A Hét, 1997 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1997-08-07 / 32. szám

Adam Michnik (jócai ep) Lengyelország NATO-ba való meghívása áttörés. Ez a nap Lengyelország utolsó 300 éves történelmének legfontosabbjai közé tartozik, merthogy 300 éve a sors nem kényeztette el a lengyeleket. Előfordult, hogy Lengyelország magára maradt ellenségei között, előfordult, hogy megverték, s sorsa a kizsákmányolás, az elfoglalás, az okkupáció lett. Manapság másképp van. Azok, akik ismerik, vagy emlékeznek arra az időre, amikor a szuverén Lengyelországot erőszakkal letörölték Európa térképéről, megértik e pillant történelmi jelentőségét. És így itt állunk ama hatalmas lehetőség előtt, hogy a lengyel sorsot az euroatlanti civilizáció rendszerébe kovácsolhassuk. A mi sorsunk, amely gyermekeink és unokáink sorsa is, a mi kezünkben van. Eltékozoljuk a lehetőséget, ha a gazdasági növekedés dinamikája megtörik, ha a választási versengés demokratikus logikáját a bosszú, a hideg­ polgárháború vagy vallásháború logikája váltja fel, ha nem tudunk megfelelően együtt élni a szomszédainkkal és a nemzeti kisebbségekkel. Ezért a NATO- ba való lengyel belépésnek a jó lengyel-orosz és lengyel-ukrán kapcsolatokat is eredményeznie kell. A NATO kiszélesítése nem megoldás minden lengyel bajra. Ugyanakkor a NATO-ban való részvétel alapvetően erősíti a lengyel biztonságot. E történelmi fordulatot a soros elnökök és kormányok megértő politikájának köszönhetjük, akik önmaguk maradtak a különböző konfliktusokban, ám a folytonosság elnökei és kormányai tudtak lenni. Ez a logikus folytonosság, amelyet a kommunizmus békés megdöntése kezdett el, meghozta gyümölcsét. MEGJELENT Nagy Pál: Visszanéző - Arcok, pályák, pillanatok Impress Kiadó, Marosvásárhely, 1997. A magyarországi Művelődési és Közoktatási Minisztérium támogatásával Slavomir Mrozek Összeesküvés Nagyon szeretnék hinni az Összeesküvésben. Elhinni, hogy valahol, a hegyeken és az erdőkön túl, de az is lehet, hogy a szomszéd pincéjéban összegyűlnek Cion Bölcsei, vagy valaki mások és kormányoznak. És amit döntenek, azt véghez is viszik. Szétküldik a világba álcázott küldötteiket, titkos csatornákon eljuttaják parancsaikat fizetett bérenceiknek, lakásaiknak és szolgáiknak. Azok meg beszivárog­nak, behatolnak és manipulálnak. Hogy kiket? Micsoda kérdés! Ter­mészetesen a tudatlan végrehajtókat, a szándéktalan eszközöket, akik szubjektíve nincsenek tisztában a dologgal, de objektíve értük dol­goznak. Bábuk, marionettek, babák. És végül, de ez a vég a legfontosabb, mert ez a cél­­ minket, ártatlan áldozatokat manipulálnak. Ugyanis rólunk van szó, mi vagyunk a tét ebben a játékban. Itt vagyok például én. Ülök az asztalnál és teázgatok, de tudom én, hogy mi rejlik minden mögött? Ki áll minden mögött? Nem tudom! De ta­lán megtudom, ha hiszek az össze­esküvésben. Akkor minden vilá­gossá válik és érthetővé, ahogy vala­ha írták és most mondják „logikus egésszé". Az Összeesküvésről van szó, nemcsak valami látható erőről, meghatározott és bizonyos körről vagy körökről. Mert ha valami látható és meghatározott és biztos, akkor nem lehet teljes az örömöm. Engem csak az összeesküvés elégít ki. Az összeesküvés lényege ugyanis éppen az, hogy létén kívül semmit sem lehet tudni róla. Minél kevésbé látható, annál inkább van. Mi több, éppen titokzatossága a bizonyíték létezésére, hiszen ha nem volna titkos az összeesküvés, akkor nem is volna összeesküvés. A fene beléjük, bujkálnak, nem látni őket, ami azt jelenti, hogy vannak. Minél kevésbé látni őket, annál inkább vannak. Ha pedig egyáltalán nem lehet őket látni - az az igazi bizonyosság létükről. Hogy miért szeretnék hinni az összeesküvésben? Hogy végre tudjam, mi folyik itt, uraim, és merre tartunk. Hogy hihessem, végül is itt mindent valaki irányít. Ha ellenem is, de irányítja. Ez azt jelentené, hogy lehet ellenőrizni, irányítani, hogy ez az egész kontrollálható. Engem, a fene a belüket, ellenőriznek, de ha minden ellenőrzés alatt van, amire a legjobb bizonyíték, hogy engem kontrollálni tudnak, akkor én ellenellenőrizhetek. Felsóhajtanék a megkönnyebbüléstől, ha tudnám, hogy nem valami névtelen káosz uralkodik rajtam, hanem valaki, vagy valami. Jobban érezném magam. Akkor hát miért nem tudok hinni az összeesküvésben? Mert látom, hogy ezt a világot nem lehet ellenőrizni. Természetesen sok és egyre több a kisebb, sőt nagyobb maffia, szekta, politikai, vallási, pénzügyi és nemzetiségi összeeskü­vés, összefonódás, kéz, amely kezet mos, de éppen ezért egyetlen hatal­mas, globális és központi összees­küvés egyre kevésbé lehetséges. Világméretekben már senki sem irányít senkit - nem azért, mert nem szeretné, jelöltekben nincs hiány - csupán azért, mert az nem lehetséges. Az utolsó ilyen, a maga idejében ráadásul meglehetősen sikeres próbálkozás a Kreml-központú kommunista birodalmi hálózat volt. Senki sem vetheti a szemére, hogy nem igyekezett és hogy tehetetlen volt - a KGB utolérhetetlen pél­dakép marad. Végül mégse sikerült neki sem, ahogy a korszellem kedvezőtlenné vált számára. Minden olyan egymástól függővé vált, úgy összekeveredett, hogy egyszerűen már nem megy az, hogy ha itt meg­nyomok valamit, akkor ott kiugrik valami. Persze azért nyomják a gombot, de nem az ugrik ki, amit akartak és ráadásul egész máshol. A tolakodás, nem a gombok nyomoga­­tása jellemzi korunkat. Már mindent lehet, de már semmi sem sikerül. A részek egyre mozgékonyabbak, az egész egyre bénultabb. A nagy kerekek elsüllyednek a futóhomok­ban. A Bolondok Hajójának nincs már kapitánya, a kérdés az, hogy kormánya van-e még. Előretör a bizonytalanság, s nyomában a félelem jár. A hajón túl kevés a hely ahhoz, hogy bármi lendületet kaphasson. Túl kevés a hely. Hol van ebben a szűkösségben titokzatosság, titkok? A világ egyre inkább egy sok család által lakott kommunális lakásra emlékeztet, ahol közös a konyha, az előszoba és a fürdőszoba. Mindenki tudja, mi készül a másik fazekában és mit csinál a vécén. Próbálja meg ma valaki megőrizni a titkait. De ráadásul senki sem próbálja. Ellen­kezőleg, mindenki azonnal rohan a televízióba, hogy ott mindent elmondjon és megmutasson. Valóságos paradicsom ez az exhibicionisták számára és azzá válnak még azok is, akik eddig nem árultak el ilyen hajlamot. Én pedig még csak nem is csodálkozom, hiszen nehéz nem korszerűnek lenni. A 19. század teremtette meg a privát fogalmát, amelynek a 20. század a végével véget vet és az exhibicionizmus válik erénnyé. Ré­gen egy ilyen szerencsétlen leg­feljebb a kapualjban mutogathatta magát, most az Internetben teheti, bár jobban szeretné a televízóban csinálni, mert ott nagyobb a közön­ség, a dicsőség és ráadásul a pénz, ha van mit mutatnia, főleg, ha az valami olyan, amit különösen el kellene dugni. Például az idegenek titkait. Kellene, de ma még nem megy. Ha ma összeállna egy olyan összeesküvés, amilyenről álmod­tam, ha csak háromszemélyes volna is, már holnap valamennyi összees­küvő televíziós talk-show-ban beszélne róla, az egyik az NBC-ben, a másik a CBN-ben, a harmadik az NCB-n. Egyetértek azzal, hogy szüksé­günk van az összeesküvésre pszi­­chikailag, sőt praktikus szempontból is hasznosabb volna, mint bármikor, így hát, aki csak teheti, higgyen ben­ne - ha már én képtelen vagyok rá. Megjelent a Közép-Eu­rópa 1997. július 26-i számában. ]] A HÉT 1997. augusztus 7.

Next