A Hét, 2000 (31. évfolyam, 1-50. szám)

2000-11-30 / 44. szám

Minthogy értekezletünk témája a „megkérdőjelezett nacionalizmus”, azon gondolkodtam, mi is lehetne igazából ma délutáni előadásom pontos címe. Habozásom annál indokoltabb, mivel történészként semmiképp sem kerülhetem meg a múltat, arra törekedve, hogy néhány támpontot nyújtsak a magyar értelmiség mai állapotának megítéléséhez.­­Úgy döntöttem tehát, hogy két részre osztom mondanivalómat: felvázolom előbb a magyar nacionalizmus néhány általános jellemvonását, és azután ennek tükrében is elemzem a mai jelenségeket, aztán, hogy a román nemzeti fejlődés részlegesen (Erdélyben) keveredik a magyarokéval. Ami pedig a szlovákok modern nemzettudatát illeti, a probléma kissé még bonyolultabbnak tetszik: hogyan definiálható különálló történelmi és mentális fejlődés, ha azonos a múlt, a földrajzi tér és az államterület, s a nemesség is igen kevert? Harmadszor: nem kell megfeledkezni arról sem, hogy mindezek a fejlődések, alakulások - ritka kivételtől eltekint­ve, mint részben 1848-49-ben Magyarországon - fentről lefele mennek végbe, s egyik hajtóerejük és szócsövük a kisebbségek alsópapságból vagy a magyar nemesi politikai osztálytól etnikailag és vallásilag eltérő parasztság soraiból származó „nemzeti” értelmiség. Ez az etnikai-társadalmi­­kulturális másság magyarázza aztán a múlt elbeszélésében megmutatkozó különbségeket, a történetírásra vonatkozó vitákat, és az érdekelt népek politikai gondolkodásában és nemzettudatában fellépő konfliktuskeltő zavarokat, s ebben a magyarok sem kivételek. Tehát ha valamelyes válasz adható az általam imént feltett kérdésre, az így összegezhető: a „klasszikus” magyar Veszélyt jelent-e a magyar nacionalizmus? Kezdjük a mai magyar nacionalizmus „klasszikus” problémakörével, éspedig azzal: a közép- és délkelet-európai nacionalizmusoknak ez a sajátos változata miért kelthet ma is gyanút, miért válthat ki riadalmat, néha egyenesen félelmet? Ha nem a szomszéd népekben, legalábbis az említett népek bizonyos értelmiségi rétegeinek tudatában és reflexeiben. Vagy, ami még gyakrabban megesik, és lehet, még károsabb, az övezet bizonyos politikai köreinek vagy tanácsadóiknak aprólékosan kidolgozott számításaiban? Ez a kérdésfelvetés jobban megvilágosodik, ha két, Nyugat-Európában (nyilván a szakértők kivételével) kevéssé ismert tényezőt figyelembe veszünk. Az első történeti jellegű és lényege az, hogy a magyar nacionalizmus általában meghaladta fejlődésének virulens szakaszát. Annak következményeképp, hogy fokozatosan megértették a magyar nemzetállam megteremtéséért tett, ab ovo megkésett (19. századi) lépések kudarcát. Annak a virtuális Magyarországnak a megteremtéséért, amelyet elvileg liberálisnak és természetesen demokratikusnak terveztek. Egyfajta vonzó, példaszerű államnak a „Hungaria historica” és a dunai-Kárpát-medencei régió minden lakója számára, területi integritásának megőrzésével. Más szóval: ez az ezres évek kezdetén már létező, tisztán feudális jellegű, arisztok­ratikus és többnemzetiségű társadalmi államentitás (a középkori magyar királyság) szeretett volna ilyenné átalakulni - legalábbis a magyar nemesi politikai osztály kiemelkedő alakjainak elképzelésében — az 1789-es francia modell mintájára. Előbb visszhangos és ígéretes forradalommal 1848-49-ben, azután egy geostratégiailag kockázatos, a Habsburg-dinasztiával kötött politikai komp­romisszum révén 1867-ben, az osztrák-magyar dualista (föderális) birodalom keretében. Összegezve: mindezek a dunai-kárpáti térség integrálását, szerkezeti átalakítását, modernizálását célzó aspirációk, törekvések és politikai óhajok jogosan nevezhetők a 19. századi magyar liberális kísérletnek. Bukása 1918-20-ban következett be Ausztria-Magyarország szétszedésével és Közép-Európa politikai elhantolásával az úgynevezett új nemzetállamok előnyben részesítéséért. Nem szándékozom a látszatok ellenére sem foglalkozni e szerencsétlen történelem apró részleteivel. Ez vagy terjedel­mes monográfiák, vagy túlspecializált, unalmas diskurzusok feladata lehetne. Azonban hogy érthetővé tehessem előadásom második gondolatívét, fel kell hívnom a figyelmet három, egyébként összefüggő tényre, melyek lehet, előbukkantak az általam imént röviden s kényszerűségből felületesen vázolt ismer­tetésből is. Mindenekelőtt, a hosszú időtartamú folyamatok szabályai szerint szervesen strukturálódott távoli múltból s az örökölt feudális intézményekből kiindulva a 19. századi magyar politikai fejlődést könnyen összetéveszthetjük a magyar nemesség - politikai kombinációk és modernista társadalmi reformok révén történő , ismételt és kétségbeesett erőfeszí­téseivel társadalmi vezető szerepének megőrzésére, minde­közben pedig arra való törekvésével, hogy a magyar korona országainak területi integritását megőrizze. Amiből levezet­hető, kissé egyszerűsítő módon, de történelmileg jól megala­pozottan a magyar társadalmi fejlődés nemesi jellege, akár­csak a modern magyar nemzettudat mentális struktúrájának arisztokratikus tendenciájú és historizálásra hajlamos típusa. Másodszor, a magyar fejlődésnek, a modern magyar nemzet születésének, minden más nemzetfejlődés mintájára, megvan a saját, jól megkülönböztethető történelmi ideje, amely nem jelent szükségszerű és harmonikus egyidejűséget az egykori Magyarország területén élő többi nép előrehaladásával. Mi több, az eltolódás néha igen jelentős lehet, s ez természetesen rányomja bélyegét a történelmi argumentációra és a politikai okoskodásokra, gyakran súlyos félreértéseket, tévedéseket, sőt ellenszenveket, kölcsönös előítéleteket gerjesztve. Éppen itt rejlenek a „nemzetiségi kérdés” gordiuszi csomójának (úgymond a kisebbségi problémának) a szálai is. E helyzet súlyosságát az is fokozza Az 1997. október 21-24. között Valenciában, a nacionalizmusok újragondolásának témakörében lezajlott nemzetközi kongresszuson franciául elhangzott előadás szövege, magyar fordításban itt jelenik meg először. A kongresszus szervezője a Fundacio Ausias March volt, nacionalizmus veszélye ma kisebb, mint egy szlovák vagy román nemzeti identitászavaré, melyet a közös múlt bonyolultságának, komplementaritásának és kölcsönös összefüggéseinek félreértése okoz. A kérdés hamis, hogy úgy mondjam, és szándékosan provokatív, szónoki kérdés, melyre a válasz egyidejűleg nagyon egyszerű és rendkívül bonyolult. A válasz banális egyrészt, mert a 19. századi liberális nacionalizmus születésétől fogva uralkodó eszméje, életbevágó problémája volt a régi Magyarország egész társadalmának. A politikai osztálynak alapvető programját jelentette, a nem magyar paraszttömegek számára pedig a legfőbb akadályt, minthogy képtelenek voltak a nemesi típusú evolúció „szűrőjén” áthaladni. Végül, de nem utolsósorban, a liberális magyar nemesi nacionalizmust és főleg azt az életstílust, amellyel együttjárt, egyszerre tekintették meg­­tanulandónak, elsajátítandónak és élénken vágyott, elérendő célnak mindazok, akik integrálódni és asszimilálódni akartak és tudtak. Különösen a dualizmus korában, amely - ismétlem — valóban, kétségkívül egyike volt a magyar történelem legprogresszívabb és (bár vitatják) legdinamikusabb korszakainak (1867-1918 között), s gazdasági-társadalmi­­civilizációs eredményei megvetették a modern és európai magyar társadalom alapjait. A szakemberek előtt nem titok, de nem eléggé jól ismert, hogy az általam vázolt gazdasági-politikai keret egyik kedvezményezett etnikai csoportja az aszkenázi zsidók voltak, akik Németországból, Csehországból, Morvaor­szágból szórványosan érkeztek a történeti Magyarországra a 18. század folyamán és a 19. század elején, majd mind számosabb hullámokban Galíciából, Lengyelországból és Oroszországból a múlt század második felében. (Meg kell jegyeznem, hogy zsidó közösségek gyakorlatilag megszakítás nélkül léteztek Magyarországon, egész történelme idején, de vázlatom a 19. századi betelepülők sorsának alakulására szorítkozik.) Az európai történelem ritkán ismert kölcsönösen oly gyümölcsöző érdekegybeesést, mint a magyar nemességé és a lengyel-ukrajnai városkáikból, gettóikból elűzött, megalázott, megélhetési eszközeiktől megfosztott zsidóké volt. „Segítsetek a mezőgazdaság, a kereskedelem, az ipar, a pénzügy modernizálásában” - kérte hallgatólagosan a nemesi politikai osztály. „Cserében - sugallták - gazdagodjatok meg, vessétek le kaftánjaitokat, szabaduljatok meg ősi szoká­saitoktól, változtassátok meg német és jiddis neveteket, válasszatok jó magyar neveket, legyetek szabad és egyenlő állampolgárai az elképzelt és igen vágyott magyar hazának.” Hangozhattak-e csodálatosabban szavak a századokon át üldözött, zaklatott, örökösen a biztos menedéket és jól körülhatárolt tevékenységi területet, vállalkozásra érdemes nemes feladatot kereső, s eközben, ha akarták, zsidó voltukat is megőrző zsidók fülében? Márpedig a történeti Magyarország, a Szent István koronájához tartozó híres Hungária Integra, ha nem is volt az ígéret földje, kellőképpen kiterjedt, termékeny és alkalmas volt az előzőleg elnyomott zsidó tömegek lendületének, találékonyságának és felszabadult energiájának gyümöl­­csöztetésére, s addig hallatlan integrációs lehetőségeket nyújtott nekik. Idő és tér hiányában kénytelen vagyok rövidre fogni gondolatmenetemet: ha a nemesi Magyarországról beszéltem az öröklött intézményi struktúra, a szokások, a politikai légkör és az uralkodó osztály elsődlegesnek számító moder­nizáló célkitűzéseinek vonatkozásában, kézenfekvő úgy minősítenem, hogy a gazdasági fellendülés, a lázas kapitalista fejlődés, a kulturális pezsgés, a magyar városok építészeti küllemében történt változások (főleg Budapesten) erős zsidó vonást viselnek magukon. Mindenesetre a hétköznapi magyar gondolkodás szintjén mindaz, ami a modernizációhoz, a városi élethez, a vállalkozó szellemhez, röviden: a pol­gársághoz kapcsolódik, az esetek többségében a zsidóknak a magyar társadalomban való jelenlétével fonódik össze, és nem ok nélkül, megvalósításaikkal. Következésképp arra kell-e gondolnunk, hogy két teljesen különböző Magyarországgal van dolgunk: az egyik a feudális Hungária, az archaikus, elmaradott, rurális és provinciális magyar, és a másik, a modern, civilizált, urbánus, polgári és zsidó. Ez a kérdésfeltevés egy normális társadalomban, amelynek szilárd identitása van, kiegyensúlyozott politikai légköre, meghökkentő ostobaságnak, képtelen kifogásnak tet­szene, melynek szociológiai és történelmi lehetetlensége rög­tön szembeötlik azok számára is, akik nem járatosak a magyar történelem rejtelmeiben. S mégsem érthető meg semmi az úgynevezett „rendszerváltozás” lezajlásának természetét illetően, a Magyarországon 1989-90 után bekövetkezett politikai folyamatok eseménytörténetéből, ha nem vesszük tekintetbe ezt az egyidőben hallgatólagos és ádáz vitát a magyar értelmiség két ága, a zsidó eredetű és a nem zsidó között. A helyzet abszurditása - történeti szempontból - még vaskosabbnak tetszik, ha tudjuk, hogy 1867-es emanci­pációjuk és főleg az izraelita vallásnak a védett vallások közé való 1895-ben történt befogadása után a magyar zsidókat „mózesvallású magyaroknak” tekintették hivatalosan, akik már csak vallásgyakorlatukban különböztek a többi magyar polgártól. A dolgok ilyen állása tehát csak növelte az asszi­milációs lendületet és a magyar-zsidó keverék tartósságát, mely vegyes házasságok révén, magyar városi környezetben napjainkban is egyre elegyedik. Ha látszólag oly sikeres integrálódásról van szó, oly jelentős szocio-kulturális eredményekről, majdnem szét­­bonthatatlan etnikai-szociológiai összefonódásról, akkor mi a probléma? Miért a túlérzékenység egyik részről is, a másikról is? Hogyan lehetne meghaladni ezt a mentális zavart, mely időnként kollektív hisztéria méreteit ölti? A magyarázat ezúttal is igen banális lehetne, ha a magyar értelmiség legrejtettebb szegmentumaiban is nem volna teljességgel politikával áthatva, pontosabban: átpolitizált csoportérdekekkel s elvakult „ideológiákkal” megterhelt viszonyulásmódokkal. Kell-e még sugallnunk, hogy végső elemzésben e kényes­­ ügyben összeütköző érvelések, indoklások, önigazolások, mind ugyanazon „zsidó kérdés” körül gyűrűznek? Hiszen nem lehet megfeledkezni arról, hogy a „rendszerváltozás” egyúttal a Kádár-korszak „reális szocializmus”-ának végét jelentette, s ugyanakkor az osztály nélküli és kizsák­­mányolásmentes társadalomban elérendő közboldogságra alapozott kommunista utópia teljes kudarcát is. Márpedig, jobb híján, miután szakítottak a Szovjetunió által hirdetett proletár internacionalizmus üdvözítő eszméjével, föltétlenül vissza kellett térni, így vagy úgy, a nemzeteszméhez, és a magyar múltra vonatkozóan új látás­módra volt szükség. Következetesen, higgadt derűvel kellett volna újraértékelni a döntő történelmi fordulatokat, tényeket és fontos eseményeket. Csakhogy épp ez az, ami mostanig lehetetlennek bizonyult. „A nemzet mindig rivális narratívák tárgya”, mondja a legkiemelkedőbb mai szakemberek egyike, Hayden White amerikai történész. Más szóval: annak (Folytatása a 10. oldalon) Miért kényes kérdés a nacionalizmus a mai Magyarországon? – 2000. november 30. A HÉT .

Next