A Hét, 1999 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1999-06-10 / 23. szám

Demény Lajos A. magyar államalapítás ■■ ■■■•• ■ \ *vÄ*'-XJSftki ţ Ä '-. ví ■• ■ • ' ţ ' - \ n\í\¥ w v-- '■ - WW» SIS \ --^ centenáriuma elé smmsmsmmmi iS} iSSá-i-í "Ü U & ':. Ív'sI'-íkvS'í:... ■.•.&'• vi S» A Szegedi Középkorász Műhely egyik legfrissebb kiadványa a Makk Ferenc professzor 1998 végén Szegeden megjelent A turulmadártól a kettőskeresztig című tanul­mánykötete. Néhány szót a szerzőről, mielőtt a könyvben foglaltakat megpróbálnám röviden ismertetni. Alkotó pályafutásának delelőjén Makk Ferenc professzor a szegedi József Attila Tudományegyetem bölcsészettudományi karán a történelmi segédtudományok tanszékét vezeti. Felsőfokú tanulmányait Szegeden végezte 1964-ben történelem-latin szakon, amit 1966-ban kiegészített az ógörög szakos tanári diploma megszerzésével. Kristó Gyula professzorral együtt oroszlánrésze volt abban, hogy a Tisza partján fekvő városban a közép­kori magyar történelemkutatás legfontosabb központja verjen gyökeret az utolsó negyed­században. Háta mögött 25 könyvével és több mint 200, Magyarországon és külföldön megjelent tanulmányával beírta nevét azon szakemberek sorába, akiknek munkásságát a középkori magyar história, a történeti segéd­­tudományok és a bizantinológia szakterületein kutatást folytató tudósok ma már meg nem kerülhetik. A kötet, amelyről az alábbiakban szó lesz, a szerző 1979 és 1998 között megjelent 14 tanulmányát foglalja magában. Tárgyukat tekintve a korai magyar történelemmel foglalkoznak „az ősidőktől a XII. század végéig”. Mi indokolja mégis, hogy beszámo­lóm címében a magyar államalapítás cente­náriumát említem? Válaszom egyszerű. A 2000. évben sok szó esik majd a centenárium kapcsán a Szent István alapította magyar állam eseménysorozatáról, az előzményekről és persze következményeiről, de szélesebb olvasóközönségünk, rajta kívülálló okok miatt, nem ismeri közelebbről azokat a kútfőket, amelyekre alapozva rekonstruálja történetí­rásunk az ezer esztendővel ezelőtt történt nagy horderejű átalakulást, magát a Szent István alkotta művet és az események sorát. Makk Ferenc professzor tanulmánykötete éppen azzal jeleskedik, hogy a filológus-történész, vagy ha úgy tetszik a történész-filológus szemével nyújt betekintést a forráskritika műhelyébe. Kezdjük A magyarok angri nevéről szóló tanulmánnyal. A szerző már első mondatában felhívja figyelmünket, hogy IX. századi történelmünkre vonatkozóan „rendkívül szerény” a rendelkezésünkre álló írott források száma. Bennük a század végén a Duna­­medencében hazát foglaló magyarokat különböző nevek (például: avar, hungarus, madzgeria, magyer, szavárd, paionas, hun, ungri, szkita, türk) alatt említik. A kútfők döntő többségükben a X. században vagy éppen később keletkeztek. Szinte kivétel az olyan forrás, mint a 845 és 882 között Hinkmar reimszi érsek írta Szent Bertin Évkönyv (Annales Bertiniani) néven ismert elbeszélő kútfő. Nos a Nyugati Frank Birodalom „legmagasabb köreihez tartozó” Hinkmar, a bizalmas királyi tanácsos azt jegyezte, fel a többi között a 862. évvel kapcsolatosan, hogy ekkor Német Lajos országát a dánok támadták és pusztították, de ezekkel egyidejűleg megjelentek a birodalom népei számára addig ismeretlen angri-magyarok is, akik ugyancsak pusztították az országot. A történetírásban általánosan elfogadott a nézet, hogy az angri népnév a magyarokat fedi és, hogy ez volt a magyarok első nyugat-európai kalandozó hadjárata. Makk Ferenc kiemeli, hogy Hinkmar reimsi érsek „a friss ismeretek birtokában - lehetőség szerint - naponként diktálta a scriptoroknak műve újabb és újabb szövegrész­leteit”, ami természetesen növeli a kútfő értékét. ■,̋ Az általánosan elfogadott nézettel vitázva 1898-tól Mátyás Flórián és rajta kívül újabban Ungváry Jenő és Róna-Tas András vonták kétségbe az ungri magyarokat­ jelző értelmezést. Velük szemben szoros filológiai és történelmi érvekkel Makk Ferenc kétséget kizáróan bizonyítja: „az Annales Bertiniani­­ban az Ungri népnév, Hinkmar által bejegyezve, 862-ben a magyarokat jelölte, akik abban az évben a Keleti Frank Birodalom területén folytattak kalandozó hadjáratot”. Azt is valószínűnek tartja, hogy „a keleti szlávok körében ekkorra már kialakult onogur szóból az Ungri népnév”. Követi a fenti tanulmányt az „És erővel elfoglalta egész Pannóniát” című beszámoló, amelyben a honfoglalásra vonatkozó forráso­kat magában foglaló szegedi kiadványt értékeli. A Kristó Gyula szerkesztette mű 1995-ben a Szegedi Középkortörténeti Könyv­tár sorozatának hetedik köteteként látott nyomdafestéket. A honfoglalás korának írott forrásai című kiadvány a harmadik olyan vállalkozás az egész magyar történetírásban, amely a honfoglaló magyarságra vonatkozó írott kútfőket veszi számba és közli. Az első 1900-ban jelent meg Pauler Gyula és Szilágyi Sándor szerkesztésében.A másodikat 1958-ban Györffy György tette közzé, s ez még utána két kiadásban is megjelent. A Györffy és Kristó szerkesztette korpusz mai magyar fordításban közli a különböző nyelveken írt forrásokat. Ám Makk Ferenc hangsúlyozza, hogy már régóta időszerű ezen kútfők „eredeti nyelven történő megjelentetése is. Ez a magyar tudomá­nyosságnak tovább már nem odázható kötelessége és feladata”. Ha a Pauler-Szilágyi és a Györffy féle kiadvány mintegy 31 kútfőt tartott számon, a Kristó Gyula és szerkesztő munkatársai (Zimonyi István, Olajos Teréz és H. Tóth Imre) összeállította kötet 70 forrást tartalmaz (20 szakember fordításában) öt nagy egység­ben: muszlin (arab, perzsa, török), bizánci (görög), szláv, latin és magyar. A fordítások kevés kivétellel mai modern átültetések és a szövegek értelmezésében is lényeges pontosí­tásokat találunk. Magam is úgy látom, hogy a forráskiadás „hosszú időn át nélkülözhetetlen kézikönyv lesz”. A szakszerű jegyzetek is segítik használatát. A múltunkat megismerni szándékozó olvasónak figyelmébe melegen ajánljuk, még akkor is, ha Makk Ferenc professzor néhány megszívlelendő javaslatot és megjegyzést, sőt kiegészítést tart szükségesnek. Mindez könnyen megoldható egy újabb kiadásban, amelyre amúgy is szükség van, mert az 1995. évi kiadás már nem található a könyvesboltokban. Ehhez hozzáadjuk, hogy ugyancsak Szegeden készül a kiadvány folytatása, pontosabban Az államalapítás korának írott forrásai című 2000-ben megjelenendő kiad­vány, amely mintegy 50 kútfőt foglal magában magyar fordításban. Ha a honfoglalás forrásai a 830 és 955 közötti korszakát öleli fel, ez utóbbiban a 955 és 1050 közötti időszak magyarokra vonatkozó kútfőit tartalmazza. Makk Ferenc tanulmánykötete is az állama­lapítás centenáriumához kapcsolódik, még akkor is, ha a szerző ezt szerényen elhallgatja. Ezt bizonyítja, a többi között, a kötetében újraközölt Külföldi források ás a korai magyar történelem című írása is. Ebben számba veszi az újabban azonosított bizánci, latin, mohamedán (arab, perzsa és török nyelvű) és részben szláv kútfőket, vagy azokat, amelyek a kutatás előrehaladtával más megvilágítást nyertek. Ezek zömükben a X­XII. századi magyarság történetének egyik vagy másik mozzanatára vetnek fényt. A X. század végi és a XI. század eleji magyar történelem egyik vitatott kérdését tárgyalja Makk Ferenc a Magyar-bolgár kapcsolatok Géza nagyfejedelem és Szent István korában című írása. A szerző kiemeli, hogy a Taksony után hatalomra került Géza nagyfejedelem 973 tavaszán politikai szövet­ségre lépett a német császárral, véget vetett a déli irányú kalandozó hadjáratoknak is. Szerinte Géza külpolitikáját a szomszédokkal való békés viszony megteremtése jellemezte. „A Géza-féle új külpolitikai kurzus - íjja Makk Ferenc - megmentette a magyarságot attól, hogy - a hunokhoz és avarokhoz hasonlóan - a teljes pusztulás sorsára jusson. Ugyanakkor német segítséggel­­ megkez­dődött a magyarság békés beilleszkedése Európa keresztény népei közösségébe”. A magyarok nagyfejedelme kihasználta a bolgárok Bizánc-ellenes felkelését, kapcso­latba lépett a bolgár felkelés vezetőivel. Ebben az összefüggésben vizsgálja Makk professzor Géza egyik leányának házasságát Sámuel bolgár cár fiával. A házasságkötés idejét, másoktól eltérően, a szerző 995 tájára, felbomlását még a 997-998-as időszakra teszi. A házasságtörés után a magyar-bolgár viszony megromlott, és Szent István idejében ezt a politikai konfrontáció és a háborús viszony jellemezte. 1002-ben a Magyar Királyság szövetségre lépett a Bizánci Császársággal, mely szövetségnek volt szerinte a jele, hogy Ajtony vezér felvette a bizánci keresztséget, a görög szerzeteseknek monostort alapított székhelyén. Ugyancsak az eddigi nézetekkel szemben, Makk professzor úgy véli, hogy „Ajtony nem István ellen, hanem éppen István érdekében, a király nevében lépett koalícióra a bizánci császárral 1002-ben”. Szerinte ebben az időben Ajtony és István még nem ellenfelek, hanem szövetségesek. Úgy véli, hogy Ajtony 1003-ban Istvánt támogatta észak-erdélyi hadjáratában Gyulával szemben. Rokonának, Gyulának leverése és börtönbe vetése után István legyőzte Dél-Erdély urát, Keánt is, akit „egyébként a magyar krónika »a bolgárok és szlávok vezérének« nevez”. Gyula és Keán leverése révén István „biztosította, hogy a teljes Erdély - saját királyi hatalma alatt — a Magyar Királyság integráns része maradjon”. Végül Makk Ferenc tisztázza a Szent István bolgárellenes hadjáratának időpontját, amelyet 1015-re tesz v­isszatérve időben a honfoglalás korára pár szót kell ejteni Makk professzor azon két tanulmányáról, amelyeket a szerző előbb közöl kötetében. Ezek közül az első a Megas arkhon címet viseli és benne igyekszik tisztázni, hogy a IX. századi három név szerint is ismert vezér: Levédi, Almos és Árpád közül ki volt a magyarok időben első fejedelme. A különböző kútfők alapos összehasonlító filológiai elem­zése után a szerző arra a következtetésre jut, hogy a Bíborban­született Konstantinos bizánci császár által a X. század közepén szerkesztett De administrando imperio azon passzusa, amely Árpád neve mellett szereplő Megas arkhon minősítést említi „nem az időben első fejedelem, hanem nagy fejedelem (­nagy­­fejedelem) értelemmel bír. Ezért a kifejezés nem alkalmas annak igazolására, hogy Árpád lett volna a magyarok időben első fejedelme. Ugyanakkor bizonyítva látjuk azt, hogy Árpádhoz hasonlóan a nagyfejedelem méltó­ságot viselte valamennyi magyar uralkodó - mint a főhatalom birtokosa - a X. században”. A Hét olvasói számára külön figyelmet érdemel Makk Ferenc Csaba és Alpár című írása. Ez főleg azért, mert szorosan kap­­csolódik a székely eredet kérdéséhez. Csaba nevével három kútfő hozható kapcsolatba: Anonymus, Kézai Simon és a XVI. század közepén író Aventinus bajor humanista történetíró. A helyszűke nem engedi meg, hogy Makk professzor érdekfeszítő forráse­lemzését és eszmefuttatását nyomon kövessük. Itt csupán azt jegyezzük meg, hogy Györffy György 1948-ban rögzített nézetét vallja magának, szemben más nézetekkel és magának Györffy Györgynek később vázolt véle­ményével. Ennek megfelelően „Csaba a X. század közepén élő kalandozó vezér volt, aki népével görög földre ment, ez a nép a Csaba-magyarja népe, amely valószínűleg azonos a bizánci forrásokban előforduló vardarióta türkokkal (törkökkel)”. Makk Ferenc professzor tanulmány­­kötetének szerintem legnagyobb érdeklődésre méltó tanulmánya A turulmadártól a ket­tőskeresztig című összefoglaló, amely egyben az egész kötet címlapjára került. Bár a szerző szerényen A korai magyar-bizánci kapcsolatok alcímet adta írásának, valójában a magyarság történetének tömör összefoglalását nyújtja 850-től kezdődően a XII. század végéig, főleg a külkapcsolatok szemszögéből. Az össze­foglaló kronológiája távirati stílusban visszad­va így nézne ki: A 850-es években a magyarok Levediában kettészakadnak. Kisebb részük, az ún. szavárd magyarság a Don vidékéről átkelve a Kaukázuson Perzsia északi határán telepszik le. Nagyobbik részük Levedi vezetése alatt nyugatra vonul (a hozzájuk csatlakozott kazár kavarokkal) Etelközbe. A belharcok során Álmos, az új kündü törzse lesz a magyar törzsszövetség - Hetü­­modzser (a Hétmagyar­­ vezér törzse). Álmos (Folytatása a 10. oldalon) ( 1999. június 10. A HÉT

Next