A Hét, 2005. július-december (3. új évfolyam, 27-52. szám)

2005-07-14 / 28. szám

■ „Nem magától értetődő, hogy a múlt elfogulatlan vizsgálata — ‘önmagáért’, ahogy mondani szokták emberi mivoltunkat illetően akár nemesítő, akár megvilágító erejű volna”; „a múlt önmagáért való’ tanulmányozása csakis meggondolatlan szőrszálhasogatásnak tűnhet fel”; „bárki, alá önmagáért’ tanulmányozza a történelmet” - szükségképpen tűnik vagy jégiszeereskedőnek”, vagy „egyfajta kulturális hullaimádónak”. Ilyesféle gondolatok - Hayden White-tól származnak egyébként ezek az idézetek - juthatnak eszünkbe, amikor a feltétlen ténytisztelet dogmatizmusával felvértezve (persze csak a komolyabban dokumentált vitacikkekre értve ezt), pontokba szedett bizonyítékok sorolásával tüsténkednek többen Sütő András írói-emberi teljesítményét (félévszázaddal ezelőtti megnyilvánulásait alapul véve) kisebbíteni vagy meghazudtolni. A bizonyítékok eleve is kétségesek (vagy kétségtelenül hamisak) a jegyzőkönyvtől az írásos jelentésig, amelyen nem is az író hiteles aláírása látható. (Vagyis fennáll az idegenkezűség, a hamisítás alapos gyanúja.) De mi történik, ha—feltéve, de meg nem engedve — a valóságot híven felidézőnek bizonyult volna például a Szabó Gyula által publikált anyag (amelynek valódiságára nézve az aztán már igazán nem lehet komoly érv, hogy Sütő András három évig nem támadta meg hivatalosan), tehát ha tényszerűvé válnék Sütő Andrásnak a tárgyilagosabb bírálók szerint is igen csekély szerepe a Földes Lászlót ért hajdani sérelmek előidézésében? Objektív tényállás keletkezik* A „történeti ténynek” ez a fajta fetisizálása az újabb történettudományi iskolák szerint már igencsak elavultnak tekinthető. A posztmodern elméletek többé nemigen tulajdonítanak kitüntetett jelentőséget az olyan levéltári vagy egyéb adatbogarászásnak, amelynek módszereit bárki elég könnyen elsajátíthatja - vagyis (megint White szerint) „hogyan lehet akkor azt mondani, hogy a szaktörténész különösen alkalmas arra, hogy megszabja azokat a kérdéseket, amelyeket fel kell tenni valamely történelmi dokumentummal kapcsolatban, s egyedül ő képes eldönteni, hogy mikor születnek megfelelő válaszok az így felmerülő kérdésekre?” A tényekkel kapcsolatos episztemológiai szkepszis a szellemtudományok, művészetek stb. elidegeníthetetlen sajátja - igazoló eljárást inkább bírósági ügymenetekkel lehet lefolytatni, s még az is megeshet, hogy ezek a szóban forgó dokumentumok vonatkozásában éppen Sütő igazát támogatnák meg. (Ld ennek tömör és pontos összegzését: Cs. Nagy Ibolya: Körtánc - a kályha kbruLAHA, 2005. máj. 26.) De ez alig befolyásolná azt a tényértelmező érdeket, amely most világosan az író becsületsértő lejáratását célozza meg. Egyszerűbb lenne a tények és adatok búvárlása közben (amely tények és adatok, mint láttuk, éppen legszilárdabbnak látszó minőségükben veszítik el objektív legitimitásukat) - hitelesebb lenne a pozitivista remény feladásával tisztázni a sütői életmű magasra értékelését illető ellenérdekeltséget. S lám, a legőszintébb cikkekben ez meg is történik. Sütő már nem népszerű, nem tiszteletre méltó, hatása szűnőben van, életműve vegyes értékű, remekművet nem vagy alig írt - hangzanak a minősítések. Helyes az őszinteség, az averzió vidor kinyilvánítása (mert önarcképet rajzol). Csak nehogy bármiféle ósdi igazságkijelentő, igazságtevő ítélkezés jogosultságát öltse ez magára! A relativizmus korában véletlenül éppen az egyik legjellegzetesebb irodalomtörténeti hatást és recepciót kiváltó írónk lefokozása, megkisebbítése, semmibe vétele, megvádolása vagy denunciálása lesz az egyetlen abszolút érvényű igazság?! Minden más bizonytalan, csak ennek az írói értékrendnek a negatív megítélése a biztos és időtálló? Akkor tehát ezért kell az egyenes rágalmazás mellett a vele szembeni ellenszenv burkoltabb kifejezését is bevetni, s ezért a megfelebbezhetetlenség látszatával hivalkodó (szelektált) tényekre való hivatkozás még mindig célravezetőnek hitt kényszere? A ténytisztelettel való kérkedés, a tényimádat köntösében való tetszelgés nem hübrisz? És mióta lett a posztmodern kor vonása bármily dokumentumszöveg abszolút igazságérvényének feltételezése? (Minden irodalomelméleti konferencia az imaginárius múltat konstituáló fikciókról szokott elmélkedni manapság.) Az alázat csak a széles körben elismert írói nagyság kétségbe vonásakor, magának az írónak a sértegetésekor nem lép érvénybe? Mélységes tiszteletem az adatfeltáró mikrofilológiáé a fentiek értelmében természetesen nem igazságosztó érdemét illetően, hanem azt mint tudós emberi tevékenységformát elismerve. Még nagyobb azonban az olyan alkotóművészet iránti tiszteletem, mint a Sütő Andrásé. Kérdezhetné valaki, hogy mi szükség az ilyen evidenciák kijelentésére, miért kell összevetni a kettőt. A válasz: csak azért, hogy leszögezhető legyen: bármennyire igyekeznek többen az életrajzi adalékok-kal csorbítani az író nagyságot, én ennek nem tulajdoníthatok relevanciát Mert az irodalomtörténetben általában nem szokott sikerülni az idők során korszakos jelentőségűnek bizonyuló (és sokak által akként elfogadott) életművek életrajzi alapon történő devalválása - Villontól Adyig és tovább. De hát éppen ez az - hördülhetnek most fel többen -, hogy ez a teljesítmény nem mérhető azokhoz. Nem is méricskélünk semmit ténynek,és éppen az előzőek szellemében akármiképpen értelmezhető ténynek tekinthetjük azt, hogy Sütő András munkái hangsúlyos részét képezik az irodalomtörténeti, oktatási stb. kánonnak, ami persze változhat, de az a mindenkit megillető plurális szabadságjogok és hermeneutikai lehetőségek keretei közé tartozik, hogy bátran állíthassuk van olyan jelentékeny irodalomkritikai értelmezői közösség, amely ezt a munkásságot az újabb magyar irodalom egyik kiemelkedő fejezetének tartja. Tény maga a szubjektív megítélés vállalása és vállalhatósága, s ebből következően az az értékelési lehetőség, amely Sütő András írásművészetének kiteljesedését különleges esztétikai rangú művek (sőt remekművek) sorának fogja fel Tény, hogy vannak, akik érzékenyen rezonálnak a Sütő András prózájának, drámáinak, esszéinek stb. mondataiban rejlő különös nyelvi-stiláris erőre, arra a szuggesztív, varázslatos mondatalakító művésziségre, artisztikumra, amely a szavak ritmusát, dallamát, menetét úgy hajlítja és formálja, hogy abba a bölcseleti sejtelemtől a lírai vallomásosságon át a fogalmi árnyalásig annyi minden belesűrűsödik. (Igaz, senkit nem lehet kötelezni a finom hangzásárnyalatok meghallására, a stiláris értékek észre- vagy figyelembe vételére.) Tény továbbá, hogy százezrek számára jelentettek és jelentenek ma is ezek a művek hiteles helyzettudósítást és helyzettudatosítást a magyarság nemzeti és kisebbségi sorsát illetően, megragadó művészi látomást a történelmi sors lényegvalóságairól, a magyar és az egyetemes emberi szellem tükrében. Százezrek nemzeti öntudata és lélekjelenléte erősödött általuk, s a megmaradásba vethető reményt táplálták évtizedeken át. Mert voltak és vannak, akiknek fáj a folyamatos fiungaroddium” (az író találó fogalma ez), a magyarság Kárpát-medencei fizikai-lelki térvesztése, sorvadása, pusztulása- miközben vannak, csak ezt el sem ismerik (A világ már csak ilyen, s ez utóbbiak is belenyugodhatnának az előbbiek érzésvilágának létezésébe.) Tény, hogy erőteljesebb érzelmi hatást keltenek a Sütőművek még ma is, mint más, „posztmodern” sztárszerzőkéi, például egyetemisták köreiben is; legalábbis személyes tapasztalatom, hogy (minden reklám, média- és divat ráhatás ellenére) többen és szívesebben olvassák az ő könyveit, mint a „szövegirodalom ” agyondicsért, de szignifikáns mértékben olvashatatlannak minősített darabjait. Őszinte, felszabadult, elfogulatlan és a karriervágytól még meg nem szédült, még nem helyezkedő diákok számára egyszerűen élmény olyat olvasni, amiből lelki melegséget árasztó emberi jelentés, üzenet, értéktudat sugárzik, erkölcsi értelemben is felfogható és követhető gondolatisággal együtt. A vita során valaki a Wass Albert-kultuszt megsokalló véleményét is kifejezte. Ezek szerint korlátozni kellene az olvasói szabadságot, s felfüggeszteni a nemes liberális eszmét, hogy mindenki azt olvas, amit akar és amit szeret? (De ha csak a Wass-recepció állítólagos és kifogásoltkritikátlanságáról” van szó, hát nincs még eléggé folyamatosan lefasisztázva?) Mindig csak a sajátos, markáns nemzeti (nemzetféltő) tematika váltja ki az ellenérzést, egyfolytában csak az szúr szemet? Mert például az egyetemi és főiskolai kötelező vagy ajánlott olvasmányok között mostaniig nem szerepelő (vagyis a legszélesebb tudományos közfelfogás által elfogadott, konszenzusos kánon közelébe évtizedekig se férkőző) Kertész Imre-könyvek önlévületes kultuszát viszont nyilván botrányos lenne eltúlzottnak látni. Vagyis mégiscsak helyénvaló az értékelő ítélkezés, bármilyen posztmodern értékrelativizmus idején is, ha az a magyar sors összes keserűségeit érzékeltető írók és művek megbélyegzésére irányul? Tudnám javasolni a Csacsifogat, vagy esetleg a Paul de Man nád cikkei körüli kutakodást is. A Sütő Andrást ért alaptalan vádakat nyilván maga az író visszautasítja, mint eddig is többször megtette már. A régi dokumentumok (és hamisítványok) vizsgálatát, elemzését, értelmezését senki sem kifogásolja. De miért kell ebből minduntalan Sütő András írói teljesítményére vonatkozó negatív ítéletekhez jutni? Miért kell azt folyton megkérdőjelezni? Gondolom, mindennek az egész életműre hámló nemtetszés az alapja. Ám legyen, azok véleményszabadságának a korlátozása nélkül, akik viszont ellenkezőleg: a tetszésüket kívánják hangoztatni (Abkmnczy László tökéletes példával szolgált a lehetséges szemléletek összevetésére - Lukács György véleményére utalva Az ember tragédiájaval kapcsolatban: „Félévszázada röhej immár Lukács György teóriája Madách Tragédiájának provincializmusáról”) És mi a baj az állítólagos sütői „önmítosz-építgetéssel”? Hogy mikrofilológiai adateltérések mutathatók ki évtizedes különbséggel született emlékezések között? Vagy hogy a naplókban utólagos beírások, szövegmódosítások is vannak? (Én az ilyentől sem szoktam ijedezni vagy hüledezni A műfajoknak régóta nincsenek merev vagy „alapvető” szabályai; a jelöletlen idézések például a posztmodern „intertextualitás”, „felülírás”, „szövegjáték”, „palimpszesztus”-jellig csodálatra méltó megnyilvánulásaiként szoktak teoretikus dicshimnuszokat kiváltani mások esetében. Csak itt nem lehetünk ilyen könnyedek és nagyvonalúan posztmodernek? (És engem nem rendítenek meg az ilyen-olyan régi újságcikkek kompromittáló szándékkal történő felelevenítései sem; az „ocsút” a „tiszta búzától” azok is el tudják különíteni, akik szeretik Sütő Andrást) Rossz hírem van tehát azok számára, akik Sütő szövegváltoztatásain rágódnak és kárörvendenek a mítoszt ez nem fogja zavarra, esetleg csak fokozni. Annak más a természete: ahhoz elégséges az a kiállás és meggyőződés, meg azok a művek, amelyek a magyarság ügyének és létgondjainak szellemi képviseletét vállalva hangot adnak a nagyon sokakban feltoluló érzéseknek, aggodalmaknak, kívánalmaknak. A posztkoloniális irodalomkritikai diskurzus egyik legtekintélyesebb alakja, Edward W. Said napjainkban (és nem a XIX. századi romantika korában) értekezik a művészek feladatáról mint ami elsőrendűen a saját népi-nemzeti kulturális identitás vállalását foglalja magába, és a kötelezettséget („obligation to fulfil”) a nemzet szenvedéseinek kifejezésére („this terribly im portant task of representing the collective suffering of your own people”). (Nem véletlenül tarthatjuk Sütőt ilyen típusú írónak.) És egy másik világhírű személyiség, az ír drámaíró, Brian Frid is az egyik darabjában szembeállítja egymással a tényekhez ragaszkodó, a saját gyarlóságait és kétségeit hangoztató szabadsághőst az őt mitizáló történelemképpel - s a sokszempontú igazságok köréből ezt a sorstudatos eszményítő heroizálást sem látja kiiktathatónak .Írország és gyarmatosított népe olyan leromlott állapotban sínylődik, mint még soha, a kipusztulás szélén (...) most a hősöknek és a hősi iroda lomnak van az ideje” (Jreland is reduced as it has never been reduced before - we are talking about a colonized people on the brink of extinction /..J Now is the time for a hero. Now is the time for a heroic literature”). - Mindez mélyen el gondolkodtató, és hát valóban vannak, akik úgy képzelik az értékvédelmet, hogy a legnagyobbnak vélt írók mellé odaállnak, ha azokat méltatlan támadások érik. Ennyi nyilván nekik is kijárhat - s hátha elviselik azok az ál-posztmodernek is, akik csak a saját igazukban nem kételkednek. ■ BERTHA ZOLTÁN Nem lehetnénk legalább tényleg posztmodernek (a boka-harapdálás helyett)? Ft III/28 a hét 2005. július 14.