A Hét, 2005. július-december (3. új évfolyam, 27-52. szám)
2005-07-21 / 29. szám
18 III/29 SZÉKELY CSABA Nem a ruha teszi ■ Meglehetősen zavar, amikor valaki a posztmodern elméleteket nem meggyőződésből alkalmazza, mégcsak nem is iróniából, hanem azért, mert trendinek akar látszani. De ez, mondjuk, az én bajom. Ha viszont olyan szöveggel találkozom, amely tudatosan félrevezeti az olvasót, az már nemcsak az én bajom, hanem az olvasóé is. A Hét 2005 július 14-i számában megjelent Bertha Zoltán Nem lehetnénk legalább tényleg posztmodemek ("boka-harapdálás" helyett)? című írása. Valahogy úgy képzelem el a helyzetet, hogy a szerző sétálgat a Nemzetféltés utcán, végig a Megmaradás-soron, amikor egyszer csak megpillant a járda szélén egy csinos, divatos öltönyt. Nocsak, nocsak, mi lehet ez? Hát a posztmodern! Próbáljuk fel! Szerző felpróbálja, tetszik neki, így hát továbbsétál, büszkén feszítve az új ruhában. Azt viszont nem veszi észre, hogy valami nincs rendben a ruhával, mert, jaj, kilóg a slicce, ráadásul itt-ott feltűnően szűk Hogy pontosan hol is? Erről szeretnék most írni. White-fülűeknek Bertha Zoltán Hayden White néhány gondolatát idézi a bevezetőben. Nincs is ezzel semmi baj, én személy szerint csípem Hayden White-ot, sőt, felőlem akár lehetett volna radikálisabb is a szerző. Frank Ankersmit például a történeti narratívát teljesen függetlennek látja a valóságtól, míg White csak azt mondja, hogy ezek nem közvetlenül kapcsolódnak egymáshoz. Szimpatikus elméletek ezek, kiválóan alkalmasak arra, hogy beintsünk vele a régimódi történészeknek de arra is jók hogy ha olyan kedvünkben vagyunk elmossuk a határt krónikás, lantos, író és történész között, mint ahogy arra is, hogy idézgetésükkel nagyon trendinek tűnjünk De nem az idézés ténye a probléma, hanem a módja. Abban igaza van Bertha Zoltánnak hogy a „történeti tények” fetisizálása idejétmúlt dolog, viszont én vele ellentétben nem úgy gondolom, hogy a „Sütő-vita” vagy „Földes-ügy” (nevezzük bárhogy) arról szólna, hogy egy embert hogyan lehet jól lejáratni a „történeti tényekhez” való ragaszkodás révén, hanem arról, hogy hogyan tudunk (egyáltalán tudunk-e, merünk-e) beszélni a múltról. Ilyen tekintetben minden „Sütő-vitához” kapcsolódó szöveget fontosak tartok, beleértve a Bertha Zoltánét is. Ezek a szövegek a múltról való beszéd különböző módozatait villantották fel, és egyáltalán nem az a fontos, hogy némelyiknek igazat adunk-e, hanem az, hogy láthatóvá tesszük őket. És ha már láthatóak akkor vagy szélesebbé teszik azt a skálát, amely a múlthoz való viszonyulás lehetőségeiből tevődik össze, vagy leleplezik hogy ez a skála mennyire szűk és mennyire gyerekcipőben járunk ezen a téren. Az eddigiek alapján én az utóbbi következtetés felé hajlok Visszatérve a Hayden White idézetekre és az idézés módjára: ezek nem egészen csengenek össze Bertha Zoltán álláspontjával. Bertha ugyanis így idéz: „a múlt ‘önmagáért’ való tanulmányozása csakis meggondolatlan szőrszálhasogatásnak tűnhet fel” .Bárki, áld ‘önmagáért’ tanulmányozza a történelmet” - szükségképpen tűnik vagy »régiségkereskedőnek« vagy egyfajta »kulturális hullaimádónak«”. Namármost, Bertha Zoltán azt állítja, hogy a „tényértelmező érdek [...] világosan az író becsületsértő lejáratását célozza meg”. Ez így akkor patt. Mert ha Stefano Bottoni vagy mások a múltat „önmagáért” tanulmányozzák akkor nem célozhatják meg senkinek a lejáratását, hiszen akkor már nem „önmagáért” tanulmányoznák, hanem a lejáratás érdekében. Ha viszont Berthának van igaza, és itt tényleg egy lejárató hadművelet folyik akkor a White-idézet itt teljesen fölösleges, nem kapcsolódik a témához, a szerző akár a Toldi estéjével is idézhetett volna. Tényleg? Bertha Zoltán szkepszisét a történeti tényeket illetően, mint mondtam, helyénvalónak tartom. De felmerül a kérdés, hogy miért csupán a történeti tények felé fordul kritikai magatartással? Azt írja: „Tény, hogy vannak akik érzékenyen rezonálnak a Sütő András prózájának drámáinak esszéinek stb. mondataiban rejlő különös nyelvi-stiláris erőre [...] Tény továbbá, hogy százezrek számára jelentettek és jelentenek ma is ezek a művek hiteles helyzettudósítást és helyzettudatosítást a magyarság nemzeti és kisebbségi sorsát illetően, megragadó művészi látomást a történelmi sors lényegvalóságairól, a magyar és az egyetemes emberi szellem tükrében. Százezrek nemzeti öntudata és lélekjelenléte erősödött általuk s a megmaradásba vethető reményt táplálták évtizedeken át.” A „vannak akik” és a „százezrek” között, mondanom sem kell, óriási távolság van. Az első könnyen bizonyítható, hívom a Gyulát meg a Tóth Ottót, és máris vagyunk hárman, akik érzékenyek vagyunk és rezonálunk. De mivel bizonyítom azt, hogy százezrek vannak olyanok mint én, a Gyula meg az Ottó? Hétvégén kimegyek terepre, és megszámolom? Tegyük fel, hogy igen, de akkor mit kezdek a számadatokkal? Hiszen így megint ott vagyunk White-nál és a tényekkel szembeni szkepszisnél, amit, ugye, Bertha Zoltán hisz és vall. A „százezrek” tehát egy kultikus kijelentés (olyan, mint Petőfi híres mondata, miszerint „Shakespeare egymaga a teremtés fele”), leellenőrizhetetlen, nem lehet sem megvédeni, sem megcáfolni, és bármit rá lehet mondani, csak azt nem, hogy tény. De van egy másik probléma is: Bertha Zoltán szerint Sütő művei „hiteles helyzettudósítást és helyzettudatosítást” nyújtanak „a magyarság nemzeti és kisebbségi sorsát illetően”. Tehát Sütő András akkor mégsem irodalmat ír, hanem tudósít, mint Peter Arnett a CNN-en? Vagy hogyan képes a magát fikcióként tételező irodalom „hiteles” helyzettudósítást adni a magyarság kisebbségi helyzetéről, ha arra a magát ténykezelőnek tartó történetírás sem képes? Bertha Zoltán itt a saját csapdájába esett. Belesűrítette saját Sütő-képébe mindazokat a tényezőket, amelyeket az általa is elfogadott white-i történelemszemlélet elvitatott a történeti kutatástól. Ezzel sajnos hiteltelenné tette azt a gondolatmenetet, amire az egész cikkét alapozta. A nemzet szenvedései Úgy gondolom, Bertha Zoltán joggal fejezi ki nemtetszését azokkal az írásokkal kapcsolatban, amelyek a „Sütő-vita” során Sütő András egész életművét csuklóból kihajították az ablakon. Mert ez egy másik téma, nem ide való. A Bottoni-tanulmány az író, az értelmiségi szerepét vizsgálta az ‘50-es évek hatalmi gépezetében, és nem Sütő könyveinek irodalmi értékét firtatta. Jó, ha beszélünk, sőt, szükséges beszélni ezeknek a könyveknek a színvonaláról, jelentőségéről, hiszen a kánont folyamatosan alakítani kell, de a siker nem csak egy komponensből áll, és egészségtelen elfogultság egyetlen tényező alapján sutba vágni az egész életművet. Örültem volna ezért, ha Bertha Zoltán az irodalmat (ezúttal Sütő írásait) elsősorban irodalmi, vagy legalább irodalom-közeli szempontok szerint vizsgálja. Ám itt sajnos nem kapunk mást, mint színes ajándékpapírba csomagolt halfejet, posztmodernel takarózó zászlólengetést. Ami ráadásul nem riad vissza a csúsztatásoktól sem. Itt van például ez a passzus Bertha Zoltán tollából:, A posztkoloniális irodalomkritikai diskurzus egyik legtekintélyesebb alakja, Edward W. Said napjainkban (és nem a XIX. századi romatika korában) értekezik a művészek feladatáról, mint ami elsőrendűen a saját népi-nemzeti kulturális identitás vállalását foglalja magába, és a kötelezettséget (»obligation to fulfill«) a nemzet szenvedéseinek kifejezésére (»this terribly important task of representing the collective sufferig of your own people«)” (Kiemelés tőlem - Sz. Cs.) Furcsállottam, hogy Edward W. Said ilyesmit írt, mivel az általam olvasott néhány Said-szöveg egyáltalán nem ezt a képet alakította ki bennem a Said-féle diskurzusról Ezért megpróbáltam utánanézni, és a következő szöveget találtam: „So, to the tremendously important task of representing the collective suffering of one’s own people, testifying to the travails of the impoverished, and reasserting national presence, must be added two things which a politician has an obligation to fulfill.” [Tehát, amellett a borzasztóan fontos feladat mellett, hogy képviselje a saját népének kollektív szenvedéseit, kifejezésre juttassa az elszegényedettek vajúdásait, visszaállítsa a nemzeti jelenlétet, egy politikusnak még két dolgot kötelessége teljesíteni.] (Kiemelés tőlem - Sz. Cs.) A következőkben pedig a szerző leírja, mi is az a két dolog,amit (nem a művésznek, hanem) a politikusnak teljesítenie kell. Nem tudom, mennyi az esélye annak, hogy plágiumról legyen szó, de a fenti sorok szerzője még csak nem is Edward W. Said - mint ahogy Bertha állítja -, hanem Roberto S. Sebastian, Fülöp-szigeteki politikus. Ezért ezt most inkább kommentár nélkül hagyom. Végezetül pedig néhány szót Brian Frielről és a hősi irodalomról, ezzel zárja ugyanis cikkét Bertha Zoltán Brian Friel drámaíró (szerintem nem annyira jó, mint amennyire fontos az írek és a posztkolonialista irodalomtól extázisba esők számára), nem esztéta, és nem megmondóember. Ezért ha egy drámájában valamely szereplő tesz egy kijelentést (ebben az esetben,,anost a hősöknek és a hősi irodalomnak van az ideje”), azt nem érdemes imperatívuszként lobogtatni, úgy idézni, mintha személyesen Brian Friel erre szólítaná fel az írókat. Nem hiszem, hogy Shakespeare arra akart volna felszólítani, hogy égessünk el minden könyvet (Caliban), vagy fojtsuk meg a feleségünket (Othello). Van itt tehát egy szöveg, ami posztmodernül akar beszélni, de minduntalan belebukik. Az idézetekkel gáz van, a megállapítások pedig úgy próbálnak kritikusak lenni, hogy kritikátlanul megismétlik az általuk kritizált folyamatokat. Már a kiindulópont is sántít, hiszen ebben a vitában senki nem mondta, hogy a posztmodern híve lenne, így ezt nincs is miért számon kérni. Nem csoda, hogy nem mondták, hiszen már a posztmodemre való hivatkozás is idejétmúlt, hamarosan pedig a rá való hivatkozás idejétmúltságára hivatkozás is idejétmúlt lesz. Ezért ha találunk egy ilyen öltönyt, előbb vigyük haza, és csak akkor menjünk vele utcára, ha az előszobatükörben alaposan megvizsgáltuk, hogyan is áll rajtunk. ■ 2005. július 21.