a valóságot, amelynek csupán differenciált kapcsolatai jeleníthetők meg. Az egész nem emelhető be a színpadra, csupán a fikcióként is felfogott valóság egy része. A valóság ilyenszerű kifejezésének egyik formája a multimediális monumentális színház. A képek tervezője precízen adagolt sugallatokkal bevonja a térbe a nézőt, meghagyva neki a kivonulás lehetőségét a színházi technikai csodából. (Elektronikus agy nélkül lehetetlen bemutatni ezeket az előadásokat.) A néző aktivizálódik, „önkiszolgálással" értelmez, anélkül, hogy a szerző/rendező kényszerítené erre. Mindenki maga látja az egészet, és maga dönt, hogy kíván-e, vagy sem a térnek részévé válni. Wilson munkáinak először a képi struktúrái születtek meg, az optikai, absztrakt grafikai megoldású témák. Emellé szerveződött az akusztikai téma is. A használt metanyelv a mindennapi beszéd töredékeiből alakul ki, amit taxiban, metrón, rádióban, tévében hallani, ezek asszociatív analízissel a képstruktúra mellé rendeződtek, és zenei kísérettel is kiegészülnek. A forma megkomponálása rendkívül lényeges, mert az hordozza és konkretizálja az érzelmet, a hangulatot. A multimediális, monumentálisnak is nevezett színház — kezdetben jelölték totális jelzővel is — a tánc, a zene és a szobrászat határmezsgyéjén helyezkedik el, és nem vállalkozik konkrét üzenet hordozására. Eredeti kísérlet, amely a színházat a látás, a meditálás (ismétlések, lassítások, disszociációk és asszociációk által) a részletekre való koncentrálás iskolájává kívánja tenni, olyan szépségű képekkel, amelyekkel nem lehet betelni. Martin Esslin „a megismerés forrásának" tartja ezt a fajta totális színházat, amely az alkotóelemek tobzódó szabadságával lepi meg a nézőt. Egy ilyen típusú mű anyagának összegyűjtése évek munkája, de hoszadalmas a két (optikai és auditív) partitúra összevágása is. Az alkotóelemek közötti kapcsolatteremtés lehetősége és milyensége dönti el a mellé/alá rendeléseket. Néha harmonizálhat egy-egy gesztus is az elhangzó szöveggel, de ez az értelmezésben nem döntő. Az igazi dialógus soha nem a színpadon játszódó személyek között alakul ki, hanem a színpad és a nézőtér között. A néző saját döntése alapján vesz részt a 6—12 órás történésben. Az előadás kerül minden olyan gesztust, hangot (a mikrofonba beszélnek végig), amely befolyásolhatná az értelmezést, ellenben a nézőben reakciókat kiváltó helyzeteket teremt. A nézőnek a külső történéssel analóg belső benyomásokkal kell reagálnia. Az előadott szöveg sugall, erre pedig a látványkép színházának nincs szüksége. Ez a színház nem akar félelmet, szánalmat ébreszteni, sem katarzist kiváltani. Nem ingerli a nézőt, hogy erkölcsileg megváltozzék, ellenben fontossága, jelentősége tudatára ébreszti az embert. A színpadkép, mely szintén nem illusztráció, lenyűgöző, végtelennek tetsző tér, ahol megszűnni látszik az idő. Az idő megszabadul a történés logikájától, folyamatos jelenként fogható föl, kezdet és vég nélkül. Wilson előbb a Levél Viktória királynőhöz című alkotásával tette ismertté nevét. Ezt követte az Einstein a tengerparton, (erről A Hét is beszámolt éppen tíz évvel ezelőtt), DD&D, Férfi esőköpenyben, Az aranyablakok, Edison, Terefere, ültem az udvaromon ..., Freud élete és kora, végül a CIVIL warS. Wilson ugyanazt a témát komponálja újra és újra. „Kompozíciói"ban van progresszió, kontinuitás, de mindig változatok egy térre, szigorú geometriába szervezve. A CIVIL ware világszerte felhívta rá a figyelmet. Joggal, mert a hatalmas alkotás öt felvonása Tokióban, Rómában, Kölnben, Rotterdamban és Minneapolisban készült, és került közönség elé 1983 és 1984 folyamán. A maga teljességében az 1984-es Nyári Olimpiai Játékok záróünnepségén láthatta volna műholdon közvetítve az egész világ, de anyagiak miatt ez nem valósult meg. A 19. századi amerikai polgárháború eseményeibe beleszőtte az európai történelem háborúit is. A megjelenítésben nő- és kabuki színészek, ciprusi zeneszerző, amerikai popsztár, hollandok és németek vettek részt. Az emberiség történelméről szóló több órás színpadi „reflexió" egyaránt tükrözi az amerikai, hatásközpontú és az európai, kauzalista történelemszemléletet. Az európaiak jórészt a színház tagadásának tartják ezt a színházi kifejezési formát, de elfogadják újabb lehetőségként. Nem tagadható viszont, hogy mint minden kísérlet, ez is előbbre visz. A színészeknek meg kell újhodniok, hogy újabb megjelenítési formákkal, eszközökkel többet s jobbat mondhassanak. A színpadnak a nézőtérrel kell kommunikálnia. Ilyen irányú törekvés — többféle értelemben — már történt a kontinens színpadain. Bármilyen színházi előadás a nézőért van, nélküle nem létezhet. A nézőért érdemes próbálkozni, kísérletezni.A KEREKES MÁRIA Jelenet Robert Wilson egyik előadásából PÁRIZSBAN megnyílt az első Nemzetközi Plakátszalon, amelyen negyven ország művészeinek mintegy hatszáz munkáját állították ki. Romániát a Nemzetközi Békeév, a leszerelés és a biztonság jegyében alkotott plakátok képviselik. Ezek közül négyet a rendezvény zsűrije beválogatott egy vándorkiállítás anyagába, amely nemsokára világ körüli útra indul. NEMRÉG ért véget ötnapos tartalmas, élénk vita után a moszkvai Kremben a szovjet írók VIII. kongresszusa. Munkálatain hatszáz költő, prózaíró és irodalomkritikus vett részt a 78 nyelven alkotó szovjet írók képviseletében. A kongresszus annak a törekvésnek adott hangot, hogy az írók támogatni akarják a kommunista pártot a szovjet társadalom társadalmi-gazdasági és szellemi átalakításában. A küldöttek javaslatokat tettek a szovjet írószövetség vezetősége és helyi szervezetei munkájának megjavítása érdekében : az irodalmi életben a bizalom és az alkotás légköre uralkodjék, nyíltan vitassák meg a legfontosabb kérdéseket, küzdjék le a tehetetlenséget, a bürokratizmust és a formalizmust. Megválasztották a szovjet írószövetség új vezetőségét. A vezetőség elnöke Georgij Markov, első titkára Vlagyimir Karpov. A Novij Mir (Új világ) irodalmi folyóirat főszerkesztője lett. A kongresszus felhívást intézett a világ irodalmáraihoz, melyben együttműködésre és a béke tevékeny megvédésére szólítja fel őket. A MEXIKÓI Autonóm Állami Egyetem és a Mexikói—Román Barátság Szövetsége közös szervezésében Tolucában megnyitották a román filmművészet hetét. A rendezvénysorozat megnyitóján az egyetem vezetőségi tagjai, a politikai, társadalmi és gazdasági élet személyiségei, újságírók és nagyszámú közönség jelent meg. KARLOVY-VARY, a nyugat-csehországi fürdőváros Thermal szállójának nagytermében hirdették ki július 16-án az immár hagyományosan megrendezett nemzetközi filmfesztivál eredményeit. A nagydíjat — a Kristálygömböt — a Halálraítéltek utcája című ausztrál film készítői vehették át. Bill Bennett rendező alkotása a vietnami és a koreai háborút megjárt veteránok sorsáról szól, akik évekkel később a vegyi fegyverektől elszenvedett károsodás miatt rákos betegségben pusztulnak el. A Lidice rózsája nevű díjat a csehszlovák versenyfilmnek, Juraj Herz Rám tört az éjszaka című művének ítélték oda, amely Jozka Jaburkova, a hitleri koncentrációs táborban meggyilkolt kommunista újságírónő élettörténetét dolgozza föl. A zsűri külön nagydíjjal jutalmazta a Fekete Tanner című svájci filmet, három fődíját pedig az argentin Szeretlek, a koreai Tavaszi olvadás, illetve a kínai Tisztességtudó asszonyok című film kapta. Az utóbbi alkotást a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége díjával is kitüntették. (Érdekességként jegyezzük meg, hogy e filmek közül — a hazai és a svájci versenyfilm kivételével — egyik produkció sem európai.) A legjobb női alakítás díját Jane Fonda (képünkön), Anne Bancroft és Ney Tilly nyerte el Norman Jervnson Isten Ágnese című filmjében nyújtott játékáért, a férfi színészek közül Leonyid Filatovot jutalmazták a Csicserin című szovjet film címszerepéért. Különdíjat kapott Gyarmathy Lívia magyarországi rendezőnő Vakvilágban című alkotása és a Dacból szeretni című bolgár film, amelyet Nikolaj Volev rendezett. A fesztivál előtt alig egy héttel elhunyt Brousil profeszszor, a Karlovy-Vary-i filmseregszemlék kezdeményezőjének emlékére elsőfilmes rendezők számára is alapítottak díjat. Ezt az indiai Rames Sarma vehette át New Delhi Times című alkotásáért. HUSZONKILENCEDIK alkalommal rendezik meg az idén novemberben a lipcsei nemzetközi dokumentumfilm-fesztivált. A rendezvény presztízsére jellemző, hogy máris hatvan ország jelentette be részvételét legújabb alkotásaival. Az idei fesztivál mottója: „A világ filmjei a világ békéjéért“, a tematika kiválasztásával tehát a rendezők az ENSZ által meghirdetett Nemzetközi Békeév sikeréhez kívánnak hozzájárulni. Az előzetes jelzések szerint a legtöbb alkotás az elnyomatás és a faji megkülönböztetés ellen szól, eredeti felvételek és dokumentumok alapján. Akadnak azonban olyan filmek is, amelyek a második világháború rémségeit idézik föl, sőt visszamennek a még távolabbi múltba, mint például a Rosa Luxemburg életéről készült alkotás. A zsűriben világszerte ismert szaktekintélyek foglalnak helyet az NDK-ból, a Szovjetunióból, az NSZK-ból, az Egyesült Államokból, de például Szíria vagy Peru szakemberei is helyet kapnak a bíráló bizottságban, amelynek elnöke dr. Peter Tilbricht, az NDK film- és televízió szövetségének első titkára. KILÁTÓ A HÉT TÁRSADALMI-POLITIKAI MŰVELŐDÉSI HETILAP Főszerkesztő LÁZÁR EDIT Főszerkesztő-helyettes BARABÁS ISTVÁN Grafikai és műszaki szerkesztők: Gyarmath Annamária és Sugár Teodor Szerkesztőség és kiadóhivatal Bucureşti, Piaţa Scinteii nr. 1. TELEFON: 18 49 39, 18 03 65. Postai irányítószám: 71 551. Postafiók: 33—39. Nyomda: Combinatul Poligrafic Casa Scinteii. XVII. évf., 31. (823.) szám Megjelenik csütörtökön 1986. július 31. A HÉT 16