A Hét, 1999 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1999-01-07 / 1. szám
Gálfalvi Zsolt Az új esztendő első hajnalán Márait olvastam. Nem előre tervezetten, nem programszerűen, noha így is lehetett volna: csendes, belső tiltakozásként a külső világ fülsértő, fenyegető diszharmóniája ellen. Oltalmat keresve a világító értelem, a tartásos, kulturált józanság, a fegyelmezett gondolkodás nyugtató tájai. A könyvet azonban szinte akaratlanul emeltem le a polcról, az évváltó éjszaka zajainak csitulása után, amikor már elnémultak a harangok és a szirénák, nem koccantak a kötelező pezsgőspoharak sem, az égen kihunytak az olcsó tűzijátékok fényei, csak a petárdák pukkantak még az utcán. Megcsömörlöttem a képernyőről felém áradó bárgyúságtól és talmiságtól otthonos világra, emberi szavakra vágytam. Történetesen az 1943-44-es Napló akadt a kezem ügyébe, azt kezdtem hát lapozgatni. Nem meglepő, hogy a zaklatott, vészterhes légkörben keletkezett sorok visszhangra találtak bennem 1999 első reggelén. Márai mindig időszerű, mert az embersors kérdőjeleit indázzák körül gondolatai és a lét alapvető problémái csak formájukban változnak a történelem kavargó forgatagában. A filozófiai eredetű egybeeséseken túl azt döbbenti belém újra és újra, hogy a történelmi idő különbözőségein átlépve az értelem becsületérzéséhez igazodó írástudó, a gondolkodó ember sorsproblémái, dilemmái mennyire ismétlődően azonosak. Aki végigélte ezt az utolsó köréhez ért századot - Márai az első évében született -, megszenvedett tapasztalatból tudja: az értelem, a humánum dolga mindig az ellenállás, a tiltakozás volt, természetesen eltérő formákban és módokon, de azonos gondolati-morális töltettel és tartással. Századunk - mint az előző századok is - a barbárság szüntelen támadásának, ostromának az időszaka volt. Mindegy, hogy a barbárok honnan jönnek, a távolból vagy közvetlen körünkből, a barbárság lényege mindig ugyanaz: az erőszak, a tekintetnélküliség, a gyűlölet igazát kívánja érvényesíteni tűzzel-vassal és gátlástalan szellemellenességgel. A hatalom gyakorlásának elvei és módszerei változnak, de minden formájukban ott kísért a totalitarizmus csírája. A totalitarizmusé, amely különböző előjelekkel pusztítja nemcsak az embert, hanem egyáltalán az értelmes emberi létezés lehetőségeit. Századunkban a totalitarizmus két azonos gyökérzetű formáját is sikerült szörnyű áldozatok árán meghátrálásra kényszeríteni. A barbárok és a barbárság azonban tovább fenyeget, ordas eszmeként és lélekmérgező gyakorlatként, az emberség és a szellem állandó fenyegetéseként. A barbárok ma nem ismeretlen vidékekről érkeznek, hanem itt vannak közöttünk. Fertőzik a füvet és a levegőt, az emberi lét minden szféráját, az emberek és nemzetek közti viszonyokat, a világot, amely egyre kisebb, áttekinthetőbb és mégis egyre fenyegetőbb. Márait olvasom 1999 első napjának hajnalán, a nyugtalan, vergődő és mégis tartásosan józan írástudót. Megnyugtat, hogy közösek a gondjaink és nyugtalanít, hogy azonosak a kérdőjeleink is. Az író a nevelésben, a szellem működésében bizakodik, egyre kétségbeesettebben és , reménytelenebbel. Amikor megriad a csőcselék buzgóságától, tőle szokatlan, iszonytató mondatot vet papírra: „Megérjük egy napon, hogy "kézigránáttal és fegyverrel a kezünkben lehetünk csak humanisták”.A tartásos, felelős, európai gondolkodó azonnal helyreigazítja önmagát: „És mégsem így lesz. Kézigránát és géppisztoly nélkül leszek és maradok humanista”. Szeretném hinni: a humanizmust nemcsak géppisztollyal lehet védeni. De azt is tudom: a humánumnak - Thomas Mann szavaival élve - bajvívó merészségre is szüksége van ahhoz, hogy a világon — a nagyvilágban és a mi tájainkon — ne a lét és szellemgyilkos intolerancia legyen az uralkodó. Amikor a barbárok otthonunk küszöbén rikácsolnak és rázzák az öklüket, kevés a humánum és a demokrácia ethoszát elvontan hangoztatni. Lapszámunkat Gaál András festményeinek reprodukcióival illusztrátuk Arról sincs szó, hogy elfogadnánk azt az álláspontot, amely időnként az államelnök, a kormány különböző képviselői részéről is elhangzik, hogy miután az RMDSZ a kormány tagja lett, megoldódott volna a kisebbségi kérdés. Ezt az álláspontot kezdettől fogva visszautasítottuk. A mi álláspontunk az volt, hogy az RMDSZ kormánytagságával megteremtődtek a kisebbségi kérdés megoldásának eszközei. A kisebbségi kérdést ezután kell megoldani, pontosan a kormányzás eszközeivel. Teli vagyunk kérdőjelekkel Beszélgetés Markó Bélával A hetvenedik életévéhez közeledő Kányádi Sándor csupán enynyit tett: csengésben, ritmusban, tündökletes szóban elharsogta, olykor alig hallhatóan elsuttogta, némelykor pedig könnyes szemmel elzokogta azt amit érez, s azt, amit mi, kortársai ugyancsak érzünk, de megfelelő talentum hiányában sohasem tudtunk volna nemhogy tündökletes szavakba, de még csak hétköznapiasan szürke tőmondatokba se foglalni. A példaember Benkő Samu laudációjából Cm Nem voltam hatalmas ember, nem dönthettem el a sorsukat, de amikor a nyomorultak, az elesettek mellé kellett állni, nem haboztam. Sosem járultam hozzá, hogy a barbárság, a terror szolgái mondják ki az ítéletet. Nem kedvelem a sommásan feszítsd meg!-et kiállókat. „M” - mint Mikes és Moldova Beszélgetés Moldova Györggyel A mesék, a cikkek, a levelek arról beszélnek, ami van. Noha legszívesebben arról álmodoznának, ami lehetne. S ez az „együttállás" teszi fájdalmasan időszerűvé Benedek Elek üzeneteit. Mintha a közöny hómezőin szólna, fáradhatatlanul küldve jeleit a közömbös űrbe egy nyitva felejtett rádió! Bogdán László: Benedek Elek levelei