A Hét, 1999 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1999-10-28 / 43. szám

(Folytatás az első oldalról) szenvedésről hallani, mások szenvedéséről, a huszadik század végén nem illik szenvedni. Ez azután összeköti Frankfurtot, Lipcsét és Budapestet. Mélységes mély a szemrehányások kútja: mi már a tizen­hetedik században a puszta két kezünkkel tartottuk föl a törököt — pedig még kettős állampolgárságuk sem volt —, voltunk az Abendland utolsó mentsvára, védőpajzsa, mialatt Önök itt, ugye, gyarapodni és okosodni tetszettek. Na és mi volt a hála? Nem volt hála. Legfeljebb mondjuk I. Lipótnak egy kegyes és unott pillantása. (Bár családilag én nem panaszkodhatni erre a Lipótra...) Szép forradalmaink eltiportattak, az ország szétszabdaltatott (vagy ezt talán majd inkább Párizsban), aztán 45-ben is magunkra maradtunk, emlékezzünk Churchill legendásan cinikus céduláira, mint két lókupec bandliztak Sztálinnal az életünkről, és 56-ban is cserben tetszettek hagyni minket, azután parolázni tetszettek a mindenféle kommunista gyilkosokkal (mi is paroláztunk, mi is cserben hagytuk magunkat - ezért azután még hangosabban szájalunk), de az persze jólesett, mi, amikor tíz éve kiengedtük a keleti testvéreiteket, mindenki megrendülten zokogott, mert emlékezzetek csak, akkor még testvérek voltatok, és ein Volk, csak későbben lettünk osszi meg vesszi, s lett ez a finom kelletlenkedés, s maradt az 5,5 százalék szolidaritásadó. (Amit valami rejtélyes oknál fogva tőlem is szeretnek levonni.) Hallgassunk másról. Egy szónok már-már kötelező hülye­ségével azt mondanám, Magyarország irodalmi ország. Irodalmi nemzet. Mit jelent ez? Eltekintve attól, hogy köztünk szólva, nem jelent semmit, igen sokfélét jelent, gazdag tradícióink vannak e jelentés értelmezését illetően. Sok, nagy, nehéz tradíció. Van egyébként másféle? Vajon nem minden hagyomány olyan, mint a csülök gombóccal vagy a fülesfotel? nagy és nehéz. Ab ovo? Azt most nem mondanám németül, hogy ak­áró lábjegy­zetelhetnénk napestig, nem jutnánk semmire . Ez most tényleg lefordíthatatlan szójáték volt. Becsület­szavamra. Az nincsen egészen ellenemre, hogy Önök időnként, mintegy ízelítőül, megtapasztalják, milyen keserves ez a nyelvi kiszolgáltatottság. Mi, ha nem tudunk egy nyelvet, akkor azt tényleg nem tudjuk, becsületesen és mindenestül, tetőtől talpig, semmit. Nix dájcs. Önöknél ez általában másképp van: indogermán varnyú az indogermán varnyúnak nem vájja ki a szemét. Tehát a hagyományok. A fülesfotel. Ezek egy része zökke­nőmentesen kapcsolódik az általános kelet-európai indignáló­­dottsághoz. Hogy Arany János jobb verseket írt, mint Goethe János, és Petőfi Sándor nagyobb, mint... mint Klopstock. Messias wurde geboren... Van egy tüneményes nagynéném, az, ha rossz kedve van, Klopstockot citál. Nehéz élete volt, a törökök, az oroszok, Churchill, Mussolini. A Mussolini, fiam, az legalább egy fess ember volt, nem úgy, mint az az ezüst mázoló, ezt szokta mondani, ha jókedve van. Nagy család. Szóval hogy Magyarország irodalmi nagyhatalom, csak hát nemde a nyelv börtöne... Wie ungerecht, wie ungerecht, sagt die zersägte dame. (Régebbi német sanzon, minő igaztalanság, minő igaztalanság, mondja a ketté­fűrészelt hölgy.) Kettéfűrészelt hölgyeim és uraim - Kelet, Nyugat, férfi, nő, test és lélek, minő igaztalanság, minő igaztalanság -, történhetett volna úgy is, hogy napokon át magyar kurzusokat tartanánk. Önöknek legkésőbb péntekig fejből kéne tudniuk az összes Árpád-házi királyokat, született, meghalt, uralkodott ettől eddig, a fontosabb vesztes csatákat, wie ungerecht, wie ungerecht, természetesen betéve kéne tudniuk irodalmunk klasszikusait, nem ám örökké, hogy Dalos-Konrád-Szabó Magda - a sápadt araiakra vonatkozó ősi magyar tréfát most nem mondom el, de közel vagyok hozzá -, pardon, hanem Pázmány Péter, Csokonai Vitéz Mihály, itt már a helyes kiejtésért is pluszpont járna. Azt pedig, hogy Weöres­ - Pi­l­inszky-Ottlik-Messz­öl­y-Mándy-N­em­es Nagy-Szentkuthy, azt úgy kéne fújniuk, mint azt, hogy Rahn-Morlock-O. Walter-F. Walter-Schäfer. (A részleteket hagyjuk.) Szombaton vizsgáznának, volna kis népi-urbánus kereszt­­kérdés, hogy el ne bízzák magukat (meg mi se!), aztán jöhetne a­­ neheze: az olvasás. Előbb természetesen a könyvverés, blokkot áfával megőrizni az esetleges későbbi ellenőrzés végett. Volna végre rend a világban, centrum és periféria viszonya dialektikusan pulzálna, a kis német lurkók Weöres Sándor-verseket mormolásznának elalvás előtt - őszi éjjel izzik a galagonyaizzik a galagonya ruhája -, s ettől persze megváltozna az életük. Őszintén szólva ez az egész elképzelés nem is áll tőlem olyan távol. Reggelente magamhoz kéretném a német népet, kikérdezném az előző nap föladott memoritert, aztán Ady Endréről cserélnénk eszmét. Én is megtudnék új dolgokat, a nép is. Ahh! Es geschehen keine Wunder mehr! (Schiller, ah, nem történnek már csodák!). Lehetne ünnepelnünk az elmúlt tíz évet, számunkra a szabadság első tíz esztendejét. Ha erről akarnék beszélni, nem akarok, akkor jobb, célravezetőbb volna, ha én Nádas Péter volnék. Azt hiszem, a mulasztások és árulások éveiről szólnék, az­ európai tehetetlenség struktúráiról. Talán. Én nem ő vagyok, ő nem én (ez elég érdekes) - mindenesetre nem nevetgélnének itt ennyit. Én sem. Lehetne­ ünnepelnünk az elmúlt ezer évet is, ezer év Magyarország, ezer év kereszténység! Engedelmükkel, azért mégiscsak mi volnánk az egyetlenek, akik fennmaradtunk a népvándorlás népei közül! Az egyetlenek! Próbálnának csak egy besenyő Schwerpunkten szervezni! Legyenek magyarok, és örvendjenek ennek! Olyan szépen múlna így ez az őszi hét! Önök csak úgy feszítenének a nemzeti­ büszkeségtől! Ez a németeknél amúgy is mindig problematikus, valahogy nem tudják jó­ szívvel szeretni az országukat, folytonosan kompenzálnak! Bagoly mondja verébnek, természetszerűleg. De mindezt talán még meg kellene beszélnem Martin Walserral. Mi is normális ország vagyunk. Nem szeretném e helyt ide-oda dicsérgetni az irodalmunkat. Természetesen auch meine Bier haben zwei Dotter (hogy ti. az én tojásomnak is két sárgája van). Magyarul ez a mondás úgy hangzik, hogy minden cigány a maga lovát dicséri. Magyarul én ez a minden cigány vagyok. Meg a ló. És akkor már a lovat sirató Nietzsche is. Jedes Wort ist ein Vorurteil. (Nietzsche, Bacsó Béla szíves szóbeli közlése nyomán. Minden szó előítélet.) Irodalmi ország, mondottam. De azért ez nem csak paródia volna.­­ A magyar irodalomnak nagy történelmi tapasztalata van az ellenállásban, a törökök, Churchill, tudják már, mire gondolok. A közelmúltat illetően ez főként a diktatúrára vonatkozott, és a diaktatúrának vége. Mi is normális ország lettük, vagy ezt már említettem? 1999. október 12-én megnyílt az 51. Frankfurti Könyvvásár. Az egy hétig tartó, nagy forgalmú­­ és tekintélyes nemzetközi könyvkiállítás díszvendége ebben az évben Magyarország volt, és elsőként a térség országai közül. A kiemelt jelentőségű részvétel jelmondatának (Magyarország­i határok nélkül) megfelelően a könyvvásáron bemutatták a környező országok­­ magyar írástudóinak termését is. Göncz Árpádnak, a Magyar Köztársaság elnökének a megnyitó ünnepségen elhangzott beszédét a Romániai Magyar Szó közölte (október 14.), itt Esterházy Péter visszhangos­­ szavait adjuk közre, az Élet és Irodalom október 15-i száma nyomán. A Frankfurti, Könyvvásár eseményeire- és ezen belül a romániai magyar írók részvételére - még visszatérünk. De van ennek az ellenállási hagyománynak, ennek a rilkei dagegennek egy ettől a konkrét történelmi helyzettől nem független, ám tisztán irodalmi része, valami göcsörtösség és vonakodás. Mintha irodalmunk vonakodna elismerni, hogy az irodalom egy jól olajozott gépezet, ő maga inkább volna homok­szem ebben a gépezetben, ebben az általános olajozottságban. Nem akarok névsort olvasni, de bárki jut eszembe, látom ezt a finom ellenállást, azt, ami mondjuk egy véget nem érő Nádas- vagy Krasznahorkai-mondatban. Tandori-bekezdésben van, de tényleg nem mondok listát, csak Mészöly Miklóst említem meg, primus inter pares, az ő kemény szövegfelületeit, amelyekről úgy verődik vissza a napfény, hogy utána hosszan könnyezve hunyorgunk. Mészöly jelmondata: Fejjel a falnak­­és az ütött résen tovább! Erre a továbbra és hunyorgásra emlékeztet legjobb pillana­taiban az irodalmunk. Emlékezteti az olvasót, hogy ő olvasó. Nem vásárló, nem reklámok áldozata, nem szabadidő-eltöltő. És hogy olvasónak lenni vidám tudomány, és olyan vidámság ez, amibe bele lehet pusztulni, erre a nehéz vidámságra hívja föl a figyelmet, arra, hogy olvasni, az, valami nagyszabású, olvasónak lenni nagy dolog. A mi irodalmunkban, hogy egy itt érthető példát említsek, Kertész Imre regénye mondja, hogy az­ élet szép. Legalábbis, ahogy én olvasom őt. Mindez kicsit túlzás, a cigány lova. A magyar irodalom nem ennyire jó. De ilyesfélék a lehetőségei. Azt szeretné, hogy mint a régi térképeken, ahol ő van, oda legyen írva: hie sunt leones. Persze minden homokszem, minden jó könyv ezt szeretné. Metro- Goldwyn-Mayer. Olvasó az, aki olvas, de van, amikor az olvasó nem olvas. No problem. Nemcsak könyvet hoztunk, hoztunk bort is. Bort és borászt. Közü­lük most csak egyet említek, a mestert Villányból, Tiffán Edét. Ő a borászat Mészöly Miklósa. Teszem azt. A neve könnyen megjegyezhető. Breakfast az Tiffán. Egy ország olyan, amilyen a borászata. Ez alapján mi reményteli, kezdődő ország vagyunk, ezeréves kezdődő ország. Végezetül szeretném legalább a saját történetemet tisz­tességesen végigmesélni. Ezért a borról eszembe jut az édesapám. Az, hogy szegénynek milyen sok vacak lőrét kellett meginnia életében. Kilépett a szerkesztőségből, ahol fordítóként dolgozott — német, angol, francia, ahogy illik -, azonnal egy kocsma felé indult, szaladt, ott a nyolcadik kerületben sok pince működött borkimérésként, fürgén iszkolt a föld alá, nem nézett se jobbra, se balra, nem akarta látni a világot, melyben már — kis megszorításokkal - élni is lehetett, és nem akarta magát sem látni, szaladt le a lépcsőkön a savanyú homályba, abban az émelyítő büdösben jobb volt neki, mint hazajönni. Jobb volt neki ott. Tavaly meghalt. És azt találtam ki, hogy megkérem Önöket - kiteri lesz itt utána valami fogadás -, hogy az első kortyot abból a szép villányi békóportóból (rubinpiros, zárt buké, gyümölcsös, szép utóíz), hogy az első kortyot igyák az apám emlékére. Úgy. Mindenről lehetett beszélnem, de nem mondtam el mindent. Például: Jövőre: díszvendég Lengyelország. Még nem veszett el Lengyelország. Jövőre. Köszönjük, az apám és én köszönjük a figyelmüket. B. Székely Ilona szobra ........................................................áss

Next