A Hét, 2000 (31. évfolyam, 1-50. szám)
2000-01-13 / 1. szám
Grétsy LászlóNyelemek esélyei A harmadik évezredbe való áttérés, noha még jóval több mint egy esztendő választ el tőle, már most izgalomban tartja Földünk lakosságát, nem kis részben különféle reklámmanipulációs törekvések következtében. Az üzleti világ arra állt be, hogy az új évezred 2000. január 1 -jén kezdődik - jól szolgálja ezt az az immár csontig rágott téma, hogy az év végére érve a számítógépek csődöt mondanak, nem tudván áttérni 1999-ről 2000-re -, s bármennyire tévedés is, hogy ez év végén az évezred is befejeződik, ennek a világméretű kampánynak már nem lehet ellenállni. (Mi, magyarok még a legjobb utat választottuk, amikor a milleniumi ünnepségeket úgy időzítettük, hogy 2000 januárjában kezdődnek ugyan, de 2001. augusztus 20-áig tartanak.) S mivel az kétségtelen, hogy immár a harmadik évezred küszöbén vagyunk, nem csoda, hogy az ezredforduló időszakát számos szakterület számos szakembere, még inkább a nagyközönség határkőnek, sorsfordulónak tekinti, s annak jelenségeiből, tényeiből, tüneteiből próbál következtetéseket levonni a jövőre nézve., Másokkal együtt bizonyos fokig magam is hajlok erre, most mégis ellenállok a csábításnak, s anyanyelvünk harmadik évezredbeli esélyeit vizsgálva nem jelenkori nyelvhasználatunk helyzetének, állapotának bemutatásával és értékelésével kezdem mondanivalómat. Annál is könnyebben megtehetem ezt, mert néhány évvel ezelőtt már végeztem ilyen vizsgálatot (Grétsy, 1995), s bár nyelvünk azóta is sokat változott, végső értékelésem módosítására nem látok okot. Akkor ezt írtam: „S a végső osztályzat? Erős közepes. A jót és a rosszat egyaránt mérlegelve, serpenyőre téve én nem féltem a magyar nyelvet, legalábbis a magyarországit nem. De azt fontosnak tartom, hogy mindenki, minden magyar érezze felelősségét anyanyelvünk iránt.” Akkor még azt is hozzátettem, hogy rajtunk is áll, tőlünk is függ, továbbra is vallom, de úgy vélem, hogy mint nyelvünk életét, változásait jó négy évtizede vizsgáló nyelvésznek kötelességem ennél valamivel többet is mondani nyelvünk várható vagy legalábbis sejthető jövőjéről. Ebben a tanulmányomban erre teszek kísérletet. Megpróbálom felsorolni - igaz, nem kifejtve, inkább csak vázlatosan - nyelvünknek azokat az általam fontosnak vélt jellemzőit, amelyek feltételezhetőleg megmaradnak a jövőben is. (Nyelvi öntisztulás) A közvélemény szerint - márpedig az manapság igen sokat számít - napjaink nyelvhasználatát az idegen szavak és kifejezések túltengése, a szükséges használaton túli ártalmas divatja jellemzi. Hogy így van-e, s ha igen, akkor valójában mekkora veszély ez, azzal most nem foglalkozom, azzal azonban igen, hogy még akiknek nem a nyelv vizsgálata a legfőbb hivatásuk, azok közül is többen tapasztalták: a nyelvben az idegen hatásokat csökkentő tisztulási folyamatok is rendre jelen vannak. Csaknem két évtizede már annak, hogy egy irodalomkritikus felfigyelt erre (Faragó, 1980), a közelmúltban pedig egy újságíró jutott ugyanilyen eredményre (Lendvai, 1998). Vagyis arra jöttek rá, mégpedig nem tudatos szómagyarító pályázatok sorsának figyelemmel kísérése útján, hanem pusztán a nyelvet fogva vallatóra, hogy számos esetben visszaszorul, majd nemegyszer ki is hullik a nyelvből egy-egy olyan idegen szó, amely néhány évtizeddel azelőtt még mindennapos volt, így például a drehusból mára esztergályos lett, az überciderből felöltő, a stelázsiból polc vagy állvány, a pertliből fűző, a fuszekliből harisnya, a briftasniból levéltárca vagy esetleg brifkó, a frizsiderből hűtő, a jetskiből mind gyakrabban vízi robogó, az e-mailből pedig villanyposta, drótposta, sőt emil. Talán érdemes Lendvai cikkének záró bekezdését idéznem: „Végül is e jelenségek mögött mindig ott van a hús-vér ember. Ha megszemélyesítve beszélünk is anyanyelvünkről, közvetve magunkról nyilatkozunk: a magyar nyelv eufórikusan habzsolja az amerikanizmusokat, de bölcsességének is jelét adja, mert egyúttal okosan válogat, rendszerez, magyarít. Legyen ez gyógyír nyelvi önérzetünknek! (Jelentéskorszerűsödés) Egy nyelv rugalmasságát, flexibilitását nagyon jól megmutatja, hogy szókincsének elemei mennyire képesek megfelelni a kor követelményeinek, mennyire alkalmasak a változásra, a jelentéskorszerűsödésre. Persze, tisztában vagyok azzal, hogy olyanfajta jelentéskorszerűsödés, amilyenre utalok, minden nyelvben megfigyelhető, ám úgy vélem, hogy nyelvünknek ez a fajta rugalmassága határozottan erősödőben van. Arra alapozom ezt az általam tudományosan meg nem vizsgált, csupán ötletként fölvetett gondolatot, hogy míg a régi nyelvből számos olyan szót ismerünk, amely napjainkra fölöslegessé válván eltűnt, elenyészett (isa, rézsav, venerék, alafa, szuca stb.), addig az utóbbi évtizedekre, sőt évszázadokra inkább az jellemző, hogy a fölöslegessé váló szó megmarad, csak éppen megváltozott, korszerűsödött jelentéssel. Mivel itt nincs módom arra, hogy az idetartozó vagy idesorolható számos példát, amilyen a cifra, a lábos, a toll és még egy sereg, külön-külön vegyem szemügyre, csupán egyet mutatok be legalább néhány mondat erejéig: lábravaló szavunkat. A lábravaló jelentése szótáraink szerint: „férfifehérneműként viselt, hosszú alsónadrág”. Az 1873-ban megjelent, Ballagiféle értelmező szótárban mindössze ezt találjuk: „lábravaló, a.m. gatya”. Mindmáig egyetlen olyan szótárunk sincs, amely a szónak más jelentését is közölné. Ezzel szemben egy-két évtizede hirdetésekben azt látjuk-halljuk, s a mindennapi beszédben is azt tapasztaljuk, hogy a lábravaló olykor harisnya, máskor pedig - jóval gyakrabban - lábbeli, cipő értelemben fordul elő. Amikor erre először lettem figyelmes, néhány adat összegyűjtése után még megpróbáltam egy rádióadásban tudatosítani, hogy a lábravaló nem cipőféleséget, hanem egy bizonyos fehérneműt jelent, de jó egy évtized elteltével be kellett látnom, hogy ez a mentésváltozás immár visszafordíthatatlan. Megértettem, hogy mivel a hosszú alsónadrágok divatja amúgy is leáldozóban van, sőt, ilyen divatról már nem is beszélünk, a ma embere a lábravaló szóösszetétel előtagját leginkább lábfejként értelmezi, s ebből logikusan jut arra a következtetésre, hogy a lábravaló öltözékünknek az a darabja, amely a lábfejünket takarja, vagyis a lábbelink, a cipőnk. Amióta ezt tisztáztam magamban, tudomásul vettem, hogy ez a szó a mai nyelvhasználatban - a végbement jelentéskorszerűsödés révén - cipőt jelent. (Kifejezésbeli pontosodás) Ahogy a jelentéskorszerűsödésnek is számos jele van nyelvünkben, úgy a kifejezésbeli pontosodásnak is sok-sok példájára figyelhetünk fel. Közismert ahírhedt és a híres, az okoz és a szeret vagy a magános és a magányos jelentésbeli elkülönülése, de talán itt sem árt legalább egy példát néhány mondat kíséretében is bemutatni. Legyen ez a példa a beágyaz és a megágyaz esete! Hogy az ággyal való kétirányú foglalatosságot, vagyis azt, hogy este lefekvéshez előkészítjük, majd alvás után rendbe tesszük, bevetjük, hogyan nevezzük el külön szóval, az jellegzetesen XX. századi probléma. Nyelvtörténeti szótárainkban olyan igét, hogy beágyaz hiába is keresünk. Azazhogy a múlt századi szótárainkban már előbukkannak, de nem olyanféle megkülönböztetéssel, ahogy gondolnánk. A már említett, Ballagi-féle „teljes szótáriban megvan a beágyaz, de a jelentése csupán ennyi: „a gabonakévéket nyomtatás végett a szérűre kiteregeti”. A lefekvésre, pihenésre szolgáló ágyról szó sincs benne. Századunkban azután változott a kép. Egyre gyakoribbá vált mind a beágyaz, mind a megágyaz ige, s bár használatukban teljes rend mindmáig nincs, most már világos az elkülönülés iránya. Aki a pihenőhelyül szolgáló ágyat megveti, lefekvéshez elkészíti, az megágyaz, aki pedig alvás után az ágyat rendbe teszi, beveti, az ágyneműt össze-, illetőleg elrakja, az beágyaz. Vagyis itt is olyan tisztulási, pontosodási folyamattal állunk szemben, mint az említett - továbbá a nem említett - egyéb példákban. Úgy is mondhatnám: anyanyelvünk egyre jobban szolgál bennünket. (A szóképzés újraéledése) Az utóbbi egy-két évtizedben többen is rámutattak már arra, hogy a magyar nyelv valaha legtermékenyebbnek látszó szóalkotásmódja, a szóképzés visszaszorult, olyannyira, hogy számos képzőnk már terméketlenné vált, azaz új szavak létrehozására immár nem alkalmas. Egy régebbi dolgozatomban magam is szóltam erről, megemlítvén, hogy például -dos, -des, -dös gyakorító képzőnk is erre a sorsra jutott, mert noha számos e képzővel alkotott igénk van (szálldos, verdes, fogdos, bökdös, dugdos stb.), új szó alkotására már nem használható. Tehát nem hozhatunk létre olyan szavakat, mint írdos, olvasdos, tanuldos, nézdes stb. Mostanában azt tapasztalom, hogy újból terjed a szóképzés, ha nem is -dos, -des, -dös, hanem elsősorban a -ci, -esi, -aj, ej, -sz és más efféle, játékos képzők alkalmazása. A fiatalok körében mindennaposak az olyan szavak, mint - most csak -ci, -esi képzéseket idézek dolcsi, fincsi, foci, frencsi, japcsi (japán), kopci (kopasz), leci, linkóci, moci (motor), náci, prémcsi, pulcsi, ruci, tancsi, tejei, vacsi, zacsi. Balázs Géza egy elsősorban külföldieknek szóló, a magyar nyelvet bemutató munkájában ugyancsak felfigyelt erre, sőt azt írta, pusztán kicsinyítő-becéző képzőből legalább száz van mai nyelvünkben (Balázs, 1997). Ez talán túlzás, de hogy - netán éppen a fiataloknak köszönhetően - újraéledt a szóképzés, az örömteli tény. Még akkor is örömteli, ha ezek a fiatalok nyelvében kialakult képzők mára már a felnőttek nyelvhasználatába is bekerültek, s a beszédüket nemegyszer gyermeteggé, gügyögővé teszik. Jellemző példasor erre a zöldségesek és piaci árusok beszédében otthonos cseri, nari, pari, ubi, sőt kelkápi, kovi ubi, és sorolhatnám még tovább. Ezzel párhuzamosan az is megfigyelhető, hogy egyéb, immár nem az ifjúsági nyelvben gyökerező képzők is kezdenek újból termékennyé válni, új életre kelni, mint például a nyelvújítási -da,de képző: gombóeda, tanoda, bútorda, kukkolda. (A szóösszetételekben megnyilvánuló kreativitás) Nyelvünk jövőbeli esélyeinek számbavételekor megkülönböztetett helyet érdemel ez a pont. A honfoglaló magyarság nyelvében még alig volt összetett szó, a nyolc évszázaddal ezelőtt keletkezett Halotti beszédben is mindössze kettő van, a munyurazag és a birságnép. És ma? E szóalkotásmód szinte hihetetlen mértékben gyarapítja szókészletünket, ráadásul úgy, hogy észre sem vesszük. Ennek szemléltetésére a legegyszerűbb módot választottam. Tudvalevő, hogy napjainkban naponta több ezer különféle újság - inkább így mondom: sajtótennék - jelenik meg. Ezek tarka kavalkádjában a legszínvonalasabbaktól a leggyatrábbakig minden fajta jelen van. Szemléltetésül egy meglehetősen népszerű és elég gondosan szerkesztett, tudomásom szerint körülbelül százezer példányban megjelenő napilapnak, a Mai Nap című újságnak 1999. február 27-ei számát választottam. Nem tettem mást, mint hogy kijegyzeteltem belőle azokat az összetett szavakat, amelyeket, gondolom, mindnyájan elég természetesnek tartunk, jól értünk, s eszünkbe sem villan, hogy még semmilyen magyar szótárban nem szerepelnek. Lehet, hogy ezek közül egyik-másik már felbukkant valamelyik egy- vagy kétnyelvű szótárban, csupán elkerülte figyelmemet, ugyanakkor azt is meg kell jegyeznem, hogy ezeknél jóval többet is találtam az említett újságpéldányban - körülbelül még egyszer ennyit -, csak azért hagytam ki őket, mert úgy érzem, alkalmiak, egyediek. (Olyanokra gondolok, mint az állatprospektus, címlapbalhé, fegyencjárat, folklórfórum, futballkígyó, jégszínház stb.) Amiket azonban felsorolok, azok, legalábbis én úgy ítélem, benne lehetnének bármelyik nagyobb szótárunkban, csak éppen nincsenek benne. íme, a lista! (Egykét melléknévhez, az értelmezés megkönynyítésére, zárójelben odaírom az újságban mellette álló jelzett szót is.) Adóazonosító(jel), agyserkentő, alakformáló, alumíniumajtó, alvóház, anyagcsere-aktivitás, azonosságtudat, beszédfelismerő, betűmánia, családcentrikus, csibepucoló, divatmérnök, drogfüggő, életműdíj, energiakapu, érmeritkaság, étteremhálózat, étteremlánc, fegyverszekrény, gázvezeték-javítás, gégediéta, gépkocsi-üzemanyag, gerincoszlop-bántalom, gumifal, gyerekroller, gyógytermék, hajgyógyító, hangkazetta, hangpostafiókszám, háromdiplomás, hasfogyasztó, hátizomzat, jópofaság, kódfejtő, lavinaveszélyes (helyzet), lehetőségvállalás, lélekgyógyász, lottócsúcs, masszőrhölgy, modellpálya, műfüves (pálya), műsoregyeztető, narancsbőr, nosztalgiaóra, nyereményutalvány, orrcsonttörés, panellakó, pénzrekesz, pénztárterem, postatiszta (bélyeg), potenciabeállítás, rágcsálnivaló, reikiszimbólum (az étetenergiát jelentő reiki szó egymagában is és más összetételek előtagjaként is még többször megtalálható az egyik cikkben), reklámszatyor, rendszerváltás, rizstorta, rongyrázás (ember), sanzonpódium, skinheadper, slágerzene, sportminisztérium, sportösszefoglaló, százalékpontos, szereplőtárs, sztárriporter, talpmasszírozás, taxisgyilkosság, tejesüvegrekesz, telefonkártya, teljesítményorientált, természetgyógyász, utánpótláskorú (fiatal), váltóvas, vasablak, zöldszám. Ha belegondolunk, hogy ezek az aránylag természetesnek látszó összetett szavak egyetlen újság egyetlen számából valók, akkor ez már tagadhatatlanul érzékeltet valamit nyelvünk kreativitásából. (Az igei elvonások népszerűsödése) Nem arra az ismert szóalkotási folyamatra gondolok, amelynek során leginkább főnevet következtetünk ki és vonunk el igéből (kapa, gyár, blama stb.), esetleg melléknevet ugyancsak igéből (például kusza és zagyva a kuszáiból, illetőleg a zagyváiból), hanem egy ezeknél sokkalta, sőt sokszorta gyakoribb elvonásra, az igei összetételek elvonására. Vannak közöttük több száz (Folytatása a 4. oldalon) A tanulmány annak az előadásnak a szerkesztett szövege, amelyet a szerző A magyar nyelv hetének megnyitóján, 1999. április 12-én tartott. 2000. január 13. A HÉT