A Hon, 1863. június (1. évfolyam, 124-146. szám)

1863-06-02 / 124. szám

PfiST, JUNIUS 1. Politikai szemle, P­e 11, jun. 1. (II.) A ma érkezett tudósítások még határozottabban megerősítik, mint az ed­digiek, azon véleményt, hogy nem jöhet létre egyetértés Ausztria és a nyugati ha­talmak között. Ezek a következő pontokat magába foglaló javaslatot terjesztették a legutób­bi időben a bécsi kabinet elé: 1) Átalános amnestia, mely nemcsak a felkelők vezé­rei­, a foglyokra és már elitéltekre terjed ki, hanem minden még fegyverben álló lengyelre; 2) további amnestia mindazon lengyeleknek, kik fogságban, erőszakos vagy önkéntes számkivetésben vannak, s az érvényes volna, a jelen év kezdetétől fogva, vissza 15 évig; 3) azon kötelezett­ség vállalása, hogy e pont elfogadásának napjától fogva egy év leforgása alatt több katona nem küldetik a lengyelor­szági királyságba; 4) a lengyelországi ki­rályság teljes közigazgatási autonómiája. Ausztria — írja a „Sontags-Zig“, — egyet­ért a fennebbiek közel két pontra nézve : t. i. a fegyverben levők teljes amnestiáját és a lengyelországi királyság autonómiáját illetőleg. De nem követelheti Oroszország­tól az elitélteknek, számüzötteknek és emigránsoknak tizenöt évi, visszaható megkegyelmeztetését, s annál kevésbbé követelheti, hogy az orosz sereg létszáma ne szaporíttassék a jövő év folytán Len­gyelországban. A 3-dik pont, mely azt kö­veteli , hogy Orosz­ország statu quoban hagyja a Lengyelországban jelenleg levő hadcsapatokat, nem egyéb, mint a nyu­gati hatalmak által előbb követelt fegy­verszüneti föltétel körülírása, mikhez csatlakozni kezdetben megta­gadta Ausztria, míg Oroszország előre ki­jelentette, hogy az ily követelést háboru­­szenetül tekinti. Ausztria hajlandó azonban a kath. egyház jogait követelni Oroszor­szágtól. A frankfurti , L’Europe“, mely mint a „Mémorial dipl.“ Drouin de Lhuysnak és Rechberg grófnak áll szolgálatában, bővebben kifejti azon nézeteket, melyek Ausztriát vezérlik ezen megállapodásá­ban, a nyugati hatalmak által tett javas­latokat illetőleg. Ausztria, a béke fentartá­­sának kívonata által lelkesítve, azon né­zetben volt a nyugati hatalmak által előterjesztett megoldási javaslatokra néz­ve , hogy a fegyverszünet eszméje vala­mint a congressus összehívása interven­­tiót rejt magában, mivel az bírósági íté­letnek veti alá Oroszországot, melyet ha el nem fogad, kényszerítésnek kell követ­keznie. Miután Angolország nem találta elégségesnek a bécsi javaslatokat, Ausz­tria követendő politikája több kabineti tanácskozásban vitattatott meg. Az ér­vényre juttatandó nézetek két­felé oszlot­tak : az első nézet volt : semlegess­ég követése, a parlamenti rendszer kifejtésé­ben a német kérdés megoldása; a 2-dik né­zet vala­­ha nem is anyagi, de erkölcsi csat­lakozás a nyugati hatalm­ak programmjá­­hoz. Az első győzött; Ausztria tanácskozni fog Németország érdekei felett, szorosan ragaszkodik Gácsország birtokához, de nem ellenzi az Oroszország alatt álló régi lengyel tartományok restauratio­­ját. Ausztriának oka van — véli az idé­zett lap — miért fél az európai congres­­sustól. Emlékezetében van,hogy mit nyert az 1856-ki congressuson,aggódhatik Gács­ország és a wieliczkai sóbányák miatt, at­tól is tarthat, hogy Olaszország átaláno­­san elismertetik, s a német szövetség át­alakul, mi kiváltságainak hátrányára üthet ki. Ugyane lap azt jelenti, — mint egy távirdai sürgönyben olvassuk — hogy a nyugati hatalmak annyira nem bíznak a congressus összejövetelében, hogy mér­nöktisztek foglalkoznak Páris- és Lon­donban a hadjárati terv elkészítésével. A nézetek, — mond az idézett lap, — Finn­land elfoglalására hajlanak, hogy egy nyert csata után Szent-Pétervárat fog­lalják el. Miután a felebbiek szerint kitűnik, hogy Ausztria nem igen akar egyetérteni a nyugati hatalmakkal a diplomatiai kö­zös actio iránt, miután valószínű, hogy Franczia­ és Angolország ketten marad­nak a síkon, minek következtében Orosz­ország a törésig viszi az ellenállást, va­lóban nem csodálkozhatni, hogy ma min­denfelől harczias hírekkel találkozunk. Párisból azt írják, Napóleon császár már nem is kér egyebet Ausztriától, mint azt, hogy semlegesen viselje magát, a ki­törendő háború esetében. Némelyek azt állítják, hogy III. Napóleon császár biz­tos ez iránt; mások hogy nem; sokkal bi­zonyosabb, hogy még a bécsi kabinet nem határozta el, mitevő legyen, ha kitört a háború a nyugati hatalmak és Oroszor­szág között. E tekintetben azonban sok függ attól, mit akarnak a nyugatiak az eshetőleges háború által elérni. Biz­tosan azonban senki sem mondhatta, hogy­­ Ausztria nem fog utoljára is fegyvert ra­gadni Oroszország mellett. A bécsi­­ Presserek azt írják Brüs­­selből és Londonból, hogy egy tengeri szerződés előfeltételei írattak alá Angol s Francziaország között. A szerződés ma­gában foglalja főként az Angolország által kiállítandó szállító hajók számát, a kiállítás idejét, az angol hajóhad támo­gatását stb. Berlinből hason­ó szerződés­ről tudósitnak. Ez Franczia-, Angol-, Svéd- és Dánország között köttetnek s e­lőfelté­­telei már megállapittattak. A szerződés egy expeditióra és kiszállásra vonatkozik a keleti tengeri orosz tartományokban. Annyi tény, hogy Londonban igen harczias hangulat uralkodik. „Még egy pár jegyzék, — mondják, — s aztán a háború kikerülhetlen.“ Párisban különben majd csak a választások s Puebla bevé­tele után fog a háborús hajlam jobban kitű­nni. A bécsi lapok szemléje. Az ausstriai hadsereg újr­aszerve­zéséről. Az „Ost D. Post“ az ausztriai hadsereg újraszervezésére vonatkozó hí­rekről írja: „A hirlapi kacsák a katonai ügyek­ről egymásután röppennek fel. Alig c­á­­folák meg a félhivatalos lapok azon köz­leményt, hogy legközelebb a hadügymi­nisztérium meg fog szűnni, s helyébe a korábbi legfelsőbb hadparancsnokság állh­­­atik helyre: most már egy pesti lapban azon hír terjesztetik, hogy a Reichsrath közelgő ülésszakában két oldalról pártolt azon inditvány kerülend szőnyegre, hogy a az ausztriai hadsereg újra szerveztes­­sék, hogy a poroszhoz hasonló honvéd­őrség hozassék be ; a szolgálati idő meg­­rövidittessék s a mellett a besoro­zottak, háború esetét kivéve, mindig azon országban marad­janak, a­hol születtek. Ezen hir, ha igaz volna, nagyon megérdemlené figyelmünket. Ez okból mi (az Ost-D. Post szerkesztősége) szóval és írásban a képviselők körében minden­felé tudakolóztunk, hogy tisztába jöhes­sünk ezen hit alapossága, vagy alapta­lanságára nézve. Úgy tapasztaltuk azon­ban, hogy a létező sok nehéz kérdés mellé senki sem szándékozik még ezen legbo­­nyolodottabbat is odasorolni, mely által az egész hadsergi szervezet újra alkotása czéloztatnék. A­ki emlékezik, hogy mily nehéz volt a képviselők többségét csak a budget tárgyalására is megnyerni, tudni fogja, hogy a Reichsrath jelen helyzeté­ben, az ily indítvány többséget nem nyer­het. Mi csak ezen nehézséget említjük; a többiről (például, hogy mit mondana rá a kormány ?) szólani sem akarunk. „Jellemző, hogy az ily újdonságok legelőször is azon lapok által terjesztet­nek, melyek a Reichsrath eszméje iránt barátsággal nem viseltetnek. A czélt sejt­jük, és elkedvetlenedünk. Némely részről nagyon óhajtanák a porosz állapotokat megkedveltetni. Szerencsére, a Reichs­rath majoritása nagyon jól ismeri, m­i czélszerű, mi nem? s nem száll az ellenféltől kifeszített hálóba. „Lehet, hogy a­kik a hadcsapatok elhelyezését a „Kronlandok“ szerint kí­vánnák behozni, a cseh oppositio sorai­ban pártolókra fognának akadni: tudjuk, hogy e féle a Kronland-patriotis­­musnak nagyon tetszik. (Köztudomás szerint Kuranda úr a „Wiener-patriotis­­musa zászlója alá tartozik) Azonban a Reichsrath többsége, mely az egységes Ausztria hatalmi állását mindig szeme előtt tartja, ily elméleteket soha sem fog elfogadni, különösen pedig most, a midőn a politikai horizont oly borús, s a béke fen­­maradását az összes európai sajtó kétséges­nek tartja.­­ A független (mert Bécsben is vannak ,,független­ek) és szabadelvű Reichsrath urak, elég dolgot találnak a jövő ülésben, ha a törvénykezési reformok­ról szóló javaslatokat tárgyalandják, s nem lesz szükségük tevékenységi körükbe oly dolgokat is bevenni, melyek a Reichs­­rathnak mostani kiegészitlen helyzetében erejét felülmúlnák. Nagy zaj semmiért. Ezen czim alatt a „Wanderer“ vasárnapi számában ol­vassuk : „Két eset, mely magában véve cse­kély, és semmi politikai jelent­őséggel sem bir: — értjük a puszta-szent-lászlói rab­lást, és a liptó-szent-miklósi verekedést — a mi bécsi centralista ujságiróinkat ve­­zérczikkek írására lelkesité; de ezen urak csak azt bizonyiták be, hogy a szenve­délyek és előítéletek minő absurditásra vezethetik az embert. „A Lehoczky-Hodzsa eset ismeretes, s az olvasók bámultak rajta, mint lehet ily utczai pü­ffelődzésekből politikai capitalist csinálni. Lehet, hogy a „Wanderer“ tudósítása e dologról nem volt ment a pártszínezettől, azért elővet­tük azon közleményt, melyből a slavis­­mus színezete legerősebben tűnt elő. Négy ember között, a mezőn, verekedés kezdő­dik, s a két szláv ur a rövidebbet húzza, az egyiknek „kiütötték a szemét“ a má­sik m­­ajd meghalt.“ Azonban a „vak“ és „majd m­­eghalt“ két ur, még elég erő­vel bir, hogy RosztohTól átmenjen Szent­­miklósra, gyalog, panaszt teend ő a kir. biztos Szerdahelyi ur előtt. Nem értünk a törvényszéki orvostanhoz, de mint lak­­­osok, azt hinnők,hogy két ur, a ki nem is fiatal már, ha oly hatalmas verekedés után oly hosszú utat gyalog tehetett, tán nem is volt oly nagyon összeroncsolva. „Ezen urak aztán kivánák Lehoczky elfogatását, a kit még nem hallgattak ki, a ki ellen tanuk nem bizonyítottak, a ki mint hivatalnok, minden peremben felta­lálható volt. A kir. biztos, mint min­den más biró, a kivánatot visszautasítja. Ha ellenkező lett volna az eset, ha egy szláv vert volna meg egy magyart, s a kir. biztos Szerdahelyi a tótot befogatta volna, akkor a mi újságíró kollegáink, kígyót békát kiáltottak volna a magyar vakmerőségre s a magyarok önkényke­désére a más nemzetiségek iránt. De mi­vel egy magyar biró, nem fogat el vala­kit stante pede, csak azért mert ezen va­lakit ismert ellensége, tanuk bizonyítása nélkül vádolta: mindjárt elfeledik a sok szép phrasist, a­mit a Reichsrathban a „személyes szabadságról“ szóló tör­vény tárgyalásakor előhordtak. Most látható kedvteléssel rajzolják le amint Hodzsa leánya, Marianka, a néptömeg élén a megyeháza elé ment, s ott a császári ausztriai törvények szerint Le­hoczky elfogatását kívánta. Azonban épen a császári ausztriai törvények szerint, a mint azokat a Reichsrath hozta, és ő Felsé­ge szentesítette, az állítólagosan vétkes elkövetőt, a csak mutatkozó indiciumokra elfogatni nem lehet. Hogy e mellett a tö­meg kinyilatkoztatta, hogy minden urat (azaz az ottani nép szállásformája szerint, mindenkit, a­ki jó kabátot visel) agyon fog verni, a mi „pártatlan tudósítóink, jó­nak vélik nagy bölcsen elhallgatni. „Mi nem ismerjük Lehoczky urat, nem védjük őt, mert lehet vétkes is. De Szerdahelyi úr, bizonyosan úgy járt el, mint higgadt hivatalnokhoz illett. Talán akkor volt épen gyönge, amidőn a tömeg zajára, az elfogatási rendeletet kiadta, de meglehet, hogy ezalatt közvetlen bizonyí­tékok is érkeztek kezébe, de lehet, hogy az elfogatásba csak a vádlott személyé­­nek biztossága tekintetéből egyezett meg. Hivatkozunk a szenvedély nélküli osz­trák turistákra, mert némely kollegánk jogérzetét ismét csak a magyar viszonyok elleni gyűlölet, s a helyzet nem ismerése szokta több ízben vezetni. „Különben tudnák, hogy ha népfel­kelés organisatiójáról van szó, melybe néha communisticus vágyak is vegyül­hetnek, bizonyos elemek könnyen fel­­használhatók, s a vezetőnek csak fanati­kusnak kell lenni. Báró Bach 1848/9-ben ezt jól értette, de hogy az ily elemekben a jogra, humanitásra és törvényes sza­badságra alapított állam állandóan nem támaszkodhatik, báró Bach is 1849 után el tudta. „A mi Deák Ferencz sógorának Os­­terhuber urnák házánál történt rab­­lási esetet illeti: ezt most arra akarják felhasználni, hogy a magyar törvényke­zés és rendőrség elleni ismeretes vádjai­kat újra előhozzák. A panaszok nagy ré­sze nem alaptalan, de a forrás nem itt keresendő. A vétségek statistikája, cen­tralista kollégáinkét megtaníthatja, hogy ily esetek ellen a hatósági intézkedések és szigorú törvények nem elegendők. A töb­bi között tudva van, hogy az ex professo betyárok számát az ujonczozás elől meg­­szököttek is növelik. A baj oka inkább az ország geográfiai viszonyaiban lelhető fel. Messze tartó puszták fölött — s hála Istennek, hogy ilyenek vannak, különben éhség volna Ausztriában — nem oly könnyű a felügyelet, mint valami kis német faluban. A pusztákon minden háznak, úgy­szólván rendőrségi lak­tanyának kell lenni. Természetes, hogy ez nem elég, de hiszen a közigaz­gatás részéről felállított rendőrség sem csalhatatlan, a­mint ezt a birodalmi fővá­rosban előfordult eset is bebizonyította. A forgalom és közlekedési eszközök sza­porodásával, a rablások is m­egkevesbül­­nek, hiszen kiirtva még másutt sincs egé­szen, ha mindjárt hasonló esetekből nem is szoktak erkölcsi classificatiót csinálni egy egész nemzetre. Mindenesetre kár a légyből elefántot csinálni, így nem fo­gunk Magyarországban szellemi hódítá­sokat tenni, pedig ez az egyedüli eszköz, mely rendelkezésünkre áll. A mint ezen eszközt itt némelyek, használják inkább nevetséges, mint hatályos.“ Keblünket — mint illik — mindenek előtt hazafiui érzés emeli, megfontolván azon áldoza­tot, melyet Nagyméltóságod az országbírói hi­vatal terheinek felvállalása­ által aj közügynek hozott. Ha igaz, hogy minden nemzetet csak gyer­mekei áldozatkészsége tarthat fenn, azok tevé­keny munkálkodása teheti tiszteltté, emelheti fel nag­gyá; — úgy tisztelettel kell nagyméltósá­god előtt mindenkinek meghajolni, ki mint sze­rető férjet, — gondos családfőt, — szenvedélyes gazdát, tevékeny gyárost, annyi nagy vállalat vezérét szemlélte, meggondolván, hogy Nagy­méltóságod mindezen úgyszólván, életczéljait képes volt feláldozni lojalitásának és honszere­­tetének. Példát mutatott Nagyméltóságod, mi­ként kell az egyéni kényelem félretételével, ha­bozás nélkül követni a Fejedelem felhívását, ki­vált midőn a haza kívánja, hogy annak méltósá­gai ne csak be legyenek, de méltólag is legye­nek betöltve. Nekünk, kik parányi ugyan, de minden erőnket a magyar törvénykezésnek szenteltük, még saját okunk is van örvendezni. Szeretjük hinni, miszerint Nagy méltóságod elhatározására hatott azon óhajtás is, hogy az or­szágnak megtartassanak mostani törvénykezési szabályai mindaddig, míg a törvényhozás helyet­tük jobbat, állandót nem fog életbe léptetni. Vannak ugyan többen, kik meg nem gon­dolva, hogy nem csak ezen általuk kicsinylett törv­­szabályok, de átalában minden törvény iránti tiszteletlenséget olthatnak a nem eléggé szilárd keblekbe, nyilvános megtámadás és ma­gán­kérvények burkába öltözött ostrom alá vet­ték az említett művet, annyira, hogy csodálni sem lehetne, ha a kevésbé avatottak elhinnék, mintha ezen szabályok egyébből sem állanának, mint merő gyarlóságokból; holott a megfontolás és mérséklő szellem azok sokkal nagyobb er­kölcsi becsét könnyen kimutathatnák. — Ezen mű által sikerült ugyanis megszüntetni a jogélet­nek a haza kárára beállott pangását, s az általa nyert alapot rendszeres átmenet előtt már most elhagyni, csak isméti fográzkódtatást idézne elő. De különben is, tekintve az országbírói értekez­let megtartásának idejét s körülményeit, a feje­delemnek az országgyűléssel ezen műbeni sze­rencsés találkozása, ennek úgy mint alkotójának legszebb diadalát képezi. És íme, ezen mű megőrzése most Nmgod kitünően fentartó szellemére van bízva; ki ma­gán élte viszonyai közt szintúgy, mint a közpá­lyán tettel tanusitá, hogy mindig azon bölcs sza­bályt követi: „haud minor est, quam quaerero virtus parta tueri.“ Kiválólag is képesítve látjuk Nmlgodat ezen működésünk közös alapját, s azon lánczo­­latot, mely minket Nmlgodhoz fűz, képező sza­bályok csorbítatlan fentartására, akár tekintsük a bíróság vezetésére szükséges kitűnő tulajdo­nait, milyen a pártatlan igazságszeretet, — val­lásos lelkiismeretesség, — kitűnő, a részleteket sem unó munkásság, — akár tekintsük azon széles tapasztalást, s a haza legkülönbözőbb vi­szonyainak ismeretét, melyektől Nagymágod fénylik. Ott láttuk Nylgodot még mint ifjút a ha­ladásra ébredt nemzet zászlóvivői között. Neve ott ragyog az akadémia alapítói sorában. — Be­utazta Európát, hogy széles uradalmaiban az okszerű gazdászatot és ipart meghonosítsa. — Szemléljük majd a törvényhozás, majd az egy­letek, majd a helyhatóságok tanácstermeiben. Elnöke nem csak a felső-magyarországi bánya­társulatnak, hanem azon inkább a jövőre, mint jövedelemre számított vasúti­ vállalatnak is,mely mozdonysebességgel viszi a nyugat iparát azon sokáig elfeledett tiszai vidékre, hol Isten, félként költőnk szavai szerint „Kunság mezein ért ka­lászt lengetett, Tokaj szölövesszein nektárt cse­pegtetett“, hogy a Gondviselés ezen áldásait cserébe visszavigye az ezeket nélkülöző gyárvi­dékekre. Korunkban mindezek ismerete Nagymél­­tóságod állásán talán még szükségesebb a téte­les jog szakaszaiba elmélyedő búvárkodásnál is. A királyi Curia megszüntetése, és annak iménti újjászületése közt óriási változások jöttek közbe. Mig Magyarországban a föld tulajdona csak a szent koronáé, vagy ennek jogán csak azoké volt, kiket a törvény amannak tagjaiul ismert, — mig törvényeinket a kiváltságok szel­leme lenge át, mindaddig a sajátlagos magyar jogtudomány a legapróbb részletecskéig nélkü­­lözhetlen is vala, mert a jogkör ennek korlátai közé volt szorítva. Mióta azonban a földesur és jobbágy közti viszony megszűnt, s igy milliók tulajdont nyer­­tek; — eltöröltetvén az ősiség, behozatván a hi­telkönyvek, a birtok biztosabb, de e miatt kere­­settebbé, s úgyszólván forgóbbá vált, — mióta jogegyenlőség lépett a kiváltságolt állapotok he­lyébe ; azóta a királyi Curiának valamint hatás-, úgy látköre is roppant mérvben szélesbült. A polgári élet minden vitás kérdése a leg­­nagyobbtól a legcsekélyebbig, eléje kerül. Ezen tömkelegben az elvonult, habár ki­tűnő jogtudós a vezérfonalat nem találhatja fel úgy, mint a ki nemzettel élt, tuséiban részt vett, tudományos­, hitel- , egyéb intézetei létesítésén munkálkodott, szóval azon méltóságot, melylyel a Fejedelem Nugdat mint hű fiát megadomá­nyozta, méltólag csak az töltheti be, ki az átalakulási korszakban levő nemzeti élet iránt értelemmel és érzelemmel bír. Kelleténél hosszabbra is terjednek üdvözlő szavaim, pedig Nmgod politikai múltjáról, bok­ros érdemeiről, fényes őseiről még — a bevett szokás szerint — nem is szólottam; ezek azon­ban úgy is közismeret tárgyai, s mások által többször és ékesebben elmondattak már mint­sem én tudnám elsorolni. Egyet mégis, mint tár­gyunkhoz közelebb állót, szabad legyen felemlí­tenem. Midőn Nmgod Sáros megye gyűlésében utolszor elnökölt, ünnepélyesen felkéretett a megyei közönség részéről, engedné em­lékül arczképét kifüggesztetni, a haza feled­­hetlen nagy fiáéval, Széchenyiével, kivel egyko­ron mint Pollux és Castor a haza szellemi és anyagi emelésén együtt munkálkodott. Azon vá­gyat fejezte ki ezzel a megye, hogy látva ezen csillagokat a honfi, azokhoz, úgy mint a tengeri hajós sajkáját a Dioskurokéhoz, irányozhassa akkor is, midőn a tenger háborog, az égboltoza­ton vihar dúl, s a biztos révpart csak higgadtság, éber körültekintés, kitűrő munkásság árán ér­hető el. Nmgodban mi szintén bölcs kormányost és kitűnő vezért nyertünk, kit készek vagyunk örömest követni is. Engedje meg Nmgod, hogy a kir. ítélő tábla szives közreműködését felajánl­hassam. Mi Nungodtól érezte kegyes hajlandósá­gát, a Mindenhatótól pedig azt kérjük, hogy Az Országbíró beiktatásának ünnepélye. (Vége.) M­e­l­c­z­e­r István személynök ur ő maga a kir. Tábla nevében követ­kezőleg üdvözlé Ő­nmagát: Hivatalos áfásomnál fogva részesülök azon szerencsében, hogy Nagyméltóságodat székfog­lalása alkalmából én is üdvözölhetem. Az öröm őszinteségét, melylyel ebbeli tisz­temben eljárok, mérje Nagyméltóságod saját ke­gyességéhez, melylyel engem az évek hosszú során át, különösen mint megyém főispánja foly­tonosan kitüntetett. Jelenleg egy, a közügyek terén nevezetes tényezőként működő bírói testület élén Nagy­­méltóságod­ munkássága s gondjai részesévé let­tem, s most nem csak magam, de az összes kirá­lyi Ítélő tábla érzelmeit tolmácsolhatom, drága életét, egészségét a hazának, családjának nekünk sokáig megtartsa. Éljen! Ezen üdvözletre Ő­nmaga következő­leg felelt: Méltóságodnak azon igen becses figyelmét, melyet a tettes kir. ítélő tábla nevében is e jelen szives üdvözletével irántam tanusitni szíveske­dett, érzékeny köszönettel viszonozva, és men­­nél nagyobb örömmel szemlélik velem együtt > minden jó hazafiak méltóságodat azon szintoly fényes, mint fontos polezon, melynek kitűnő tehetségei-, tudománya-, tapasztalása- és buzgal­mánál fogva annyi díszt kölcsönöz, s mennél általánosabb a hazában azon tisztelő elismerés, mely a tettes kir. Tábla ernyedetlen szorgalmát kiséri, annál őszintébben kívánom, miszerint Mgodnak, s a bölcs vezérletével oly méltán dicsekvő nagyérdemű testületnek fáradhatlan törekvését Isten áldása mellett ezentúl is folyto­nosan növekedő siker kövesse. Végül Kiss Andor ő maga mint a váltófeltörvényszék elnöke, ennek nevé­ben üdvözlé ö­nmagát, mire ez követke­zőleg válaszolt: Elérzékenyülve fogadom Méltgodnak szi­ves, becses üdvözletét, s fogadja Mgod buzgó munkatársaival, a tettes kir. váltó-feltörvény­­szék érdemes tagjaival együtt irántatni ebbeli figyelméért különös köszönetemet, s engedje reménylenem, miszerint Méltóságod azon őszinte tiszteletet, melylyel kitűnő tehetségei­ s érde­meinél fogva becses személye iránt már régen méltán viseltetem, irányomban kölcsönös szives hajlandóság- s bizalommal fogja viszonozni. Ezen zárszavak után Országbíró Ur ő nmaga feloszlatván a gyűlést, az ös­­­szes jelenlevők éljenzései közt hagyd el a termet. (Sürgöny) Követválasztási mozgalmak Erdélyben. — Kolossmegye. A „Korunk" máj. 27- köröl írja : Mai napon tartatott meg Kolozsvárit, Ko­­lozsmegye bizottmányi gyűlése. E gyűlésben magos Boér Ferencz ur elnökölt; mint újonnan kinevezett föispáni helytartó a gyűlést valóban igen elkötelezte előde mlgos Grois Gusztáv úr, a­ki egy levélben tudtul adta a megyének, hogy fő­­kormányszéki tanácsossá lett kineveztetése után mlgos Boér F. ur lett utódja; elkötelezte mond­juk, mert hitelesen még csak innen tudtuk meg a változást. Azonban tartsunk rendet! Mlgos Boér Ferencz ur egyszerű bekö­szöntése után megemlité, hogy minő fontos tárgy­ban kell a bizottmánynak tanácskoznia s fel­kérte a jelenlevők támogatásit. Erre felolvasta­tott a bizottmányi tagok névsora. E műtétnek, miután senki sem vette számba a hiányzó vagy jelen levő tagokat — semmi gyakorlati haszna nem lett volna ha gr. Bethlen János fel nem használja alkalmul Berde Mózsa mellett szót emelni, a ki 1848-ki politikai maga­visele­téért — bár meg volt választva — ki volt zárva a bizottmányból, de a kit most rehabilitálni in­dítványozott a közelebbi amneszia következté­ben. Indítványa határozattá lett. A főkormány­­szék azon rendeletére, melyben meghagyja a megyének, hogy némely olyan tárgyakban, me­lyekre a múlt gyűlésen elmulasztotta a bizott­mány határozatot hozni, ez alkalommal hozzon határozatot: kimondatott, hogy a megye ragasz­kodik akkori határozatához. Ez után a központi választmány megválasztása tűzetvén ki tanács­kozás tárgyául. Zeyk Károly kimondani indíit­­­ványozá, hogy törvényeink értelmében nem le­hetvén több erdélyi országgyűlés, e közelebbi gyűlést mint országgyűlést törvényellenesnek nyilvánítja. És ha e gyűlésre a megye képviselőket választ, azt Csa k azért teszi hogy ezáltal tért nyisson füg­getlen “h­a­z­a­fi­a­k­­n­a­k ott elmondani alkotmányos és törvényes nézetüket. Az indítványt a bizottmányi gyű­­lés egyhangúlag határozattá emelte, s ellene csupán egy román ajkú bizottmányi tag nyilat­kozott, mint mondá azért, mert restellé követ­­kezetlennek lenni, mikor az előbbi gyűlésből egy minoritás, melynek ő is tagja volt, —­ ország­gyűlésért kérvényezett. Ellenvéleménye jegyző­könyvbe igtattatott. Erre a főispáni helytartó úr egy névsort vett elő, melyről mondá, hogy azt többek segít­ségével állította össze, s ha a bizottmány bele­egyezését megnyerné, sok időt meg lehetne ki­­mélni, s azon egyének lennének a központi bi­zottmány tagjai. A felolvasott 21 tulajdonosai közül 11 magyar, d román s 2 szász. Román atya­fiai közül némelyek ezt nemzetiségük egyenjogú megrövidítésének tartván, felszólaltak, miből rö­­vid szóváltás lett, a­minek csak akkor lett vé­ge, mikor néhányan azok közül, a­kik a névsor összeállításánál segédkeztek, a felelőség lerázá­sa indokából, szavazatot sürgettek, így a belé nyugvás általánossá válvaD, a középponti bizott­mány következőleg alakult meg : Báldi Miklós, Bányai Mózes, Brechtfeld István, Dézsi Sándor, Elekes Gergely, Gyarma­tin Zsigmond, Germán János, Hosszú János, Hincz György, Kozma Miklós, Keresztes Sán­dor, b. Kemény János, gr. Kornis Albert, Lá­­szay Lajos, Macskási Pál, Móga Jakab, Móga Demeter, Pap László, Soos Ferencz, Zsigmond Elek­ Szabó Ferencz, tollvivőül Halmágyi J­án­­dor választatott. Mikor a tanácskozás eddig érkezett, d. e. 11 óra volt. A főispáni helyt, az egy órára fel­függesztő a tanácskozást, s a két jegyzőt (ma­gyart és románt) megbízta a jegyzőkönyv elké­szítésével. A mi felett a bizottmány egy óráig tanácskozott , s fél óra alatt csakugyan sikerült a főjegyző urnak ismert modorában jegyző­könyvre tenni, s az újra megnyílt ülésnek sike­rült a két jegyzőkönyvet csaknem egy óra alatt kiigazítani, melyek után a gyűlés eloszlott. Követjelöltjeink felett még nincs végmegál­lapodás, azért erről máskor. Belső - Szolnokmegye.­ A kolozsvári „Közlöny“ 25-ről írja: Belső-Szolnokmegye ideiglenes képviselő választmánya e hó 28-kára, azaz a következő csütörtökre van összehíva, a követválasztások­on körül teendők végrehajtására hivatott közép­ponti bizottmány megválasztása végett. Megyénk négy választó­kerületet­ képezvén, négy követet küldend: Retteg, Bethlen , Ma­­gyar-Lápos és Alparét vannak választó-kerü­leti székhelyül kinézve , mint a hasonnevű választó-kerületek középponti helységei. A választók névsorán, mint halljuk, éjjel nappal sietve dolgoznak, mivel három pél­

Next