A Hét, 1989 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1989-04-06 / 15. szám
A festő utóélete Ha időben nem késik pár hónapot, akár évfordulós megemlékezésként is elkönyvelhetnék a Timissaarán megrendezett Szőnyi-kiállítást. Tavaly nyáron múlt ugyanis hetvenöt esztendeje, hogy a Bánság egyik régi rizstermelő falujában a körzet állatorvosának sarjaként Bánlaki Szőnyi István a világra jött. Bár élete utolsó évtizedeit Bucurestiben töltötte, mindig erős szálak fűzték a bánáti tájakhoz. Alkotásaiból itt utoljára kereken másfél évtizeddel ezelőtt rendeztek nagyszabású reprezentatív életműkiállítást az egykori Hunyadi-kastélyban. Az újabb rendezvénynek mindenekelőtt az kínált megfelelő alkalmat és alapot, hogy a művész özvegye, Szőnyi Mária nemes gesztussal több mint félszáz festményt, metszetet, rajzot és vázlatot a timișoarai múzeumnak adományozott. Az ajándékba kapott Változatos műfajú, rendeltetésű és kidolgozottságú művekhez a múzeum munkatársai szerencsés kézzel az intézmény, valamint a város műgyűjtőinek tulajdonában található reprezentatív Szőnyialkotásokat is hozzátársították. Az így összeállt anyag hézagosságában, rögtön- zöttségében is eléggé árnyaltan és hitelesen jelzi a művész magasra ívelt pályájának jelentősebb szakaszait, főbb irányvonalait. Találkozhattunk többek között Szőnyi István a második világháború előtti, mozgalmas és termékeny pályakezdő korszakának jó néhány, albumok és folyóiratok reprodukcióiról jól ismert darabjával. Közéjük tartozik például a Kaszások című nagyobb méretű, hallatlan drámai feszültségű táblaképe, amelyen ellenfényben, a felkelő Nap tiszta sugaraiban örökítette meg a hegy, a magaslat élére felért, szerszámaival a havasi kaszálóra tartó három avasi méltóságos, súlyos léptű, jelképes alakját. Nem feledünk el című kompozícióján, amelyet immár a felszabadulás utáni művészi kiteljesedése és beérése időszakában festett, az útkövezeten elterült névtelen munkáshősnek állított újszerű, sokatmondó emléket. Monumentális festményein a felfokozott, kissé túlzott testarányok, az erős fény-árnyék kontrasztok, a gondosan megválasztott színek, a vibráló ecsetvonások, a bravúrosan megválasztott és megfestett képi környezet rendkívül erős vizuális hatást teremtenek, koncentrált szellemi és formai feszültséget sugároznak. Szőnyi István a mostani kiállítás tanúsága szerint erősen vonzódott a zenei témákhoz és motívumokhoz. A nemes hangszerek, a formás mesterhegedűk érett barnája melegíti diszkréten át Beatrice Amati című reneszánsz kori hangulatokat ébresztő, igényesen kimunkált kompozícióját, a történelmi levegőt idéző, a régi mesterek stílusában alkotott zsánerképét. Színeinek választékos eleganciájával, bensőséges harmóniájával hat Csellistanő című kiforrott alkotása, amelyen különleges színegyüttest, jellegzetes vibrálású képmezőt alkot a fotel türkiz huzata, a ruha már-már feketébe hajló sötétlilája, valamint a hangszer patinás barnája. Enyhén „kísérteties“ világításba helyezte Gordonkás férfiúját, akinek átszellemült, szíjas alakjára felülről zúdul rá a színpadi reflektor éles, átható fénye. A női szépségnek, az ihlető múzsának, ifjúkora körülrajongott ideáljának s a mindent megszépítő szerelemnek hódolt és adózott többek között Olga, Fekvő akt és Női képmás című olajfestményeivel. Kiállított tájképei — talán a Berzava melléki bányavárost koszorúzó hegyeket a zöldek mély árnyalatainak tobzódó kavalkádjában fölidézőt kivéve — nem tartoznak Bánlaki Szőnyi István legérettebb alkotásai sorába, több vonatkozásban is szokványosaknak, bágyadtaknak s erőtleneknek hatottak. Cervantes legendás búsképű lovagjának maszkjában és jelmezében jelenítette meg fiatalkori önmagát; a kép hátsó síkjában, a felső képmezőben roggyant Rosinantéját, hűséges kísérőjét, Sancho Panzát, valamint a szélmalmok sziluettjét is előhívta, felidézte. Roppant tanulságosak, karakteresek és sokatmondóak a pálya egymásra épülő szakaszait, az alkotás bonyolult folyamatának meghatározó fázisait dokumentáló rajzok, vázlatok, metszetek és tanulmányok. Több középületet dekoráló nagyméretű freskójának — A munkásosztály és az értelmiség egysége (timișoarai Electromotor Ipari Líceum), Bábolna (fővárosi Petőfi Sándor Művelődési Ház) stb. — s jó néhány, múzeumainkban és más közintézményeinkben őrzött jelentős táblaképének — az Illegális nyomda, Besztercei tutajosok, Hegesztőnő, Nem feledünk el stb. — skiccei, résztanulmányai és műhelyvázlatai kerültek most először a nyilvánosság elé. A biztos kézre valló markáns rajzok egyrészt meggyőző tanújelei annak a szívós igyekezetnek, kitartó fáradozásnak, amellyel Szőnyi nagy kompozícióihoz a legideálisabb, a leghatásosabb s a legkifejezőbb formai megoldásokat, beállításokat kereste, másrészt mindennél beszédesebben bizonyítják azt is, hogy a monumentális falfestmények és táblaképek kiváló alkotója mennyire mesterien bánt a ceruzával, a szénnel, a tollal s a metsző szerszámokkal is. Alaposan s behatóan ismerte az emberi test anatómiáját, a különböző mozdulatok és testhelyzetek expresszív erejét, a határozott, tiszta vonal hangsúlyos plasztikai értékét. „Ujjgyakorlatai“ sorozatát látva közelről sem tarthatjuk véletlennek, hogy festményein, freskóin, jelentős figuratív kompozícióin mindenkor olyan fontos szerepet juttatott a rajzos elemeknek, a mozgalmas kontúrjátékoknak, a tagolt, az erőteljessé nyomatékosított struktúráknak, formaalakzatoknak. A plasztikai törvényszerűségek — egyensúly, szerkezet, erővonalak, súlypontok, kontúrok, folthatás stb. — kitapintása, mérlegelésének szándéka hívta életre rajzai, vázlatai szinte mindegyikét. Elgondolásoknak, ötleteknek, megoldásváltozatoknak kikristályosult terveknek és a megvalósítás egymást követő fázisainak feljegyzései, friss és lendületes rögzítései Szőnyi István Izgalmas, dokumentumértékű „műhelyforgácsai“, amelyek amellett, hogy szépek, kifejezőek és hatásosak, a festészeti látvány kialakításának rejtelmeibe is betekintést nyújtanak. SZEKERNYÉS JÁNOS SZŐNYI ISTVÁN Önarckép SZŐNYI ISTVÁN Kaszások Gorkij-glossza 1977-ben, amikor megismerhettem Makszim Gorkij 1924-ben írt (befejezetlen, sőt inkább töredékes) filmnovelláját az Éjjeli menedékhely (Nadnye — A mélyben, 1902) előzetes „környezetrajzáról“ (részletezése — az idő ezt igazolta — nem fontos, az egész kísérlet hatástalan maradt), újólag feltámadt bennem régi ellenszenvem a film „irodalmi" törekvései iránt. Még hagyján, amikor regényeket-novellákat szeletel föl a kamerák előtt (hiszen a filmnyelv is lényegében epikus), de a drámák szétkenése, felhígítása megbocsáthatatlan bűne. Csodálkoztam is Gorkij kísérletén, s elképzeltem, micsoda erőfeszítésébe kerülhetett a hatodik X-et taposó, de kívül-belül még izmos Novgorodinak, hogy belevágja csákányát harmincnégy éves korában írt, a világirodalomban egyedülálló színpadi remekének téglái közé (s hogy remekmű, azt ő ismerte fel — kissé ámulva — elsőként), és réseket vágjon rajta, új szálak bevezetéséhez (esetleg továbbfonásához is). Visszagondolva azokra az időkre, mégis megértem Gorkijt. A film tulajdonképpen az első világháború után kezdett kibontakozni, nagyon sokan a vizuális művészet új útjait, hallatlan lehetőségeit sejtették benne. Hogy ez nem egészen így történt, annak sokféle oka van; azt is figyelembe kell vennünk, hogy a film viszonylag nagyon fiatal és egyszer talán még kivághatja a rezet (bár fejlődésébe zavarólag szólt bele a televízió). Viszont nem vagyok ellensége az ekranizálásoknak, sőt nagyon fontosaknak tartom őket, hiszen világszerte még sokaknak nincs lehetőségük arra, hogy rendszeresen színházba járjanak. (A televízió pedig a nagy nemzeti színház hivatását is betöltheti.) Nos, Gorkij halálának évében, 1936-ban Jean Renoir francia rendező (a nagy Auguste fia) egy olyan (fél?) ekranizálást varázsolt vászonra, az Éjjeli menedékhelyből, amelyre bizonyára ma is milliók emlékeznek; nekem pedig egy életre szóló élményt jelentett. Ez volt első találkozásom Gorkijjal, ekkor kezdtem el olvasni, s később, valahányszor csak láttam az Éjjeli menedékhelyet, mindig eszembe jutott a Les bas fonds arcképcsarnoka, Louis Jouvet-val, Jean Gabinnel ... Ez a lírai hangvételű film először is arról győzött meg, hogy az Éjjeli menedékhely Gorkij írói hitvallása — amelytől soha el nem tántorodott —, militáns emberközpontúságának puritán lovagi köntösben való megjelenítése. Miért mondom ezt így? Azért, mert a sűrű aljközegben úgyszólván egyetlen csúnya szó sem hangzik el. Márpedig ismerjük a nyomor eldurvító hatását; én is jártam a külvárosokat, és ami otromba szót megtanultam, azt mind a Szamos mellett, a Kétvízközben szedtem föl. S még valamit tisztáztam magamban, kisded tapasztalataim alapján, hogy a társadalmi mélytenger nyomására az erkölcsi normák legalul átalakulnak, más, egyszerűbb értelmet kapnak. Az Éjjeli menedékhely nézője (olvasója) a mai napig furcsállja, hogy Natasa, a tiszta lány, milyen természetesen mozog a sok züllött alak között, s csaknem barátnője a (feltételezett) prostituáltnak, Nasztyának. De hát saját fülemmel hallottam, hogy a legutolsó bordélynegyedben, a hírhedt Lépcső utcában a gyermekek kezicsókolomot köszöntek az ablakokat záró prostituált néniknek ... S nyomban elvetettem azt a gondolatot, hogy Nasztya alakja a tizenkilencedik századi kurtizán-romantikai kivetülése lenne. Gorkij emberábrázolásának szempontjából a másodlagos elemek mellőzése egy ősi, született tisztaság felmutatására szolgál (amiben mindanynyian hiszünk), de a „lovag" kezében kard is van, amellyel arra mutat rá, hogy az igazságtalan társadalom súlya alatt erők is élnek, például éppen Natasában, aki a legszörnyűbb érzelmi összeesküvéssel vádolja meg nénjét, Vasziliszát és Vaszka Pépéit, a szerelmes, életén állítólag változtatni akaró tolvajt; és Klescs, a lakatos alakjában, a potenciális társadalmi „robbantó" elkeseredett képviselőjében. Ők lennének a darab „hősei"? Furcsa kérdés, de rengeteg vetülete, helyesebben „olvasata" van, amelyek mind ahhoz az alapvető — mondjuk így — dilemmához vezetnek vissza, hogy tulajdonképpen ki az Éjjeli menedékhely drámai hőse? A dolgot néha a rendezői beállítás, máskor a színészi alakítás súlya és milyensége is bonyolítja. Ott volt abban a régi Renoir-féle filmváltozatban Louis Jouvet feledhetetlen Bárója. Talán azért hatott „hősként", mert a társadalmi zuhanás leghosszabb és legmeredekebb ívét szimbolizálta. Erre a benyomásra nagyon jól emlékszem. De aki az Éjjeli menedékhelyet akkor, a harmincas években ismerte meg, az első világháború után született kollektív és szimultán regény virágkorában, e modernizmusok fellángolása idején — reánk meg különösen hatott Kuncz Aladár Fekete kolostorának spirituális szimultanizmusa —, fejtörés nélkül ismerte fel Gorkij színművének legmodernebbül kollektív szerkezeti felépítését — mert ebben is, másokat jóval megelőzve, újat teremtett a század elején —, úgynevezett központi hős nélkül, a drámaiság szintetikus légkörében mozgatvaéltetve valamennyi szereplőt. Mégis, az idők során nem is egy olyan előadást láttam, amely Vaszka Pepel alakját állította előtérbe, nyilván abból a meggondolásból, hogy a drámai végkifejletben — Kosztiljov, a tulaj meggyilkolásában — ő játssza a legnagyobb szerepet, és ezzel dugába dől menekülési álma. A kijevi Orosz Színház 1968 októberi előadásában Klescs az első pillanattól kiemelkedett a képből. Az Utunkban (1968. nov. 8.) így írtam róla: „...a hatalmas, szőke óriás karjaiban csak úgy feszült az erő, súlyos járása dongott a padlón, szemében tébolyult tűz lobogott". Ezzel a színésszel (A. Anuszoval) a rendező elérte célját. Kieséséből kiszikrázott a mocorgó forradalmi tűz... A kitűnő kijevi előadásban egyébként erősen ki volt poentírozva Natasa alakja is, akár a piszkos téli latyakban tavaszi ígéretként nyíló hóvirágé. „ ... soha még ilyen tiszta Natasát nem láttam — jegyeztem fel —, finom járása, halk, ijedt hangja, a szoborszerűségig leegyszerűsödött játéka mintha delejes, fehér fényt árasztott volna a boldogtalan nővér alakja köré." De itt már szembe kell néznünk azzal a csaknem legendává vált felfogással, hogy az Éjjeli menedékhelynek igenis van drámai hőse, mégpedig Luka személyében. Az én közelebbi apropóm az, hogy 1971 tavaszán láttam Giorgio Strehler pratói rendezését (messze, a szardíniai Sassariban, egy vendégjáték során, be is számoltam róla annak idején A Hétben). Ez az előadás határozottan Luka-központú volt, s Strehler felfogását elsőrangúan juttatta érvényre egy nagy olasz színész, Antonio Battistella. Előre kell bocsátanom, hogy Strehler ellensége mindenfajta színpadi exhibicionizmusnak, színészeit szigorúan a szövegnek rendeli alá — és így Lukájával egy csapásra ki tudta mondani azt, hogy az öreg vándor (vagy zarándok) tulajdonképpen megfejthetetlen figura, „...fáradtan, öregesen, rezignáltan beszélt, vigasztaló és reményt keltő szövegében alig volt melegség — tűzről nem is beszélve." Igen, Luka alakja Gorkij egyik fenséges titka (hiába próbált valami közelebbit is elmondani előző életéről az említett filmnovellában), s csak a jóisten a megmondhatója, hogy „vigasztaló és reményt keltő“ szavai mögött nem lappang-e teljes reménytelenség, s úgynevezett jósága és megértése nem sima játék-e, egyszerűen csak a túlélés érdekében. Hisz-e abban, amit mond, vagy ravaszul éppen az ellenkező hatást akarja elérni, mintegy a felismert és elkerülhetetlen végzetet szolgálva? S még folytatni lehetne a kérdéseket — vagy éppen ellenkezőleg, azt bizonygatni, hogy Luka valóban csodálatos, mesebeli nagyapó, bölcs és utat mutató .... ha ezek az utak nem torkolltak volna tragédiákba, mint a Színész mindent befejező gesztusába, Natasa őrült helyzetfelismerésébe. És aztán ott van Szatyin, a félértelmiségi, a leginkább kiborult lélek, a szavakba kapaszkodó, de lényegüket kereső, a szűzi emberi jogot kimondó. Szatyin szövege átté- Farkas Ibolya (Vaszilisza) és Ferenczy István (Vaszka Pepel) MŰVÉSZET 1989. április 6. A HÉT 6