A Hét, 2002. január-szeptember (32. [33.] évfolyam, 1-36. szám)
2002-03-28 / 12. szám
Fodor Sándor Gondolatok a hűségről Hallottam emlegetni és azt hiszem, így is van: minden népnek megvan a maga sajátos tulajdonsága, amit egy kifejezés hordoz. Ezt le lehet ugyan fordítani más nyelvre, hiszen minden népnél megvan a (nagyjából) megfelelője, ami valami hasonlót jelent, de nem hajszálpontosan ugyanazt. Román barátaim szerint a „dór” az, amelyikhez hasonlóval minden nyelvben találkozhatunk — de egyik sem pontosan ugyanazt jelenti. Valóban, magyarra például „vágy”-nak szoktuk fordítani a gyönyörű, egytagú szót - ám aki jól tud románul, az érzékeli: a ,,dor” többet is jelent és talán kevesebbet is a „vágy”-nál. Más a hangulata. Mélyebb. Ugye nem válok hivalkodóvá, ha azt mondom, hogy nekünk is van egy sajátosan magyar szavunk. Egy szó , amelyre csodálatosképpen orosz megfelelője révén bukkantam, pedig jól ismertem, számtalanszor használtam addig is. De teljes mélységében úgy, akkor, oroszból visszafordítva,tűnt fel előttem. A boldog emlékezetű, garabonciás tudós, Hamar Márton hívta fel rá a figyelmemet. Szovjetunióban végzett tanulmányai során ugyanis Marci nem jött haza okvetlenül minden vakációban. Egész évben erre kuporgatott pénzén, vadászpuskájával járta a tajgát Szibériában - de a Volga deltáját is. Ott egy alkalommal csónakjával kissé elkeveredett az országnyi torkolatvidéken, mígnem egy halásztanyán kötött ki. A volgai halászok egytől egyig oroszul (is) beszélő bennszülöttek voltak. (Valamelyik rokon népünk gyermekei lehettek). Marci bemutatkozott nekik, elmondta, hogy Moszkvában tanul és kutatóúton van, még azt is elmondta a csodálkozó halászembereknek, hogy ezen a vidéken miféle rágcsálók érdeklik őt különösképpen. Arra a kérdésre, hogy orosz-e vagy más nemzetiség gyermeke, elmondta, hogy ő nem szovjet, hanem román állampolgár, ezen belül azonban magyar nemzetiségű. Vendéglátói többségének mit sem mondott ez , de egy mandulaszemű öreg halász felkapta a fejét: „Magyar?!” Marci, azt hitte, az öreg rokont fedezett fel benne. De nem. Látván, hogy mindenki rá figyel, az öreg egyetlen mondatot mondott oroszul: „Nagy dolog a hűség.” A többi halász ráhagyta. Hamar Marci nem értette, mire gondolhat az öreg. Megkérdezte hát. A halász csak ennyit mondott: „Mind a két nagy háborút elveszítettétek, mégpedig annak az oldalán, amelyiken megkezdtétek.” Bevallom, engem már ez a fajta hűség különösen nem lelkesített, mert egyik háborúban se volt keresnivalónk, azon túl, hogy mérhetetlen áldozatok árán segítettük elveszíteni, a végén nemcsak Hercegovina lett a „kutya Szerbia” , hanem a Bácska is. Mégse tudtam elfelejteni az öreg halász Maréinak adott válaszát. Ha a példa talán nem is volt a legtalálóbb a hűség tényleg nagy dolog. Az a hűség, amelyik a „szocialista táboron belül” először fordította szembe egy parányi országot és népet az elnyomó világhatalommal, 1956-ban. Az önmaga iránti hűség. Eszményei iránti hűség, amelyik - némelyek csillapíthatatlan dühére - keresi a módját a nemzet békés egyesítésének, anélkül, hogy területi igénnyel lépne fel bármelyik szomszéd ország iránt, vagy bárkit, személyt vagy közösséget megfosztani kívánna attól, amit tulajdonának tart, anélkül, hogy bárkitől is kérne ezért valamit. Nos, ez a fajta hűség köt bennünket, Romániában, vagy a világ bármelyik sarkában élő római katolikus magyarokat a Szentszékhez. Hűségünkben se szép szóval — se a hatalom erejével nem ingatott meg bennünket az agresszíven — vagy bársonyosan ateista kommunizmus néhány évtizede sem. Csakhogy nagyon jól tudjuk: a hűség nem csak akkor kötelez, amikor üldözött egyházunk mellett kell kitartanunk. Akkor is, ha az egykor üldözött egyház immár diadalmas vezető emberei egyik-másika már nemzeti voltunkat is megkérdőjelezi, ha ennek és anyanyelvünknek a feladását várnák el tőlünk, akik római katolikus magyarokként éltünk és élünk ma Romániában, hogy a Szentszék minél több román anyanyelvű római katolikus hívőt mondhasson magáénak, megfeledkezve arról, hogy meggyőzésünk szerint nemcsak hitünket, anyanyelvünket is a Fennvalótól kaptuk, drága ajándékként. Más okát ugyanis nem látom főtiszte- Élendő Jean-Claude Périsset érsek úr (svájci ígl származású) bukaresti pápai nuncius merevek elzárkózásának az Európa Tanács ajánlásai- írnak érvényesítéséről - a moldvai csángók egyházi nyelvhasználata tekintetében. Félre-értés ne essék: a már elrománosodott, római katolikus csángókat senki se akarja visszamagyarosítani. De azoktól miért tagadja meg érsek úr a jogot anyanyelvükön való szentmise-hallgatáshoz, az Ige anyanyelvükön való befogadásához, akik ezt kérik, akik ezt óhajtanák, akik ma is magyarul beszélnek otthonaikban, ha a rendőr - vagy római katolikus papjuk nem hallja? Honnan szedem mindezt? Jean-Claude Périsset érsek úr, a Szentszék bukaresti apostoli nunciusa interjújából, amelyet Járai Juditnak adott és amelyet január 20-án közvetített a magyar televízió. Magát az interjút olvasva megdöbbentem, nem értve, tulajdonképpen miért gyűlöl bennünket; ifiiért ítéli nyelvünket pusztulásra a svájci származású érsek atya? Mihamar azonban elolvashattam Jean-Claude Périsset érsek úr, pápai fsának írt .gr. Jakab 1 ) A levélnagykövet levelét is, amelyet Jakab Gábor paptársán válaszul, ennek levelére. (A kérdéses levélre Migr Gábor pápai káplán engedélyével hivatkozom.) A levél egyik kitételéből kiviláglik Périsser érsek úr intellektuális beállítottsága is, amikor ezt jövendöli: „...anélkül, hogy próféta lennék, előre láthatom, hogy 300 év múlva egész Európában nem szólnak majd más nyelven, mint angolul.” Istenét. Ha ezt egy cowboy-film sztárja mondja - rendben van. Ha viszont a Szentszék romániai nagykövete - akkor itt igencsak súlyos bajok lehetnek. Állításával szemben ugyanis - legalább ekkora indokoltsággal én ezt mondom: kínaiul beszélnek majd itt háromszáz év múlva. És egész Európá- ban. Valószínűleg ez se lesz igaz. Nem hiszem, hogy írásom valaha is eljuthat Jean-Claude Périsset érsek úrhoz. Esetleg eljuthatna, ha papi ember volnék, annyira, hogy ráfigyeljen. Egyébként nem hiszem, hogy lenne, amiről vitatkozzunk. Mindössze a Szentszék tudomására szeretném hozni, hogy egyes papjai-főpapjai vélekedése se a romániai római katolikus magyar híveket — se engem szentély szerint nem tántorítanak el az egyházunk iránti hűségtől. Attól, amelyik | évente elvisz bennünket pünkösdkor Csíksomlyóra, hogy | köszöntsük Nagyasszonyunkat, a Szűzanyát és hogy | megköszönjük Istennek hitünket, keresztény mivoltunkat és anyanyelvünket is, amelyet - lám, ezer esztendőn át minden | megpróbáltatások között, sikerült megőriznünk. Jean-Claude Périsset érsek urat tisztelettel emlékeztetném Őfelsége II. I. János Pál pápa többszöri megnyilatkozásaira is, amikor a nemzeti kisebbségekről beszélt. Valahogy nem tartom ezt öszeegyeztethetőnek azzal az igyekezettel, amellyel érsek úr román mivoltukra kíván emlékeztetni minden k csángót, azt is, aki még otthon magyarul, beszél és imádkozik. A csángók után — I ■ természetesen a magyarok kerülnének é |j| majd sorra (mintha a csángók nem azok | | volnának!). Úgy látszik, bár erről érsek úr | ’ nem szólt világegyházunk értelmezésében egyetlen nemzeti kisebbség létezik már csak vén földrészünkön: a lengyel. Az ilyen értelmezések azonban változótnak az idők folyamán. Krisztus Urunk tanítása azonban nem változik. És minden nyelven, egyformán érvényes. Mi, romániai magyar római katolikusok, minden körül-mények között hűségesek maradunk egyházunkhoz. Akkor is, ha ennek egyes főpapjai elfordulnak tőlünk, ha mostoha- gyermeknek tekintenek bennünket. Hiszen tudjuk: Terem- etőnk. Megváltónk és a Lélek minden nép minden nemzet fiait egyaránt szereti. Cowboygondolkodású diplomatáik ellenére is akár. Van ugyanis nyelvünkben egy szó, amelyik- nek minden nyelven van megfelelője, de teljes mélységében — nem tudja visszaadni a miénk értelmét — mélységét. Ez a szó: Hűség. Vékssékig, érték, történetem (Folytatás a 3. oldalról) meg, az már nem fölösleges, s nem egyszerű másolása valaminek, mert az értékét önmagában hordozza, függetlenül attól, hogy a jelenséget körülvevő történések a történelem „fősodrában”, vagy valahol másutt jelennek meg. Ebből a szempontból teljesen lényegtelen, hogy Európából, Magyarországból, a mai életünkből megőrződik-e valami, s hogy mi őrződik meg a történelemben, ahogyan azt sem tudjuk, hogyan keletkezik az, amit Történelemnek neveznek. Ennek ellenére abban, amit Kundera a társadalom és a művészet kapcsolódásáról illetve a kettő autonómiájáról, s így egymástól való függetlenségéről mond, rengeteg az igazság. Utaltam már rá: a korábrázoló irodalom mára szinte eltűnt, ezt vegyük olyan jelenségnek, amelyik a művészet önmozgásából következik. (Ez a jelenség csak a felszínen kapcsolódik ahhoz a jelenséghez, noha sokan azonosítják a kettőt, hogy a társadalom önnön állapota iránt való érdeklődése is eltűnőben van. Ennek tudhatjuk be, hogy a helyzetelemzésekben uralkodóvá váltak a politikai elemzések, ezek sokáig hiányoztak az életünkből, mára viszont mintha uralkodnának rajta, szinte mindenhonnét ezek zúdulnak ránk, napokhoz vagy majdhogynem napszakokhoz kötődve.) A művészetnek ebben az önnön történetiségével viaskodó világban még nem önmaga történetét, hanem önmagát kell megteremtenie, azaz ki kell lépnie a külső világ által megteremtett kelepce-helyzetből. Történelem pedig vagy lesz, vagy nem lesz, arról, hogy ez miképpen teremtődik majd meg, magamat ismétlem, semmit nem tudunk. Viszont, s ezt ismét Kunderával szemben állítom, a művészet társadalmisága, a jó mű társadalmisága akkor is megterem t ődik, ha nem beszélnek róla. Igaz, értéke aligha kapcsolódik társadalmiságának mértékéhez, az önmagában áll, minden műnek önmagában kell megteremtenie. (Ezért is gondolom, hogy a művészetek történetének megteremtéséről fölösleges beszélni.) A mai művészi (?) tömegtermelés időszakában, gondoljunk vissza arra, amit Nádas Péter mondott korunk túlbeszéltségéről, történelmet majdhogynem lehetetlen teremteni. Vagy csak meglátni nehéz, mert a megfigyelt és leírt történelem különbözik a valódi kapcsolódásokon alapuló történeti soroktól, kötődésektől? Hogyan írja meg valaki egy korszak irodalmának történetét? Úgy, hogy kiválasztja azokat az írókat, akiket íróknak gondol a maga jogos vagy kevéssé jogos szempontjai alapján, s egy történéssort igyekszik rögzíteni, az egészre már nincs rálátása. Nem is olyan régen Kibédi Varga Áron írt arról, hogy Franciaországban évi több ezer regényt zúznak be olvasatlanul. Az utókor, ahogyan abban még évtizedekkel előbb is hittek, helyreállítja majd a valódi értékrendet? Ugyan, az utókort a maga korának művészete sem fogja érdekelni. A Kundera által is megemlített Száz év magány („Fantáziától csillámlik minden sora, minden sora meglepetés, ámulat” mondja róla) ebben a vonatkozásban kivételnek számít. A művészet önmozgása során elveszítette a közösségi műfajokkal való kapcsolatát Tolsztoj és Dosztojevszkij művei még olvasmányok is voltak, a szó populáris vonatkozásában -, intellektualizálódott, avagy racionalizálódott, ezáltal azonban lemásolhatóvá és sokszorozhatóvá is vált. A műalkotásban is, ahogy mindennapi életünkben is, egyre több közös tapasztalat jelenik meg, ez vezet a másolhatósághoz és az újraírhatósághoz, végső soron a cinizmushoz az egyik oldalon, s a kiábrándultsághoz a másikon. A jó szemű Bényei Tamás írja az ÉS-nek ugyanabban a számában, amelyikben Kundera említett írása is megjelent, azért innét idézek, hogy a példa azonnal megmutatkozó voltát is érzékeltethessem, Cees Nooteboom regényéről: „... korrektül ott van az összes posztmodern válságjegy, és jó is ez, elég jó, leszámítva a legkínosabb közhelyeket a képkultúráról, meg például a nagyon gyenge szerelmi szálat a valószínűtlenül démoni és idegesítően közhelyes lánnyal, a két lábon járó traumával. Amúgy elég jól megvan ir mindene, pont úgy, ahogy az új Kunderának meg az új Rushdienak.” Ezeket a mondatokat egyáltalán nem Kundera ellen akarom kijátszani, mintegy megfejelve vagy inkább alátámasztva egyet nem értésemet, hol vagyunk ettől. Inkább arra szerettem volna utalni vele, hogy az utánzás és a mesterkéltség mellett megjelent valószínűleg a viszonylagosság jelenségére adott válaszként a zártságra, s így egyfajta teljességre való törekvés, ez pedig magában rejti a kiszámíthatóság mozzanatát. Innét alighanem a természetességhez vezet majd vissza az út. Mit várok az irodalomtól? Nem, egyáltalán nem azt, hogy önmaga történetét megteremtse, hanem a megszólalás eredetiségét... 2002. március 28. A HÉT ÉlSlSlilli4 'és‘ Ál-'‘A &