A Hét, 1991 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1991-12-19 / 51. szám
novellákat „sugárzó eldöntetlenség“ jellemzi, s noha a hősök körül állandóan ott ólálkodik az erőszakos halál, életüknek legalább (?) tétje van. Micsoda? A Wimbledoni Jácint egy teniszklub belső életét mutatja fel. Valamikor az ötvenes évek elején, mindenesetre ötvenhat előtt. A budai elitklub élete mintegy sziget az akkori szürke reménytelenségben, bár Mészöly játékosan hoz be olyan elemeket is — utalás történik a videóra, a távfűtésre, Dienes Valéria 1978-ban bekövetkező halálára, vagy diszkólámpákra etc. — amelyek világossá teszik a novella ajánlását: in memóriám 1949—1949. Valóban egy korszak búcsúzik itt, a maga „álmaival“, hiú, badar beszédével, a hazug világot e elfogadhatóvá hazudó-stilizáló megalkuvásaival. Mindez pompázatosan van kibontva, a versenyzők, köztük két másképpen szép lány, Zsizel („a hálónál volt fenomén, amikor repült, nyújtózott, mint egy héjától fosztott, nedvező bambusz-bumeráng ...“és Panka („ ... még a legnagyobb kánikulában is olyan volt, mint akit vesszőből fontak. Képtelen volt verejtékezni“ és „fantasztikusak voltak a balkezesei“.) S köztük a „hős, Dalkó, akit Mészöly így jellemez: „ . . elvetélt labdák gurultak a kerekes labdagyűjtő kosárból, de ha ő vette kézbe őket, egyszerre más rendbe állt össze a világ. Kiderült, hogy a gettó odakint van.“ A társaság — a többiek csak jelzésszerűen jelennek meg, noha életesen és élesen, felejthetetlenül, ha nem is vonzóan — elhatározza, hogy megünneplik öregedő edzőjük születésnapját. Egy kádervillában kerül sor az ünnepre, még tíz dekánként vásárolva különféle üzletekben, hogy ne legyen feltűnő, babért is vesznek az ajándék koszorúhoz. Aztán a bólé elfogyasztása után hamarosan valami megmagyarázhatatlan diaré lázában fetreng az egész társaság, kivéve az edzőt, aki átalussza a bólét s az egymásra talált Dalkót és Zsizelt. Az ártatlan születésnapi ünnepség fokozatosan vált át iszonyú és groteszk eseményekben bővelkedő szaturnáliává. Zsizel és Dalkó hajnali teniszezése, ez a valamiképpen Antonioni filmjének híres labda nélküli teniszezésére emlékeztető álomjáték következik ezután s a rövid hír Dalkó öngyilkosságáról. Majd a névtelen krónikás epilógusa jön, a szereplők utóéletéről és haláláról. Így vázlatosan elmondva is látszik Mészöly „sugárzó eldöntetlenséggel“ összeránduló, majd szétfutó alakokat — egy magatartásminta változatait — formálva meg a térség leglényegesebb kérdésére keresi a választ, az autentikus létezés esélyeit kutatja. Mintegy előrelátóan, a szörnyű véget valamennyire előrejelezve, egy látszólag ártatlan félmondatban, a névtelen krónikás így jellemzi szereplőit: „valamilyen videóklipp utánzatai, akiket kazetta perget, és igazában nem magukon múlnak.“ Dalkó a hajnali tenisz után már nem tud megalkudni élete sivárságával, s kiutat maga számára nem találván, öngyilkos lesz. S a többiek? Zsizel Brazíliába kerül, elhízik, az edző elhagyatva hal meg, Panka ötvenhatban utcai harcok során esik el ... Sorsukban viszont ott rejtőzik az örök lappangó történet, amely az élet értelméről, értelmetlenségéről szól, s amely soha nem öltözhet szavakba, de amelyet a szimbolikus motívumokkal építkező sportsztori minden eleme, egész sajátságos atmoszférája, a pontosan s bizonyos kegyetlen kívülállással sugallt képek élessége is rejt. Ugyanez a lappangó történet jelenik meg a Pannon töredékben is, most a névtelen krónikás helyét a családja és pompázatos ősanyja történetét mesélő író veszi át. Pontosan az Érintésekbe ti töredékek beépülése az elbeszélés szövetébe köti össze az író ötvenhatos élményét a ballonkabátos és felakasztott Sirákival. Már régebb írt Mészöly egy töredéket az ötvenhatos ismeretlen telefonálóról, aki felhívja valahonnan egy névtelen fülkéből s elmondja, nincs mit tennie, verik, őt kell feladja, bocsásson meg neki, ha tud. Így kerül bele a ballonkabátos Siráki történetébe az écsi ősanya élettényei és sugárzó alakja után „nyomozó“ író, akiben a régi történet hirtelen keveredik össze az újjal, hiszen ott ül a Gyorskocsi utcában. Ama jelenet is volt már egy „érintésekben“, amikor fényképet tesznek eléje, s ő azt mondja, hát nem tudja, talán ha profilból is megnézhetné ... így derül ki — a novellában —, hogy ez már nem lehetséges, a ballonkabátos Siroki (akinek története nemcsak az íróéval, hanem a titokzatos, Budapesten tanuló és az eseményekbe valamilyen módon belekeveredő bolgár egyetemisták történetével is összemosódik) már halott. Lehetséges, hogy őt is tévedésből akasztották volna fel, mint Gésán Kamillát? Mészöly ebben az írásban beszél, „lételméleti bizonytalanság “-ról, noha ugyanakkor a lappangó történet szövetét átvérzi a történelem. „Pest utcáin sem napernyős hölgyek korzóznak, egy históriás maszkabálon, hanem vér folyik, gépfegyversorozat pásztázza a Parlament előtti teret, másnap az anyák sokezres néma tüntetésén (lukas zászló helyett) egy leányanya viszi karján a szitává lőtt gyermekét, mint új kenyeret falun a szűzmáriás ünnepen, a Köztársaság téren bűnhődésből az is hőssé kénytelenedik lenni, aki bűnös, vagy csak ártatlanul az. Meghal a lidérc, ha tényleg lesz ... “ Ennél többet sehéz mondani. BOGDÁN LÁSZLÓ börtönebb. Sőt! 4. Legeslegbörtönebb (!). Így változtatva főnevet melléknévvé, hogy ezzel a börtön történelemmel egybeeső új ontológiai létről szóló tanítás terén tapasztalható jelentéseket és az ember pusztításban negatív (nemleges) emléki meghatározó, akár határozószónak elfogadható főneveket teremtettek. Eddig e hosszú mondat. Filológiáikig (szövegelemzés tanulságai) helytálló-e? Nem tudjuk. A Tranzit kávéház könyvkiadói szerkesztői nem kifogásolták. Sem itt. Sem odaát. Zsilava. Legeslegbörtönebb. Amint majd kiderül. Zsilava. Az őr a cellára rázárja az ajtót. Azután, hogy M. átlépi küszöbét, Ila M. Zsilavája feltámasztásának tényleírásától már elkalandoztunk. "-megkérdezzük tőle: „Esznost, M.?Ma?-Te? Kibírod Zsilavát?" M.nem szólal meg. „Válaszolj, M.! Miért hallgatsz?“ Csönd. Végül M. hangja az őszi homályban : „Nem .... Igen. Halálomig. Az a pillanat nincs messze. Addig kibírom: Ki kell bírnom!“ A mi hangunk: „Kikell bírnod, M.! A végsőkig! Ezt. Aminek nincs vége.“ M.: „Az élet: tranzit (átmenet). Ahol élnünk adatott. A történelemben. A nemzetben. A kisebbségiben. Az irodalomban. Az életben Folytasd te! Mi folytatjuk: „Igen. Zsitava a legeslegbörtönebb. Merőben eltér Róma Angyalvárától. Amelyről a Tranzit kávéházban írtál." M.• „Mit írtam? Már nem emlékezem. Memóriám (emlékezet) elhomályosult.“ Mi: „Figyelj! De ... Stilisztikai (széptani) beavatkozásokkal olvassuk el. Belekeveredik a velencei Doge palota is. (Dogé, ejtsd Pozseg a velencei köztársaság választott fejedelme.) Íme: „Róma Angyalvárának különböző emeletein, valamit a tüneményesen lenyűgöző velencei Doge-palota beépített termés kő falu hajdani leges legbörtönebbtől, amelyet Anna kíséretében M. J. ezirányú alapos tanulmányokat folytatva, több ízben is részletesen szemügyre vett, mi több, titokban, mintegy önkéntes tapasztalatcserére vállalkozva, mind a Szent Városban, mind Velencében kihasználta az olasz múzeumőrök fröccs- vagy cigarettaszünetnyi távollétét, s négykézláb be is bújt az egy- és többszemélyes kőodúkba, ahonnan azzal a köznapi következtetéssel mászott vissza a folyosóra, hogy bizony azoknak a likaknak, a műbarlangoknak egyike se tréfa, de még csak legenda sem, holott ama bazaltkőodúk mára — tán csak ideiglenesen — már elnéptelenültek — úgy lehet ugyancsak ideiglenesen —, és a turisták számára vonzó látványul fenntartva, bennük a gumibot nélküli, kortárs múzeumi személyzet naponta takarít porszívóval, műanyag törlőruhával,s így e hajdan — s lehet a jövőben ismét — élőknek szánt sírboltokat óhatatlanul némi fogyasztótársadalmi civilizáltság (kifinomult) hangulata járja el, sőt a jelenlegi nagy európai lakásínségek idején* — közbefűzzük, 1991, a mai kelet-európai és afrikai menekülő áradat idején —,némely hontalan polgárok számára feltételezhetően egyenesen kívánatosak, különösen az angyalvárbeliek; ugyanolyan csinosan lehet bennük berendezkedni,mint a rajzregények állatbőrbe öltözött hősei a vonzó természetes barlangokban. 7 A HÉT 1991. december 19 PÁSKÁNDI GÉZA Dávid Gyula Tamási Áron-díja Ebben az évben is Illyés Gyula születésnapjának előestéjén, november 1-én adtán át a budapesti Széchényi Könyvtárban a Bethlen Gábor Alapítvány díjait, a Tamási Áron-díjat és a Márton Áron emlékérmeket. Mint ismeretes, az Alapítvány — melynek létrejöttét még 1979-ben Illyés Gyula kezdeményezte — munkásságát 1985-ben kezdhette el. 1991-ben Bethlen Gábor díjjal jutalmazták Hajós Ferenc szlovéniai jogászt, Matuska Márton jugoszláviai közírót, Molnár József Münchenben élő, tékateremtő szerkesztőt és kiadót. Dobos László szlovákiai irót, Márton Áron emlékérmet adtak át Tempfli József nagyváradi római katolikus megyés püspöknek, Donald és Anikó Szánthó-Harrington amerikai unitárius lelkész-házas párnak, Halász Péter szerkesztőnek, néprajz-kutatónak, a Dorcas Aid International nevű holland alapítású szociális és egészségügyi karitatív szervezetnek és a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének. Az 1990-ben alapított Tamási Áron-díjat Dávid Gyula irodalomtörténésznek, az EMKE elnökének ítélték. Az alábbiakban közöljük Páskándi Gézának az ünnepélyes díjátadáson elhangzott laudációját. Laureátus Úr! Nenez Holad úgy szólni, mintha Róla, harmadik személyről szólnék. Most mégis ezt esete tisztám, e^nxTiooi niuguuivoi iu uuuder mui'g yu,da esteserdui a dicséretest, nogy joopan utasam kotcoacuau. rxogy azmit ujjem — uuratként — nevérémre vonjam, nassuti nat, tiszteit lujquegyauett, mit monddtatok én róla? Hosszu esztendőkkel ezelött kolozsvári volt professzorunkat, Szabó T. Attilát — nevez, ősi szavak görgecejenek, Transsylvania Szisziuszának kereszteltem... Hős, ezen a szép és ünnepélyes napon, megyei a nagy fejedelemről Kinevezett Alapítványunk jegyez — engedtessek meg nekem a kiegészítés. Voltak és vannak igaz és hűséges tanítványai, élnek még Erdélyben a transsylvaniai Eziszifusz nemzetségével valók: utódai és örökösei. Közéjük tartozik az én dicsérendőm, laureatus Dávid Ayula úr. Azért mondom, hogy az enyém, mert bár minden ünnepelt és dicsérendő itt ma az enyém is, mint ahogy mindnyájunké — nekem jutott a tisztesség, hogy őt dicsérjem, róla mondjak laudaciót. Mert hál' istennek nem minden pillanat cézárt és antoniust. Szaporodnak ama percek, s szaporodjanak is, amikor igen: dicsérni jövünk végre s nem eltemetni mindazt, ami nekünk s bennünk érték! Van épp elég, aki az értéket temesse: akadnak mindig régi és újdonatúj és ijesztő sírásók, akár országok, birodalmak lettek volna, akár osztályos emberek. Igen, ma dicsérni jöttünk s jöttem én ide. Dicsérni laureatus Dávid Gyulát, benne a kötelesség jobbára toleráns lovagszellemét. A szelíd, ám szívós, a jóhiszemű, ám konok férfitürelmet és kitartást. Az irodalomturténeszt, a tanulmányírót. A szerkesztőt és a műfordítót. A Kriterion Könyvkiadó legjobb s legszebb pillanatainak oroszlánrészesét. Azt, akinek ősziszifuszsága a román—magyar szellemi kapcsolatok lejtőjén talán legjobban kiviláglott. Őt dicsérem. A malomkövet. Aki gyakorta látszólag eszközként munkálkodik, öntudatos alázattal szolgál, de nélküle nincs liszt és kenyér. Igen, a malomkőben ott a súly, az eszköz méltósága. A szív szorgalmát dicsérem őbenne. Aki tetemes munkái mellett a legapróbb munkára is lelkesen mondta: Heuréka! Mert meglelte, megtalálta, s véle saját örömét is. Mert boldog akart lenni. Mert tudta, csak annak nyílik az öröm forrása, aki a részleteknek kitárul. Nem — nem az ördög, sokkal inkább az Isten rejtezett el ama részletekben. Amikor a kiváló francia szerző Albert Camus azt mondta: „boldognak kell elképzelnünk Sziszifuszt“ — tán maga sem gondolta, mennyire a Teremtés gondolatmenetén belül maradt- Ismerjük a szállóigét: Maximus in minimis Deus.. Isten a kicsiny dologokban a legnagyobb. Mert részletet teremteni, a részt megalkotni — ez az aranyalap, az örök fedezet. Csak a részlet hitelesítő jegy. A részletben búvik minden legitimitás. Ez mindennek talaja, a föld. Öröm tehát ezeken bíbelődni, elmerülni bennük. Boldog tehát, aki megleli az aprómunka örömét is, mert, mondottuk, ahányszor épp a parányi dolgokban válik leginkább foghatóvá a Teremtés nagysága, a végtelenség és akármilyen törvény. Igen, van,a szív szorgalmának filozófiája. Őt dicsérem hát , a részletek szerelmesét. És a szemérmes munkát. De nemcsak őt. Benne az üldözötteket. Megkínzottakat. A kisebbségi magyart. Hajdani börtönös társamat, aki férfias, már-már sztoikus tűréssel önmagához méltan állta a sarat. Együtt — nemzedékünk megannyi társával, a rabkenyér kenyerespatásaival. Dicsérem azt az embert, kinek a kényszermunkán babér helyett homlokára csak békalencse és iszapos pöttyök hulltak.Dicsérem benne a „csajkás“ magyar intelligenciát, kinek ott kellett rostokolnia ama végtelennek tetsző sorban, mely Moszkvától Varsóig, Varsótól Bukarestig és Kolozsvárig, Kolozsvártól Budapestig, Pesttől Tiranáig, Tiranától Pekingig és Havannáig húzódott. A csajkás magyar intelligenciát, őket, akik polgárkalapban vagy falusi kucsmában, madárlátta kopott sujtásos kabátban vagy csak flaszterlátta lódenekben inkább vállalták a testüknek megvetéssel odaszánt ízetlen lötytyöket, semmint a politika hatalmas kondérjából szétosztott szellemlöttyöt, de amely mellé zsíros cukákot is adtak volna nekik. Dicsérem benne azt az embert, ki a számunkra megosztatlan, oszthatatlan, ki nem rekesztő és rekeszthető nemzet egyik tagja — és ehhez a rangtalan ranghoz végig méltó maradt Dicsérem benne a tetteinkkel együtt megtartó anyanyelv egyik hűségesét, aki úgy vált ki sorainkból, hogy elvegyült, és úgy vegyült el, hogy itt és most szemünk láttára, az ünnep fényében épp kiválik. Isten éltessen, jó barátom! ; ^^Gyula