A Hét, 1991 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1991-12-19 / 51. szám

novellákat „sugárzó eldöntetlenség“ jel­lemzi, s noha a hősök körül állandóan ott ólálkodik az erőszakos halál, éle­tüknek legalább (?) tétje van. Micsoda? A Wimbledoni Jácint egy teniszklub belső életét mutatja fel. Valamikor az ötvenes évek elején, mindenesetre öt­venhat előtt. A budai elitklub élete mintegy sziget az akkori szürke re­ménytelenségben, bár Mészöly játékosan hoz be olyan elemeket is — utalás tör­ténik a videóra, a távfűtésre, Dienes Valéria 1978-ban bekövetkező halálára, vagy diszkólá­mpákra etc. — amelyek világossá teszik a novella ajánlását: in memóriám 1949—1949. Valóban egy kor­szak búcsúzik itt, a maga „álmaival“, hiú, badar beszédével, a hazug világot e elfogadhatóvá hazudó-stilizáló megalku­vásaival. Mindez pompázatosan van kibontva, a versenyzők, köztük két más­képpen szép lány, Zsizel („a hálónál volt fenomén, amikor repült, nyújtózott, mint egy héjától fosztott, nedvező bam­busz-bumeráng ...“és Panka („ ... még a legnagyobb kánikulában is olyan volt, mint akit vesszőből fontak. Képtelen volt verejtékezni“ és „fantasztikusak voltak a balkezesei“.) S köztük a „hős, Dalkó, akit Mészöly így jellemez: „ . . el­vetélt labdák gurultak a kerekes labda­­gyűjtő kosárból, de ha ő vette kézbe őket, egyszerre más rendbe állt össze a világ. Kiderült, hogy a gettó odakint van.“ A társaság — a többiek csak jel­zésszerűen jelennek meg, noha életesen és élesen, felejthetetlenül, ha nem is vonzóan — elhatározza, hogy megün­­neplik öregedő edzőjük születésnapját. Egy kádervillában kerül sor az ünnep­re, még tíz dekánként vásárolva külön­féle üzletekben, hogy ne legyen feltű­nő, babért is vesznek az ajándék koszorúhoz. Aztán a bólé elfogyasz­tása után hamarosan valami megma­gyarázhatatlan diaré lázában fetreng az egész társasá­g, kivéve az edzőt, aki áta­­lussza a bólét s az egymásra talált Dal­­kót és Zsizelt. Az ártatlan születésnapi ünnepség fokozatosan vált át iszonyú és groteszk eseményekben bővelkedő sza­­turnáliává. Zsizel és Dalkó hajnali teni­szezése, ez a valamiképpen Antonioni filmjének híres labda nélküli tenisze­zésére emlékeztető álomjáték követke­zik ezután s a rövid hír Dalkó öngyil­kosságáról. Majd a névtelen krónikás epilógusa jön, a szereplők utóéletéről és haláláról. Így vázlatosan elmondva is látszik Mészöly „sugárzó eldöntetlenség­­gel“ összeránduló, majd szétfutó alako­kat — egy magatartásminta változatait — formálva meg a térség leglényege­sebb kérdésére keresi a választ, az au­tentikus létezés esélyeit kutatja. Mint­egy előrelátóan, a szörnyű véget vala­mennyire előrejelezve, egy látszólag ár­tatlan félmondatban, a névtelen króni­kás így jellemzi szereplőit: „valamilyen videóklipp utánzatai, akiket kazetta perget, és igazában nem magukon múl­nak.“ Dalkó a hajnali tenisz után már nem tud megalkudni élete sivárságával, s kiutat maga számára nem találván, öngyilkos lesz. S a többiek? Zsizel Bra­zíliába kerül, elhízik, az edző elhagyat­va hal meg, Panka ötvenhatban utcai harcok során esik el ... Sorsukban vi­szont ott rejtőzik az örök lappangó tör­ténet, amely az élet értelméről, értel­metlenségéről szól, s amely soha nem öltözhet szavakba, de amelyet a szimbo­likus motívumokkal építkező sportszto­ri minden eleme, egész sajátságos at­moszférája, a pontosan s bizonyos ke­gyetlen kívülállással sugallt képek éles­sége is rejt. Ugyanez a lappangó törté­net jelenik meg a Pannon töredékben is, most a névtelen krónikás helyét a családja és pompázatos ősanyja törté­netét mesélő író veszi át. Pontosan az Érintésekbe ti töredékek beépülése az el­beszélés szövetébe köti össze az író öt­venhatos élményét a ballonkabátos és felakasztott Sirákival. Már régebb írt Mészöly egy töredéket az ötvenhatos is­meretlen telefonálóról, aki felhívja va­lahonnan egy névtelen fülkéből s el­mondja, nincs mit tennie, verik, őt kell feladja, bocsásson meg neki, ha tud. Így kerül bele a ballonkabátos Siráki törté­netébe az écsi ősanya élettényei és su­gárzó alakja után „nyomozó“ író, aki­ben a régi történet hirtelen keveredik össze az újjal, hiszen ott ül a Gyorsko­csi utcában. Ama jelenet is volt már egy „érintésekben“, amikor fényképet tesz­nek eléje, s ő azt mondja, hát nem tud­ja, talán ha profilból is megnézhetné ... így derül ki — a novellában —, hogy ez már nem lehetséges, a ballonkabátos Siroki (akinek története nemcsak az író­éval, hanem a titokzatos, Budapesten tanuló és az eseményekbe valamilyen módon belekeveredő bolgár egyetemis­ták történetével is összemosódik) már halott. Lehetséges, hogy őt is tévedésből akasztották volna fel, mint Gésán Ka­millát? Mészöly ebben az írásban beszél, „lét­elméleti bizonytalanság “-ról, noha ugyanakkor a lappangó történet szöve­tét átvérzi a történelem. „Pest utcáin sem napernyős hölgyek korzóznak, egy históriás maszkabálon, hanem vér fo­lyik, gépfegyversorozat pásztázza a Par­lament előtti teret, másnap az anyák sokezres néma tüntetésén (lukas zászló helyett) egy leányanya viszi karján a szitává lőtt gyermekét, mint új kenye­ret falun a szűzmáriás ünnepen, a Köz­társaság téren bűnhődésből az is hőssé kénytelenedik lenni, aki bűnös, vagy csak ártatlanul az. Meghal a lidérc, ha tényleg lesz ... “ Ennél többet s­ehéz mondani. BOGDÁN LÁSZLÓ börtönebb. Sőt! 4. Legeslegbörtönebb (!). Így változtatva főnevet melléknévvé, hogy ezzel a börtön történelemmel egy­beeső új ontológiai létről szóló tanítás terén tapasztalható jelentéseket és az ember pusztításban negatív (nemleges) emléki meghatározó, akár határozószónak elfogadható főneveket teremtettek. Ed­dig e hosszú mondat. Filológiáikig (szö­vegelemzés tanulságai) helytálló-e? Nem tudjuk. A Tranzit kávéház könyvkiadói szerkesztői nem kifogásolták. Sem itt. Sem odaát. Zsilava. Legeslegbörtönebb. Amint majd kiderül. Zsilava. Az őr a cellára rázárja az aj­tót.­ Azután, hogy M. átlépi küszöbét, Ila M. Zsilav­ája feltámasztásának tény­­­­leírásától már­­ elkalandoztunk. "-meg­kérdezzük tőle: „Esznost, M.?Ma?-Te? Kibírod Zsilavát?" M.nem szólal­ meg. „Válaszolj, M.! Miért hallgatsz?“ Csönd. Végül M. hangja­­ az őszi homályban : „Nem .... Igen. Halálomig. Az a pillanat nincs messze. Addig kibírom­: Ki kell bírnom!“ A mi hangunk: „Ki­kell bírnod, M.! A végsőkig! Ezt. Ami­nek nincs vége.“ M.: „Az élet: tranzit (átmenet). Ahol élnünk adatott. A tör­ténelemben. A nemzetben. A kisebbség­iben. Az irodalomban. Az életben Folytasd te! Mi folytatjuk: „Igen. Zsitava a legeslegbörtönebb. Merőben eltér Róma Angyalvárától. Amelyről a Tranzit kávéházban írtál." M.• „Mit ír­tam? Már nem emlékezem. Memóriám (emlékezet) elhomályosult.“ Mi: „Fi­gyelj! De ... Stilisztikai (széptani) be­avatkozásokkal olvassuk el. Belekevere­dik a velencei Doge palota is. (Dogé, ejtsd Pozse­g a velencei köztársaság vá­lasztott fejedelme.) Íme: „Róma Angyalvárának különböző emeletein, valamit a tüneményesen le­nyűgöző velencei Doge-palota beépített termés kő falu hajdani leges legbörtö­­nebbtől, amelyet Anna kíséretében M. J. ezirányú alapos tanulmányokat folytatva, több ízben is részletesen szem­ügyre vett, mi több, titokban, mintegy önkéntes tapasztalatcserére vállalkozva, mind a Szent Városban, mind Velencé­ben kihasználta az olasz múzeumőrök fröccs- vagy cigarettaszünetnyi távollé­tét, s négykézláb be is bújt az egy- és többszemélyes kőodúkba, ahonnan az­zal a köznapi következtetéssel mászott vissza a folyosóra, hogy bizony azoknak a likaknak, a műbarlangoknak egyike se tréfa, de még csak legenda sem, ho­lott ama bazaltkőodúk mára — tán csak ideiglenesen — már elnéptelenültek — úgy lehet ugyancsak ideiglenesen —, és a turisták számára vonzó látványul fenn­tartva, bennük a gumibot nélküli, kor­­társ múzeumi személyzet naponta taka­rít porszívóval, műanyag törlőruhával,­­s így e hajdan — s lehet a jövőben is­mét — élőknek szánt sírboltokat óhatat­lanul némi fogyasztótársadalmi civili­­záltság (kifinomult) hangulata járja el, sőt a jelenlegi­ nagy európai lakásínsé­gek idején* — közbefűzzük, 1991,­ a mai kelet-európai és afrikai menekülő ára­dat idején —­­,némely hontalan polgá­rok számára feltételezhetően egyenesen kívánatosak, különösen­ az angyalvárbe­liek; ugyanolyan csinosan lehet bennük berendezkedni,­mint a rajzregények­ ál­latbőrbe öltözött hősei a vonzó termé­szetes barlangokban. 7 A HÉT 1991. december 19 PÁSKÁNDI GÉZA D­ávid Gyula Tamási Áron-díja Ebben az évben is Illyés Gyula születésnapjának előestéjén, november 1-én adtán át a budapesti Széchényi Könyvtárban a Bethlen Gábor Alapítvány díjait, a Tam­ási Áron-díjat és a Márton Áron emlékérmeket. Mint ismeretes, az Alapítvány — melynek létrejöttét még 1979-ben Illyés Gyula kezdeményezte — munkásságát 1985-ben kezdhette el. 1991-ben Bethlen Gábor díjjal jutalmazták Hajós Ferenc szlovéniai jogászt, Matuska Márton jugoszláviai közírót, Molnár József Münchenben élő, tékateremtő szerkesztőt és kiadót. Dobos László szlovákiai irót, Márton Áron emlékérmet adtak át Tem­pfli József nagyváradi római katolikus megyés püspöknek, Donald és Anikó Szánthó-Harrington ame­rikai unitárius le­l­k­ész-h­á­zas­ párnak, Halász Péter szerkesztőnek, néprajz-kutató­nak, a Dorcas Aid International nevű holland alapítású szociális és egészségügyi karitatív szervezetnek és a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének. Az 1990-ben alapított Tamási Áron-díjat Dávid Gyula irodalomtörténésznek, az EMKE elnökének ítélték. Az alábbiakban közöljük Pás­kándi Gézának az ün­nepélyes díjátadáson elhangzott laudációját. Laureátus Úr! Nenez Holad úgy szólni, mintha Róla, harmadik személyről szólnék. Most mégis ezt esete tisztá­m­, e^nxTiooi niuguuivoi iu uuud­er m­­ui'g yu,d­­a estese­rd­ui a dicséretest, nogy joopan utasam kotcoacuau. rxogy azmit ujjem — uuratként — nevérémre vonjam, nassuti nat, tiszteit lujquegyauett, mit monddtatok én róla? Hosszu esztendőkkel ezelött kolozsvári volt professzorunkat, Szabó T. Attilát — nevez, ősi szavak görgecejenek­, Transsylvania Sziszi­uszának kereszteltem... Hős, ezen a szép és ünnepélyes napon, megyei a nagy feje­delemről Kinevezett Alapítványunk jegyez — engedtessek meg nekem a ki­egészítés. Voltak és vannak igaz és hűséges tanítványai, élnek még Erdélyben a transsylvaniai Eziszifusz nemzetségével valók: utódai és örökösei. Közéjük tartozik az én dicsérendőm, laureatus Dávid Ayula úr. Azért mondom, hogy az enyém, mert bár minden ünnepelt és dicsérendő itt ma az enyém is, mint ahogy mindnyájunké — nekem jutott a tisztesség, hogy őt dicsérjem, róla mondjak laudaciót. Mert hál' istennek nem minden pillanat cézárt és antoniust. Szaporodnak ama percek, s szaporodjanak is, amikor igen: dicsérni jö­vünk végre s nem eltemetni mindazt, ami nekünk s bennünk érték! Van épp elég, aki az értéket temesse: akadnak mindig régi és újdonatúj és ijesztő sírásók, akár országok, birodalmak lettek volna, akár osztályos em­berek. Igen, ma dicsérni jöttünk s jöttem én ide. Dicsérni laureatus Dávid Gyulát, benne a kötelesség jobbára toleráns lovagszellemét. A szelíd, ám szívós, a jóhiszemű, ám konok férfitürelmet és kitartást. Az irodalomturté­neszt, a tanulmányírót. A szerkesztőt és a műfor­dítót. A Kriterion Könyvkiadó legjobb s legszebb pillanatainak oroszlánrésze­sét. Azt, akinek ősziszifuszsága a román—magyar szellemi kapcsolatok lej­tőjén talán legjobban kiviláglott. Őt dicsérem. A malomkövet. Aki gyakorta látszólag eszközként munkálkodik, öntudatos alázattal szolgál, de nélküle nincs liszt és kenyér. Igen, a malomkőben ott a súly, az eszköz méltósága. A szív szorgalmát dicsérem őbenne. Aki tetemes munkái mellett a leg­apróbb munkára is lelkesen mondta: Heuréka! Mert meglelte, megtalálta, s véle saját örömét is. Mert boldog akart lenni. Mert tudta, csak annak nyílik az öröm forrása, aki a részleteknek kitárul. Nem — nem az ördög, sokkal inkább az Isten rejtezett el ama részletekben. Amikor a kiváló francia szer­ző Albert Camus azt mondta: „boldognak kell elképzelnünk Sziszifuszt“ — tán maga sem gondolta, mennyire a Teremtés gondolatmenetén belül ma­radt- Ismerjük a szállóigét: Maximus in minimis Deus.­. Isten a kicsiny dol­­o­gokban a legnagyobb. Mert részletet teremteni, a részt megalkotni — ez az aranyalap, az örök fedezet. Csak a részlet hitelesítő jegy. A részletben búvik minden legitimitás. Ez mindennek talaja, a föld. Öröm tehát ezeken bíbe­lődni, elmerülni bennük. Boldog tehát, aki megleli az aprómunk­a örömét is, mert, mondottuk, a­hányszor épp a parányi dolgokban válik leginkább fog­hatóvá a Teremtés nagysága, a végtelenség és akármilyen törvény. Igen, van,a szív szorgalmának filozófiája. Őt dicsérem hát , a részletek szerelmesét. És a szemérmes munk­át. De nemcsak őt. Benne az üldözötteket. Megkínzottak­at. A kisebbségi magyart. Hajdani börtönös társamat, aki férfias, már-már sztoikus tűréssel önmagához mélt­­an állta a sarat. Együtt — nemzedékünk megannyi társával, a rabkenyér keny­erespa­­­tásai­val. Dicsérem azt az embert, kinek a kényszermunkán babér helyett homlo­kára csak békalencse és iszapos pöttyök hulltak.­­Dicsérem benne a „csajkás“ magyar intelligenciát, kinek ott kellett ros­tokolnia ama végtelennek tetsző sorban, mely Moszkvától Varsóig, Varsótól Bukarestig és Kolozsvárig, Kolozsvártól Budapestig, Pesttől Tiranáig, Tira­nától Pekingig és Havannáig húzódott. A csajkás magyar intelligenciát, őket, akik polgár­kalapban vagy falusi kucsmában, madárlátta kopott sujtásos kabátban vagy csak flaszterlátta lódenekben inkább vállalták a testüknek megvetéssel odaszánt ízetlen löty­­työket, semmint a politika hatalmas kondérjából szétosztott szellemlöttyöt, de amely mellé zsíros cukákot is adtak volna nekik. Dicsérem benne azt az embert, ki a számunkra megosztatlan, oszthatat­lan, ki nem rekesztő és rekeszthető nemzet egyik tagja — és ehhez a rang­­talan ranghoz végig méltó maradt Dicsérem benne a tetteinkkel együtt megtartó anyanyelv egyik hűségesét, aki úgy vált ki sorainkból, hogy elvegyült, és úgy vegyült el, hogy itt és most szemünk láttára, az ünnep fényében épp kiválik. Isten éltessen, jó barátom! ; ^^Gyula

Next