A Hét, 2005. július-december (3. új évfolyam, 27-52. szám)

2005-07-21 / 29. szám

18 III/29 SZÉKELY CSABA Nem a ruha teszi ■ Meglehetősen zavar, amikor valaki a posztmodern elméleteket nem meggyő­ződésből alkalmazza, mégcsak nem is iróniából, hanem azért, mert trendinek akar látszani. De ez, mondjuk, az én ba­jom. Ha viszont olyan szöveggel találko­zom, amely tudatosan félrevezeti az olva­sót, az már nemcsak az én bajom, ha­nem az olvasóé is. A Hét 2005 július 14-i számában megjelent Bertha Zoltán Nem lehetnénk legalább tényleg posztmodemek ("boka-ha­­rapdálás" helyett)? című írása. Valahogy úgy képzelem el a helyzetet, hogy a szer­ző sétálgat a Nemzetféltés utcán, végig a Megmaradás-soron, amikor egyszer csak megpillant a járda szélén egy csinos, di­vatos öltönyt. Nocsak, nocsak, mi lehet ez? Hát a posztmodern! Próbáljuk fel! Szerző felpróbálja, tetszik neki, így hát továbbsétál, büszkén feszítve az új ruhá­ban. Azt viszont nem veszi észre, hogy valami nincs rendben a ruhával, mert, jaj, kilóg a slicce, ráadásul itt-ott feltűnően szűk Hogy pontosan hol is? Erről szeret­nék most írni. White-fülű­eknek Bertha Zoltán Hayden White néhány gondolatát idézi a bevezetőben. Nincs is ezzel semmi baj, én személy szerint csí­pem Hayden White-ot, sőt, felőlem akár lehetett volna radikálisabb is a szerző. Frank Ankersmit például a történeti nar­ratívát teljesen függetlennek látja a való­ságtól, míg White csak azt mondja, hogy ezek nem közvetlenül kapcsolódnak egy­máshoz. Szimpatikus elméletek ezek, ki­válóan alkalmasak arra, hogy beintsünk vele a régimódi történészeknek de arra is jók hogy ha olyan kedvünkben vagyunk elmossuk a határt krónikás, lantos, író és történész között, mint ahogy arra is, hogy idézgetésükkel nagyon trendinek tűnjünk De nem az idézés ténye a probléma, ha­nem a módja. Abban igaza van Bertha Zoltánnak hogy a „történeti tények” fetisizálása ide­jétmúlt dolog, viszont én vele ellentétben nem úgy gondolom, hogy a „Sütő-vita” vagy „Földes-ügy” (nevezzük bárhogy) ar­ról szólna, hogy egy embert hogyan lehet jól lejáratni a „történeti tényekhez” való ragaszkodás révén, hanem arról, hogy hogyan tudunk (egyáltalán tudunk-e, me­rünk-e) beszélni a múltról. Ilyen tekin­tetben minden „Sütő-vitához” kapcsoló­dó szöveget fontosak tartok, beleértve a Bertha Zoltánét is. Ezek a szövegek a múltról való beszéd különböző módoza­tait villantották fel, és egyáltalán nem az a fontos, hogy némelyiknek igazat adunk-e, hanem az, hogy láthatóvá tesszük őket. És ha már láthatóak akkor vagy széleseb­bé teszik azt a skálát, amely a múlthoz va­ló viszonyulás lehetőségeiből tevődik össze, vagy leleplezik hogy ez a skála mennyire szűk és mennyire gyerekcipőben járunk ezen a téren. Az eddigiek alapján én az utóbbi következtetés felé hajlok Visszatérve a Hayden White idéze­tekre és az idézés módjára: ezek nem egé­szen csengenek össze Bertha Zoltán ál­láspontjával. Bertha ugyanis így idéz: „a múlt ‘önmagáért’ való tanulmányozása csakis meggondolatlan szőrszálhasoga­­tásnak tűnhet fel”­ .Bárki, áld ‘önmagáért’ tanulmányozza a történelmet” - szükség­képpen tűnik vagy »régiségkereskedőnek« vagy egyfajta »kulturális hullaimádónak«”. Namármost, Bertha Zoltán azt állítja, hogy a „tényértelmező érdek [...] világo­san az író becsületsértő lejáratását céloz­za meg”. Ez így akkor patt. Mert ha Ste­fano Bottoni vagy mások a múltat „ön­magáért” tanulmányozzák akkor nem cé­lozhatják meg senkinek a lejáratását, hi­szen akkor már nem „önmagáért” tanul­mányoznák, hanem a lejáratás érdeké­ben. Ha viszont Berthának van igaza, és itt tényleg egy lejárató hadművelet folyik akkor a White-idézet itt teljesen fölösle­ges, nem kapcsolódik a témához, a szerző akár a Toldi estéjével is idézhetett volna. Tény­leg? Bertha Zoltán szkepszisét a történeti té­nyeket illetően, mint mondtam, helyén­valónak tartom. De felmerül a kérdés, hogy miért csupán a történeti tények felé fordul kritikai magatartással? Azt írja: „Tény, hogy vannak akik érzékenyen re­­zonálnak a Sütő András prózájának drá­máinak esszéinek stb. mondataiban rejlő különös nyelvi-stiláris erőre [...] Tény to­vábbá, hogy százezrek számára jelentet­tek és jelentenek ma is ezek a művek hi­teles helyzettudósítást és helyzettudato­sítást a magyarság nemzeti és kisebbségi sorsát illetően, megragadó művészi láto­mást a történelmi sors lényegvalóságairól, a magyar és az egyetemes emberi szellem tükrében. Százezrek nemzeti öntudata és lélekjelenléte erősödött általuk s a meg­maradásba vethető reményt táplálták év­tizedeken át.” A „vannak akik” és a „százezrek” kö­zött, mondanom sem kell, óriási távolság van. Az első könnyen bizonyítható, hí­vom a Gyulát meg a Tóth Ottót, és már­is vagyunk hárman, akik érzékenyek va­gyunk és rezonálunk. De mivel bizonyí­tom azt, hogy százezrek vannak olyanok mint én, a Gyula meg az Ottó? Hétvé­gén kimegyek terepre, és megszámolom? Tegyük fel, hogy igen, de akkor mit kez­dek a számadatokkal? Hiszen így megint ott vagyunk White-nál és a tényekkel szembeni szkepszisnél, amit, ugye, Bertha Zoltán hisz és vall. A „százezrek” tehát egy kultikus kije­lentés (olyan, mint Petőfi híres mondata, miszerint „Shakespeare egymaga a terem­tés fele”), leellenőrizhetetlen, nem lehet sem megvédeni, sem megcáfolni, és bár­mit rá lehet mondani, csak­ azt nem, hogy tény. De van egy másik probléma is: Ber­tha Zoltán szerint Sütő művei „hiteles helyzettudósítást és helyzettudatosítást” nyújtanak „a magyarság nemzeti és kisebb­ségi sorsát illetően”. Tehát Sütő András akkor mégsem irodalmat ír, hanem tu­dósít, mint Peter Arnett a CNN-en? Vagy hogyan képes a magát fikcióként tételező irodalom „hiteles” helyzettudó­sítást adni a magyarság kisebbségi hely­zetéről, ha arra a magát ténykezelőnek tartó történetírás sem képes? Bertha Zoltán itt a saját csapdájába esett. Belesűrítette saját Sütő-képébe mindazokat a tényezőket, amelyeket az általa is elfogadott white-i történelem­­szemlélet elvitatott a történeti kutatástól. Ezzel sajnos hiteltelenné tette azt a gon­dolatmenetet, amire az egész cikkét ala­pozta. A nemzet szenvedései Úgy gondolom, Bertha Zoltán joggal fe­jezi ki nemtetszését azokkal az írásokkal kapcsolatban, amelyek a „Sütő-vita” során Sütő András egész életművét csuklóból kihajították az ablakon. Mert ez egy má­sik téma, nem ide való. A Bottoni-tanul­­mány az író, az értelmiségi szerepét vizs­gálta az ‘50-es évek hatalmi gépezetében, és nem Sütő könyveinek irodalmi értékét firtatta. Jó, ha beszélünk, sőt, szükséges beszélni ezeknek a könyveknek a színvo­naláról, jelentőségéről, hiszen a kánont fo­lyamatosan alakítani kell, de a siker nem csak egy komponensből áll, és egészség­telen elfogultság egyetlen tényező alapján sutba vágni az egész életművet. Örültem volna ezért, ha Bertha Zol­tán az irodalmat (ezúttal Sütő írásait) el­sősorban irodalmi, vagy legalább iroda­lom-közeli szempontok szerint vizsgálja. Ám itt sajnos nem kapunk mást, mint színes ajándékpapírba csomagolt halfejet, posztmodernel takarózó zászlólengetést. Ami ráadásul nem riad vissza a csúszta­tásoktól sem. Itt van például ez a passzus Bertha Zoltán tollából:, A posztkoloniális iroda­lomkritikai diskurzus egyik legtekintélye­sebb alakja, Edward W. Said napjainkban (és nem a XIX. századi romatika korá­ban) értekezik a művészek feladatáról, mint ami elsőrendűen a saját népi-nem­zeti kulturális identitás vállalását foglalja magába, és a kötelezettséget (»obligation to fulfill«) a nemzet szenvedéseinek kife­jezésére (»this terribly important task of representing the collective sufferig of your own people«)” (Kiemelés tőlem - Sz. Cs.) Furcsállottam, hogy Edward W. Said ilyesmit írt, mivel az általam olvasott né­hány Said-szöveg egyáltalán nem ezt a képet alakította ki bennem a Said-féle diskurzusról Ezért megpróbáltam utána­nézni, és a következő szöveget találtam: „So, to the tremendously important task of representing the collective suffering of one’s own people, testifying to the travails of the impoverished, and reasserting na­tional presence, must be added two things which a politician has an obligation to fulfill.” [Tehát, amellett a borzasztóan fontos feladat mellett, hogy képviselje a saját népének kollektív szenvedéseit, ki­fejezésre juttassa az elszegényedettek va­júdásait, visszaállítsa a nemzeti jelenlétet, egy politikusnak még két dolgot köteles­sége teljesíteni.] (Kiemelés tőlem - Sz. Cs.) A következőkben pedig a szerző leírja, mi is az a két dolog,­­amit (nem a művész­nek, hanem) a politikusnak teljesítenie kell. Nem tudom, mennyi az esélye annak, hogy plágiumról legyen szó, de a fenti sorok szerzője még csak nem is Edward W. Said - mint ahogy Bertha állítja -, ha­nem Roberto S. Sebastian, Fülöp-szige­­teki politikus. Ezért ezt most inkább kommentár nélkül hagyom. Végezetül pedig néhány szót Brian Frielről és a hősi irodalomról, ezzel zárja ugyanis cikkét Bertha Zoltán Brian Friel drámaíró (szerintem nem annyira jó, mint amennyire fontos az írek és a posztkolo­nialista irodalomtól extázisba esők számá­ra), nem esztéta, és nem megmondóem­ber. Ezért ha egy drámájában valamely szereplő tesz egy kijelentést (ebben az esetben,,anost a hősöknek és a hősi iro­dalomnak van az ideje”), azt nem érdemes imperatívuszként lobogtatni, úgy idézni, mintha személyesen Brian Friel erre szó­lítaná fel az írókat. Nem hiszem, hogy Shakespeare arra akart volna felszólítani, hogy égessünk el minden könyvet (Cali­ban), vagy fojtsuk meg a feleségünket (Othello). Van itt tehát egy szöveg, ami poszt­modernül akar beszélni, de minduntalan belebukik. Az idézetekkel gáz van, a meg­állapítások pedig úgy próbálnak kritikusak lenni, hogy kritikátlanul megismétlik az általuk kritizált folyamatokat. Már a kiin­dulópont is sántít, hiszen ebben a vitában senki nem mondta, hogy a posztmodern híve lenne, így ezt nincs is miért számon kérni. Nem csoda, hogy nem mondták, hiszen már a posztmodemre való hivat­kozás is idejétmúlt, hamarosan pedig a rá való hivatkozás idejétmúltságára hivatko­zás is idejétmúlt lesz. Ezért ha találunk egy ilyen öltönyt, előbb vigyük haza, és csak akkor menjünk vele utcára, ha az elő­szobatükörben alaposan megvizsgáltuk, hogyan is áll rajtunk. ■ 2005. július 21.

Next