A Hét, 1995 (26. évfolyam, 1-48. szám)

1995-01-06 / 1. szám

A Könyvvilág múlt évi utolsó számában Péter László, az Új magyar irodalmi lexikon főszerkesztője oldalas cikkben számol be a nagy jelentőségű vállalkozás - a lexikon összeállítása és kiadása - fontosabb részleteiről, ad útmutatást a kézikönyv használatához. Terjedelmi okokból Péter László írását szemelvényesen közöljük. Ha a tervezettnél később is, karácsony előtt a könyvesboltokban lesz az Új magyar irodalmi lexikon. A könyvvásárlók azt szokták meg, hogy a kiadók a sorozatokat kötetenként potyogtatják; az Új magyar irodalmi lexikon abban is új, hogy egyszerre adja kézbe teljes anyagát három kötetben, folyamatos lapszá­mozással 2234 lapon, több mint 265 íven. Az első és az utolsó kötet közt csak annyi az időbeli eltérés, hogy az első kötet korrektúrájába már nem kerülhetett bele Baróti Dezső (szept. 5.) és Gáspár Margit (aug. 29.) elhunytának napja, mert az első kötet már júliusban nyomdában volt. De Váczy Péteré (szept. 28.) még igen: a harmadik kötet utolsó levonatát tőlem Szőregről október 3-án hajnalban vitte „futár” az Akadémiai Nyomdába. Ez a „futár” nem volt más, mint a lexikont szedő szeged-szőregi Scriptum Kft. vezetője, Vas Zoltán, aki nem engedte meg, hogy az előszóban benne maradjon köszönetem és az a tényszerű megállapítás, amelyet legalább itt most pótolnom kell: lexikonunk az ő számítógépes szedésükkel készült, szedői matemati­katanárok, átlagon felül intelligensek, nyelveket tudnak, nagy tapasztalatuk van nehéz szövegek, például angol, görög szótárak szedésében. Kivételes tudásuknak köszönhetően megtakaríthattuk a szerkesztőktől agyonjavított, pótlásoktól zilált kéziratok átgépelését, amely nemcsak nehéz és időt rabló munka, hanem óriási hibalehetőséggel is járt volna. Továbbá a szedés folyamatos lehetett: nem kellett összevárnunk minden cikk elkészültét, hanem részenként adhattuk át szedésre az anyagot. (...) Előszavamban megírtam: még ha az utolsó Magyar irodalmi lexikon (1963, 1965) minden tekintetben kifogástalan lett volna is, s ha nem nyomta volna rá bélyegét a Kádár-korszak irodalompolitikája, akkor is megérett az idő az újra. Három évtized telt el, új írói, költői csapatok léptek föl, ezrével jelentek meg művek, amelyeknek irodalomtörténeti számbavétele a lexikográfia eszközével is nélkülözhetetlenné vált. A Magvető Könyvkiadó vállalkozása (Kortárs magyar írók kislexikona 1959-1968, 1989) - amelyet szintén én kezdtem szervezni, írni, szerkeszteni, de elvi nézeteltéréseink miatt a kiadó munkatársa, Fazekas István vett át tőlem - csak pillanatnyi igényt elégített ki, az irodalomtudomány szükségleteit aligha. Ezért merült föl Klaniczay Tibor (1923-1992) akadémi­kusban, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalom­tudományi Intézetének igazgatójában 1985 őszén új magyar irodalmi lexikon elkészítésének terve. Sajnos, nem érte meg valóra válását.(...) Bármilyen furcsa, a rendszerváltozás is hátráltatta lexikonunk munkálatait: szerzőink egy része belevetette magát a politikai életbe; akadt, aki országgyűlési képviselő lett, s vállalt feladatát visszamondta. A korszak szerint illetékes szerkesztőnek gyorsan kellett gondoskodnia új, de nem kevésbé szakértő szerzőkről. Még aki maga nem lett közszereplő vagy publicista, az is több időt áldozott a közéletre, mint korábban. (A nemrég elhunyt Wellmann Imre sem ok nélkül hivatkozott késedelmének magyarázatául arra, hogy a régen csak átlapozott újságok napi, tüzetes böngészése sok idejét rabolja el, de nem tud lemondani róla.) Több mint háromszáz lexikoncikkíró közös munkájára az arab szabály érvényes: a karaván sebességét a leglassúbb tere határozza meg. Lexikonunk a korábbi irodalmi lexikon címszavainak mintegy a kétszeresét tartalmazza, több mint tizenegyezer cikket. Nem tartalmaz irodalomelméleti címszavakat, mert induláskor külön irodalomelméleti lexikon is tervbe volt véve. Mint az előzőben, itt is szerepelnek nyelvészek, néprajztudósok, történészek stb., de csak azok, akiknek munkássága valamiképpen kapcsolódik az irodalomhoz. Bőven vettük föl a 16-18. század bármely felekezetű egyházi íróit, kortárs íróinkat, költőinket, az irodalmunkat idegen nyelven terjesztő műfordítóinkat, de mellőttük az előző lexikonban kényszerűen szerepeltetett politikusokat, mint mondjuk, Kádár János sakkpartnerét, Szerényi Sándort. Fontosnak tartom leszögezni, hogy erről már 1986-ban, a címszóanyag összeállításakor így döntöttünk. Azóta sem kellett címjegyzékünket politikai szem­pontból fölülvizsgálnunk. A kommunista írók ugyanígy szerepelnek, mint a jobboldaliak. Minden értékelő jelző nélkül. A művelet­éstörténet, tehát a könykiadás, nyomda-, könyvtár-, színháztörténet, a mecénások, könyvtár­alapítók, könyvkiadók is szerepelnek lexikonunkban. Színészeket is fölvettünk, ha emlékiratokat, dráma­vagy szerepel­emző könyvet írtak. Természetesen három évtized alatt nemcsak írókat, költőket avattunk, hanem - különösen a rendszer­­változás óta - új folyóiratok is születtek. Ezeket is igyekeztünk nyilvántartani, bár némelyik közben ki is múlt. Mindez azt jelzi, hogy a sok és sokféle címszó híven tükrözi irodalmunk gazdagságát és sokszínűségét. Hangsúlyosan hívom föl lexikonunk használójának figyelmét arra, hogy a lexikoncikk sorainak száma nem szolgál az írói, költői nagyság mértékegységéül. Egy­­egy cikk terjedelmét egyedül az életmű természete (az életrajz bonyolultsága, az alkotó termékenysége) határozta meg. Tehát gyakori, hogy jelentős, de csupán néhány nagy művet alkotó író, költő életművét rövidebben tudtuk ismertetni, mint kevésbé értékes, ám fordulatos életű vagy bő termékenységi­ társáét.(...) Ennyi szerzőt persze képtelenség volt teljesen azonos nézőpontra és írásmódra késztetni. Ebből kétségtelenül adódott némi aránytalanság. Ez azonban minden közös vállalkozás magától értetődő következménye. A terjedelmesebb szócikkek - bizonyára nem bánja az olvasó — miniatűr esszék lettek. Gazdag mind a primer (Művei), mind a szekunde (Irodalom) bibliográfiai anyagunk. Ez utóbbiban is­ némi aránytalanságot tapasztal lexikonunk forgat úgy találhatja, hogy a határon túli irodalom fölött bőségesen szerepel. Nem volt szívem belőlük törő, hiszen több évtizedes tájékozatlanságunkat ke pótolnunk. Új lexikonunkban az is, hogy a szokatlan vagy régies­­ írású nevek ejtését is megadjuk. Klasszikus példa? Weöres Sándoré, aki maga mondta, hogyan kell nevét ejteni: „vörös, mint ökör”. Különösen lexikonunk nem magyar anyanyelvű használóit tartottuk szükségesnek tájékoztatni arról, hogy Kodály nem „kodak­”, hanem „kodál”, viszont Moholy-Nagy László nem „mohor”, hanem „moholi”. Jósika ejtése „józsika”, Justh Zsigmondé viszont „just”. Lexikonunk „képtelen” lexikon. Úgy ítéltük meg, hogy a képek némi haszna nincs arányban a rájuk tékozolt papírral. Az előző lexikon képeinek sem volt sok értelmük: oly kicsik, hogy fölnagyítva sem alkalmasak például kiállításra, s az idegen nyelvű kiadások címlapjaiból összeállított tablóknak nincs tudományos értékük. Azt mondogatom mostanában, hogy az Új magyar irodalmi lexikon hétszer jobb, mint az előző, de hétszer jobb lehetett volna, ha eredeti terveimet, amelyeket a lexikon munkatársainak eligazítására írt Útmutatóm (1988) tartalmazott, megvalósíthatom. A mágikus­biblikus szám sokszorosát jelent. Móra Ferenc kedvelt idézete volt - először Teleki Mihály erdélyi kancellár fogalmazta meg - e bölcsesség: jól tudtuk mi, hogy mit kellene tennünk, de tettük azt, amit lehetett. Így is nyugodt lelkiismerettel ajánlhatom az Új magyar irodalmi lexikont a céhbelieken kívül az érettségire készülő ifjaknak és a magyar irodalmat szerető minden művelt olvasónak. 1995. január 6. A HÉT 12 Új nyelvtanulási • ' • . * • ■ . • _ ' • . • . ' módszer Forradalomra van szükség a nyelvtanulásban - állítja Makara György, a műszaki tudományok kandidátusa, aki a Relaxa néven reklámozott nyelvtanulási módszerrel már kellőképp kivívta a professzionális nyelvoktatók süini kritikáját. A „Nyelvtanulás a megértés villámfényében” nevű új Makara-m­ódszer feltehetően a viták újabb hullámát indítja majd el. Az interjút Makara Györggyel a Heti Világgazdaság múlt évi 49. számából vettük át, szemelvényesen közöljük. (Kérdezett: Dombi Gábor.) HVG: Meglepő, hogy ön — immár nem is egy­­ nyelvoktatási módszer kidolgozójaként nem nyelvész-pedagógus, hanem a műszaki tudományok kandidátusa. Honnan a szakmai önbizalom ? M.Gy.: Ha nyelvész volnék, biztosan nem tudnék ilyen módszert kitalálni. Csakhogy én abból indulok ki, hogy a hagyományos, az egyes szavak megjegyzésére alapozott nyelvtanulás legfeljebb a tanulni vágyók negyede számára alkalmas módszer. Ami viszont mindenkire nézve igaz: az emberek a világot a velük született intelligenciával, tapasztalás útján ismerik meg. A beszédet is így tanulják. A nyelv ugyanis nem szavak sokasága, hanem elsajátított készség. A módszer, amit Dálnoki- Fésűs András professzor úrral közösen dolgoztunk ki, azon a meggyőződésünkön alapszik, hogy intelligenciánk a világról kapott valamennyi ismeretet egységben tartja, s ezt az egységet minden alvás során újjáépíti. Az ébrenlét alatt nyert új információt egybevetjük a világról alkotott tudásunkkal, s álmunkban - amikor nem veszünk fel új ingert - az elme újra feldolgozza mindezt. Én úgy gondolom, az újszülött például azért alszik sokszor és sokat, mert ébrenléte alatt annyi friss információt kap, hogy a felnőtt állapotnál sokkal több időre van szüksége, hogy feldolgozza azokat. Ez a folyamat feltehetően az álom perceiben zajlik le, mivel a kísérletek azt bizonyítják, hogy ha megzavarják az álomperiódusokat, elmarad az információfeldolgozás. HVG: Ön tehát a gyermeki beszédtanulást, információfeldolgozást vette mintául módszeréhez. De mit kezdjen ezzel a felnőtt? Hiszen hallani történeteket, melyek szerint a vadonba kitett, elcsatangolt, még beszélni képtelen gyerekek egy idő után, idősebb korban állítólag már nem is taníthatók meg a beszédre. M.Gy.: A tanulékonyság az életkor előrehaladtával valóban csökken, de más dolog hozzátanulni valamihez, s más dolog első alkalommal, gyermekkorban új ismereteket bevésni. Az önök kételyeire egy, a „villámangol” tananyagunkkal tanuló, hatvanon túli hölgy lehetne a válaszom, aki hat teljesen feldolgozott tananyagrész után a vizsgán megértette a bejátszott szövegeket, s utána a szabad beszélgetésen csevegett, noha korábban sohasem beszélt senkivel angolul. Vagyis idősek is tudnak velünk tanulni. Sőt, hamarosan tanulhatnak az írni-olvasni nem tudó óvodások is. Engem egyébként nem is a gyorsaság érdekel, hanem az, hogy a tanuló tényleg megértse az idegen szót. HVG: Feltehetően mindenki erre törekszik. Ön hogyan? M.Gy.: A pszichológiában régi nézet, hogy a dolgoknak, jelenségeknek szerkezetük, „alakzatuk” van. Eszerint például az ablak szó a hallgató számára nem egy konkrét hangsor, hanem egyetlen alakzat. Bizonyíték erre, hogy akár szegediesen, akár dadogótól halljuk a szót, mégis mindig ugyanazt értjük alatta. Elméletem szerint, mivel az agy nem ingerek sokaságát, hanem ezeket az alakzatokat és főként átváltozásaikat regisztrálja, a nyelvtanulást főként az alakzatok elsajátítására ajánlatos építeni. HVG: Ez talán már túl elméleti. Esetleg ha lefordítaná? M.Gy.: A tananyagot úgy állítottuk össze, hogy a beszéd váltakozó ingereiből mielőbb kialakuljon, kiszűrhető legyen a stabil szerkezet. Az általunk szerkesztett szöveg a szavakat számtalan formában és nyelvi környezetben mutatja meg, ezáltal egyszerre válik világossá a szerkezet és a szó értelme is. Ilyen értelemben a nyelvtanuló nem a szó hagyományos értelmében tanul nyelvet, sokkal inkább „elsajátítja”. (...) HVG: Hogyan született a módszer ötlete? M.Gy.: Az ember kudarcai érdekelnek és a kudarcok okai. Az emberiség egyik nagy kudarca a nyelvtanulás. A relaxopédia igényt teremtett egy olyan tananyagra, amely teljes „tétlenségben” végzett nyelvtanulásra alkalmas. Ennek az első és második generációja nem elégített ki teljesen. Nem mintha nem lett volna elég eredményes, de még mindig őrizte a nyelvoktatás túl sok hagyományos elemét. Óriási pedagógiai tévedés például a bifláztatva, magoltatva tanítás. Az elme a változásra van kiélezve, a stabil elemet figyelmen kívül hagyva, az háttérré válik. Szerintem nem az a formula lehet a nyelvtanítás alapja, hogy „Péter elmegy az iskolába” - és ez ezerszer elismételve -, hanem az, hogy „Péter elmegy az iskolába, azaz nem marad otthon, de ha nem menne az iskolába, akkor nyilván­­ vagy csak lehet, hogy otthon maradna”. HVG: Módszerét „villámangolnak”, „villámnémetnek”­­ és így tovább - nevezi. Ez azt jelenti, hogy mostantól villámgyorsan tanuljuk a nyelveket? M.Gy.: Nem, én azt ígérem, hogy biflázás nélkül, a ráismerés „villámfényénél” tanulunk, illetve hogy az erre fordított időt az eddiginél hatékonyabban lehet használni. Amit ugyanis egyszer hall és megért az ember, azt az agy elraktározza, majd feldolgozza magának. Ráérünk tehát a körvonalakat később határozottabban meghúzni, a részleteket tudatosítani. Az aktív beszédhez persze hosszú, de az eddigieknél szerintem könnyebb út vezet. (...)

Next