A Hét, 1998 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1998-10-22 / 43. szám
Életének 26 esztendejéből közel egy esztendőt töltött Erdélyben és a Partiumban. 1843. októbere és 1849. július 31- e között 126 verse született ezeken a tájakon. Itt találta meg Júliáját, s itt adta életét a szabadságért a fehéregyházi csatasíkon. Egyik legutolsó - feleségéhez írott - levelének tanúsága szerint ővele együtt készült beutazni a Székelyföldet, „mint a fészket rakni akaró fecskék”. Kötődése Edélyhez, kötődésünk őhozzá tehát mély és sokrétű. Időben pedig a halála után keletkezett - és magukat makacsul tartó - első legendáktól megszakítatlan. Az életrajz Partiumhoz és Erdélyhez kötődő eseményeit - seregnyi kortárs visszaemlékezései alapján - már a múlt századvég helytörténeti kutatása számbavette. Művének kutatására valóságos Petőfi-iskola jött létre, amelynek legkiemelkedőbb alakjai Meltzl Hugó, Csernátoni Gyula, Farnos Dezső, Barabás Ábel, Ferenczi Zoltán. A Petőfikutatásnak tehát mindkét területén megvoltak az előzményei, amelyekre 1918 után építeni, amelyeket folytatni lehetett. Petőfi élete és költészete azonban nem csak irodalomtörténészek és helytörténet-kutatók témája vagy iskolai tananyag volt számunkra, hanem annál sokkal több: élő örökség, a kisebbségi sors olykor válságos szakaszaiban is nemzeti hovatartozásunk bizonysága és menlevele. A Petőfire vonatkozó irodalom az 1918-as hatalomváltozással, a kisebbségi sors kezdetével szinte egyszerre indult; már 1919-ben megjelent az Erdélyi Szemlében Nagy Albert Mikor Petőfi Tordán járt c. cikke, amelyben a szerző a már ismert visszamelékezések mellett új (akkor még élő) tanúkat is megszólaltatott. A költő emlékének felidézésére az első országos alkalom születésének centenáriuma volt, 1923-ban. Már a Pásztortűz 1921. dec. 15-i számában megjelenik Reményik Sándor programadó írása, amelyben a költő-utód „költészetének nemzeti szellemét, mint e líra legátfogóbb sajátosságát” (Kozma Dezső) idézi: „Idézem őt - írja Reményik -. Nem a demokrácia bajnokát, nem a világszabadság katonáját, nem a szerelem ezer húrú lantosát, nem a természet festőtől utól nem ért festőjét. Azt idézem, aki mindenekben benne van és mindeneken túlnőtt, aki mindenek által megnyilvánult és mindezek mögött áll: a magyar költőt. ” A közelgő centenárium ünnepe és Petőfi emléke körül már akkor politikai csoportok és irodalmi táborok állnak szemben egymással. A „konzervatív” Pásztortűzzel szemben a „modern” Napkelet Ady Petőfi nem alkuszik c. írásából kozol részleteket, s a szerkesztőségi bevezetőben ezt teszi hozzá: „Benne vagyunk a Petőfi-esztendőben. A politika beragadta a maga érdeklődésének körforgásába Petőfi emlékét, és avatatlan kezek ácsolják is már a segesvári ünnep állásfáit. Ökörsütés és lovas bandériumok között két apród vezeti Ámort, akit szíven szúrtak keresztül, mintegy jelképezve a hacacáré lelki rúgóit. Petőfi meg nem értésének nagy ünnepére készülünk..." (Ady Endre Petőfi Sándorról, Napkelet, 1922. júl. 20.) Az 1922. július 30-31-én Segesváron és Fehéregyházán megrendezett kétnapos ünnep azonban nem „hacacáré" volt. Többezres tömeg sereglett ott össze az ország minen sarkából, s nem csak magyarok. „A tragikus végű csatatéren -amint a Keleti Újság tudósítója beszámol - ismét találkozott a három nemzet, de nem fegyverrel, hanem dallal, békességgel, egymást becsüléssel. A romániai magyarság teljes képviseletén kívül, amelynek tagozódásaiban az összes magyar kulturális alakulatok megbízottai ott voltak, a Magyar Tudományos Akadémiát és a Kisfaludy Társaságot Szabolcska Mihály, a Petőfi Társaságot pedig Benedek Elek képviselte... A kormány, illetve a hatóság részéről Prescurea János nagyküküllői prefektus és a segesvári polgármesterhelyettes jelent meg az ünnepélyen” (Az erdélyi magyarság hódolata Petőfi sírjánál. Keleti Újság, 1922. aug.1.) Dózsa Endre, az Erdélyi Irodalmi Társaság elnöke megnyitója után Sándor József, az EMKE főtitkára beszélt, majd Benedek Elek, Csergő Tamás, Halász Gyula, Nyírő József, Paál Árpád, Tessitori Nóra Petőfi verseiből szavalt, Szabolcska Mihály saját ünnepi költeményét, Joseph Bacon segesvári szász költő Petőfi in Schassburg c. ódáját adta elő. Felolvasták Octavian Goga táviratát, amelyben többek között ez állt: „Kívánom, hogy mindnyájunk felett bontsa ki szárnyát Petőfi szelleme, enyhítve nemes dalaival a beteg emberiség sebeit és vezetve minket egy lépéssel közelebb a világszabadsághoz és testvériesüléshez, melyért ő küzdött és elvérzett. ” (Keleti Újság, 1922. aug. 1.) Az egész országútin Petőfi-napokat vagy heteket tartanak: Aradon, Dicsőszentmártonban, Erdődön, Érmihályfalván, Gyergyószentmiklóson, Kézdivásárhelyen, Kolozsváron. Négy esztendővel ezelőtt jelent meg a viszontagságos sorsú Romániai Magyar Irodalmi Lexikon III. kötete. Az előkészületben lévő IV. kötet (N-S) egyik jellegzetes szócikkét - időszerűségén túl - azért közöljük, hogy ezzel is figyelmeztessünk a Balogh Edgár által elindított s az előző kötettől kezdve Dávid Gyula főszerkesztésével folytatódó vállalkozás fontosságára és sürgessük az új kötet kiadását. Marosvásárhelyen, Marosújváron, Nagykárolyban, Radnóton, Sepsiszentgyörgyon, Szatmárnémetiben, Székelykeresztúron, Székelyudvarhelyen, Szilágysomlyón, Szovátán és még sok más városban és helységben. Az ünnepségek során nem hiányzott a külsőséges megemlékezés sem (a Keleti Újság 1922. nov. 9-i számában szóvá teszi például a kolozsvári Magyar Színházban rendezett Petőfi-estet, amely „a pózok Petőfijét látta és láttatta”), a húszas évek eleji nagy viták lecsapódásaként sor került a „nemzeti érzelmű” Petőfi és az „internacionalista” Ady szembeállítására (Kristóf György egyik előadásában). De erőteljesen szólalt meg a Petőfivel a kisebbségbe került magyarság jövőbe vetett hitéért érvelő pátosz is. „Mikor százéves távolságba visszanézünk - írja Paál Árpád, az első székely autonómia-terv megfogalmazója -, ennek a szellemnek a születésére, éreznünk kell, hogy az ő szabadságeszményében nem a múltat nézzük, hanem a ragyogó, biztos jövőt. Mikor benne a korszellem kirobbanásának emberiségi nagyságát és magasba érkezését csodáljuk, akkor nem is a száz év előtti időkbe fordulunk vissza, hanem önkénytelenül hitet vallunk az emberiség nagyságáról és magasba érkezéséről.” (Petőfi szelleme. Keleti Újság, 1922. dec.31.) A centenárium kiemelkedő könyvkiadói eseménye volt Petőfi összes költeményeinek megjelenése az Erdélyi Irodalmi Társaság kiadásában, a Sípos Domokos-vezette dicsőszentmártoni Erzsébet Könyvnyomdában. Emellett ugyancsak az Erzsébet Könyvnyomda megjelentette Benedek Elek ifjúságnak szánt Petőfiéletrajzát is. Külön füzetben adta ki az aradi Kölcsey Egyesület Krenner Miklós Petőfi-tanulmányát, az Erdélyi és Bánáti Színészegyesület Oláh Ferenc Petőfi és a színpad c. munkáját (Kv. 1922), a Brassói Lapok Halász Gyula Petőfi Sándor élete és halála c. könyvét, a Minerva Kristóf György Petőfi és Madách c. tanulmányát. Gyergyószentmiklóson jelent meg Szőcs Géza Eminescu és Petőfi c. összehasonlító elemzése, Marosvásárhelyen pedig Csergő Tamásnak a segesváriPetőfi-ünnepségeken elmondott beszéde, valamint az általa szerkesztett Petőfi emléksorok c. kötet, amely 44 író és közéleti személyiség írásait, vallomásait tartalmazta Petőfiről, többek között Áprily Lajos, Balogh Endre, Benedek Elek, Bitay Árpád, Berde Mária, Kemény János, Kristóf György, Molter Károly, Ivlorvay Zoltán, Nagy,Dániel, Nagy Emma, Olosz Lajos, Osvát Kálmán, Seprődi János, Sípos Domokos, Szentimrei Jenő, Tompa László tollából. A centenáriumra adta ki Bálint Dániel Petőfi halála c. füzetét is (Székelykeresztúr, 1922), amelyben a költő székelykeresztúri sírjának és a hozzá fűződő helyi legendának a hitelessége mellett szállt síkra. A centenáriumot követő évtized már kevésbé „eseménydús” Petőfi romániai emlékezetét illetően. Az ünnep tudományos hozadékai közé tartozik Bitay Árpád (Hogyan született meg Petőfi lelkében „A székelyek” c. költemény? Erdélyi Irodalmi Szemle, 1924. 238-239), illetve Kristóf György tanulmánya (Petőfi és báró Wesselényi. Kv. 1924); a népszerű Petőfi-irodalmat Kovács Dezsőné Petőfi Sándor és szülei (Kv. 1928) c. életrajza képviselte, a Petőfi- tadások számát egy kis terjedelmű versválogatás a ■Minerva Népkönyvtárban (Kv. 1930). Az ünnepi alkalmak kedveznek a Petőfi-versek megzenésítésének. Nemes Elemér 1925-ben, Delly-Szabó Géza 1927-ben, Tárcza Bertalan 1928-ban jelenteti meg Petőfiversekre írott szerzeményeit (dalait, kórusműveit), s a sort a ' 30-as években további Delly-Szabó és Tárcza Bertalankottakiadások (1931, 1932), s egy Bogdán István szerzeményeit tartalmazó füzet (1933) gyarapítja. A Petőfi-kötetek és a költő életét és művét idéző írások a 30-as évek közepétől sokasodnak meg újra. 1936-ban Illyés Gyula Petőfijének a romániai magyar kritikai visszhangja érdemel figyelmet: Kovács Katona Jenő a Független Újságban, Szemlér Ferenc az Erdélyi Helikonban, Vita Zsigmond a Pásztortűzben, Szabédi László az Erdélyi Fiatalokban ír róla; a Korunk Kemény Gábor írását közli (a Korunkban Gaál Gábor névtelenül már 1934-ben közölt egy tanulmányt (Folyatása a 8. oldalon) . 1998. október 22. A HÉT 1 A prózaíró Szilágyi Istvánról közel negyed év- s századdal ezelőtt már megpróbáltam szavakba foglalni a véleményemet, a századunk magyar irodalmának legjavához tartozó regényét - Kő hull apadékluba - elemezve. A rövidség kedvéért - elnézést s kérve az olvasótól az önidézésért - ide másolom 1975-ben kelt írásom utolsó, summázó bekezdését: „Szilágyi István Ígéretes indulás, három novelláskötet I és egy regény után ezzel a könyvével vált jelentős, eredeti alkotó egyéniséggé. Sajátos írói világa, I mondandójának gondolati mélysége és telítettsége, I tartalmas embersége, kifejező eszközeinek érett változatos- 1 sága, nyelvének vonzó szép-I sége és ereje megkülönböztetett helyet biztosít számára | humánumában és esztétikumában általa is gazdagodó irodalmunkban - azok | között, akiknek a szavára egy olvasói közösségnek | érdemes nagyon odafigyelnie." Bármennyire is szívesen folytatnám ezeket a sorokat | új műveinek - például az Agancsbozót tízmű gondo Ilatgerjesztő regényének ■ izgalmas világában elmerülve, az író 60. születésnapján valami másról szeret- I nék beszélni. Másról, ami elválaszthatatlanul kötődik az irodalom sokrétű életéhez, akkor is, ha a gyorslábú I idő maradandósággá sűrűsödve természetesen főleg a művek értékére figyelmez. Ahhoz, hogy a művek létrejöjjenek és el is jussanak a címzetthez, életre hívó légkör és működő műhelyek szükségesek. Különösképpen akkor, ha a közeg mostoha, és léleksorvasztó a könyörtelen történelem hidege. B István a maga megfontolt, halk, látványos át kerülő módján ennek a felismerésnek a gondolkodik és cselekszik - konokul,tesen. A lét megkerülhetetlen törvényeit műveiben világítja át, hanem egész magán érvényesíti. Íróasztalán nemcsak az embersors metafizikai kérdéseivel szembesülő művek formálódnak, hanem a mindennapi élet számvetései i ■s, a szó gyakorlati jelentésében. A szavak esztétikai értékén túl a papír vagy a nyomdai műveletek árát is ismeri. Mérlegel és kalkulál, tárgyal és alkuszik, vitatkozik és veszekszik, egyeztet és kompromisszum mókát is köt, ha a lap, az írók, az irodalom érdekei is megkövetelik. Mindez aligha csak az egykori mozdonygépész és a képzett jogász gyakorlati érzékének a hozama ... Másról és többről van szó. Nevezetesen arról a felelős magatartásról, amely a közösségben gondolkodó írástudót jellemzi. Azt, aki tudja-érzi: az irodalmat s s nem utolsó sorban a nyelvet, amely mi vagyunk, működtetni kell, kitartó, rendszeres, hétköznapi munkával, a mindehhez nélkülözhetetlen szellemi, anyagi és intézményesített feltételek kiküzdésével. A romániai magyar irodalom - az egyetemes magyar irodalom sajátos körülmények szorításába kénysze- rült régiójaként - azért tudott kibontakozni és szün- telenül megújulva értékteremtően élni a történelem is próbáló sodrában, mert mindig voltak és vannak olyan munkásai, akik saját műhelyük és a közösség szellemi műhelyeinek működtetését össze tudták hangolni, akikben az önkifejezés természetes vágya és az írástudó egyetemes felelősségérzete érlelő kovásszá nemesedett. Ezért szeretném köszönteni ezen a születésnapon az í Utunk egykori főszerkesztőhelyettesét, a Helikon mai íj főszerkesztőjét, két írószövetség vezetőségi tagját, az új irodalomszervezőt és kiadót, a leleményes és fegyel- mezett irodalmi diplomatát és nem utolsó sorban a nyitott, széles ölelésben gondolkodó, lényeglátó és párbeszédre ösztönző irodalmi publicistát - irodalmunk egyik hatékony sorskovácsát. Kételyek, kudarcos küszködések, érték- és fogdalomzavarok, kérgesedő emberi viszonyok idejénoiztató és vigasztaló tudni, hogy Kolozsváron, a Szamos patján van egy olyan műhely-otthon, ahol a farátra váró szilágysági bor jóízénél is ajzóbb. | Kedvserkentőbb az értelmes, hasznos gondolatok, | szavak egymást kiteljesítő találkozásának teremtő, | erőt adó légköre. • Szilágyi István 60. születésnapjára •