A Hét, 1999 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1999-06-24 / 25. szám

♦ beszéltöredékek a másik­ról, az üldözőről, a labirintusról, a szinkronról, a szörnyekről és a világ hív­ásairól * „Csak újabb álmok vártak " (Borges, 1983. augusztus 25.) Most egy darabig bizonyára nem fog jelenteni titokzatos megbízóinak a kopott ruhás emberke. Elrontottam a játékát. És az álombéli üldöző? Vajon feladja? Tudjuk, hogy az üldözők általában nem adják fel. Günter Grass A bádogdob-útban üldözni kezdenek egy Viktor Weluhn nevű, rövidlátó pénzespostást „... aki a harci cselekmények folyamán elvesztette a szemüvegét, s szemüveg nélkü­l lépett meg a poroszlók elől, de azok nem tágítottak, a háború végéig üldözték, s még a háború után is folytatták utána a hajszát. Produkáltak egy papírt is: egy harminckilencben kiállított agyonlövetési parancsot.” S a kivégzést végre is hajtják, akárcsak a Száz év magányban, ahol „a két rendőrügynök, aki éveken át, üldözte Aureliano Amadort, kopóként szaglászva utána a fél világon át, hirtelen előugrott a szemközti járda mandulafái közül, és két puskagolyót röpített bele, pontosan a hamukereszt közepébe. ” Így hal meg „Aureliano Buendia ezredes egyetlen fia, aki a tizenhétből életben maradt, és a hosszú és hányatott szökevény élete végén, egy kis nyugalmat­ keresve tér meg a szülői házba, ahová tévedés és kóros gyanakvás folytán n­em engedik be. Az üldöző Borges novelláinak is kiemelt figurája. Jelenléte feltételezi a menekülőt, aki hol a tengerparton (mindenkinek szembeötlően) építi fel a maga labirintusai, mintha direkt azt akarná, hogy biztosan rátaláljanak (?), hol maga is labirintusban tévelyeg, akárcsak üldözője, hol valami bizonyosságra vágyva vonul vissza a világtól, hogy regényt írjon és labirintust építsen, mint Az elágazó ösvények kertje kínai hőse, aki a regénybe építi bele az útvesztőt vagy útvesztőket. Hogyan hogyan?. „Minden regényben, mikor valaki válaszút elé kerül, az egyik utat választja, a többit mellőzi. Csui Pen úgyszólván kibogozhatatlan regényében egyidejűleg az összesét választja. Ezen a módon különböző jövőket, különböző időket teremt, ezek ismét szaporodnak és szétágaznak. Innen a regény ellentmondásai. Mondjuk, Fangnak van valami titka, egy ismeretlen bezörget az ajtaján. Fang elhatározza, hogy megöli. Persze többféle megoldás lehet­séges: Fang megöli a betolakodót, a betolakodó megöli Fangot, mindketten megmenekülnek, mindketten meghalnak és így tovább. Csui Pen művében az összes fejlemény megtörténik, s mindegyik újabb elágazások kiindulópontja. Néha összefutnak ennek a labirintusnak az ösvényei, például ön megérkezik ebbe a házba, csakhogy a lehetséges múltak egyikében ön ellenségem, a másikban barátom...” A mélábús novellában Csui Pen leszár­mazottja megöli a mindezt ősatyja regényéről előadó tudóst, pusztán azért, mert Albertnek hívják, és ő (a kém) így figyelmeztetheti megbízóit, hogy annak a városnak, amelyet meg kell támadniuk, Albert a neve!... Az útvesztő másutt is felbukkan. Mindenütt ott lappang. Borges életében is természetesen. Tudható, az első világháború vihara a családot Genfbe sodorja, Borges a tó partján eszmél magára, Genf sokszor felbukkan írásaiban, verseiben, melankolikus felhangokkal, mint elmúló ifjúságának helyszíne s egyúttal jelképe. Mondhatni, Genf a kezdet és a vég. A már teljesen vak író halála előtt visszatér Genfbe. ..... kívánsága az volt— írja Hektor Biancotti Jorge Luis Borges halála című nekrológjában -, hogy Genf régi negyedében, kamaszkora színhelyén lakhasson, és meg is lelték Számára a meglelhe­­tetlent, egy lakást az óváros egyik nagyon csöndes terén, ahol időnként hallani lehet a közeli harangokat. És mert rendelkezett a nagy költőknek azzal az ártatlan képességével, hogy a valóságot a maguk képére formálják, a sikátornak, amelyben a ház állt, nem volt neve, az épületen pedig nem volt házszám... Borges, amint végre megérkezett a labirintus közepébe, otthon érezte magát. Boldogsága olyan nagy volt, hogy a megfejthetetlen útvonal, amelyet lábai közel nyolcvanhét éven fárasztottak (a kifejezés tőle származik) eltűnt, és ő felszabadultan a felhő útjára lépett...” A labirintusra nemcsak életet formáz, nemcsak rémálmaiban kísért állandóan; nemcsak írásaiban tér vissza újra meg újra, hanem érdemes megemlíteni, hogy Quain, ez a talányos imaginárius szerző is ilyen címmel írt regényt; The God of the Labyrinth (Az isten és az útvesztő vagy az Isten útvesztője) és teljesen váratlanul szerepet játszik Saramago Ricardo Reis-ről, Pessoa kitalált hőséről, alakmásáról szóló regényében is, mely könyvben Reis doktor a talányos ódák és elégiák búskomor szerzője hajón tér vissza Brazíliából Lisszabonba, a fehér városba; már a hajókönyvtárból kiveszi Quain regényét, s a történet folyamán igyekszik el is olvasni. Ez ugyan nem­ sikerül, az Istenek labirintusában viszont - ami az ő élete is — ő is eltéved. A középpontba nem is jut el, egy elágazásnál ott várja a halál, és a halálból vele társalogni visszajáró Fernando Pessoa... A dolgok körbeérnek, ahogy azt már az élete útvesztőiről Folytatás előző számunkból­ ­ ME­­JELENT ........... Péntek János A MEGMARADÁS ESÉLYEI Anyanyelvű oktatás, magyarságtudomm­ány, egyetem Erdélyben Nyelv és Lélek Könyvek. Kiadja a Magyar Nyelv és Kultúra . Nemzetközi Társasága, 1999 . szóló egyik csodálatos versében, a Dolgokban is megjelenti: ... A unikornis másik szarva, a Háromság az Egyben. A háromszögletű korong. Az illő pillanat melyben az eleai mozdulatlan nyila a célba röppen. Préselt virág Bécquer két lapja közt. Az időben megálló órainga. Ondinnak a fába vágott vasa. A fölvágatlan lapok szövege. A dübörgő lovasroham Jim­innál, melynek visszhangja mintha furcsa módon ma is szólna s része a szövevénynek. Sarmiente árnya a járdaszélen. A pásztor hallotta hang a hegyekben. A fehérlő csontváz a sivatagban. A golyó, mely Borges ősöm megölte. A tapéta túlsó fele. A dolgok, amiket csak Berkeley Istene lát. Vagy esetleg tételezzük fel, még ő sem... Végtére Argentína is csak egy útvesztő volt Borges számára, gaucho-novelláiból is kitűnik ez. De ott van a Dél című remekműve, amely az ilyesfajta útvesztőben vesztegelő lét veszélyeire is utal s nagy általánosságban a világban ránk leselkedő veszedelmekre is. A hős átutazik a barbár vidéken, betér egy kocsmába, ott belekötnek. Ne feledjük, a kakasviadalok és az esztelen késpárbajok hazájában vagyunk, a másik kihívóan int, és megmarkolva kését kimegy, s kinn várja az idegent, hogy párbajozzanak (?). O... „keményen megmarkolja a kést, amivel aligha tud majd bánni, és kilép a síkra.” Ahonnan aligha lesz majd visszatérés. Borges egész életműve a gaucho-novellák és a helyi argentin ízek mellett talán a féktelen késpárbajok, kakasviadalok, majd őrjöngő fociarénák hőseinek machismóját (kérkedő férfiasságát és hősiességét) megjelenítő írások tárháza is. Nem csodálkozunk, hogy egyik csodálatos írásában az előző késpárbajaikra emlékező tőrkések találják majd meg az épp jelenlévők közül ama kékeket, amelyekben forogva még egyszer egymásnak feszíthetik pengéiket. „Kilenc vagy tíz ember is látta — már mind halottak-, aminek szemtanúja voltam akkor: a mélyen átszűrt testet és a szabadban fekvő hullát, de ott egy korábbi történet végét látták. Maneco Uriarte nem ölte meg Duncant, a fegyverek vívtak ott, nem az emberek. Sokáig egymás mellett aludtak egy vitrinben, míg két kéz fel nem ébresztette őket. Talán izgalom fogta el őket, amint felébredtek, ezért remegett Uriarte ökle, és ezért remegett a Duncané is. A két tőr jól tudott vívni -s nem úgy, mint eszközük, az ember - és akkor éjjel megvívtak egymással. Sokáig üldözték egymást a vidék végtelen útjain, és amikor végül találkoztak, gaucho gazdáikból már csak por maradt. A vasban ott szunyadt, leselkedett az emberi gyűlölet­. Mindebből látható. Borges, noha sok gyilkosságot, eszement késpárbajt, vetélkedést írt meg, nem vonzódott különösebben az erőszakos személyekhez, ellentétben Hemingway-jel, akiről egy interjúban baljósan jegyzi meg, hogy megbocsáthatatlanul vonzotta az agresszió, elbűvölték az erőszakos emberek... Borges (noha hosszú élete során képzelt lényekről is írt bűbájos könyvet, s némely ötlete kifogyhatatlanul táplájó és gerjeszti a Csillagok háborúja után elgyermekesedő-elhülyülő amerikai filmgiccset: a vámpírtörténet, a fantasztikus történet és a melodráma keverékeit, hogy itt csak a halhatatlanok történetére gondoljunk elsősorban (bár gondolhatnának másra is) egyik híres, az általa mindig is nagyrabecsült Lovecraftnak ajánlott novellájában nem jeleníti meg az ismeretlen szörnyet (!). Meg sem próbálja leírni. Pontosan tudta ugyanis, hogy a leírásban, főként borzongató dolgok megjelenítésében, mindig a kevesebb a több, így azután az írás (a There are more things) pusztán a­ szörny rejtekhelyével ismertet meg, a különös és borzalmas emlékeket ébresztő, iszonyatos berendezési tárgyak utalnak az idegen furcsaságára és alakjára, mintegy ironikusan megduplázva a hírhedett címadó verssort. Igen, valóban több dolgok vannak földön és égen, ahogyan már Hamlet is megmondta... Borges egyébként másutt változatosan írt meg démonokat, koboldokat, lidérceket, szörnyeket. A rémálom­ban például említést tesz egy XVIII. századbeli svájci festő képéről, amely a The Nightmare, azaz a Rémálom címet viseli. „Egy fekvő kislány van rajta. Felriad és megrémül, amint észreveszi, hogy egy apró fekete, gonosz szörny telepedett a hasára”... Borges élete utolsó évtizedeiben majdnem teljesen vak volt — a sárga ködről többször tesz említést; halála előtt ez baljósan lilult hordára, majd lilára változott, ezt nem szerette —, ezért nem láthatta az amerikai­­szörnyfilmeket, ahol az Alien és a Csillagok háborúja nyomán elszaporodtak az egymásra hasonlító, furábbnál furább, csápos, savat nyáladzó varangy­szerű lények. Szerencsére ezekben nem gyönyörködhetett, bár nem hinném, hogy kedvet ébresztettek volna benne, hiszen mint a pornó—vagy akciófilmekben, itt is — a lények kinézésére, viselkedésére gondolok — öt-hat alapvariáció ismétlődik, hányingerig és unalmasan... Borges egyébként férfikorában (amikor még látott) filmkritikus is volt, igen érdekes recenziókat közölt bizonyos filmekről, s nem volt jó véleménnyel például a szinkronról. „Több néző azt kérdi — füstölög -, ha már van hangbitorlás, miért nincs képbitorlás is? Mikor lesz tökéletes a találmány? Mikor látjuk magát Juana Gonzaleszt Greta Garbóként, Krisztina királynő szerepében?” Az átfordítás teljes sikere bizonyára akkor következik el, amikor addig helyettesítik majd egyik szörnnyel a másikat, amíg a szereplők is mindannyian szörnyeteggé nem válnak. A vámpírfilmekből tudjuk: akit egy vámpír megharap, maga is vámpírrá válik, ami a jövő beláthatatlan ígéretét rejti... Akkor majd nem is kell megjeleníteni a baljós szörnyetegeket. " 1990. január 7-én, metsző téri szélben, a Grabenen, váratlanul találkoztam Borgessel. Egy tangóharmonikás mellett állt, fekete szemüveggel, kezében sétapálca. Megigézetten bámultam; mindez másoknak is feltűnt; távoznom kellett; nem mentem messze; egy idő után észleltem, amint Borges megfordul és elindul az utcán. Követtem. Befordult a sarkon, megállt egy hotel bejárata előtt, és az üvegtetőt tartó fémoszlopokra - ahogy ezt egyebekben az őt városában, Buenos Airesben is meglátogató Paul Theroux, A vén patagóniai expressz című könyvében megírja - kettőt ütött a botjával. Azonnal eszembe jutott a mozdulatról Theroux könyve, megálltam hogy feljegyezzem noteszembe (nézzek majd utána), mire felnéztem, Borges eltűnt, csak a hotel üvegtetőt tartó fémoszlopai remegtek a metsző téli napsütésben, mintha kóvályogtak volna még bennük és körülöttük az iménti éles és kemény dobütésekre emlékeztető hangok... . tv­­ . " ..V ■ - H Csók István A szénásban, 1890 1999. június 24. A HÉT (j

Next