A Hét, 1991 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1991-01-03 / 1. szám

SZÁSZ JÁNOS A pulóvertől a nyakkendőig Több nemzedéknek az 1989. december 21-éről 2- re virradó éjszaka, ama téli napforduló volt élete leghosz­­szabb éjszakája. Vajon megdől-e — kérdezték millióit — Európa legautoritáriusabb rendszere, szinte légmentesre zárt totalitarizmusa, megbukik-e a zsarnokság, az önkény? Vagy vérbe fül a forradalom, mint 1953-ban Berlinben, 1956-ban Magyarországon, eltapossák, mint 1968-ban Prágában, 1970-ben Gdanskban? Azon a végtelennek tet­sző, hosszú éjszakán, amidőn az álom elkerülte szemün­ket, tudva tudtuk már, hogy a berlini fal ledőlt, hogy Prága újjászületett, hogy Lengyelországban győzött a Solidornosc, Szófiában megbukott Zsivkov, Budapest pe­dig a többpártrendszer jegyében készül a szabad válasz­tásokra. Végül pedig, de ugyancsak nem utolsó sorban, a­­gorbacsovi­­ Szovjetunió szigorúan ragaszkodik be nem avatkozás­ politikájához. Az optimistáknak lett i­­gazuk: a Temesvárról induló, országosan elterjedő forra­dalmas népfelkelés Bukarestben tetőzött , és győzött. A győzelem első estéje­­ ország-világ előtt, értsd a te­levízió képernyőjén megjelentek azok a férfiak, akik a diktatúra bukásának pillanatától kezdve, a zűrzavar, az eufória és a fegyveres harc rendkívüli helyzetében meg­szüntették a „hatalmi űrt", és a Nemzeti Megmentés Frontjának, akkorra már elhangzott fix (kétségkívül törté­­nelmi értékű) pontja köré gyűjtötték, amersak akkor lé­­hetett, az ország demokratikus erőit. Ezek a férfiak, kö­zöttük a mai államelnök és a miniszterelnök, csapzottak voltak, verítékesek, borostásak, ingnyakuk nyitva, és szinte mindannyian pulóverben. Akkoriban ezek a puló­­veres emberek, mintegy a román forradalom szimbóll­­maiként, bejárták a világsajtó első oldalait, és meg­men­tek az összes televízióhálózatok ekronjain. Pulóvereik is jelképerejűek lettek, a pillanat tartalma megteremteze a formát, az öltözettel is jelezve az országos, forradalma­san tektonikus mozgás nyomatékosan civil jellegét. Brecht Galilei élete című remekében van egy jelenet, amidőn a volt Barberini bíborost, immár Vili. Orbán pó­pát öltöztetik, míg nincs teljes ornátusában, egyfélekép­pen vélekedik Galileiről, megengedőn, utána, már teljes díszben, elutasítón. Hát persze, itt valójában a hatalom­ról és annak oly rejtelmes, de annál nyilvánvalóbb vissza­hatásáról van szó. Amikorra eltűntek a pulóverek, és megjelentek a pre­cízen csomóra kötött nyakkendők, a férfiak, köztük a mai államelnök és a miniszterelnök már a hatalom nevében szóltak, már a hatalmat védték. Lord Acton híres mondása, miszerint minden hatalom korrumpál, nyilván nem úgy értelmezendő, hogy a hatalom birtokosait meg lehet vesztegetni, le lehet fizetni, hanem elsősorban akként, hogy a hatalom gyakorlása és megőrzése erkölcsi enged­ményekkel jár. Politika és etika egyébként is olyan párhuzamosok, amelyek valóban a végtelenben találkoz­nak. Ami azonban nem vonatkozik teljes mértékben és minden esetben a politikusokra. Egyikének-másikának sikerülhet a párhuzamosokat a végtelen előtti találkozás­ra bírnia, a kormányzást az etikára figyelmezőn gyako­rolnia, a hatalmat arra ösztönöznie, hogy az igazság ke­nyerén­ éljen. Ha meghirdette, gyakorolja és szavatolja is a kétség­kívül demokrtikus úton megválasztott hatalom a sz­abad­­ság­ogokat, a májusi szavazás előtti és utáni kormány­zat hibája marad, hogy nem tudott és baj­ban tud mit kezdeni a társadalmi ellentétekkel. Ezért nem ismerjük mindmáig a marosvásárhelyi tragikus m­arc­us fő bűnö­seit, nem tudjuk, kik álltak a bukaresti június terrorista „bányászai" mögött. Ezek szerint nem merő feltételezés úgy vélni, hogy az igazság átvilágítása a hatalomnak nincs kedvére, hiszen hónapok teltek el, és a vizsgá­s­bi­zottságok még mindig jelentéseiket szövegezik. Mindez azért bír rendhagyó jelentőséggel, mert az egyik esemény mögött etnikai, a másik mögött nehezen kideríthető össz­társadalmi konfliktus húzódik meg, egy­fajta -omnics contra omnia-­, mindenki harca mindenki ellen. Messze, igen messze vagyunk attól, amire a piacgazdáik ,­dúsra, jogállamra, civil társadalomra való átmenetben oly ége­tően szükségünk lenne: a demokratikus konszenzustól. Az elmúlt esztendőben a legtöbb funkciózavart okozó jelenséget a választási eredmények okozták, nevezetesen az ellenzéki pártok — az RMDSZ-t kivéve — gyönge sze­replése, következésképpen a parlamenti ellenzék átütő­képességének hiánya. A hatalomnak nálunk nincs korri­­gáló-bíráló ellenzéke a parlamentben, ezért is futott fel olyannyira a parlamenten kívüli oppozíció. A demokrati­kus hatalomnak tudnia kell, hogy a többségi elv a par­lamentarizmus, minden tényleges demokrácia vezérlő el­ve, ám mégis mechanikus elv. Okosak, tisztességesek, demokraták, hazafiak a túloldalon is vannak, a hatalom­nak kötelessége meghallgatni őket, párbeszédet folytatni velük, figyelmeztetni rájuk. Egy demokratikus kormány­zatnak értenie kell ahhoz, hogy még az olykor szélsősé­ges parlamenten kívüli megmozdulások is a bírálat meg­testesülései, jelzések arra nézvést, hogy a kormányzat késlekedett, hibázott, tévedett, minthogy a kormány vagy a parlamenti többség nem félistenek vagy zsenik, hanem gyarló emberek gyülekezete. Majdnem esztendőnyi időre volt szükség ahhoz, hogy a kormányzat felhívja a főü­gyészség figyelmét mulasztására, és arra ösztönözze, in­dítson bűnvádi eljárást a tavaly decemberi genocídium, illetve a régi rendszer vezetői ellen. Tegyük hozzá, „az utca" mindezt január óta követeli, üdvös lett volna már akkor odafigyelni, intézkedni. A bajok egyik oka abban áll, hogy az ország politikai pártjának centrumában nem helyezkednek el számotte­vő erők, hogy a középpászta valójában üres. Pedig az ország stabilitását, kiváltképp a piacgazdaságra való átmenet igen nagy nehézségekkel járó szakaszában egy olyan pártkoalíció szolgálná leginkább (legyen az kormánypárti vagy ellenzéki), mely felvállalná a hagyo­mányápolást (de nem lenne ókonzervatív), istápolná a népi értékeket (anélkül, hogy populista volna), polgári radikalizmussal viszonyulna a reformhoz és a szabad­elvűség jegyében vállalná a harcot a politikai pluraliz­musért, a toleranciáért, a jogállamért és a civil társada­lomért. Demokráciát mindenekfelett, mert a demokrácia a legfőbb nemzeti érdek! Az evilag efféleképpen rétegződő centrum lehatna ga­­­­ranciája a nemzeti kisebbs­égek jogegyenlősége rend f­elesésének is. Mind ez idáig ugyanis a kormányzat nem hajlandó elismerni a nemzeti kisebbségek kollektív joga­it, következésképpen ennek nyomát sem leljük a készülő új alkotmány nyilvánosságra hozott téziseiben. A hata­­­lom a jelek szerint enged a szélső­jobboldal nyomásai­nak, amely szerint elégségesek az egyéni jogok, a kol- f lektív jog valójában előjog és veszélyezteti a román nemze­t érdekeket. Mindennek a fordítottja igaz, de a kormányzat nem a ráció szavára hallgat, hanem az elő­ítéletekére. Mi több, e jogok követelését a hatalom már önmagában is elítéli, egységbontásnak, elszigetelődés­nak, sovinizmusnak véli, veszélyesnek, mint egyébként minden máskéntgondolkodást. Egy lépésre vagyunk is­­s­mét attól, hogy aki másként gondolkodik, az államellenes.­ (Főként amidőn a kormánypárti sajtót olvassuk.) Pedig Jefferson szentenciája nálunkfelé ma időszerűbb, mint valaha: „Az emberek meggyőződése nem tartozik a pol­gári állam fennhatósága alá." -"A Várható volt, az átmenet a piacgazdálkodásra eséstől hozza a bajt. És nincs modell, ami az utat s módot bár­­lamelyest is jelezné, hisz Európa és az egész emberiség asztalatából teljességgel hiányzik; miként lehet e* • J*a fán, s ha lehet, gyorsan és minél kevesebb zökken\ ' - ' el, a tervgazdasági parancsuralomtól eljutni a dü*­okratikus nemzetgazdaságig? Éppen ezért a kocsi ká­tyúból való kizökkenésére minden vállra szükség van, nemcsak az ellenzékiekére, de a függetlenekére, a magá­­nyos farkasokéra is. Terjed a politikai apátia, nos, az apati­­kusok soraiban is sok az értékes föl­építő szándék, hozzá­értés,­be- vagy visszakötésük az országos szellemi vér­keringésbe felmérhetetlen haszonnal járna. Az elmúlt esz­tendőben voltak időszakok amidőn a kormányzat és a kormánypárt magatartása Robespierre­t idézte: „Francia­­országban csak két párt van: a nép és ellenségei... a bűnös és az erényes emberek pártja." Ha ez a diehotó­­mia, kettős tagoltság fennmarad, a mindenki harca min*­­ danki ellen végletesen elbonyolódhat ra Természet­esen ránk is, a nemzeti kisebbségekre, a ro*­­ mániai magyarságra is szüksége van a demokrácia ü­ gyének. Valamikor, a pulóveres időkben ott szerepeltünk­­' az új hatalom szózatainak bevezető mondataiban. A megkötött nyakkendőktől kezdődően mindmáig, ha e­­gyáltalán, valahol a vége felé bukkanunk fel, leginkább egy mellékmondatban. Pedig a román nemzeti és a nem­zeti kisebbségi érdek oszthatatlan. Előbb vagy utóbb ennek a tényértékekkel aládúcolt elveknek győznie kell a mind teljesebb demokratikus kibontakozás jel értelmé­ben. Persze könnyebb a nyakkendő csomóját megoldani, mint a társadalmi kérdéseket. Utóbbiakhoz azonban még­is szükséges lenne némi visszatérés a pulóverekhez, ami­dőn minden sokszorosan rétegeződő párt- és egyéni ér­deknél többet számít a demokrácia, vagyis mindenki érdeke. Ha a kormányzat valóban képes lesz erre az egyidejű visszatérésre és előrelépésre, talán boldogabb­­ esztendőnek nézünk elébe. ...,5 V­ iki.. 1‘lMÍM SORS Lapszámunk 1., 6. és 12. oldalát BALÁZS IMRE Szentföldi ceruzarajzaival ill­usztrál­uk A TARTALOMBÓL • Szerénység és manipuláció (Bíró A. Zoltán) • Miért olyan a bűnözés, ami­lyen? (Rostás Zoltán interjúja Szabó Dénes montreali kriminológia-profesz­­szorral) • Pályázati­­felhívás helyett (Györfi Ibolya) • Címkézünk, címké­zünk? (Balázs­­ Sándor) • Könnyes gyöngyvirág (Halász Anna) ® A tor­lasz ellentétes oldalán? (Veress Dániel) ® A HÉT HUMORA (Cațavencu, Szász János) ® Párizsi Charta az új Európá­ért 9 Történelmi ismerőseink — a­­ga­­garúzok (Vajnovszki Kázmér) 1TT !?­ 9 TÁRSADALOM • MŰVELŐDÉS • TUDOMÁNY • KÖRNYEZETVÉDELEM •­­ FŐMUN­KAT­ÁRS­AK: EGYF.D PÉTER » HORVÁTH ANDOR ■ SÜTŐ ANDRÁS ■ SZÁSZ JÁNOS * TORÓ TIBOR a 12 oldal Ára 7 lej ? r I '■ » r »

Next