A Hét, 2004 (2. új évfolyam, 5-52. szám)

2004-11-25 / 47. szám

■ A Debreceni Irodalmi Napok funkci­ójában elmaradt a pusztán teoretikusnak mondható, az elméletiséget előtérbe ál­lító megszokott rendezvényektől, de leg­alább akkora súllyal vált populárisabb, az olvasóközönség számára is tanulságos ta­lálkozóvá. Még akkor is, ha a szóra áhí­tozó közönség maga nem szólalhatott fel, kérdésekkel nem célozhatta meg a jelen­lévő írónagyságokat. A költő szent tehén, akire mered­ten, leesett állal néz fel a könyvbarát, és buzgón keresi olyan irányú kérdéseire a választ, amely esetleg közelebb visz a mű­vész művészetének megértéséhez. Keresi apróbb jelekből, issza a szószékre emelt autoritás minden szavát, és ül és hallgat. Nagyjából így néz ki ma egy nyir irodal­mi rendezvény. A szervezők pedig rend­szerint aládolgoznak, hogy az esemény prominens előadói, a pódiumszereplők, mentorai, őrzői, és csinálói a magyar iro­dalmi kultúrának valóban megmutathas­sák magukból azt, ami személyes és a nagy bölcseleti együttléthez elengedhetetlenül szükséges. Viszont üvöltve tátong a hiány; az olvasók semmit nem tehettek hozzá az írótársadalom által készített gondolatfü­zérhez. Az irodalmi symposion első és lé­nyegét tekintve legjelentősebb napjának fő eseménye a balul sikerült „tanácsko­zás” elnevezést viselte, valójában ettől el­térő monologikus referátumok követték egymást. A szervezők nem titkolt és di­cséretes szándéka volt, hogy az elméleti próza jeles képviselőinek és a témát ugyancsak érintő szépírók diskurzusa ad­ja az eszmecsere gerincét Rögtönzött pár­beszédet a találkozó passzív olvasóvendé­gei nem tapasztalhattak (mint ahogyan sajnálatos módon némiképp az olvasók többségét is a szakma képviselői alkot­ták). Szó mi szó, a szerencsétlen megne­vezéstől eltekintve és átlátva a „tanácsko­zás” szó mögötti valószínűsíthető funkci­ót, mégiscsak tartalmas, tanulságoktól hemzsegő szellemi élmény, adele intel­lektuális orgazmus kerekedett a Vojtina Bábszínház gyertyafényes vöröslő félho­mályában. Regény, mint botláskő A regény és történelem témát átszövő megnyilvánulások java a történetírói ob­jektivitás hitét maga mögött hagyva, egyfajta relativista álláspontot képviselve a fikcionálás dimenzióiba hajlottak, a nézőpontok sokfélesége­­ a végig ural­kodó szemléleti azonosság ellenére sem tette lehetővé a szakmai konszenzus meg­születését. Erre persze nem is volt igény, az esemény konferenciajellege miatt a td­vülállók prekoncepciói mégiscsak épít­hettek valami ehhez hasonló dogmaalko­tó végszóra. Egieknek hála, semmi ilyen nem következett be. Az esemény érdemi részét tekintve Sándor Iván író gondola­tai ébresztették fel a közönség figyelmét először. „Próbálom a történelmet anyag­szerűnek látni” - fejtegette azt a leplezet­len, talán mindannyiunk vágyát, amely a történelmet megcáfolhatatlan, szilárd létezőnek, a történetírást pedig deskrip­tív jellegében objektív hordozónak te­kinti. Sándor Iván hamar rögzített állás­­ponta rávilágított a történelem és a múlt differens voltára, miszerint múlt csak egy van, de számos narratíva szól róla. Van­nak állítások, amelyek tagadják a múlt lé­tezését, és csak interpretációinak legiti­mitását ismerik el. Sándor Iván Hayden White-nak a történelem elvesztésére vo­natkozó traumatologikus gondolatából kiindulva rámutatott arra az átjárhatat­­lan problémára, miszerint ami elvész, az már megtörténése idején is feltáratlan. Úgy véli, a történelem - megközelíthetet­len voltából fakadóan - mindenféle meg­közelítésre némasággal válaszol. A regény szerepe ebben a kérdésben nem nyújt adekvát választ, viszont alapvetően az irra­cionalitást tekinti valóságnak. A törté­nelem - Sándor Iván szerint—olyan enti­tás, amelyben a regény megvilágítja azt, amit mi sorsnak nevezünk. „Nem tehe­tek egyetlen lépést sem úgy, hogy ne jár­nék hatvan évvel ezelőtti lábnyomaim­ban” - mondta mintegy utalva a múlt és egyén, egyén és emlékezet bonyolult vi­szonyrendszerére. A medializált történe­lem mint szimuláció megmerevíti érzéke­inket Felmerül a kérdés, valóban az van, ami történelemnek mutatkozik, vagy szuggessziók kiszolgáltatottjai vagyunk. Sándor Iván nem vonakodott megállapí­tani: a szimulált valóság univerzálisan száműzi az embert saját történetéből, amelyben a visszahelyezett regény is bot­láskő, - tehetjük hozzá - a múltat elfedő és közvetítő komponens. A történelem a múlté? Bényei Tamás a Debreceni Egyetem an­gol tanszékének tanára a történelmi re­gényt az egyéni identitás és a kollektív tu­dat közötti közvetítőként jellemezte. Egyedül ő vázolta fel azt a folyamatot, amely a tizenkilencedik század történel­mi regényeitől a posztmodern történet­­szemlélet kialakulásáig zajlott. Kétségte­lenül korunk szemléletmódjából kiindul­va tette szellemes megállapításait misze­rint a nemzet nevű formáció megképzé­sében Walter Scottnak óriási szerepe volt, akinek regényei Mel Gibson és Baudrill­­ard előtt tökéletes példák a szimulációra. A múlt örök, azaz halott. E magvas kije­lentés mögött pedig óhatatlanul a törté­nelmi regény funkciójának változása rej­lik, hiszen a posztmodern emlékezetpo­étika - köszönhetően a populáris és magaskultúra közötti határ összemosódá­sának — eltér a klasszikus történelmi re­gény írói hagyományaitól Ami korunk múlthoz való viszonyát illeti, történelmi amnézia kifejezéssel jellemezhető, hiszen múltunkat egyre inkább elnyeli a terjesz­kedő jelen; a múltat - baudrillardi termi­nussal élve - szimulákrum helyettesíti. Tét nélküli stílusturizmus áldozatai vagyunk - folytatja Bényei Tamás a múlthoz va­ló érzelmet kiváltó, és mint ilyen, nosz­talgikus viszonyt, felváltja a popkultúra által árusított történelem fogyasztói, érzel­mileg semleges magatartása. A múlt és személyes identitás viszonya az idők so­rán teljesen megváltozott, a történelem, mint tömeges elfoglaltság azonban leg­kevésbé sem (mi a múltra olyan egzoti­kumként tekintünk, mint a régiek egykor az újra). Bényei Walter Benjáminnal együtt állítja hogy történelmileg artiku­lálni a múltat nem azt jelenti, hogy a tör­ténelmet tesszük megtapasztalhatóvá. A múlt a megismerhető objektivitás helyett örökséggé válik. „A történelem nem volt, hanem lesz." Így kezdte mondandóját Szirák Péter, aki hangsúlyozta, hogy a történetírás és a regény között voltaképpen nincs ko­moly különbség, hiszen mindkettőt a va­lós és fiktív jelcsere uralja; a történelmi re­gény szövegvilága a történelmi hagyo­mány tárházát kínálja fel. A regény a tá­volit igyekszik közel hozni - megmutat­ni és egyben el is takarni a nyelv által. Szirák Péter a hermeneuták nyomdoka­in haladva megfogalmazza, hogy a törté­netiség megtapasztalása az idegenség megtapasztalása—dialogikus viszonyba ágyazott önmegértés - egy virtuális világ­ban tett kirándulás. E felfogásnak meg­felelően, a múlthoz bonyolult textuális hálójával viszonyuló történelmi regényben a jelennel közvetlen kapcsolatban lévő rég­múlt feltárása történik. Az újraalkotás csakis a fantázia fikcionáló mechanizmu­saival vihető végbe, ilyen értelemben pe­dig a múlt megragadására tett kísértetek nyelvi küzdelem eredményei. Grendel Lajos a történetiség más aspektusát emelte ki. Szerinte a politika erőteljesen hivatkozik elveket szembeál­lító történelmi példákra. Politikusok a tör­ténelemmel saját ideológiájukat kívánják kiszolgálni. Ez a jelenség pedig nem más, mint a történelem propagandisztikus ki­zsákmányolása, hiszen a politika nem ve­szi figyelembe a történelem többértelmű­ségét - fogalmazza meg határozott véle­ményét. A kortárs írók legtöbbjétől ide­gen a demagógia, hiszen az irodalom didaxist és demagógiát nem tűrő létről szóló beszéd. Kortárs szövegek demitizáló eljárása pedig elkerüli a nagy narratívák példázatszerű értésmódját Háy János szellemes hozzászólásá­ban egyedüliként vetette fel a nagyon is kézenfekvő kérdést, hol kezdődik a tör­­ténelmiség? Történelmiség-e a tegnap, mikor leszállunk a vonattól vagy régebb­re kell visszatekintenünk, hogy történe­lemnek nevezzük az eseményt? Történel­mi regény műfajról beszélni is fölösleges, hiszen egy idő után minden regény törté­nelmi regény, a distancia kötelező - hoz­zátette - a regényt nem az objektív vilá­gért, hanem a benne lévő viszonyrendsze­rekért (én-te, világ-én stb.) olvassuk. A re­gény műfajiságát érintő problémákat fe­szegette Márton László. Szerinte el kel­lene végre dönteni hogy a regény műfaj vagy nem műfej. Műfajisága mellet szól a formai kritériumok megléte, másrészt hogy a tizenkilencedik században alakult ki. Kérdés marad e koncepció örök idők­hangzottak el az irodalmi napok „tanács­kozásán”, és ha tartalmas voltát tekintve nem is érheti bírálat, koncepciója az író­­olvasó találkozó és a megszokott elmé­leti párbeszédek közötti nehezen be­járható teret hivatott kitölteni. A szép­­írók és teoretikusok - maguk között foly­tatva a szellemi kalandozást - sem jut­hattak előre. Olvasóra várva igen, sajnos a kísérlet, hogy a túlzottan mélyenszántó irodalomelméletet szám­űzzék a debreceni irodalmi fesztiválról nem igazán sikerült. Pontosabban a ta­valyi kezdeményezés (mely Döbrentei Kornél dörmögése miatt botrányba ful­ladt) következtében olyan nagy űr kelet­kezett, amit csak hozzáértő, kreatív szer­vezéssel lehetett volna betölteni. Az iro­dalmi napok nem tudományos konferen­cia, de akkor mi? Nos, ezt a szervezőknek idén sem sikerült kitalálni. A Vojtinabeli tanácskozás után az irodalmi napok lazulós fejezetei következ­tek, ahol lehetőség adódott az új és az ol­vasó harmadik típusú találkozására, az Al­­föld díjkiosztó estje, a Móricz-ösztöndíjas­­ok felolvasásai és végül a pécsi Jelenkor be­mutatkozása. Azaz csak adódott volna, hiszen ezek is az irodalom monologizá­­lásába fulladtak A „regény és történelem” tematika már az első felszólalások után süllyesztőbe került. A további tanácskozá­sok, események csak laza szálakkal kap­csolódtak egymáshoz. Egyvalami közös volt a rendezvényekben: az érdeklődés csekély mivolta. Sajnos ugyanaz a húsz­huszonöt kitartó érdeklődő zarándokol­­ta végig a helyszíneket. Ugyanaz a húsz­huszonöt irodalmár. Az Arold-díjnak estjén a volt Csoko­nai Kávéházban - ma már Bakelit Söröző — előbb Aczél Géza főszerkesztő idézte meg a hely szellemét néhány ecsetvonás­sal felvázolta a civil város irodalmi-szim­bolikus tereit. Kiderült, hogy a belváros szinte minden köve kötődik egy-egy író­nagysághoz, minden utcára jut legalább tíz név a magyar irodalom történetéből Az ebek harmincadjára jutó örökség. A díjak átadása után Ferdinandy György mesélt a huszadik századi magyar történelem sorcsapásáról az emigráns lét „kalandjairól”. Ki veszített többet, aki el­ment és elveszítette lét­ közegét, vagy aki maradt, s öncenzúrára kényszerült, meg­nyomorítva magát? Juhász Ferenc pante­­isztikus költészete ismét a karosszékbe préselte a hallgatóságot, amely észre sem vette, hogy közben eggyé vált az univer­zummal, vagy feloldódott a hetvenes évekbeli Pest neonfényeiben. Simon At­tila, klasszikafilológus arról beszélt, hogy mit jelent régi nyelveken olvasni fordíta­ni pontosabban mit jelent az első látszat­uk Botond tudott valamit változtatni Iga­zi happening kerekedett, amikor a felol­vasása közben nekiállt mobiltelefonálni, vagy, amikor ironizált saját költeménye­in. Mosolyt varázsolt a fene nagy komoly­ságra (vagy unalomra)? Egy folyóirat hétköznapjai Aztán jött a mítosz-döntögetés. Legalább­is kiderült, hogy amit a helyi értelmiség - bezárva a cívislétbe - önmagáról mesél, az nem kivételes sorscsapás, csak a szoká­sos magyarországi vidék charmja. A Jelen­kor szerkesztőiből ugyanis dőlt a panasz Pécs városának viselt dolgaira. Nem fel­­tétlenül igaz, hogy a politikai hovatartozás alapján osztják a városvezetők a pénzt - mondta Ágoston Zoltán, főszerkesztő -, hiszen ennél sokkal rosszabb a helyzet: a jelenlegi vezetők egyszerűen nem tudják, miféle kincseket hagynak veszendőbe menni. Ahogy Parti Nagy Lajos fogalma­zott: „nagy baj van azzal a várossal amely nem képes a folyóiratára csípőből évente tíz-tizenkét milliót költeni, miközben öt­venmilliókat eltapsol egy hétvége alatt”. Jellegzetes hozzáállás: ha ez nem egy „helytörténeti” folyóirat, ha többet akar, mint helyi költőcskék verseit leközölni, akkor menjenek fel Pestre pénzt kérni. Közben pedig a Jelenkor, 70. Alföld és a töb­bi vidéki — és tegyük hozzá rögtön: hatá­ron túli - lap elsődleges feladata, hogy le­bontsa azt az erőteljes centralizáltságot, ami Magyarországon még ma is jellem­ző. Megszüntetni a vidék-főváros dicho­­tómiát, megmutatni a modern és nyitott vidéket, de úgy, hogy az adott lap közben megőrizze országos, európai jellegét és je­lentőségét Máskülönben ki figyelne oda rá? Közben nyakunkon az internet, jön az ingyenes hálós irodalom, ráadásul minden fiatal költő, író saját lapot alapíta­na. Ahogy Ágoston mondta: az egyetemi diploma azonnal kiváltja a pavlovi refle­xet „nosza, alapítsunk folyóiratot.” Parti szerint mindez rövidesen a múltba vész, a folyóiratok, az irodalmi lapok az interne­tes irodalmi oldalak terjedésének köszön­hetően múzeumi tárgyakká válnak. Ez a dömping, ez a tolakodás csak jó, szögezte le Tóth Krisztina, hiszen van miből válo­gatni. Egy folyóirat minőségét szerinte leginkább azon lehet lemérni, hogy az ember könyvként bánik-e vele: ha be­gyűjti, és megőrzi a könyvespolcán, akkor az a darab valószínűleg igen különleges és jól sikerült, megérdemli a porosodást. Ő szorgalmasan gyűjti, halmozza őket, lassan nem fér be a saját lakásába. Debreceni Irodalmi Napok 2004: iz­galmas, tartalmas, magvas. Ebben felül­múlta tavalyi önmagát. Ez nem volt ne­héz az akkori botrányos mélyrepülés után. Reméljük, jövőre az olvasó is kap meg­hívót. ■ BARTKÓ SZILVESZTER - M. LÁSZLÓ FERENC Történelemről félhomályban­ re történő fenntarthatósága. Meglátása szerint minden műalkotás maga teremti meg saját feltételrendszerét. Kibédy Var­ga Áron a korábbi referátumok témájától eltérő módon megjegyezte, nem fontos mindig saját nagy nemzeti tragédiáink­kal foglalkozni. „Könnyezni mindig nem szabad” - zárta szavait. Hozzávetőlegesen ezek az egymással többé-kevésbé összehangzó gondolatok­ra ismerősnek tűnő ókort ismeretlenné tenni, hogy jobban megismerhessük, megérthessük. A Móricz Zsigmond-ösztöndíjasok felolvasó délutánján már alig volt valaki, s ez kissé rá is nyomta a bélyegét a felolva­sás hangulatára, sőt mi több, a házigazda, az alföldes Fodor Péter is elszomorító ér­dektelenséget mutatott. A délutáni han­gulaton csak az örök vidám, beszólós De­ a symposion 152004.november 25. 11/47

Next