A Hét, 1993 (24. évfolyam, 1-47. szám)
1993-05-21 / 20. szám
A tartalomból: A civi társadalom esélyei, lehetőségei, tapasztalatai az átmenet időszakában, a kanfluskesztés módjemt beszélgetett Bognár László köagaatós-szociológul Bakk Miklós. „Ha a lovak megbokrosodnak, a szekérnek nem kel okvetlenül felfordulnia, de egészen biztosan k remekn, ha ketten tarják a gyeplőt és az egyik jobbra, a másik balra akarja hajtani. - Deák Ferenc híres mondását idézi Fábián Ernő, Szabadelvűség és a pragmatizmus című esszéjében. • Varga Ait& Arvás európai társadalmakra az jellemző, hogy Itt aj jogszabályok nem váltak belső tudatformáló tényezővé, hanem külső, élettelen szabályoknak tekin®s őket. # Kende Péter: Olyan problémákkal álunk szemben, amelyeket európai és nemzetközi intézmények keretén belül kell megiitetni. # Orbán Gyöngyi-Tutti Hónai javaslata a magyar nyelv és irodalom tantervére. • Bogdán László írása Faludy György önéletrajzi regényéről. • Lászlóffy Csaba versciklusa Kodály Zorán zenéjébe iklétődött • Láng Zsolt az ördöggel viaskodik rovatában • Hajdú Zoltán az Európai Közösség programjairól. • Pápai Judit az előítéletes gondolkodást elemzi. • Szász János: A szabadság útvesztői talán a tervonydultabbak. 1993. május 21. 20. XXIV. évfolyam 16 oldal Ára 20 lej FŐMUNKATÁRSAK: EGYED PÉTER □ HORVÁTH ANDOR □ SÜTŐ ANDRÁS □ SZÁSZ JÁNOS □ TORÓ TIBOR Több mint százan írták alá az Európát. Itt kulturális alapítvány megalakulási okmányát: irodalmárok, Ma színház, a film, a zenei élet képviselői,képzőművészek, műépítészek, történészek és teológusok, közgazdászok, jogászok és újságírók, tudományos kutatók, egyetemi tanárok, gyakorlati helyzetelemzők, hosszú távú előrejelzések szakértői és a zavaros jelen felmérői. Az Európát, itt kétségkívül bizonyos komplexusra vall; nemcsak a miénkre, akik Romániában élünk, hanem más országok népeinek komplexusára is, akiket a történelem és a földrajz hasonló körülmények közé vetett. Az „itt” - amely után egy „most" is odakívánkozik - vajon úgy hangzik-e, mint követelmény, amelyet meg akarunk valósítani? Vagy csak határozott felismerése valaminek, amit kiindulási alapul kell elfogadnunk? Hogy juthatunk túl a legüdvösebben az „Európa-komplexus”-on? Erre úgy felelhetünk, ha előbb röviden áttekintjük a forradalom utáni helyzet alakulását Romániában. Ismerjük el, hogy sok olyan lehetőség, amelyhez joggal fűztünk reményeket, egyelőre nem akar megnyílni előttünk úgy, ahogy vártuk volna. Csak a kultúrában értünk el szórványos eredményeket, egyébként a bizonytalanság talán még fenyegetőbb veszélyként vesz körül bennünket, mint a forradalom előtt. Az elkerülhetetlen átmenet sokkhatásai olyan anyagi bizonytalanságban nyilvánulnak meg, amelyek olykor valósággal megbénítják az alkotómunkát és az értékek érvényesülését. Kétes megoldások késleltetik a nagyobb lélegzetű terveket, inkább a rögtönzésnek kedveznek: innen a mindenkin eluralkodó válsághangulat és a nagyfokú veszélye annak, hogy szkepticizmusba és apátiába zuhanunk. S a belenyugvás nyomában mindig ott settenkedik és terjeszkedik alattomosan bizonyos provincializmus, a bénító peremlét kísértete. Lassan-lassan bekerít a szellemi veszélyeztetettség érzése, és már nem merjük fennhangon állítani, holott jogunk van hozzá, hogy itt is Európa van bennünk. Éppen azért fogtunk hát össze, hogy bebizonyítsuk: Románia része az európai térségnek, s hogy része, az a mi érdemünk. Kellő bátorsággal és tisztánlátással rá kell mutatnunk arra, hogy valahányszor sor került a sorsközösségként értelmezett Európa önmeghatározására, az végül is nem nélkülünk történt. Amikor ötszáz évvel ezelőtt Nagy István fejedelem Moldva keleti határán feltartóztatta a törököt, ő és nem más húzta meg a vonalat, ameddig akkor a keresztény Európát, itt Bukarestben, a Nemzeti Színház kiállítótermében 1993. május 8-án lépett először a nyilvánosság elé az Európát Irti kulturális alapítvány. Az alapelveit, célkitűzésért megfogalmazó beszédet Ştefan Augustin Doinaş költő, a Romániai Írószövetség tiszteletbel elnöke, a Secol u/20 főszerkesztője mondotta el. Európa terjedt. Urmuz itt, a Dâmboviţa partján indította el az európai szellem szürrealista kalandját, jóval megelőzve ezzel a nyugati szürrealistákat. Több évtizeddel ezelőtt egy Brâncuşi nyitotta rá a művészvilág szemét arra, hogy a geometrikus formák „alapvető szókincse” megtanulható egy olténiai parasztház tornácán. Erkölcsi kötelességünk, hogy ne engedjünk ezekből a nagyszerű előzményekből egy alibit kovácsolni ahhoz, hogy ma nem vagyunk jelen az európai értékrendben, hanem tekintsük őket kötelezőnek a folytatáshoz, az alkotómunkához. Talán nem veszik hivalkodásnak, ha példaként említjük: világirodalmi folyóiratunk, a Secolul 20 (Huszadik század) néhány évtizede bizonyítja már, hogy számunkra az „Európa-komplexus” sohasem valamiféle gátlásból, csökkentértékűségből fakadt, hanem ellenkezőleg: ösztönző hatású volt. Miért ne igyekeznénk folytatni most, a sokkal nagyobb szabadság légkörében, és művekkel bizonyítani? A szellemi versengésnek, ilyen értelemben, anélkül most már, hogy bármilyen engedményre, megalkuvásra kényszerülnénk, döntő szerepe lehet az erkölcsi talpraállásba, visszaadhatja traumatizált társadalmunknak az önbizalmat és megszerezhetné számára a megérdemelt elismerést a világ népei között. A „felzárkózás Európához", sőt újabban a Közép-Európához tartozás könnyen üres jelszóvá, önáltatássá kophat, ha előbb nem teremtjük meg a magas civilizációhoz való tartozásunk bizonyítékait itthon, a magunk háza táján. Ha itthon a gondolkodás és a társadalmi szerkezet - amelyet annyira megrontott a különböző előjelű politikai elnyomás - valóban európaivá alakul, akkor számíthatunk rá, hogy meghallják, megértik a szavunkat, és partnernek tekintenek bennünket a világrész mai újjáépítésében, de ez azt jelenti, hogy az európaiságot szellemében, lényegét tekintve tegyük magunkévá, és ne üres külsőségekben majmoljuk, hogy okosan és igényesen, a szükségleteinknek megfelelően, kellő kritikai érzékkel válogassunk az értékek közül, és őrizkedjünk a könnyed utánzástól; ne féljünk a kihívástól, és támaszkodjunk megbízható történelmi és művészeti tapasztalatunkra; ne féljünk összemérni a „román eszmevilágot” az „európai eszmevilággal”. Mint válságos időkben az elásott kincs, a szellem Európája még bennünk rejtőzik: mi magunk rejtettük el, hogy el ne rabolják tőlünk. Most úgy látjuk, elérkezett az idő, hogy újra napvilágra hozzuk. Ezzel a gondolattal vágjunk neki az útnak! 1993. május 8. Európa (1950) Lapszámunknak ezt (és a következő) számát Szalay Lajos műveinek reprodukcióival illusztráljuk.