A Hét, 2004 (2. új évfolyam, 5-52. szám)
2004-11-25 / 47. szám
■ A Debreceni Irodalmi Napok funkciójában elmaradt a pusztán teoretikusnak mondható, az elméletiséget előtérbe állító megszokott rendezvényektől, de legalább akkora súllyal vált populárisabb, az olvasóközönség számára is tanulságos találkozóvá. Még akkor is, ha a szóra áhítozó közönség maga nem szólalhatott fel, kérdésekkel nem célozhatta meg a jelenlévő írónagyságokat. A költő szent tehén, akire meredten, leesett állal néz fel a könyvbarát, és buzgón keresi olyan irányú kérdéseire a választ, amely esetleg közelebb visz a művész művészetének megértéséhez. Keresi apróbb jelekből, issza a szószékre emelt autoritás minden szavát, és ül és hallgat. Nagyjából így néz ki ma egy nyir irodalmi rendezvény. A szervezők pedig rendszerint aládolgoznak, hogy az esemény prominens előadói, a pódiumszereplők, mentorai, őrzői, és csinálói a magyar irodalmi kultúrának valóban megmutathassák magukból azt, ami személyes és a nagy bölcseleti együttléthez elengedhetetlenül szükséges. Viszont üvöltve tátong a hiány; az olvasók semmit nem tehettek hozzá az írótársadalom által készített gondolatfüzérhez. Az irodalmi symposion első és lényegét tekintve legjelentősebb napjának fő eseménye a balul sikerült „tanácskozás” elnevezést viselte, valójában ettől eltérő monologikus referátumok követték egymást. A szervezők nem titkolt és dicséretes szándéka volt, hogy az elméleti próza jeles képviselőinek és a témát ugyancsak érintő szépírók diskurzusa adja az eszmecsere gerincét Rögtönzött párbeszédet a találkozó passzív olvasóvendégei nem tapasztalhattak (mint ahogyan sajnálatos módon némiképp az olvasók többségét is a szakma képviselői alkották). Szó mi szó, a szerencsétlen megnevezéstől eltekintve és átlátva a „tanácskozás” szó mögötti valószínűsíthető funkciót, mégiscsak tartalmas, tanulságoktól hemzsegő szellemi élmény, adele intellektuális orgazmus kerekedett a Vojtina Bábszínház gyertyafényes vöröslő félhomályában. Regény, mint botláskő A regény és történelem témát átszövő megnyilvánulások java a történetírói objektivitás hitét maga mögött hagyva, egyfajta relativista álláspontot képviselve a fikcionálás dimenzióiba hajlottak, a nézőpontok sokfélesége a végig uralkodó szemléleti azonosság ellenére sem tette lehetővé a szakmai konszenzus megszületését. Erre persze nem is volt igény, az esemény konferenciajellege miatt a tdvülállók prekoncepciói mégiscsak építhettek valami ehhez hasonló dogmaalkotó végszóra. Egieknek hála, semmi ilyen nem következett be. Az esemény érdemi részét tekintve Sándor Iván író gondolatai ébresztették fel a közönség figyelmét először. „Próbálom a történelmet anyagszerűnek látni” - fejtegette azt a leplezetlen, talán mindannyiunk vágyát, amely a történelmet megcáfolhatatlan, szilárd létezőnek, a történetírást pedig deskriptív jellegében objektív hordozónak tekinti. Sándor Iván hamar rögzített állásponta rávilágított a történelem és a múlt differens voltára, miszerint múlt csak egy van, de számos narratíva szól róla. Vannak állítások, amelyek tagadják a múlt létezését, és csak interpretációinak legitimitását ismerik el. Sándor Iván Hayden White-nak a történelem elvesztésére vonatkozó traumatologikus gondolatából kiindulva rámutatott arra az átjárhatatlan problémára, miszerint ami elvész, az már megtörténése idején is feltáratlan. Úgy véli, a történelem - megközelíthetetlen voltából fakadóan - mindenféle megközelítésre némasággal válaszol. A regény szerepe ebben a kérdésben nem nyújt adekvát választ, viszont alapvetően az irracionalitást tekinti valóságnak. A történelem - Sándor Iván szerint—olyan entitás, amelyben a regény megvilágítja azt, amit mi sorsnak nevezünk. „Nem tehetek egyetlen lépést sem úgy, hogy ne járnék hatvan évvel ezelőtti lábnyomaimban” - mondta mintegy utalva a múlt és egyén, egyén és emlékezet bonyolult viszonyrendszerére. A medializált történelem mint szimuláció megmerevíti érzékeinket Felmerül a kérdés, valóban az van, ami történelemnek mutatkozik, vagy szuggessziók kiszolgáltatottjai vagyunk. Sándor Iván nem vonakodott megállapítani: a szimulált valóság univerzálisan száműzi az embert saját történetéből, amelyben a visszahelyezett regény is botláskő, - tehetjük hozzá - a múltat elfedő és közvetítő komponens. A történelem a múlté? Bényei Tamás a Debreceni Egyetem angol tanszékének tanára a történelmi regényt az egyéni identitás és a kollektív tudat közötti közvetítőként jellemezte. Egyedül ő vázolta fel azt a folyamatot, amely a tizenkilencedik század történelmi regényeitől a posztmodern történetszemlélet kialakulásáig zajlott. Kétségtelenül korunk szemléletmódjából kiindulva tette szellemes megállapításait miszerint a nemzet nevű formáció megképzésében Walter Scottnak óriási szerepe volt, akinek regényei Mel Gibson és Baudrillard előtt tökéletes példák a szimulációra. A múlt örök, azaz halott. E magvas kijelentés mögött pedig óhatatlanul a történelmi regény funkciójának változása rejlik, hiszen a posztmodern emlékezetpoétika - köszönhetően a populáris és magaskultúra közötti határ összemosódásának — eltér a klasszikus történelmi regény írói hagyományaitól Ami korunk múlthoz való viszonyát illeti, történelmi amnézia kifejezéssel jellemezhető, hiszen múltunkat egyre inkább elnyeli a terjeszkedő jelen; a múltat - baudrillardi terminussal élve - szimulákrum helyettesíti. Tét nélküli stílusturizmus áldozatai vagyunk - folytatja Bényei Tamás a múlthoz való érzelmet kiváltó, és mint ilyen, nosztalgikus viszonyt, felváltja a popkultúra által árusított történelem fogyasztói, érzelmileg semleges magatartása. A múlt és személyes identitás viszonya az idők során teljesen megváltozott, a történelem, mint tömeges elfoglaltság azonban legkevésbé sem (mi a múltra olyan egzotikumként tekintünk, mint a régiek egykor az újra). Bényei Walter Benjáminnal együtt állítja hogy történelmileg artikulálni a múltat nem azt jelenti, hogy a történelmet tesszük megtapasztalhatóvá. A múlt a megismerhető objektivitás helyett örökséggé válik. „A történelem nem volt, hanem lesz." Így kezdte mondandóját Szirák Péter, aki hangsúlyozta, hogy a történetírás és a regény között voltaképpen nincs komoly különbség, hiszen mindkettőt a valós és fiktív jelcsere uralja; a történelmi regény szövegvilága a történelmi hagyomány tárházát kínálja fel. A regény a távolit igyekszik közel hozni - megmutatni és egyben el is takarni a nyelv által. Szirák Péter a hermeneuták nyomdokain haladva megfogalmazza, hogy a történetiség megtapasztalása az idegenség megtapasztalása—dialogikus viszonyba ágyazott önmegértés - egy virtuális világban tett kirándulás. E felfogásnak megfelelően, a múlthoz bonyolult textuális hálójával viszonyuló történelmi regényben a jelennel közvetlen kapcsolatban lévő régmúlt feltárása történik. Az újraalkotás csakis a fantázia fikcionáló mechanizmusaival vihető végbe, ilyen értelemben pedig a múlt megragadására tett kísértetek nyelvi küzdelem eredményei. Grendel Lajos a történetiség más aspektusát emelte ki. Szerinte a politika erőteljesen hivatkozik elveket szembeállító történelmi példákra. Politikusok a történelemmel saját ideológiájukat kívánják kiszolgálni. Ez a jelenség pedig nem más, mint a történelem propagandisztikus kizsákmányolása, hiszen a politika nem veszi figyelembe a történelem többértelműségét - fogalmazza meg határozott véleményét. A kortárs írók legtöbbjétől idegen a demagógia, hiszen az irodalom didaxist és demagógiát nem tűrő létről szóló beszéd. Kortárs szövegek demitizáló eljárása pedig elkerüli a nagy narratívák példázatszerű értésmódját Háy János szellemes hozzászólásában egyedüliként vetette fel a nagyon is kézenfekvő kérdést, hol kezdődik a történelmiség? Történelmiség-e a tegnap, mikor leszállunk a vonattól vagy régebbre kell visszatekintenünk, hogy történelemnek nevezzük az eseményt? Történelmi regény műfajról beszélni is fölösleges, hiszen egy idő után minden regény történelmi regény, a distancia kötelező - hozzátette - a regényt nem az objektív világért, hanem a benne lévő viszonyrendszerekért (én-te, világ-én stb.) olvassuk. A regény műfajiságát érintő problémákat feszegette Márton László. Szerinte el kellene végre dönteni hogy a regény műfaj vagy nem műfej. Műfajisága mellet szól a formai kritériumok megléte, másrészt hogy a tizenkilencedik században alakult ki. Kérdés marad e koncepció örök időkhangzottak el az irodalmi napok „tanácskozásán”, és ha tartalmas voltát tekintve nem is érheti bírálat, koncepciója az íróolvasó találkozó és a megszokott elméleti párbeszédek közötti nehezen bejárható teret hivatott kitölteni. A szépírók és teoretikusok - maguk között folytatva a szellemi kalandozást - sem juthattak előre. Olvasóra várva igen, sajnos a kísérlet, hogy a túlzottan mélyenszántó irodalomelméletet száműzzék a debreceni irodalmi fesztiválról nem igazán sikerült. Pontosabban a tavalyi kezdeményezés (mely Döbrentei Kornél dörmögése miatt botrányba fulladt) következtében olyan nagy űr keletkezett, amit csak hozzáértő, kreatív szervezéssel lehetett volna betölteni. Az irodalmi napok nem tudományos konferencia, de akkor mi? Nos, ezt a szervezőknek idén sem sikerült kitalálni. A Vojtinabeli tanácskozás után az irodalmi napok lazulós fejezetei következtek, ahol lehetőség adódott az új és az olvasó harmadik típusú találkozására, az Alföld díjkiosztó estje, a Móricz-ösztöndíjasok felolvasásai és végül a pécsi Jelenkor bemutatkozása. Azaz csak adódott volna, hiszen ezek is az irodalom monologizálásába fulladtak A „regény és történelem” tematika már az első felszólalások után süllyesztőbe került. A további tanácskozások, események csak laza szálakkal kapcsolódtak egymáshoz. Egyvalami közös volt a rendezvényekben: az érdeklődés csekély mivolta. Sajnos ugyanaz a húszhuszonöt kitartó érdeklődő zarándokolta végig a helyszíneket. Ugyanaz a húszhuszonöt irodalmár. Az Arold-díjnak estjén a volt Csokonai Kávéházban - ma már Bakelit Söröző — előbb Aczél Géza főszerkesztő idézte meg a hely szellemét néhány ecsetvonással felvázolta a civil város irodalmi-szimbolikus tereit. Kiderült, hogy a belváros szinte minden köve kötődik egy-egy írónagysághoz, minden utcára jut legalább tíz név a magyar irodalom történetéből Az ebek harmincadjára jutó örökség. A díjak átadása után Ferdinandy György mesélt a huszadik századi magyar történelem sorcsapásáról az emigráns lét „kalandjairól”. Ki veszített többet, aki elment és elveszítette lét közegét, vagy aki maradt, s öncenzúrára kényszerült, megnyomorítva magát? Juhász Ferenc panteisztikus költészete ismét a karosszékbe préselte a hallgatóságot, amely észre sem vette, hogy közben eggyé vált az univerzummal, vagy feloldódott a hetvenes évekbeli Pest neonfényeiben. Simon Attila, klasszikafilológus arról beszélt, hogy mit jelent régi nyelveken olvasni fordítani pontosabban mit jelent az első látszatuk Botond tudott valamit változtatni Igazi happening kerekedett, amikor a felolvasása közben nekiállt mobiltelefonálni, vagy, amikor ironizált saját költeményein. Mosolyt varázsolt a fene nagy komolyságra (vagy unalomra)? Egy folyóirat hétköznapjai Aztán jött a mítosz-döntögetés. Legalábbis kiderült, hogy amit a helyi értelmiség - bezárva a cívislétbe - önmagáról mesél, az nem kivételes sorscsapás, csak a szokásos magyarországi vidék charmja. A Jelenkor szerkesztőiből ugyanis dőlt a panasz Pécs városának viselt dolgaira. Nem feltétlenül igaz, hogy a politikai hovatartozás alapján osztják a városvezetők a pénzt - mondta Ágoston Zoltán, főszerkesztő -, hiszen ennél sokkal rosszabb a helyzet: a jelenlegi vezetők egyszerűen nem tudják, miféle kincseket hagynak veszendőbe menni. Ahogy Parti Nagy Lajos fogalmazott: „nagy baj van azzal a várossal amely nem képes a folyóiratára csípőből évente tíz-tizenkét milliót költeni, miközben ötvenmilliókat eltapsol egy hétvége alatt”. Jellegzetes hozzáállás: ha ez nem egy „helytörténeti” folyóirat, ha többet akar, mint helyi költőcskék verseit leközölni, akkor menjenek fel Pestre pénzt kérni. Közben pedig a Jelenkor, 70. Alföld és a többi vidéki — és tegyük hozzá rögtön: határon túli - lap elsődleges feladata, hogy lebontsa azt az erőteljes centralizáltságot, ami Magyarországon még ma is jellemző. Megszüntetni a vidék-főváros dichotómiát, megmutatni a modern és nyitott vidéket, de úgy, hogy az adott lap közben megőrizze országos, európai jellegét és jelentőségét Máskülönben ki figyelne oda rá? Közben nyakunkon az internet, jön az ingyenes hálós irodalom, ráadásul minden fiatal költő, író saját lapot alapítana. Ahogy Ágoston mondta: az egyetemi diploma azonnal kiváltja a pavlovi reflexet „nosza, alapítsunk folyóiratot.” Parti szerint mindez rövidesen a múltba vész, a folyóiratok, az irodalmi lapok az internetes irodalmi oldalak terjedésének köszönhetően múzeumi tárgyakká válnak. Ez a dömping, ez a tolakodás csak jó, szögezte le Tóth Krisztina, hiszen van miből válogatni. Egy folyóirat minőségét szerinte leginkább azon lehet lemérni, hogy az ember könyvként bánik-e vele: ha begyűjti, és megőrzi a könyvespolcán, akkor az a darab valószínűleg igen különleges és jól sikerült, megérdemli a porosodást. Ő szorgalmasan gyűjti, halmozza őket, lassan nem fér be a saját lakásába. Debreceni Irodalmi Napok 2004: izgalmas, tartalmas, magvas. Ebben felülmúlta tavalyi önmagát. Ez nem volt nehéz az akkori botrányos mélyrepülés után. Reméljük, jövőre az olvasó is kap meghívót. ■ BARTKÓ SZILVESZTER - M. LÁSZLÓ FERENC Történelemről félhomályban re történő fenntarthatósága. Meglátása szerint minden műalkotás maga teremti meg saját feltételrendszerét. Kibédy Varga Áron a korábbi referátumok témájától eltérő módon megjegyezte, nem fontos mindig saját nagy nemzeti tragédiáinkkal foglalkozni. „Könnyezni mindig nem szabad” - zárta szavait. Hozzávetőlegesen ezek az egymással többé-kevésbé összehangzó gondolatokra ismerősnek tűnő ókort ismeretlenné tenni, hogy jobban megismerhessük, megérthessük. A Móricz Zsigmond-ösztöndíjasok felolvasó délutánján már alig volt valaki, s ez kissé rá is nyomta a bélyegét a felolvasás hangulatára, sőt mi több, a házigazda, az alföldes Fodor Péter is elszomorító érdektelenséget mutatott. A délutáni hangulaton csak az örök vidám, beszólós De a symposion 152004.november 25. 11/47