A Hon, 1863. február (1. évfolyam, 26-48. szám)

1863-02-21 / 42. szám

PEST, FEBRUÁR 2. Politikai szemle, Pest, febr. 20. (II.) A Frankfurtban m­egjelenő„L’Eu­­trope“ mely némely diplomatiai irodákkal összeköttetésben áll, közli egy távirati sürgöny jelentése szerint a porosz-orosz egyezmény tartalmát. Az egyezmény első részének három fő pontja van : az első pont szerint az orosz hadcsapatoknak joguk van a felkelők ű­zése végett átlépni a határokat, míg elégséges porosz hadcsapatokkal talál­koznak a felkelők lefegyverzésére, és meg­fordítva; a második pont az orosz tábor­nokok által a stratégiai sikerre nézve szükségesnek tartott határátlépés feltételeit tartalmazza ; a harmadik pont vám- és határőrségi rendszabályokat tartalmaz, a felkelőknek kívülről jövő hadi szükségle­tektől való elzárása végett. Az egyezmény ezen része, mint lát­juk, nem tartalmaz valami újat. Ezen ka­tonai intézkedések már több nap óta isme­retesek a porosz félhivatalos lapok közle­ményei után. Fontosabb a második rész, vagyis a titkos záradék, melyről azonban a „L’Eu­­rope“ csak hallomás után értesül. A máso­dik rész, — mondja a „L’Europe“— titkos záradékokat tartalmaz, melyekről az hal­latszik Bécs- London- és Párisban, hoggy azok a két hatalom magatartását szabá­lyozzák azon esetre, ha Lengyelország érdekében más mint diplomatiai interven­­tio történnek. Russel lord és Drouin de Limys, hivatkozva a non interventio elvére, roszalják az egyezményt. Ezt írja a „L1 Europe.1" Az idézett lap arról nem értesit — pedig ez volna a fon­tosabb — váljon ezen roszalás diplomatiai után, jegyzék alakjában fejeztetett-e ki, vagy pedig a diplomaták közt zárt ajtók­nál történt. Az „Ind. berge“ párisi leve­lezője mint hirt közli, 17-kéről hogy Franczia- és Angolország együttleges jegy­zéket intéztek volna Oroszországhoz, tilta­­kozandók, Poroszországnak a lengyelor­szági ügyekbe való eshetőleges beavatko­zása ellen. A nevezett lap még többet is ír : azt beszélik ugyanis , hogy Po­roszország visszahitta volna párisi képvi­selőjét, s egy hadtestet indított a Raj­na felé. E hír azonban képtelenség. Való­színű lehet az, hogy a Porosz- és Oroszor­szág közti katonai egyezmény támadóbb jel­lemmel bírván Lengyelországra nézve, mint kezdetben mondották, s ebből nem sokára a non interventió elvének megsértése kö­vetkezhetvén, a franczia és brit kabinet nagy aggodalomban van, mi zárt ajtóknak­ diplomátiai értekezleteket idézhetett elő, a­nélkül hogy a közös actio iránt megálla­podás történt volna. Egyébiránt azt jelen­tik, hogy az angol parlamentben nem so­kára interpelláció fog történni a porosz­­orosz egyezmény tárgyában, s már ez ok­ból is kevéssé valószínű (mint ezt a„Nordd Zrg“ is megjegyezte) hogy Russell lord va­lamit határozott volna e tárgyban, a­nél­kül hogy a ház érzületét ismerné. Más levelező is írja, hogy Londonban sokat és talán többet is foglalkoznak a lengyel üg­gyel, mint némely közvetle­nebbül érdeklett kabinetekben. Palmerston lord, kinek Oroszország iránti ellenséges­kedése politikájának fővonását képezi, a­kinek oka van I. Vilmos porosz király kormányára is neheztelni, minthogy in­kább hajlik Francziaországhoz, mint An­golországhoz , Porosz- és Németország természetes szövetségéhez, diplomatiai de­­monstratiót akar előidézni a lengyel fölke­lés érdekében , tudniillik a bécsi és párisi kabineteknek a lengyel események irányá­ban közös magatartást javasol,melyben Len­gyelország iránt bizonyos rokonszenv lesz kifejezve. Levelező nem tudja, hogy e javas­lat minő fogadtatásban részesülend a bécsi kabinetben; a­mi a párisi kabinetet illeti, leve­lező azt hiszi, hogy ez elfogadja Angolhon­nak a lengyel ügyet illető javaslatát, még ha azon veszélynek teszi is ki magát, hogy elidegeníti magától Oroszországot. A csá­szár erre határozta volna el magát, miután azon értekezletek, melyeket Russel lord és Gros báró e tárgyban Londonban folytat­tak, nem vezettek eredményre. Mindamellett azonban, hogy az idézett levelező ily határozottan kijelöli Franczia­­ország magatartását, a ,,Köln, Zig4, még határozottabban azt állítja, miként gyer­mekes dolog volna azt hinni, hogy III. Napóleon császár kötekedni akar Orosz­országgal. A tervezett lap nem hiszi, hogy Francziaország beavatkozása tovább ter­jedne a barátságos előterjesztés határainál. Visszatérve a porosz-orosz egyezmény­re, még meg kell jegyeznünk azt is, a­mit e tárgyban a „Prager Ztg“-nak írnak Bécs­­ből : „Biztos forrásból halljuk — írja a „Pr. Ztg“, — hogy Oroszország határo­zottan formulázott javaslatokat terjesztett elő Bécsben, egy osztrák egyezmény létre­hozatala végett a lengyel felkelés ellen, egyenesen azon egyezményre utalva, me­lyet e tárgyban már Poroszországgal kö­tött. A bécsi „Presse“ és „Oest. Zig“ mai számai azonban e „biztos forrásból“ men­tett hirt kereken megczáfolják. A lengyelországi harcztérről fonto­sabb hírek nem érkeztek. A miechovi harcz­ról más részletek is olvashatók „Lengyel mozgalmak“ rovatunk alatt A lengyelek megveretését Kurowski csapatparancsnok hibájának tulajdonítják. A belgrádi vár kerületének kimérése végett a szerb fővárosban összegyűlt euró­pai bizottmány már három ülést tartott de eredményre nem juthattak, mert a bi­zottmány tagjai éles ellentétben állnak egymással. Szerbia részén állnak az orosz­­franczia, porosz és olasz biztosok, a török részen az osztrák és angol biztosok. Egy biztos, ki a török részén van, két városrész leromboltatását javaslotta, a várkerület szabályozása végett. Ezen javaslatot a töb­bi biztosok kivihetlennek mondották,s még a török biztos is túlságosnak nyilvánító. Azt hiszik, hogy a tanácskozások 3—4 hóna­pig is el fognak húzódni. A bécsi lapok szemléje. A „Wanderer“ észrevételei a „Do­nau Zig“ czikkére. Tegnapelőtti számunk­ban közlöttük a félhivatalos lap czikkét, a magyar municipalistákról és miniszterialis­­tákról. A „Wanderer“ e czikkre megjegy­zéseket tesz, s ezek közöl átvesszük a követ­kezőket: „Ha a szóban forgott crisis kedvezőt­lenül végződnék, felesleges volna csak fe­lelnünk is a „Donau Zig“-nak. Akkor, egy időre , az úgynevezett kiegyenlítési pro­­grammokat egytől egyig az akták közé raknók. De mivel nem hisszük, hogy a crisis ily szomorúan végződjék, s másként is tud­juk, hogy a dolgok menete mindig csak a mostani kerékvágásába esnék vissza: azaz a szükség újra bebizonyítaná, hogy a kie­gyenlítés műve csak Magyarország hagyo­mányaihoz hű alapokon létesíthető, s miután a 47. és 48. közötti kérdés újra és újra fel­­merülend, nem lesz haszon nélküli munka, már ma a kérdés fejtegetésébe bocsátkozni. „Úgy látszik, hogy a „D. Z.“ il­lyes­­mit sejt, s azért czikkét megelégedéssel vettük. A félhivatalos közlöny elvégre el­ismeri , hogy oly nemzettel van dolga, melynek politikai élete ezredéves kort számlál, s ezen nemzettel nem lehet amo­lyan iskolamesteri tudákossággal szóba állni. Hogy mint kell államjogi kérdésekről beszélni? a „D Z.“ ma eltalálta. Remél­jük, nem fog ismét korábbi modorába vis­­­szaesni. „Azonban azon jellemzés, melyet a „D. Z.“ a magyar miniszterialistákról és municipalistákról felhoz, sok részben hibás. Hamis tehát azon következtetés is hogy az 1847-ki rendszer, a monarchiára nézve előnyösebb az 1148-nál. Hasonlókép hibás azon föltevés is, mintha Magyarországban, csak a 48-asok ragaszkodnának a jogfoly­tonosság elvéhez: a 47-sek ellenkező nyi­latkozata bizonyosan el sem fog maradni. A „Wandenr“ szerint „hamis állítás az is, hogy Magyarországban volna oly párt, mely az 1818-ai törvényeket csalhat­­lanoknak és ledönthetleneknek tartaná. Sőt e lap szerint épei oly párt nincs, mely ezen törvényeket nem volna hajlandó revi­deálni, csak az edleges feltételekre, és mo­dalitásokra nézve léteznek eltérő nézetek. „Hibás állitis végre, hogy Magyaror­szágban volna párt, mely az 1847-ki álla­potokat kiindulási pontul venné fel.A 48-sok nem tehetik, mer 47 és 48 között ott áll az 1848-ik év ápril­is-ke, a midőn e törvények a kirági szentesítést megnyer­ték. A municipalsták pedig a 47-et nem kiinduló pontnak, hanem végső czél­­n­a­k tekintik , s hova törekszenek , az 1848-ai törvények módosítása után. „De leghibáabb azon állítás, hogy a februári alkotmány hívei is, elfogadható kiinduló pontnál tekinthetik a 47-ki rend­szert. Igaz, hogy ezen alap mellett a „kö­zös ügyek kö­zös tárgyalására“ könnyebb volna formát alálni, de ezen forma két­ségkívül már elenkeznék a febr. alkot­mány szellemévé. „Hogy erre a „Donau Zig“ meggyő­ződjék, szüksége volna, hogy a munici­­palisták nyilatkoatait kissé több figyelem­mel kisérné. Ez esetben csakhamar tapasz­talná, hogy az 847-ki állapot leghama­rabb azon intézményekre vetne vissza, me­lyek 1860-ban az akkori „megerősíite” birodalmi tanácshoz hasonlitnak, de ez aztán a népképéseletet, mely a febr alkot­mány inditványozói előtt lebegett, végle­gesen kizárná. Ezzel azonban nem volna segítve, sem a tlb­án inneni, sem az azon túl lakó népek táján. „Futólagosan említettük meg a D. Z. tévedéseit. Ha maga is jobban megfon­­to­ja a dolgot, ihletét is módositandja, s valószinüleg azon meggyőződésre jutand, hogy az 1847-ki rendszer elfogadása (bár­mennyire palástolják ezt a magyar muni­­cipalisták) a logicai eszmemenet szerint a monarchia nyugati részében is oly rend­szerváltozást idézne elő, melynek létesíté­sére találkoznának ugyan vállalkozó egyé­niségek, de a kk­ messze járnának az úttól, melyet a febr. alkotmány teremén kijelöltek, s oly czélok felé vezetne, m­e­lyeket ezek sajátjukul többé nem tekint­hetnek.“ A triesti poiesta Miután a trieszti helyhatóság, egyszersmind a triesti tarto­mányi képviseletet'képezi, s ily alkalom­mal a podesta, vagy a polgármester a tar­tományi főnök tiszté visel', érdekesnek vél­tük az „Ost. D. Pot“ febr. 15-ről szóló triesti levelét közölni. „Conti úr, mint táviratilag már tudva van, febr. 15-én podestává választatott. Hogy e választás elentőségét megérthes­sük, tudnunk kell, hogy a megelőző napon az ultrák Conti urat apostatának nyilat­­koztaták , s megváasztását lehetlennek tarták. „Az osztrák pár azonban csak akkor csatlakozott Conti a megválasztásához, a­midőn meggyőződött s a helytartóságtól azon biztosítást nyer, hogy a kormány, Conti úr megválasztsát nem tekintendi kormány-ellenes demonstrátiónak, mihelyt ezen választás melléi nevezett párt is csat­­lakozandik. „A tanácsterem karzatai tömve vol­tak hallgatókkal, s midőn Conti megvá­lasztása elnökileg kimondatott, zajos taps­vihar keletkezett. & oppositio, mely a múlt évben Conti rat tenyerén hordta, most pedig elállott tőle, nem volt képes jelöltjének, Baseggio­­nak többséget sze­rezni. Itt nem kötelednek, hogy a kor­mány Conti megválasását megerősítendi. Az oppositio jelöltjei­­ Itak: Baseggio, mint podesta, első alelnök Morpurgo, második Angeli ügyvéd. A választás szerint Conti lett podesta , első alelnök Baseggio, máso­dik Morpurgo. A conservativ párt többségben volt, a­midőn a triesti municipium felirást hatá­rozott , melyben az államminiszterium megkéretik, hogy Conti úr,­­ aki időközben innsbrucki főtörvényszéki tanácsosnak ne­veztetett ki, tovább is Triestben maradhas­son. Ezen inditvány az oppositio vezérei­től a leghevesebben elleneztetett. Elmond­hatjuk tehát, hogy a triesti municipium a kormány mellett van; az oppositio erős ugyan, de a többség a conservativ - liberálisoké. Conti úr ezalatt tapaszta­latokat szerzett, s hivatalát biztosabban ke­­zelendi.“ Lengyel mozgalmak. (K.) Mai híreink a forradalmi központi bi­zottmány erélyes működésére, a „fehérek“ pártjá­nak ellentörekvéseire, a syemiatzi csata lerására, a Miechow elleni támadásra s az oroszok ojeowi expeditiójára szorítkoznak. Korff varsói parancsnok rendeletét tegnap közöltük ; most olvassuk, hogy a forradalmi bizott­mány ezzel egyidejűleg napi parancsot adott ki Varsó lakóihoz. Ebben inti őket, hogy az áruló fölhívásokra, a kitörést illetőleg, ne hallgassanak, mert ez csak rablásra és gyilkolásra adna alkal­mat az oroszoknak. Ha a fölkelés ideje bekövet­kezik, a varsói forradalmi főnok tudatni fogja ezt a lakossággal; mig ez be nem következik, minden felkelési javaslat az ellentől származik s egy jó lengyelnek sem szabad magát a neki vetett hálóba bonyolitnia. Ugyan a napi parancs fölszó­lítja a tanulókat, folytassák tanulmányaikat, mert igy is szolgálják az országot. „Nem harczosokban szenvedünk hiányt — mondja a kiáltvány — ha­nem fegyverben.“ Tagadhatlan, hogy e napiparancs jobban megnyugtatta a kedélyeket, mint a hatóság rendelete. A katonai hatóság, azon parancsát, hogy a váracs körül lakók 14 nap alatt távozzanak, a vár­­i hatóság sürgetésére visszavette. A Varsóban tartózkodó nemeseknek meg­hagyta a központi bizottmány, hogy jószágaikra távozzanak; ugyan a kiáltvány mindenha külföldön tartózkodó lengyelt, ha négy hét alatt vissza nem tér, honárulónak bélyegez, kinek javai a lengyel állam részére elkobzandók lesznek. A varsói forradalmi főnök,— mint a„Br. Ztg.-­­nak írják—hivatalos iratot intézett a Varsóban székelő konsulhoz, melyben szemére vet minden po­rosz Lengyelország kárára Berlinbe tett jelentést, melyek okozták, hogy a porosz kormány ellensé­gesen lépett föl a forradalommal szemben. Len­gyelország — úgymond e levél —nem folytat há­borút Poroszországgal s nem is hiszi, hogy ilyenre kerüljön a sor. A konsul túlbuzgalmával csak Oroszországnak tesz jó szolgálatot. Az okmány be­fejezésül reményét fejezi ki, hogy a konsul eljá­rása igazságosabb lesz és becsületesebb s megkí­­mélendi a nemzeti kormányt azon kényszerűségtől, hogy részéről is erélyes rendszabályok­hoz nyúljon. Levelező azért mondja fontosnak ez okmányt, mert a porosz kormány ellenséges föllé­pése a Lengyelországban élő számos porosz pol­gárnak nagy veszedelmére lehetne. A „fehérek“ pártja, melynek a forradalom elleni föllépéséről már tegnapelőtt is tettünk em­lítést, újabb fölhivást intézett nyomtatásban a forradalmárokhoz. Czime :„Egy szó a fölke­léshez egy lengyel hazafiról.“ A szó­zat apró nyolczadrétre nyomva lengyel nyelven van írva. Szövege kivonatilag így hangzik : „A határtalan föláldozás szelleme, mely a fegyveres fölkelést éleszti; a méltóság és szilárd­ság, mely az ellen vadságával és kegyetlenségével szemben a forradalmat jellemzi, történelmi, a len­gyel nemzethez méltó jellemet kölcsönöznek neki. Ám a fölkelésnek nincsenek meg azon szükséges föltételei, melyek kívánt czélhoz vezessenek. Az oroszországi, a lengyelekkel rokonszen­vező fölkelés föltevése, a katonaság átszökésének reménye nem volt és nem egyéb csalódásnál. Lit­vánia, Volhynia és Podolia kétségbeesett szívvel nyugodtan maradni kénytelenek. Az éretlen és su­galmazott föld népe, nem látva szervezett nemzeti sereget, nem hisz az ügyben, nem lelkesül, hanem napi munkáját folytatja. Az izraeliták elővigyáza­tosak , éreznek Lengyelország iránt, de számítás­sal. Gácsország és Posen reszketnek benső fájdal­mukban s rokonérzelmükben ; de ha segítségre sietnek, ez a lengyel ügyet hasonlóan elkeseredett ellenei részéről újabb üldöztetésnek teszi ki. Az eddigi összeütközések bátorságra mutatnak és vi­tézségre , de az ellen fegyverének túlnyomósságát bizonyítják. Ily föltevések mellett meg kell buk­nia a fölkelésnek, tömérdek jó lengyel vér áldo­zatával. De minden szerencsétlenségből a lehető hasznot kell a haza javára megszerezni. A mai mozgalom hozhat ily előnyöket; az ontott vér nem omlott hiában, ha a fölkelés önjószántából lecsil­lapul s nem terjeszkedik a végvonaglásig. A fölkelésnek rögtöni lecsillapulása követ­kező előnyökkel járna: 1) A világ s maga az ellen meggyőződtek, hogy a jogtalanság, az erőszak, a száműzés, a nem­zeti érzet elgazolása, a nemzeti élet szélesebb alap­jának makacs megtagadása, hogy a szűk, valami­kor talán teljesítendő ígérgetések büntetlenül nem maradnak ; hogy a passiv türelemnek az elviselés­ben meg van határa, hogy a nemzet él a társada­lom minden rétegében, hogy ez a jogos, igaz és becsületes iránt vonzalommal viseltetik, hogy nem anarchicus törekvésekről vagy socialisticus irány­ról van szó, hanem oly harcz forog kérdésben, mely 100 év óta tart létért, jogért, életért. 2) Európa, mely Lengyelország fölosztása óta a nyilvános jog biztonságát elvesztette; Eu­rópa, hol a nemzetiség elve ténylegesen elismer­tetett, melynek alapján már birodalmak alakultak vagy századokon át feledett népek újra születtek; Európa, melyben az 1815-ki szerződések rég holt betűkké váltak, az úgynevezett szent szövetség rég föloszlott, melyben Németország egysége s a kath. és protestáns elem suprematiája miatti vi­szály összeütközésre vezethet; hol a parlamenti intézmények politikai életet és politikai harczokat fejlesztenek; hol a keleti kérdés titokszerü Da­mocles kardjaként lóg mindenki feje fölött s álta­lános háborúra vezethet. Európa ily körülmények közt kénytelen lesz megfontolása tárgyául tenni azon újabb vérrel pecsételt tényt, hogy Lengyel­­ország szívében, érzületében ugyanaz, erős, élet­képes, a leghatalmasabb birodalomnak ellenáll ; hogy a Bug és Visztula partjain a kellő pillanat­ban tömeget lehetett teremteni, mely a helyzetet és érdekeket mérlegelve, az igazságnak győzelmet s a biztosságnak szavatosságot szerezni képes. 3) Oroszország, melyet e fölkeléssel meg nem győzünk, mely a fölkelés tartama alatt en­gedményeket nem tesz, és nem tehet, át fogja látni, hogy Lengyelország fékentartására százezer­nyi hadsereg nem elégséges; hogy a kormány mód­ját változtatni kell; mert különben Lengyelország mindig forrása marad gyöngeségének és bilincs lesz számára, akár belmozgalomnál, akár külachi­­ónál, s a­mit az igazságtól és emberiségtől megta­gad, a szükségletnek és saját javára megadandja. Minden attól függ tehát, hogy a fegyveres fölkelés megszűnjék ; h­gy a végletig ne terjesz­kedjék, újabb erők ne csatlakozzanak hozzá; az életképes nedvek kiméh­essenek, hogy szaporod­janak s kellő időben használtassanak. A mit a föl­kelés jót eredményezhetett, már megtevé, s föl­oszlása egy adott jelre nem lesz a gyengeségnek, hanem az erőnek s a körülmények megértésének bizonysága. A kormány repressáliáiban nem ismer határt; a durva soldateskát a fölkelők kegyetlen­kedéséről mondott hazug elbeszélésekkel fanati­zálja ; meggyilkolja a betegeket és védteleneket; tűzzel vassal pusztitja a békés polgárok javait. A fölkelés nyílt csatába nem bocsátkozhatik, s az el­len, mihelyt elpusztitotta, mit lerombolhatott, vis­­­szamegyen állomására, nem üldözi amazokat, ha­nem megvárja mig ismét összegyűlnek. Az ellenség látszólag kíméli erejét s ha majd a fölkelés továbbterjedt, szaporitni fogja az erőt s megkettőzni a baromi kegyetlenkedést, s hogy ka­tonáit kímélje, azon gyalázatos eszközhöz is folya­­modhatik, hogy a parasztok által bűnösöket és ár­tatlanokat elfogasson. Már ma megszegte a had tör­vényeit s az országkormány kötelességét. Parasztjainkban van nemzeti érzület, távol tartják magukat ocsmány gonosztettektől, sok helyt megindító példáit látjuk a rokonszenvnek és tevé­keny részvétnek , de magasabb polgárosodottságú államokban is az alsóbb néposztály félrevezethető; általában ez parasztjainkkal nem történhetik, de ha csak szórványosan fordulna is elő, gyalázatot hozna ránk és szerencsétlenséget. A mai mozga­lom egyik legszebb vívmánya lesz, ha parasztjaink úgy viselik magukat, hogy a fertőzet és gyalázat megrovása őket ne érhesse. Adja Isten, hogy e diadalt megérjük; ez nagy győzelem lesz nekünk, de a fegyveres fölkelésnek meg kell szűnnie. Oszol­jon el csöndesen a mozgalom; a vezetők vonuljanak vissza méltósággal s tekintsék föladatuk e részét megoldva; a munkások Lengyelországban s a hazá­nak minden barátja szakadatlan tevékenységgel fog­­nak működni tovább. Ha másként történnek, azok, kik az igazság és okosság szavára nem hallgatva szemüket a látottak előtt bezárják, elfecsérlik a legnemesebb önföláldozást; roszat tesznek, hol jót és hasznost eredményezhetnének s Isten, világ, haza és saját lelkiismeretük előtt óriás felelősséget vállalnak magukra.“ A csatatérről következő újabb hírek ér­keztek : A siemiaticzi összeütközés minden előbbi­nél véresebb volt. Szemtanuk leirása szerént a csata d. u. 2 órakor kezdetett a város előtt s késő éjjelig tartott. Miután a megvert fölkelők a vá­rosba visszavonultak, másnap az oroszok ágyuz­­ták a helységet s rohammal bevették. Az utczai harcz-elkeseredettség túl megy minden kép­zeleten. Mészárlás és fojtogatás volt ez, mely­nél az emberek harapták egymást, mint a vadállatok. A tűz az egész városban elter­ T AN­ € Z A. Politikai divatok. Regény, irta Jóivai Mór. (Folytatás.) Egy város a várban. A várban és városban erre a napra nem kö­vetkezett éjszaka. A terjedő láng helyettesíté a lemenő napot, s egy mértföldnyi kerületben nap­pal volt az égő tornyok fáklyavilágától; csillag nem tudott keresztül törni a lángvörös ég bíborán, csak a félhold csónakja látszott, mintha vértenger­ben úsznék. E rém világított a környéken, a Duna túlsó partján vágtat egy négylovas szekér az almási hegyek felé. Egyike azoknak, a­miket „gyors pa­rasztok“ nevezet alatt ismert a vasuttalan haj­­dankor. A szekér hátuljában egy köpönyegbe bur­kolt férfi ül, ki azalatt, míg a négy paripa tüs­­­szögve vágtat előre a kavicsos országúton, kezé­vel a saraglyába fogózva, szünetlenül a háta mögött elmaradó égő városra néz. A tűz arczába világít, s ---- ■ - 1 -T rr,Per az ún., hogy ezt már­ láttuk valaha. A rémlátványra meredő szemek mintha maguk is­ vérben fénylenének, s a távolról lobogó fény és árny, mintha arczának vo­­naglása volna. Néha önkénytelenül összeborzad, s mintha fáznék, összehúzza magán szélben repkedő köpö­­nyegét; azután megint mintha a távoli tűz pokoli hőségét érezné mértföldnyi mes­szeségben, izzadni kezd, s lehány magáról mindent. Tanyák, szántóföldek, hidak, elmaradoznak az útfélen, ö nem néz előre soha, mindig csak hát­ra , a lobogó tornyokra, a gomolygó aranyvörös füstfelhőkre, az izzó égre, és a vérszinti folyamra, melynek tükre egész a távozóig elviszi az égő vá­ros visszfényét. Ettől a látványtól nem bír megmenekülni, pedig úgy látszik mintha a rez vonásainak torzképe enyhülne, a mint a rémvilágitás távolodik s a tájat mind jobban elfoglalja az éjsötét, és a hold. — Állj! ki vagy ? hangzik egyszerre a lovak előtt. Az utazó összerezzenve fordul meg ülésében s arcza, mely most a holdfénynyel szembe fordul, olyan sápadt, mint a halál. Az előbbi vörös fény­ből nem maradt rajta más, csak a sürü vörös szeplök. Most ráismerhetünk .- ez Bárzsing. Az almási nemzetőri előőrs az, mely szekerét feltartóztatá. Olyan világ volt ez, a­mikor minden falu végén megkérdezték minden embertől, mi járat­ban van ? Bárzsing reszkető kezével alig bírta nagy kipkapkodva előkeresni igazoló okleveleit. Mondta, hogy eresszék gyorsan odább, mert ő futár, Pestre küldetik. A legszélső háznál útlevelét láttamozták: —----------------— 1 ----1-----a----- r-l-u fogai vaczogtak; csak a kejével mutatott hátra : láthatják. Azután uj lovakat fvak a szekér elé, az ostor pattogott, a szekér forgott tovább. Jött egy mély út, heves vidék ; az égő vá­ros nem látszott már; az aj vissza-visszanézett még; a lángoló tornyokat nn találta háta mögött; nem jöhettek azok utána; csillámló folyam nem futott vele versenyt, minden­t utána hordva a tűz világát; hanem egy felhő, *a vérveres felhő nem akart elmaradni feje fölé soha; az együtt járt, együtt repült vele ; abba meglátta mind­azt, a mit eltakartak hegyek, erk ; hisz ez olyan iszo­nyat volt, a mi az égre ráfestve. Egész éjjel kisérte e a felhő. Reggel erős, borons idő támadt, a zápor egyhangú szürkére festett a­ tájat. Reggelre egy kis tórt­ város fogadója előtt szállt le Bárzsing. Ott kifitte fuvarosát s iszákját kezébe véve fölment a fu­^óba. Nem is tudakozódó tudta már a szoba számát, a­hova be kell nyiii. Abban a szobában volt Fertey. — Áh, ön megérkett, szólt nyájasan kö­zelítve a mindig mosolygót. Hogy van ? — Fázom, és roszulagyok, válaszolt dide­regve Bárzsing. — Igyék egy kis rlnot, az helyrehozza. Bárzsing nem kínálta magát kétszer, csak­hogy a rhumtól még rekedbb lett a hangja. — Hát mi újság otth ? Az „otthon“ szóra Bárng riadtan tekinte szét. — Nem látszott ide éjjel? A város ég... — Csak a város ? kié a mosolygó ur. — Az egész város t­emplomok, kórházak, mind tűzben lángban állt, alig maradtak meg »n-H nntr-gaílr*«». az érászra____________________ j — Hm. Ha a szél megfordul, még az is eléghet. Bárzsing jónak látta még egyszer hozzá fo­lyamodni a rhumos palaczkhoz. — Tehát ott most nagy az ijedség, ugy­e? tudakozódék kíváncsian Fertey. — Oh .... — Oltásra természetesen a nagy viharban gondolni sem lehetett. A hídon jött­ön keresztül. — Oh dehogy jöttem, hisz az is ég. Csóna­kon hozattam át magamat. E szóra Fertey nem mosolygott, a fogait szítta. — Az úri ismerősök mit csinálnak ? — Hát sírnak és jajveszékelnek. Senkinek sincs ilyenkor gondja a másikra. Lávaynét láttam, a­mint az égő házából elfutott, egy kosár búzát vitt az ölében, az ezüstneműs helyett. — Ah ! szólt Fertey, ismét mosolyogva. Az az asszony engem egyszer megbántott. Azt kér­dezte tőlem, mi okán szólok bele a város dolgába, mikor nem vagyok ott birtokos. Most jól esik neki. — Holdvárynét ájulva vitték a Rozália térre, a­hova nem jutott el a tűz. Szerafine kisasszonyt is láttam futni kalap nélkül. — Hm. Kiváncsi vagyok a toiletjére. Olyan­kor nem igen ügyelhet az ember erre. — A megyeházát sokáig oltalmazták, de végre még sem bírták megmenteni. — Ah! Már most hol fognak majd dikezi­­ózni a tekintetes karok és rendek? A harmadik pohár rhumnál maga Bárzsing­er is tréfásan kezdte venni a dolgot. — A többek között a Hargitay ház is porrá égett. Fertőy arczán a mosoly most már gúnyvi­­gyorgássá fokozódott. — Ez Judit hugocskám baja. Ön tudja, ba­rátom, hogy az öreg ur végrendeletében, a hol ő minden vagyonából kizárja, a házat oly feltétellel hagyta meg neki, hogy abban, végső ínség esetére maga lakhassák. Ez volt egyetlen utolsó birtoka. — Tehát Judit kisasszony? — Már nem kisasszony. Férjhez ment, szólt Fertöy kivonva zsebéből Judit levelét s átnyújtva azt Bárzsingnak, hogy olvassa el. Bárzsing arcza haragvörös lett e sorok olva­sásakor ; ő még mindig remélte, hogy Juditot kény­szeríteni fogja a végrendelet kedveséről lemon­dani, s őt fogadni el férjül. Az előzmények Bár­zsing úr kedvét épen nem rontották el. Mikor letette a levelet az asztalra, azt gon­dolta magában : tehát úgy kell neki! Legyen te­hát koldus, legyen üldözött, legyen szerencsétlen , teljék be rajta a keserűség pohara. — Már most tehát nincs mit tennünk, mint a végrendelet fölnyitását szorgalmaznunk, szólt, fogait összeszoritva, úgy szűrve a levegőt azokon keresztül. — Meg is tettem már az intézkedéseket; biztositá barátja urat nagy nyugalommal Fertey; a végrendelet át van adva a tiszti ügyésznek ; a holnap fel fog nyittatni. — Holnap ? De hisz a város pusztulása ..! — Mi akadályozza önt, az én nevemben je­len lenni a felnyitásnál. Annyi hely csak lesz a városban, a­hol ezt végre lehet hajtani. — De a tűz, uram! — Mi bajom nekem az önök tüzével. — Az, hogy ha a megye levéltárában volt a végrendelet, tehát az ott el is égett! Fertőy most már nem mosolygott. (Folytatása következik.)

Next