A Hét, 2003. január-július (33. [34.] évfolyam, 1-27. szám)

2003-01-16 / 1-2. szám

Elsiették a dolgukat, akik csak zenekritikusnak könyvelték el” . Pintér Lajos újságíróval beszélget Barabás István Pintér Lajos most tölti be 93. életévét. 1910. január 18-án született Aradon, 1929-ben lett újságíró szülővárosában, 1949 óta Bukarestben él, jelenleg a Domenii piac és a Caşin templom között húzódó villanegyedben, az Alexandru Constatinescu (volt Câmpina) utca 15. szám alatti társasház II. emeletén lakik. Nem lépheti át küszöbét olyan vendég, akinek külsőségekben is ne adná meg a tiszteletet. Miután telefonon bejelentettem magamat, engem is rendes polgári módra, kifogástalan öltönyben, nyakkendősen, frissen borotválva, kitörő örömmel fogad, mondván, hogy mióta egészségi okokból nem közöl, a sajtó megfeledkezett róla. Nagyobb sorscsapásnak érzi, hogy évek óta nem jut hozzá magyar lapokhoz, mert a környéken nem lehet kapni, de különben sem volna pénze megvásárolni, a Sajtópalotáig elmenni pedig már nem vállalkozhat, noha elég közel van ide. Egyetlen sajtótermékhez jut hozzá rendszeresen, a Casa artiştilor című kéthavi UNITER-kiadványhoz, ehhez is úgy, hogy Mihaela Săsărman főszerkesztő, ismervén Enescuról írott könyvét, nagylelkűen postázza neki díjmentesen. - De mégsem panaszkodom - teszi hozzá -, mert megbecsülésben is van részem, hiszen 2002 tavaszán fölkeresett a MURE, vagyis a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének bukaresti képviselője, aki azelőtt valamilyen ügyintézés céljából Marosvásárhelyen járt, ott megkérték, hozza el nekem a 2000. szeptember 13-án Csép Sándor elnök és Gáspár Sándor ügyvezető elnök aláírásával szentesített, hét évtizedes újságírói munkásságomat elismeréssel illető Érdemoklevelet. Érted ezt? Mindössze másfél évre volt szükség, amíg a magas kitüntetés a MORE marosvásárhelyi irodájából eljutott Bukarestbe, de így is hálás vagyok, mert életkoromra való tekintettel házhoz küldték. A szobában kifogástalan tisztaság, pedáns rend fogad. Régi, értékes könyvsorozatok, lexikonok, iratkötegek alatt roskadozó polcok, az íróasztalon dobozokban cédulák, levelek, feljegyzések, újságkivágatok. A falakon festmények, köztük Szántó György ifjúkori önarcképe, amelyet szerzője egy temesvári találkozás alkalmával személyesen ajándékozott Pintér Lajosnak. A csipketerítős asztalon narancslé, kis üveg bihari szidórium vár sorsára, hogy elkoccintsuk az új évet, én megtoldom a közelgő születésnappal. Vendéglátómból egyébként sem veszett ki a kollegialitás, mert egész paksaméta dokumentációt készített elő számomra, hogy amikor írom az interjút, ezekre a forrásokra támaszkodtam. Mindjárt a köteg tetején szemembe ötlik egy csukaszürke, viharvert könyvecske, rajta öklömnyi három betű: FIJ. Az Újságírók Nemzetközi Szövetségének 007978-as számú tagsági könyvét tartom kezemben. A párizsi székhely pecsétje, elnöki és főtitkári aláírás hitelesíti, 1937. január 1-jén töltötték ki Aradon „Louis Pinter citoyen roumain” számára. Hitelesíti továbbá a bukaresti közjegyző, a Romániai Népkisebbségi Újságírók Szervezetének, a Romániai Újságírók Szakszervezetének, az Erdélyi Hírlap, a Jövő szerkesztőségének pecsétje is. A belső borító szövege szerint az igazolvány érvényes egész Európában, és felsorolja a fővárosokat, a tagok hol, milyen címen kérhetik a FIJ segítségét. A személyi adatok mellett díszült „Louis Pinter” fényképe 26 éves korából: dús fekete hajjal övezett arc, csíkos ing, nyakkendő, ilyen volt egy fess­aradi úriember 67 évvel ezelőtt. Most könyveket, szakfolyóiratokat halmoz elém. A világ legtekintélyesebb zenei lexikona, a Brockhaus Rieman 1985. évi kiadásának III. kötetében külön szócikk: Pintér Lajos romániai zenekritikus, újságíró, 1919-1925 között az aradi Müttermiller zeneiskola növendéke, Stern Oszkárnál zeneelméletet tanult, 1929-1940 között az Erdélyi Hírlap, 1945-1949 között a Jövő munkatársa volt stb. Viorel Cosma Muzicieni români című, 1970-es kiadású lexikonában Pintér Lajos neve 34-szer, a Bartók-dolgozatokban (Kriterion, 1982) ötször fordul elő forrásként. Legfőképpen Liszt Ferenc, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Dohnányi Ernő, George Enescu, Zeno Vancea életművével kapcsolatos sajtótörténeti tanulmányaira, könyveire hivatkoznak. Ennek ellenére, a születésnapi köszöntők borítékja meglepően sovány. A temesvári Szabad Szó 1981-ben, A Hét 1982-ben írt róla. Dános Miklós a budapesti Esti Hírlapban köszöntette 1990-ben, a bukaresti Actualitatea muzicală 1995-ben, a Krónika 2002-ben méltatta munkásságát. Külön ajánlja figyelmembe a számára eleddig legmagasabb fokú számai elismerést: az Európa-szerte köztiszteletnek örvendő kolozsvári muzikológus, László Ferenc az Új Élet 1985/8-as számában köszöntötte a 75 éves Pintér Lajost; a „civil” témákban is megjelent műveire utalva jegyzi meg: „elsiették tehát a dolgukat, akik csak zenekritikusnak könyvelték el.” Külön polcon sorakoznak az életmű fajsúlyosabb darabjai: az aradi vértanúkról, George Enescuról megjelent könyvei, a Magyar Nemzetben folytatásokban megjelent Petőfi-legenda, a Magyar Zene című budapesti folyóiratban magyar és román klasszikusokról napvilágot látott tanulmányai, amerikai riportsorozata, amelyekről beszélgetésünk során részletesebben is szó lesz. A Hétnek, kezdettől fogva írt zenekritikákat, romániai magyar sajtótörténetet, így tehát szerkesztőségü­nk Pintér Lajost mint igen tisztelt és megbecsült kollégánkat is baráti szeretettel köszönti születésnapján. Bizonyára sokan követik példánkat, hiszen a MÚRE-n kívül Pintér Lajos tagja a Romániai Újságíró Szövetségnek, a Zeneszerzők Szövetségének, a Calvineum református egyházközség Koós Ferenc körének, az UNITER Alapítványnak is. De itt az ideje, hogy beindítsam a magnót. Rögzíti azt is, ahogy kintről a heves bukaresti hóvihar rázza az ablakot, ilyen „zenei” aláfestéssel kérem meg vendéglátómat, kezdje el mesélni élete történetének két nagy fejezetét, az aradit és a bukarestit. - Melyek az első emlékeid, hogyan él benned a­ család, a gyermekkori Arad? - Az én első emlékem, kérlek szépen, az édesanyám, amint reggel fekete szalagot köt a karomra, és testvéreimmel együtt elvisz Arad központjába. Ott rengeteg ember volt, de engem meglepett, hogy mégis milyen nagy a csend. Később tudtam meg, hogy akkor hunyt el Ferenc József, őt gyászolta a város. Nyugodt szívvel állítom: gondtalan gyermekkorom volt. Szüleim üvegcsiszoló és tükörgyárat birto­koltak, de mondhatnám nagyobbfajta műhely­nek is. Nem voltunk gazdagok, de szegények sem, hanem a tipikus erdélyi polgári család módjára éltünk. Öten voltunk testvérek, két fiú és három lány, és valamennyiünknek kötelező volt megtanulnunk valamilyen hangszeren játszani. Szüleim is szerették a zenét, a színházat, vittek minket is rendezvényekre, születésnapokra, karácsonyra pedig kötelező volt a könyvajándék. Házunkban megvolt többek között Jókai összes műveinek sorozata, mert apámnak kedvenc írója volt. Ma is emlékszem, ahogy esténként vacsora után felolvasott nekünk egy-egy humoros részletet, miközben nagyokat nevetett. Az idillikus életnek vége szakadt az első világháborúval, azután jött Trianon, új állampolgárságot kaptam, végül sikerült elvégeznem a gimná­ziumot, és 1929-ben alkalmazott az Erdélyi Hírlap gyakornoknak, amit akkori szóhasz­nálattal volontérnek vagy sakálnak mondtak. Apám 1936-ben meghalt, a vállalkozást testvérbátyám vette át, de az országos recesszió miatt a bevétel rohamosan csökkent, azután a gazdasági válság megadta a kegyelemdöfést, és fivérem Bukarestbe költözött. Az életszín­vonalunk alakulását az is tükrözte, hogy az első emeleti ötszobás lakásból átköltöztünk a földszinti négyszobásba, apám halálát követően háromszobásba, végül, már a háború után édesanyámmal kettesben egy manzárdlakásban kötöttünk ki, a földszinten volt a Magyar Népi Szövetség irodája. Aradról azt mondhatom el, hogy mind a Monarchia idején, mind azután, a Vasgárda színrelépéséig, igen élénk város volt, zenei élettel, színházzal, sajtóval. A város szimfonikus zenekara műkedvelőkből állott, de a karmester kötelezően profi volt, ami abból is kitűnt, hogy olyan személyiségeket hívott meg vendégszerepelni, mint Bartók Béla és Kodály Zoltán. A Psalmus Hungaricus temesvári és aradi bemutatójának tragikus következményeit felkutattam a korabeli sajtó alapján... - Erre még bővebben visszatérünk, most arra kérlek, beszélj pályád kezdeteiről. Ki volt az első mestered? - Major Bélát említhetem, az Erdélyi Hír­lapnak megszűntéig, 1940-ig volt főszer­kesztője, briliáns politikai hírmagyarázója, nekem első perctől atyai pártfogóm is. Mikor a Vasgárda kezdeményezésére a magyar újságokat rendre betiltották, Major Béla azzal a javaslattal utazott Budapestre, hogy a magyar kormány vegye át az Erdélyi Hírlapot szerkesztőségével együtt és folytassuk a munkát abban a városban, ahol jónak látja. A háború előszele miatt a terv kudarcba fulladt. Miközben a tárgyalások Pesten folytak, Aradon elszabadult a fasiszta terror, és egy zöldinges fenegyerek kifecsegte, hogy a hazatérő Major Bélát különítményük várja a kürtösi határ­átkelőnél leszámolás végett. Károly Sándor kolléga hanyatt-homlok rohant Major fele­ségéhez, hogy valamiképpen értesítse férjét, nehogy elinduljon Aradra. Major Béla ily módon végleg Pesten maradt, és jól tette, mert nemcsak hogy megmentette az életét, de később nagy karriert futott be. 1947-48-ban, Dinnyés Lajos kormánya idején a miniszterelnökség sajtóirodájának vezetője volt, ilyen minősé­gében még egyszer összehozott vele a sors. Ez úgy történt, hogy Dinnyés vezetésével magyar kormányküldöttség indult vonaton Bukarestbe hivatalos látogatásra. Én akkor már a Jövő című lap munkatársa voltam, mint ilyen, több helybeli újságíróval együtt kimentünk a kürtösi határállomásra, hogy megörökítsük az érkezés pillanatát. Az első ember, aki a vonatról leszállt, Major Béla volt. Ott álltam gyá­moltalanul, mert nem tudtam, hogy a magyar kormány sajtófőnökéhez én, az aradi firkász odaléphetek-e, amikor mellettem bukaresti protokollfőnökök, a megye nagyságai készültek a küldöttség köszöntésére. És most fogozz meg: Major Béla észrevett a peronon, hozzám lépett és amilyen nagy darab, kemény ember volt, felemelt és úgy szorított a keblére. Néhány szót váltott velem és ott helyben felajánlotta, menjek át Budapestre, mert elhelyez a sajtóban. Búcsúzóul egy szép Gamma öngyújtóval ajándékozott meg, ami akkor épp olyan világmárka volt, mint máig szólóan az amerikai Zippo. Sokáig őriztem mint kedves emléket, de az ötvenes években, amikor egy alkalommal munkanélküli lévén, megszorultam pénz dolgában, eladtam neves marosvásárhelyi írónknak, talán még most is őrzi. - A pesti állásoddal mi lett? - Mentem volna szívesen, de akkor már útlevelet nem adtak, és a határt úgy lezárták, hogy egy egér se mehetett át rajta. Az új kommunista rendszer első aberrációja volt, hogy míg a királyi Romániában kedvünk szerint, szabadon utazhattunk bárhova kül­földre, a proletárdiktatúra sajátos „szabadsága” a határok szigorú lezárását hozta. Kérdésedre visszatérve, még megemlíthetem, hogy az Erdélyi Hírlap szerkesztőségében mesterségre tanított Krenner Miklós (Spectator) is, aki azelőtt tanárom volt a gimnáziumban, valamint Franyó Zoltán, aki huzamosabb ideig az Aradi Friss Újság munkatársa volt, de megfordult nálunk is, később költözött Temesvárra; haláláig kapcsolatban álltunk, őrzöm leveleit. - Említetted a határ lezárását; a romániai magyar sajtó azelőtt milyen kapcsolatokat ápolhatott az anyaországgal? - Nem is hiszed el, hogy erre nekünk a FIJ és a román királyi útlevél milyen korlátlan lehetőségeket biztosított. És képzeld, hogy ez hivatalos formában történt, ugyanis aki közülünk Magyarországon nyüzsögni óhajtott, elment a budapesti román követségre, ott a sajtóattasé lepecsételte és aláírta újságíró­igazolványunkat. Itt van, nézd meg, a FIJ- könyvecském is őrzi a királyi címeres román követségi pecsétet, amelyet 1937. április 3-án ütött bele az attasé. Útlevéllel és ilyen igazolvánnyal nem volt gond, hogy mikor kedvünk tartotta, vonatra üljünk és meg se álljunk Pestig vagy Debrecenig. Sőt, volt elsőosztályú szabadjegyünk is a MÁV-ra, ezzel Kürtöstől ingyen utazhattunk bárhova Magyarország területén, tehát csak Aradtól a határig kellett jegyet váltanunk, ami tíz lejbe került, ennyi volt egy kis riport tiszteletdíja. De ne álmélkodjál, ezzel még nincs vége. (Folytatása a 4. oldalon) 2003. január 16. A HÉT

Next