A Hét, 1994 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1994-02-04 / 5. szám

Oláh Tibor A Menfoérbl Mikor először pillantottam meg a szokatlan, de élcelődésre ingerlő címet, bevallom, belőlem is kibuggyant Gernyeszegi Németh János kajánkodó kérdése: „Ugató madár! Éneklő kutya! Kacsacsőrű emlős! Mi történik egy normális agyban, amikor ilyeneket koncipiál?” Mi megy végbe, tényleg, Sütő András elméjének mélyrétegeiben, hogy pályája és hírneve zenitjén ilyen meghökkentő, abszurdoid darabcímmel áll elő? Az ugató madár, Németh táblabíró úrnál durvábban fogalmazva: túl a meghökkentés nyilvánvaló szándékán, érthető-e, elfogadható-e, hogy egy félig fikcióba oltott, ám félig-meddig mégiscsak történelmi drámát hasonló névjeggyel röppentsenek útjára? Ha nem tévedek, olyasmiről van szó, amit legutóbb a Vigyorgó búbánat esetében tapasztalhattunk: régebb született színmű libben deszkákra jórészt átszabott köntösben. Hogy miért? Mert az új névjegy, úgy látszik, jobban megfelel a névadó életérzésének. Felgyorsult az idő, azt sem tudjuk, merre kapkodjuk fejünket a meglepetések állandósult káoszában, Sütő pedig elérkezett... pirandellói korszakába. A keletkezésük idején cenzori okokból félretett, most újólag elővett drámáiban egyre gyakrabban feszül a sírva nevetés (nevetve sírás?), bőgő és hegedű (hegedű és bőgő?) hangzatainak komplex együtthatója; az a fény-árny villódzás, amely kinőtt a többé-kevésbé romantikus, angyal-ördög ellentétek játékából, döbbenetes erővel jelezve a „sentimento del contrario” vagy humorizmus - illetve, ha úgy tetszik, a dürrenmatti groteszk - törvényszerű térhódítását élő klasszikusunk palettáján. Hogy munkahipotézisem nem légből kapott, esetleg szakmai ártalom szülte kitalálás - hihetően kitűnik itt a protagonista inkább látványos, mint lélektanilag leigazolt metamorfózisából. Darab szerint (!) Bodor Péter - akinek csoda folytán mindmáig van utcája városunkban - Rhédey Claudia turpisságának, egy ragyogó trouvaille-nak köszönheti, hogy nem kötötték fel: a magisztrátus „elhiszi” a grófnőnek, hogy Bodor Péter a Házsongárdi temetőben nyugszik, s akit ők ketrecben tartanak, az nem más, mint a halott „építész-műszerész-geométer és tüzér őrnagy” ikertestvére, Lajos. E kegyes csalás árán csigaházába húzódhat a turbékoló házaspár. Igen ám, csakhogy Bodor Péter éppúgy nem tud hazudni, mint a gulliveri nyihahák, akik még szót sem kreáltak a b­e fogalomra: egyszerűen képtelen saját énjét, elveit­ eszméit feladni és Bodor Lajosként tovább élni; egy követ fújni a gutgessini magyarokkal, akik jól érzik magukat a térden állva kivívott álszabadság langymeleg légkörében. Péter lenyelte a sértést, amikor selyemből font kötelet kapott ajándékba ellenségeitől, de mikor szemfedős koporsót küldenek neki, nem türtőzteti magát tovább. „Tiszta vizet a pohárba! Nincs szükségem a hitványság kegyeire, ám ha más jogom nincs is Magyarországon, annyi még van, hogy újból bezárassatok és elítéljetek! Vissza tehát a csuklómról ellopott bilincset! Vissza a lábvasat, aztán a bitót is, mert akármilyen áron, nemes gyülekezet, sem élőnek, sem halottnak lenni nem érdemes!” Fejtsük le erről a kétéltű-egylelkű szabadságharcosról azt, ami egyedien életrajzi töltet: matematikai stúdiumok, orgonaszerkesz­tés, őrnagyi rang, zenélő kút, bankóhamisítás stb. Ugyan mi moso­lyog reánk mutatis mutandis, ha nem Mattia Pascal ketté tört és többé össze nem drótozható, tönkrement élete?! Pirandello regény­hőse - az ágrólszakadt községi könyvtáros, aki jóformán azt sem tudja önmagáról, hogy egérvadász-e vagy salabakterek rosszul fizetett őre - megpróbál új identitást szerezni, miután távollétében házsártos felesége azonosította egy, a malomárokban talált ismeretlen férfi holttetemével. De hiába növeszt szakállt és vesz fel álnevet, hiába bujkál személyi akták nélkül, mert igazi énjét-lényét megtagadni nem tudja: fulladozik alteregója burkában, mint élőlény egy jégszekrényben. (Még öngyilkos sem lehet, hiszen csak a már holttá nyilvánított önmagát fojthatná a Tiberisbe.) Jobb híján visszakullog előző életébe; tudomásul veszi, hogy „özvegye” hozzáment egy régi hódolójához, ő maga pedig változatlanul bibliotecario. (Időnként kisétál a temetőbe, meg-megáll saját sírjánál.) Nem bújhatunk ki a bőrünkből, nem cserélhetjük fel énünket­­személyünket senkivel, valahogy így hangzik a pirandellói verdiktum. A Sütőé éppily vigasztalan, bár hőse lényeges ponton különbözik a szicíliai írótársétól, Bodor Péter 48-as forradalmár, utólag „ellenálló”­­ nem­zete-suta kisember; a cselekmény szín­helye pedig: a levert szabadságharc utáni Marosvásárhely. (Egyenesen nekünk adresszált a metaforába oltott végkövetkez­tetés: „Szívet cseréljen az, aki hazát cserél!”) A régi-új darabja elé írt jegyzetben fontos tudnivalót hoz tudomásunkra a szerző:.....nem történelmi életrajzot írtam Bodor Péterről, hanem olyan drámát, amelynek cselekménye 1849-1855 között zajlik, s amelynek hőséül a székely ezermester folklorizálódott alakját választottam...” (Tiszatáj, 1993. nov.). Rázós drámaköltői licenciára épül tehát a darab, csuszamlós talajra, melynek vitatható szilárdságát csak írói lelemény és előlegezett szavahihetőség biztosítja. Ezen az időbeli bakugráson," mégis, csak az ütközik meg komolyan (és emleget történelemhamisítást), aki hírből sem hallott a görög tragikusok regiszterváltásairól, amint régi tömlőbe öntenek új bort. (Lásd Élektra „átváltozásait”, például.) Sütő a legendásítás ősrégi példáit követi, de megjelenítését ugyanakkor jelenkori eljárás teljesíti ki: hatékonyan alkalmazza az idősíkok keverésének (Proifst óta elterjedt) technikáját. Ilyenképpen valóságos széphistóriát kelt egy szerelmes nagyasszony és „az arisztokráciába felzüllött” polgárivadék között. Ókori pásztorregény, a Daphnisz és Chloé keretébe kattintja „egyszemélyi boldogságukat”. (Emlékszünk, ugye? Kolhaas Mihály színpadi krónikájában az Énekek éneke szolgált lírai betétekkel.) Vénusz-szobrot mintáztat Claudiáról, már-már michelangelói sokoldalúsággá kunkorítva egy szerény gyutacsgyártó katonatiszt rendkívüli képességeit. Játékos epizódokban illusztrálja e gerlepár csigaházi visszavonultságát... Miközben Erdélyországban a feje tetejére állt minden. Dühöng a „bresciai hiéna” vérengzése. Akasztófák erdeje szedi székely­magyar áldozatait. „Hitvány janicsárok” ropják bécsi füttyszóra a lojalitás-táncot. Másfelől viszont, túloldalt, mendemondák szállingóznak a hol itt, hol ott felbukkant, bujdosó Petőfiről. Mindezek láttán-hallatán hangsúlyosan keseredik emlékezetünkbe a lélekmardosó gondolat: „Magyar nem vész el csak magyar által...” Ugató madár? A címben szemet szúró anomália nyilván mélyebb értelmet sejtető szimbólum, meghökkentő jelképe végzetes felemásság és kiúttalanság szövődményének, annak a pszicho-szociális közegnek, melyben az emberek itt és akkor (mint most és ugyancsak itt?) tehetetlenül vergődnek. Bodor Péter­ Lajos patetikus monológban világítja meg egy levert­­leigázott népközösség életének ellehe­tetlenülését, amint darabokra hullva és szétzilálva hordozza meg nem érdemelt keresztjét. „Talpig gyászba roskadt ország” reszket-háborog sűrű vesztőhelyek szom­szédságában. „Nemzeti gond és lojalitás malomkövei közt őrlődnek” igen-igen sokan, köztük talán a legjobbak. Kicsiben­­nagyban tudatossá vált életérzés, hogy „halálunk az emlékezet... pusztulásunk a felejtés.” E természetellenes jelenségek közepette, amikor (Hamlet szavaival él­ve) „kizökkent az idő”, s a prota­­gonistának kell helyretolni azt, egy kedves állatkában összpontosul a vésztjósló szindróma: nem csicsereg­­dalol-csattog a madár, ahogy normális lenne, hanem önmagából kivetkőzve ugat-vonít-csahol, apokaliptikus idők velejárójaként. Mintha emberi kimúlást megszimatoló, láncra kötött négylábú lenne - nem az égbolt úttalan útjain szabadon röpködő „szárnyas”. Kincses Elemér és aggasztóan megfogyatkozott csapata évek óta nem szembesült olyan nyaktörő kihívással, mint Az ugató madár megszólaltatása. (Legfeljebb a Mózest merném ehhez hasonlítani, de persze a kötelező „mutatis mutandis" sűrű hangoztatásával.) Ugyanis mérjük fel egy kicsit azt űri­, kutyaszorítót. Köztiszteletnek-szeretetnek örvendő élő klasszikusnak új darabjával kell kirukkolni, melynél ha szebbet nem is, de jobbat-előadhatóbbat írt már Ő­­ nem is egyet. Komplikált, majdnem áttekinthetetlen meseszövedék, körkörösen visszatérő mozzanatai miatt vajmi nehéz kihámozni belőle a lényeghordozó főcselekményt. Művészien megkomponált, helyenként költői régiókba emelkedő, ám szemlátomást túltengő „partitúra”, melynek (olvasásra megkapó) barokkos díszítő elemei feltartóztatják a dinamikusan kifestő akciót, de ugy­attakkor a híres­hírhedt piros ceruzát is leszerelik, pedig az óramutatók könyörtelen húzásért-kihagyások mellett szólnának. (Egyetlen példa: „Légy eszednél, Péter! Csak az ostobák kötnek mindent a nyelvük harangjára, mert igaz ugyan: nyelvén akad fenn a hazug, ám ugyanúgy az igazmondó, hiszen azt is úgy fogják, miként a halat, amikor kitátja a száját.”) És seregnyi szereplő, aki mind igényes megformálásra vár, noha közülük alig négy-öt a markáns voná­sokkal feltarisznyázott, színészileg simán egyéníthető figura... Kínai bölcs mondás szögezi le valahol. ..Túl sok virág lehúzza az ágat.” Az elnehezülés veszélyét sem a szerző, sem a szerzővel hónapokig együttműködő rendező nem tudta megnyugtató módon elkerülni. Az eredmény volens-nolens ott lapul a jelzett szépséghibák buktatóiban. Stiláris remeklések ütköznek ismétlés meg egy helyben topogás visszahúzó erőivel. Hatásosan kiélezett drámai jelenetek alternálnak statikus, már-már unalmas mozzanatokkal. Kétszer-háromszor látjuk „berobbanni” a népes szereplőgárdát, hogy aztán csendesebb mederbe rázódjék a színjáték... Ha pedig utólag próbálom összegereblyézni a különböző epizódokat, testvérek közt is egyenetlen, a mű sebezhető pontjait csak részben semlegesítő színrevitelnek találom a marosvásárhelyi előadást. [Vizuálisan jól illusztrálja ezt a színpad előterében elhelyezett, változatlan-mozdulatlan „csendélet”: több mint három órán át szemléljük némán egy vesztett csata maradványait, tartósabban ivódnak retinánkba, mint akár a baloldalt át-átvilágított feszület, akár a háttérben felsejlő bitófák. (Az egyébként funkcionális díszlet Labancz Klára igényes munkája.)] Színpadi alakokra lebontva, egy kicsit furán fest ez minálunk. A protagonista helyett a Bolond profilja vésődik igazán emlékezetünkbe, miután Sütő e tréfás-komoly antihősbe menekítette a történelmi pillanat összetettségét, Szélyes Ferenc pedig belülről fűtött, frappáns regiszterváltásokkal igazodik feladványához; feltűnése-eltűnése, sírva nevettető kettőssége egyszerre tragikomikus és groteszk hangszerelés eredménye. Ferenczy István hosszabb kimaradás után tér vissza a „kaptafához”­­ mindannyiunk örömére. Teljesítménye ugyan egyenetlen, hiteles, ahol Bodor schilleri lendülettel védelmezi kossuthi krédóját, de valamivel kevésbé meggyőző a Claudiához fűződő intim kapcsolatában; magával ragad, míg hamisítatlan önmagát adhatja, de valahogy vérszegényebbé satnyul, mihelyt a tetszhalálból injekciózzák halálra. Megbosszulja magát, úgy látszik, a félig történelmi, félig fiktív indíttatás, ám az egy pillanatig sem kétséges, hogy Ferenczy István nélkülözhetetlen színmű­vésze a vásárhelyi deszkáknak. Hibátlanul szerep- és élethű Kilyén Ilka - Rhédey grófnő képében: egyszerre közvetlen és rangos, előkelő, hódító fiatal nő és szoknyás politikus. Szélyes mellett az előadás igaz­ szép erőssége. Sikerrel fungálnak itt a nemes magisztrátus tagjai. Mivel a szerző kissé lapos tarisznyával eresztette szélnek szinte mind­egyiket, ki-ki azzal boldogul, amit kifejező eszköztára megen­ged. Futó arcképvázlatnál egye­bet azonban ne kérjünk (mert nem kérhetünk) számon tőlük. Jó Nagy István az elmegyógyász, Tóth Tamás a marosszéki főbíró képében. Elfogadható Kárp György mint ún. ítélőmester, Magyari Gergely mint fő­ügyész. A lehetségesnél is halo­­ványabb táblabíró Csergőffy László. Mind e tisztes urak feleségeit szinis lányokra osztotta át - két héttel a bemutató előtt - a rendező. Szereplésük operettbe kívánkozó dekórum - semmi több. Ugyanis konvenció ide, konvenció oda, de mikor a feleség külsőre édes lánya (ha nem egyenesen unokája) lehetne hites férjének, ez utóbbi akarva, nem akarva holmi liliomtipró benyomását­ kelti. Fiúkkal együtt összesen húsz főiskolai hallgató játszik-statisztál a darabban, közülük azonban csak Váta Lóránd jut némi (jól megcsinált) szerephez: Kulcsár Attilával, Sebestyén Abával és Hern Jánossal együtt ő a prímás abban a bandában, amely segítségére van Csíky Csabának, hogy a látványos, bár nem egészen érdekfeszítő színrevitelt hangulatkeltő énekkel-zenével dúsítsa. A marosvásárhelyi színház magyar társulata - nem kétséges - az ügyhöz méltó erőbedobással szólaltatja meg a darabot, s Kincses Elemér a stílusára jellemző ihletett műgonddal komponálta meg a veretes szövegből kisajtolt színjátékot. A végeredmény, igaz, nincs arányban a ráfordított energiával: Szélyes Ferenc Bolondját leszámítva, az első felvonásból például csak Ferenczy­ Bodor nagy monológja (és a lapszerkesztő Tatai Sándor) hárítja el az ellaposodás veszélyét, míg a harmadikba Gáspárik Attila sodró erejű Makk József-alakítása lövell drámai feszültséget, újabb életet. De a „fiat justitia” jegyében ki kell mondani: a teljes siker elmaradása inkább gyökerezik az enyhén terjengős műben, mint a színpadi tolmácsolásban.­ ­ A HÉT 1994. február 4

Next