A Hét, 1993 (24. évfolyam, 1-47. szám)

1993-05-14 / 19. szám

érvényesítsenek, akár az elismerés, akár egy terület elsajátításának okán. Ha ezen törekvések a független államiság következtében merülnek ki (mint a szlovákoknál, akik egy sajátos esetet képviselnek), akkor a továbbiakban nem csupán egy kisebbségi problémáról kell szólni, hiszen ezek a törekvések olyan nemzetközi­ jogi kérdéseket is felvetnek, amelyek írásunk tárgyát alkotják. Ha viszont az említett kisebbség elfogadja az adott államkereteket, akkor az azonosság megtartására irányuló erőfeszítések ütköznek a kelet-európai posztkommunista államok azon törekvéseivel, hogy teljes egészében nemzetállamokká váljanak. Mégis el kell ismerni, hogy ha nehéz érvényesíteni a multikulturális kereteket a kontinens régi államaiban, amelyek elitje túljutott a hódító nacionalizmus eszméjén, akkor még nehezebb ezt elérni azokban a közösségekben, amelyek frusztrálódtak a történelem folyamán - következésképp ezek a közösségek jogot formálnak arra, hogy nemzeti, hogy ne mondjuk, nacionalista szempontból felülvizsgálják a dolgok állását, így a horvátok 1991-ben deklarálták szuverenitásukat, azaz függetlenségüket, természetesnek tekintve, hogy fiatal államuk teljesen horvát jellegű, kizárólag horvát, ugyanakkor szembetalálkoztak azzal a problémával, hogy jelentékeny szerb közösség él területükön, amely szintúgy rendelkezik kompenzációs nemzeti jogokkal, s nem vették figyelembe azt a tényt, hogy a szerbek az új horvát szuverenitás társbirtoklói. Be kell látni, hogy a multikulturális keretek megteremtése technikailag is sok gondot okoz, és számtalan nehézséggel jár. Abban az esetben, ha a kisebbségek nem beszélik a többség nyelvét (ez nem áll fenn a horvátországi szerbek, sem a boszniai szerbek és horvátok esetében), az első nehézség az adminisztráció szintjén megvalósuló kommunikációt érinti. A Habsburg Birodalom annak idején elismerte a számbelileg jelentős Lajtán inneni (az Osztrák-Magyar Monarchia nem magyar része) nemzetiségeknek, hogy az adminisztratív ügyek tekintetében éljenek saját nyelvükkel, s hogy a bécsi parlamentben egyenrangúan használják ne csak a német, hanem a lengyel, cseh, szlovén, olasz stb. nyelveket. Ez a gyakorlat azonban egyedi jellegű volt, s okkal tehetjük fel a kérdést, hogy alkalmazható-e azokban az államokban, amelyek a Habsburg Birodalommal ellentétben nemzetállamnak tekintik magukat. A második fontos probléma a közigazgatáshoz és a kisebbségek közigazgatási egységeihez kapcsolódik. Különösképpen abban az esetben, ha egy kompakt kisebbségről van szó, amely egy jól elkülöníthető területen él, elvileg nem lehetetlen engedélyezni az adminisztratív auutonómiát, vagyis lehetővé tenni a saját közigazgatást úgy, más ügyek az állam fennhatósága alatt maradnak. Ezt óén Katalónia testesíti meg a legékesebb példát. Csakhogy autonómia birtoklásának mozzanata nem akadályozza meg az­­ető közösséget abban, hogy kifejezze függetlenségigényét, i­árpedig éppen ez az a tény, amelyet a kelet-európai nemzetállamok maradéktalanul meg kívánnak akadályozni. A harmadik probléma: mivel az etnikai határok sohasem teljesen tagoltak, elkerülhetetlen, hogy egy a fenti értelemben vett területi szerveződés a többség egy részét helyi szinten kisebbséggé változtatja. Ehelyütt ugyancsak egy kisebbségi problémával kell szembenéznünk, azonban az előzőtől eltérő esetről van szó, ugyanis a kisebbségi típusú elégedetlenség ezúttal a privilegizált kisebbséggel szemben nyilvánul meg, így a transznisztriai oroszok Moldovában arra törekszenek, hogy autonómiára tegyenek szert a román többségű moldován állam keretén belül, de a román népesség Transznisztriában joggal aggódik, hogy peremre szorul egy autonóm orosz közigazgatási egység keretein belül. A példák folytathatók: a legtöbb esetben még a laza azonosságú közösségeket is etnikai körzetekre kell felosztani, ha el kívánják kerülni, hogy kisebbségek teremtőd­jenek a kisebbségeken belül. Ez a helyzet például Bosznia- Hercegovinában. Egy terület azonban kicsúszik a fentebbi, kissé homályos fejtegetések rendszeréből, mégpedig a kultúra. Voltaképpen semmi sem gátolja a nemzetállamot abban, hogy az etnokulturális közösségeknek elismerje a többségitől különböző kulturális intézményekhez való jogát. (Itt említhetők az iskolák, újságok, színházak, egyetemek stb., nem beszélve a vallásgyakorlásról, amelynek szabadsága a kisebbségi jogok között a legelemibb.) Kézenfekvő az az elv, hogy a liberális államnak támogatnia kell ezen intézményeket abból a célból, hogy szorgalmazza mind teljesebb kiaknázásukat. Az Amerikai Egyesült Államok, Kanada, Ausztria, Finnország és más államok már kifejlesztettek olyan kulturális akciókat a fenti értelemben, amelyek hatékonyaknak bizonyultak. Kétségtelen ugyanakkor, hogy az említett államokban élő kisebbségek (így például a kelet-európai emigráció Kanadában), amelyeket pénzügyileg támogatnak, kizárólag kulturális törekvéseket testesítenek meg, s így nem veszélyeztetik semmilyen mértékben a politikai integrációt, avagy az adott populáció polgári lojalitását. A multikulturalitás egy lehetséges megoldását a századelőn két szocialista teoretikus vázolta fel, Karl Renner és Otto Bauer, akik felvetették a területi és nemzeti elv egybefonódásának problémáit. Koncepciójuk olyan önkéntes csatlakozáson alapuló kulturális autonómiát irányoz elő, amely nagymértékben hasonul a felekezeti és az egyházi önigazgatáshoz. Érdekes megemlíteni, hogy napjainkban egy kisebbségi közösség, persze sajátos módon, Renner és Bauer elméletéhez kapcsolódik: a szerbiai Vajdaság magyarjaira gondolunk, akik sokkalta inkább egy magyar kulturális tanácsot szorgalmaznak, mint területi függetlenséget, s ez például az iskolarendszert szabályozná. Sajnálattal kell megállapítani, hogy elfogadható és eredeti kezdeményezéseik észrevétlenek maradtak, noha ezek példaként szolgálhatnak minden olyan helyzetben, amelyben a kisebbség szétszórtsága illuzórikussá teszi egy területi autonómia fennállását. A kisebbségi nyelv használata helyi szinten nyilvánvaló posztulátum, különösképpen azon közigazgatási egységekben, amelyekben e nyelv a többségi, de ott is, ahol annak ellenére, hogy ez a nyelv kisebbségi, a lakosság jelentős része beszéli. Ugyancsak érthető, hogy ilyen közigazgatási egységekben a­ népesség olyan elöljárókat választ, akik nehézség nélkül beszélik az adott nyelvet. A fennmaradt probléma, amelyet meg kell oldani, a "kommunikáció technikájában" keresendő. Ennek felszámolása lehetővé teszi, hogy a kisebbségi önigazgatás érvényesüljön a globális állam keretein belül. Csupán az alkotmányosan elismert többnyelvűség ad rá módot, hogy az egyenlőség mindenki vonatkozásában realizálódjon. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület díjai 1993. május 4.-én az EMKE által felkért kuratórium: Balogh Ferenc, Bandi Dezső, Birtalan József, Dávid Gyula, Cs. Erdős Tibor, Horváth Andor, Kántor Lajos, Kiss Jenő, Kötő József, László Ferenc, Lőrincz Lajos, Páll Árpád, Spielmann Mihály, Szabó Zsolt, odaítélte évenként kiosztásra kerülő, a romániai magyar társadalom keretében a korszerű műveltség eszmény kialakításán munkálkodók társadalmi megbecsülését ösztönző díjait. - a Nagy István díjat az udvarhelyi Cantinella kamarakórus és karvezetője, Major László kapta az erdélyi magyar kóruskultúra igényes műveléséért; - a Kacsó András díjat Béres Kálmán kapta, a bögözi és erdőszentgyörgyi általános iskolák tánccsoportjának példás vezetéséért; - a Szentgyörgyi István díjat Nagy Gyulának ítélte a kuratórium az öntevékeny színjátszás és előadóművészet ösztön­zése terén elért eredményeiért; - a Szolnay Sándor díjat Jánó Mihály kapta közművelődési és művészeti közösségszervező munkásságáért; - a Vámszer Géza-díj Gál Irma népművészeti teljesítményét jutalmazza; - a Bányai János díjat Sebők Mihálynak adományozták a műemlékvédelmi munka terén elért eredményeiért; - a Monoki István díjat Gábor Dénesnek ítélte a kuratórium a könyvtárügy szolgálatában eltöltött életművéért és a Heltai Gáspár Alapítványnak az országos könyvtárhálózat létrehozásáért kifejtett munkásságáért és eredeti művelődési modell kimunkálásáért;­­ a Janovics Jenő díjat Xantus Gábor kapta művészi értékű dokumentum­filmjeiért; - a Krenner Miklós díjat Magyari Lajosnak ítélte a zsűri kiemelkedő közéleti - publicisztikai teljesítményeiért; - a Kovács György - díj Bíró Józsefet jutalmazta az év folyamán több szerepben nyújtott kiemelkedő művészi teljesítmé­nyéért; - a Kemény János - díj birtokosa Boér Ferenc közösségteremtő önálló versműsoraiért; - a Bánffy Miklós díjat Dobre Kótay Judit kapta kiemelkedő színpadi képzőművé­szeti munkásságáért; - az Éghy Ghysta díjat Valkay Ferencnek ítélte a kuratórium a legjobb hivatásos táncművészeti teljesítményért. Az ünnepélyes díjkiosztásra Ko­lozsváron, 1993. május 22.-én, szom­baton, du. 3 órakor kerül sor a Protes­táns Teológia dísztermében. Az EMKE Országos Elnöksége

Next