A Hét, 1995 (26. évfolyam, 1-48. szám)

1995-12-22 / 45-48. szám

Lászlóffy Csaba­­vám­szokehályás Itt „a szeretet hiányától sebzett városok­­ magamról mit is mondjak?” Zsírszagú, mocsárszagú, molyirtó-szagú, szecesszió-illatú, vérszagú városok polgárosodás serpenyőjében sercegő évtizedei, háborúban odakozmákt­ égett ódon­­bútorzatú szalonjai, keménygallérú fantomjai, s minden, mi kellék mára, a roston vagy a nyárson sült hús a kihűlt parázs felett - a káprázatos ízekre-zamatokra emlékező múlt serceg még; vagy csak egy szétlőtt gyárkémény füstölög, mint Klein doktor szája szögletében a vastag szivar, miközben különféle múzeális hangszerek rikoltoznak, nyögnek, sikítanak, sírásukkal tompítva a sebesültszállító vonatok könyörtelen kattogását. A század kivérzett, fakult fényképein a honvágy ujjlenyomatai - fiúk, unokák, elidegenedett utódok! - robog, robog a háborús szerelvény s záporoznak fejünk felett a diótörő mozsarak, vörösréz habverő kondérok, ágyúcsövek s katonaszobrok bronza, napnyugati kávéházak ropogós tepertős pogácsái, sóskifli, cenzúrázott tábori lapok, „most-vagy-soha!"-költemények, bezúzott „dekadens pacifista" könyvek és tündöklő koponyák, kifordult konfliskerék küllői s szódáslovak patkócsattogását elfojtó, felrobbantott bazaltkövek. Halkan havazik, hallani még az össze­vissza kattanó ütközőket - várjuk a befutó győztest, mimikri s gyáva hallgatást?) (lovagi póz csupán ez a szellem vereségének keserű ízével számban) már nem a katalán szavak kinyomtatását büntetik - a történelmi rákbetegség áttételei keleten délen a Balkánon az elmebeli meztelenségen is túl­ a humánum csontváza a képernyőn színesben s a kor falára kinagyítva fölösleges cirkusz minden házkutatás letartóztatás vallatás perbefogás semmi sietség lihegés vagy borzongás (mint a Los Caidos szikla barlang-templomában) a közép-kelet-európai időn kívül élsz úgyis ez már a KIVÁLASZTOTT IDő az utópiát enged­élyez­ő történelmi idő után nincs többé már „újra elölről!" látomás vagy költői spekuláció az udvaronélét védelme alatt csak ez az átszállóhely más illúziók más mítoszok felé herceg! nekem neked tanácsos eltűnni mielőbb (méghozzá: „maradéktalanul") a szemük elől ne maradjon tanúja szenvedélyének csak ez a rég kihűlt könyv -egy néger könyve Európa éjszakáján ki fogja egybeilleszteni-olvasni a „darabokra tört elégiát"(?) most midőn már csak az elszállt pipafüst az egyetlen „bűnjel" a történelem hidegében ! 1995.XII.3. 74 ^-acZíezu Celtán&a­etem vett dana&ia A huszadik századi gyalázat túltett a képzelőerőn - terroristák túszszedők után inkvizíciós bűntények közben 1995.XII.4. Martos Gábor One Man Opera Operában voltam a minap... kellene írnom, de ez nem lenne igaz, mert nem voltam (az) operában, annak ellenére, hogy hallottam egy operát... illetve ez sem igaz, mert nem hallottam egy egész operát, csak bizonyos részeit, igaz, azokat néha többször is, és közben még más operák bizonyos részeit is; aztán meg azért sem mondhatnám, hogy operában voltam, mert az operában egy csomó embernek kell(ene) zenélni meg énekelni (férfiak, nők stb.), ott meg, ahol én voltam, csak egyetlen ember zenélt meg énekelt, ráadásul azt is hol olaszul (merthogy éppen egy olasz operát láttam, amikor operában voltam a minap, vagy mi) hol magyarul, ráadásul a szöveget sem mindig tudta, se olaszul, se ma­gyarul, olyankor csak úgy falalázott, ami ugyebár egy (az) operában, amennyire én emlékszem a gyerekkoromból, amikor vasárnap délelőtti matiné-bérletem volt, és többé-kevésbé utoljára (az) operában voltam, nemigen (volt) szokás, úgyhogy nemigen mondhatnám, hogy operában voltam a minap. Aztán azt is mondhatnám, hogy egy baromi érdekes előadáson voltam a minap, ahol zenéről volt szó, különb s különbféle zeneszerzőkről és azok különb s különbféle zenéikről, meg azok egymásra való hatásáról­­vagy nem, de hogy akkor is hasonlóak, ki érti ezt, hogy hogy húzódik egy - itt konkrétan: zenei­­ motívum — konkrétan: három uszkve öt hang, egymáshoz képest ugyanúgy állva­­ át az évszázadok szellemtörténetén), meg politikáról - márminthogy volt szó -, meg emberi lélekről, meg gesztusrend­­szerekről, meg a keleti és a nyugati halál­filozófiák közti különbségről, meg ilyesmikről; az ilyen egy jobb kultúrház­­ban egy fél éves előadás-sorozat témája, több előadóval, rengeteg pénzért, itt meg minderről egyetlen ember beszélt (talán mondanom sem kell, ugyanaz az egy, aki eközben még zenélt, meg hol magyarul, hol olaszul, hol meg csak úgy labdázva énekelte is azt a bizonyos operát, amin voltam a minap, vagy mi), ráadásul tök ingyen; de hát az ilyen előadások (a kultúrházakban) azok nem ilyenek szoktak lenni, mit ne mondjak, azokon alig van zene, olaszul vagy magyarul szinte sose énekelnek, falalázni meg hát aztán aztán abszolút nem, így hát aztán azt sem igen mondhatom, hogy voltam egy előadáson a minap. És aztán persze mondhatnám azt is, hogy voltam a minap a Merlinben, és az aztán végre tényleg igaz is lenne, merthogy tényleg voltam a minap a Merlinben, este, későn, ahol az történt (szokott ottan ilyesmi történni időről időre, este, későn), hogy egy bizonyos Selmeczi nevű (konkrétan: György, akiről Esterházy óta tudjuk, hogy tündér) bemutatta az egybegyűlteknek (nekünk, akik - egyébként épp emiatt - ottan egybegyűltünk) Verdi Rigoletto című operáját, ami pediglen úgy történt, mármint a bemutatás, hogy ez a Selmeczi nevű leült egy egy szál zongorához, sőt még csak az se, mert pianínó, kitette maga elé a Rigoletto kottáját, és elkezdte játszani a dolgot, nyitány stb., közben mindig mondta, hogy mikor mi történik a színpadon, és amikor a darabban valaki énekelt, akkor azt ő maga - hol magyarul, hol olaszul, hol meg ha sehogy se találta a szöveget a kottában, akkor csak úgy falalázva - elénekelte; külön jók voltak például a duettek, ahol két hangon. Aztán közben ez a Selmeczi nevű időről időre megállt, felállt, és mesélt nekünk, egybegyűlteknek, erről-arról, ami eszébe jutott a darabról vagy a zenéről (lásd fent), ilyenkor néha visszament a zenében, újra eljátszott egy részt, lassan, tagoltan (hogy sok zeneileg képzetlen egybegyűltek meg is értsük), vagy elővett egy másik kottát - konkrétan: Mozart, Don Juan -, hogy megmutassa azt a bizonyos ugyanúgy egymás után álló öt hangot, vagy megállt a morte szónál, és mesélt, zenékkel illusztrálva, a szép (keleti) és a zaklatott (nyugati, értsd eu­rópai, azaz a mienk) halálról, és mi meg, egybegyűltek, szájtátva hallgattuk, közbe-közbe fröccsöt kortyolgatva (mert a Merlinben ezt is lehet, és mert a múltkor A Hét szerkesztői leszóltak, hogy én mindig csak sörözök ezekben a levelekben, úgyhogy most direkt nem, pedig a Merlinben sör is van) és úgy éreztük, hogy akkor most végre megértjük azt, amit annak idején a matinéban nem nagyon értettünk meg (arról nem is beszélve, hogy ott fröccs se volt), és amikor jó két óra múlva, amikor gyermekkori matinéemlékeim szerint már éppen a végkifejlet felé kellett volna énekeljenek leszúrva a zsákban, az a bizonyos Selmeczi nevű abbahagyta, és azt mondta, hogy ha akkor a legközelebb innen folytatjuk, akkor még csak ott tartott, hogy a darab Gilda nevű főszereplőnője (pont akinek addigra már rég a zsákban kellett volna leszúrva énekelnie) még a színpadra sem lépett, akkor arra gondoltam, hogy a fene fog a gyerekeknek operamatiné-bérletet venni, inkább majd ha kicsit már nagyobbak lesznek, elhozom őket késő esténként a Merlinbe (kóla is van), itt legalább tanulnak valamit, még ha azt, amilyen tempóban itt megy ez a dolog, sose nem is fogják megtudni egy-egy operából, hogy ki benne a gyilkos, legföljebb csak ha tényleg elmennek vasárnap délelőtt az operába, de szerintem itt ahhoz is kedvet fognak kapni, mert ez a Selmeczi nevű meg az ő előadása az olyan, hogy attól lehet.

Next