A Hét, 1998 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1998-01-09 / 1-2. szám
Horváth Andor Uj internacionalé ? 1989 előtt a kommunista propaganda egyik kedvelt fogása volt a nyugat-európai országokban észlelt jobboldali veszély eltúlzása. Elegendő volt mereven, leegyszerűsítve kezelni a politikai színkép tagozódását, a baloldal-jobboldal fogalmát, és máris készen állott a torzan beállított képlet, a „haladás” és a „reakció” erőinek mondvacsinált szembeállítása. De ez a szemlélet még csak nem is korlátozódott a bornírt aktivistákra. Volt olyan, egyébként jól tájékozott ismerősöm, aki a szociáldemokraták hosszan tartó nyugat-németországi kormányzását követő kereszténydemokrata győzelmet úgy kommentálta, mint a fasizmus közeli előretörését. A 20. század történelmét évtizedeken át könnyű — vagy kényelmes — volt a jó baloldal és a tőle radikálisan különböző rossz jobboldal ellentéteként beállítani. Holott az európai demokráciák háború utáni története arra vall, hogy a politikai mező a centrum köré rendeződik, a szélsőségek ehhez mérten olyan peremjelenségek, amelyek mindmostanáig jelentős tömegbázisra nem tettek szert. E tekintetben az elmúlt évek első igazán aggasztó fejleménye a Jean- Marie Le Pen vezette francia szélsőjobb mozgalom növekvő sikere. A korábban elszórt, alkalmi szélsőjobb megnyilatkozásokból akkor lett valódi politikai doktrína, amikor a múlt nosztalgiáját felváltotta a fennálló állapotok agresszív bírálata. E fordulat döntően két okra vezethető vissza: az egyik a globalizáció folyamata, a nemzet fogalmához kapcsolódó érdekek és értékek ezt kísérő átrendeződése, a másik a milliós nagyságrendű bevándorlók letelepedése a jólét nyugati demokráciáiban. Olyan nemzetféltés ez is, meg az is, amelyben nyíltan vagy burkoltan hangot kap az idegengyűlölet: az elsőben főképpen a „külső veszély” motívuma, az Amerika-ellenesség dominál, a második viszont a „belső veszély”, vagyis a „jövevények” ellen hirdet harcot, minthogy bennük vél felfedezni a nemzeti létre nézve különösen ártalmas ellenséget. Ám a politikai retorika jókora különbséggel kezeli és aknázza ki a két motívumot. Míg az első főképpen az értelmiség köreiben hódít, illetőleg ott „eladható” - elvégre a nemzeti identitást a kultúrán keresztül bomlasztó fenyegetésre figyelmeztet - addig a második sokkalta nagyobb visszhangra számíthat, mivel azt teszi szóvá, hogy válságba jutott a javak és a jogok elosztásának hagyományos rendszere. Aki a kortárs világot józanul szemléli, annak el kell ismernie, hogy ezek nem légbőlkapott veszedelmek, hanem valóban súlyos gondok. A baj azonban ott kezdődik, hogy ami csakugyan komoly mérlegelést, kritikai tisztázást igényel, az elhibázott, korszerűtlen, demokráciaellenes gondolatmenetet szül. A szélsőjobb politikai doktrínái nem tárgyukat illetően tévesek - a kiútként javasolt módszerek és irányok járhatatlanok vagy veszélyesek. Közben változtak az idők, és az egykori kommunista tábor országaiban is helyreállt a politikai élet ismert tagozódása. Van baloldal és van jobboldal. És van - ha van - szélsőbal és szélsőjobb. Az elmúlt hónapok során Le Pen rendre megfordult a szlovák, a magyar és a román fővárosban, ahol politikai eszmetársaival találkozott. Bukaresti látogatása alkalmával vendéglátója, Corneliu Vadim Tudor, a Nagy-Románia Párt elnöke új politikai jelszót röppentett fel: a nacionalisták internacionáléjának létrehozását. Jómagam már hónapokkal korábban hallottam emlegetni ezt a fogalmat, amikor a Duna Televíziózámára interjút készítettem egy bukaresti politikussal. Valahogy úgy hangzott a szájából, mint a nemzetük jövőjéért okkal aggódó honatyák összefogása az őket egyként fenyegető közös veszély elhárítása céljából. Beszélgető partnerem azt is sejteni engedte, hogy a nacionalistáknak ez a kívánatos egymásra találása egyúttal hozzásegít ahhoz is, hogy túljussunk a szomszédos nemzetek közötti ellenségeskedés állapotán. Hiszen, ha ők megegyeznek... Ilyen egyszerű volna? Gálfalvi Zsolt A Hét hasábjain reflektál a Le Pen-látogatásra és annak politikai üzenetére. Emlékeztet arra, hogy a szélsőséges nacionalisták kézfogása csak első látásra meghökkentő, „hiszen világlátásuk, mentalitásuk, frazeológiájuk, cselekvési programjuk fölöttébb hasonlatos, sőt, gyakran azonos”. Az idegenek fogalma viszont egyet jelent Európa nyugati részében, és mást a mi tájainkon.” A hazafiaskodó jelszavak, a gátlástalan demagógia, a zavarkeltés és a ködösítés szózuhatagával sem lehet azonban tartósan elfelejteni, hogy a közép- és kelet-európai szélsőséges nacionalizmusok kölcsönösen az itt élő szomszéd népeket, nemzetiségeket tekintik idegeneknek, tehát ellenségnek. „A tervezett szövetség olyan politikusokat kötne tehát össze - véli a cikkíró -, akik a hatalom megragadása érdekében folyamodnak ehhez a demagógiához, és miközben veszélyt emlegetnek, bennük magukban rejlik a veszély, a demokrácia és a jogállamiság felszámolásának veszélye. Különösen megfontolandónak tartom a cikk alábbi megállapítását: „A nacionalisták internacionáléja mint politikai koncepció, zagyvaság és nevetséges. A szélsőséges nacionalizmus továbbélése és érvényesülése azonban valóságos és aggasztó. S különösképpen az, ha nem akarjuk felismerni, hogy a különböző előjelű nacionalizmusok nem egymás ellentétei, hanem — immár deklaráltan is — szövetségesei”. (A Hét, 1997. november 13.) Igen, szövetségesei, de csupán... Hogyan is? Elvben, mondanám, elméletben. Oly módon tehát, hogy hasonlóképpen gondolkodnak. Ám ez így nem egészen igaz. Csak bizonyos dolgokról gondolkodnak ugyanis egyformán, másokról viszont homlokegyenest ellentétes nézeteket vallanak. Akkor talán a gyakorlatot, a tennivalókat illetően értenek egyet? Ez sem ilyen egyszerű, ezzel is ugyanúgy állunk - igen is, meg nem is. Van-e szélséges román nacionalista? Fogadjuk el, hogy Le Pen bukaresti vendéglátója az, és hogy vannak mások is, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak. Mit hirdetnek ezek a román hazafiak? Azt, hogy (1) a kommunizmus bukása nem hozta meg az ország tényleges függetlenségét, mivel az egyik nagyhatalom uralmát felváltotta a másik: korábban a szovjetek parancsoltak, újabban a Világbank és más, amerikai irányítás alatt álló nemzetközi pénzügyi szervezetek. Más szóval a hatalmat gyakorló elit 1990 óta elárulja az ország igazi érdekeit, ami azért történhetett meg, mert (2) bizonyos érdekcsoportok az értelmiség nemzetáruló köreivel és nemzetidegen elemekkel - főképpen zsidókkal és magyarokkal - szövetkezve úgy hirdették meg az európai struktúrákba való betagozódás programját, hogy annak oltárán készek feláldozni a nemzeti érdekek védelmezését. Ezt az elitet tehát félre kell söpörni, ki kell ragadni a hatalmat azok kezéből, akik azt a nemzet kárára használják fel és (3) meg kell fegyelmezni, vissza kell szorítani azokat a csoportokat (a szabadelvű értelmiség és a kisebbségek hangadóit), akik/amelyek veszélybe sodorták a valódi nemzeti értékeket. Ha ez nem vihető ki másként, (4) vállalni kell a kemény kéz politikáját, a katonai rendszer bevezetését, a diktatúrát is. Ami sajátosan a romániai magyarság helyzetét, a román—magyar viszony alakulását illeti, e szemlélet két alaptétele így hangzik: (I) a magyarság, a magyar politika nem tett le és nem is fog letenni Erdély visszaszerzéséről annak ellenére, hogy a látszat kedvéért, nemzetközi nyomásra megbékélést színlel, ennek megfelelően azután (II) a romániai magyarság a maga egészében véve megbízhatatlan, mivel jogkövetelései nem tekinthetők másnak, mint apró, tudatosan megtervezett lépések sorozatának előbb csak független intézmények, később a területi autonómia irányában, ami végül elvezet az elszakadáshoz. Van-e szélsőséges magyar nacionalista? Fogadjuk el, hogy Le Pen budapesti vendéglátója az, és hogy vannak mások is, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak. Mit hirdetnek ezek a magyar hazafiak? Szinte szóról-szóra, a legkisebb változtatás nélkül megismételhetném a fentebb írottakat. Egyedül az utolsó állítás igényel tartalmi módosítást: tudomásom szerint nincs ma a magyar közéletben olyan politikus, aki nyíltan kiállana az autoritárius hatalom, a diktatúra gondolata mellett. Ami pedig a magyar-román viszonyt illeti, e felfogás szerint annak ugyancsak két sarktétele van: (1) Trianon igazságtalan békét kényszerített a magyarságra, ami a határrevízió kérdését sem zárja ki (például békés úton), annál is inkább, hogy (II) a román állam 1918-tól mindmostanáig az országban élő magyar kisebbség erőszakos beolvasztására törekszik. Kérdezem ezek után: megegyezhetnek egymással a magyar és a román nacionalisták? Lapszámunkat Szigethy Krisztina alkotásainak reprodukcióival illusztráltuk a